„Isten legszebb virága a szemérem”

Az antimodernist.org blogon 2021. szeptember 12-én jelent meg egy tanulmány „A kozmetikázott Ratzinger II.” címmel – nyilvánvalóan válaszul arra az általános felháborodásra és szívszaggató jajveszékelésre, amivel az ú. n. tradicionalisták Bergoglio legújabb motu propriojára reagálnak. [Tájékoztatóul: Bergoglio ebben a rendeletében hatályon kívül helyezte Ratzinger Summorum pontificum kezdetű motu proprióját, és az ú. n. "régi" mise bemutatását szigorú korlátozásoknak vetette alá.]
     A „Tradiland”, a tradi-ország, ahogy a cikk szerzője az ú. n. tradicionalisták egészét nevezi, most leplezte le magát a legtökéletesebben: Tényleg olyanok, mint amilyennek a Vatikán Montini óta mindig is nevezte őket: vagyis ilyen vagy olyan személyes okból "a régi miséhez ragaszkodó emberek", akiknek semmilyen vagy csak nagyon halvány fogalmuk van a katolikus tanról, és csak az érdekli őket, hogy vasár- és ünnepnaponként régi misére járhassanak (miközben többségük ezalatt az 1962-es Bugnini-féle misét érti). És amíg ezt a "játékot" nem veszik el tőlük, nem zavarja őket túlságosan, hogy éppen melyik eretnek bitorolja Szent Péter trónját (akit ők készségesen elismernek pápának).
     Ratzinger lemondása csak megkönnyítette életüket, mert ha Bergoglio túlságosan "vad eretnekségeket" mondott/mond, akkor volt/van mivel kimagyarázzák magukat: valójában nem Bergoglio, hanem még mindig Ratzinger a pápa. Ezen nézetüket az sem zavarta/zavarja, hogy Ratzinger talán még Bergoglionál is nagyobb eretnek: mert ő bevallottan ariánus, hiszen írásba is adta, hogy Jézus nem Isten – lásd ezzel kapcsolatban a honlap számos írása közül ezeket:
    Ratzinger és a zsinati egyház krisztológiája,
    és német nyelven: Joseph Ratzingers Irrlehre.

Ezen írások egyik szerzőjének tollából most következzen néhány részlet a www.antimodernist.org blog mostani, 2021. szeptember 12-én megjelent cikkéből:
     »Már eltelt egy kis idő azóta, hogy részletesen foglalkoztunk Ratzinger eretnek tanításaival. De úgy tűnik, hogy sok tradicionalista számára Ratzinger még ma is pápa, vagy pót-pápa, ami azt bizonyítja, hogy ezeknek a tradicionalistáknak fogalmuk sincs, mit jelentenek a katolikus dogmák. Így történhet meg, hogy Ratzinger néhány "konzervatív" szóvirágja elég ahhoz, hogy ezek az emberek pót-pápájuknak tartsák őt, ami ismerve Ratzinger személyét, pályáját és tanítását, igencsak meglepő furcsaságnak számít. A Ratzinger-kuriózum feldolgozása remélhetőleg képes lesz arra, hogy a mai ú. n. katolikus tradicionalizmus aggasztó gyengeségei feltáruljanak és lelepleződjenek.

Mint már többször megállapítottuk, a modern "egyházban" a nagy "teológusok" nem hithűségükkel, hanem új ötleteikkel tűnnek ki. Az embercsinálta-egyház nagyjai mind tévtanítók, mely tény mégsem zavar senkit – még az ú. n. tradicionalistákat sem. Különösképpen azon tradicionalistákat nem, akik a „Recognize and Resist” (elismerni és ellenállni) lefebvrista tévtan rabjai, és emiatt nem fogják fel, hogy ezzel az élő Tanítóhivatal iránti engedelmességet tagadják meg.
     A 20. század elejétől a modernista söpredék szemében az a teológus vált igazán elismertté, akit a katolikus Tanítóhivatal mint eretnekség terjesztőjét már elítélt. Ezt a tényt nem szabad szem előtt tévesztenie annak, aki az elmúlt évtizedek eseményeit és az Egyház mai helyzetét meg akarja érteni. A katolikus érzék már az 1930-as években eltűnt sok papszemináriumból. Az újításra való törekvés már ekkor rabul ejtette a szellemeket: a modernizmus meghódította a diákok szívét. Számukra a modernista tévtanok már nem hamisak voltak, hanem érdekesek – és terjesztőik az egyházi Tanítóhivatal ellen vívott harcukban hithősökké váltak. Micsoda feje tetejére állított világ!
     A papszemináriumokban az ú. n. modern tudomány "új eredményei" az egyházi tekintély szisztematikus visszautasítását hozták magukkal. Az egyházi tiltásoknak már nem volt elrettentő hatásuk – pont ellenkezőleg, ezek tették az érintettet igazán érdekessé. Ám ilyesmi csak akkor lehetséges, ha a szellem már annyira megromlott, hogy a kutatás, illetve tudomány szabadságát a teológiára is alkalmazni akarja. Ez az igény viszont szintén csak azoknál léphet fel, akikből a természetfeletti hit lényegéről való tudás már teljesen kiveszett.
     Ma kijózanodva kell megállapítani, hogy elenyészően kevesen vannak, akik világosan felismerik, milyen totálisan feje tetejére állt világba kerültünk. Csak nagyon keveseknek adatik meg, hogy a hitetlenség újonnan felállított rendszerét meglássák és kiismerjék; azt a rendszert, amivel az ellenség szent hitünket akkora mértékben kiüresítette, hogy csak üres szavak maradtak meg belőle.

A modernizmus több mint száz évig tartó előretörése után az ú. n. II. Vatikáni Zsinat idejére a korábbi tévtanítók, köztük a leghíresebbek: Henri de Lubac, Karl Rahner, Teilhard de Chardin, Yves Congar, Joseph Ratzinger elítélt tévtanítókból sztárteológusokká váltak, akik nem csak az egyházban futottak be nagy karriert, de a világban is: világhírűek lettek! Ők a modernizmust nemcsak egyszerűen tovább terjesztették, hanem azt az egész katolikus világ előtt mint valami izgalmas, újszerű dolgot kínálták föl, olyasmit, amit a modern világ a katolikus Egyháztól joggal vár el. A liberális "katolikusok" számára az Egyház úgyis már régóta idejét múltnak, a modern tudományok által régen elavultnak számított. A diákok, és nem csak a diákok között már régóta bujkált a vágy, hogy ők is modernek lehessenek, modernnek, haladó felfogásúnak számítsanak. Ez azonban se akkor, se most nem jelent mást, mint az isteni hitet a modern istentelen gondolkodásnak alávetni! A modernisták egyik nagy sztárja Henri de Lubac, az "Új teológia" atyja volt. [Vele és több más tévtanítóval kapcsolatban lásd a honlap ezen több mint 15 évvel ezelőtt megjelent cikkét: Problémák, okok, megoldások.]

Már csak a találó név: "Új teológia" miatt is fel kellene minden katolikusnak kapnia a fejét! Mert ez valóban teljesen "új" teológia volt, legalábbis ilyen sok tévtant még soha senki nem sűrített egybe, mint ez. Ettől kezdve valóban nem volt többé akkora őrültség, amit a modernizmustól megszállott professzorok közül valaki ki nem talált volna, és amivel rögtön elnyerte diákjainak nagy tetszését és csodálatát.

Mindezek ellenére a tradicionalisták többsége szerint még ekkor is minden rendben volt, mert pápájuk még mindig pápa volt és a püspökeik még mindig püspökök voltak. A tévtanokat évtizedeken keresztül – amennyire csak lehetett – elbagatelizálták. Ez az elbagatelizálás végül odáig ment, hogy egy tradicionalista tekintély nemrégen ki merte jelenteni, hogy még Bergoglio-nál sem lehet egyetlen eretnekséget sem bizonyítani. Ezek után félő, hogy a mai tradicionalisták számára még az ördög is katolikus.«


1992-ben ismertem meg Lénárd Ödön atyát, aki egyszerre volt a kommunizmus mártírja, a legtöbbször elítélt és legtöbb időt börtönben töltött magyar katolikus pap, és a modernizmus, a legprogresszívebb "katolicizmus" elszánt híve. Mikor elmeséltem neki, hogy Wojtyla – már a zsinati szekta vezetőjeként – André Frossard újságíró azon kérdésére, hogy „melyik lenne az Evangéliumnak az a mondata, amelyet akkor választana, ha csak egyetlen egyet hagyhatna nekünk örökül”, habozás nélkül ezt válaszolta: „Az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8,32), nagyon meglepődött, és azt mondta, hogy ő biztosan nem ezt a feleletet adta volna. Mert ő az Evangéliumnak e mondatát tartja a legfontosabbnak: „Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.” (Lk 6,36) – Érdekes, hogy már akkor, "kezdő katolikus" koromban nemcsak megéreztem, de bizonyossággal tudtam, hogy ez nagyon helytelen választás volt. Később azt is megtudtam, hogy ez a bibliai idézet, így, kiragadva a szövegösszefüggésből – az Evangéliumból kiválasztott legfontosabb mondatként – kísértetiesen összecseng a zsinati szekta egyik legnagyobb hazugságával, tévtanításával, a Karl Rahner és Wojtyla „mindenki meg van váltva”, a „pokol ugyan van, de üres” tanával, amit az utóbbi által támogatott és győzelemre vitt Faustina-kultusz vitt az egyszerű hívek között is diadalra.

Lénárd Ödön az 1930-as években járt szemináriumba, azokban az években, amikor a modernizmus áradatként tört be az Egyházba, fertőzött meg mindent és mindenkit – miként ezt ma irtózattal és egyszersmind csodálkozással fedezzük fel. És ez a fertőzés, miután az 1960-as évek közepén, az ú. n. II. Vatikáni Zsinaton bevégezte feladatát: a látható Egyháznak teljes – azaz mind a tan, mind a liturgia, mind a fegyelem területén megtörtént – szétrombolását, mára már nemcsak a nyílt aposztáziáig, sőt pogányságig, hanem a legsúlyosabb felségárulásig is eljutott (utalok itt a katolikus "főpapságnak" az ú. n. eucharisztikus kongresszus előkészítéseként a pesti zsinagógában tett látogatására 2021. szeptember 4-én).
     A sok, "zsinat" előtt íródott eretnek vagy "csak" eretnekszagú, abszolút modernista szellemiséget, lelkiséget árasztó könyvek közül csak egyetlen magyar példa: Boros László jezsuita 1962-ben „MYSTERIUM MORTIS” címmel megjelent könyve, amit Bárdossy Endre magasztalt a katholisches.info oldalon 2018-ban megjelent tanulmányában.

A 20. század nyíltan modernista könyvei, megnyilvánulásai mellett vannak olyanok is, melyekről csak alaposabb odafigyeléssel derül ki modernizmusuk, vagy a katolikus hitre más módon gyakorolt többé-kevésbé káros befolyásuk. Ugyanakkor szép számmal vannak olyanok is, melyek már első látásra elárulják katolikus-ellenes voltukat. E megnyilvánulások közé tartozik az ú. n. "Isteni Irgalmasság áhitat", és ennek jellegzetes "Irgalmas Jézus" képe. Az ember azt hinné, hogy e szirupos kultusz és szentségtörő kép minden katolikus lélekből már az első pillanatban ellenérzést vált ki. Ahogy Msgr. Patrick Perez kifejezte: „Egy tipikus Isteni Irgalmasság kép egy örvénylő dervisre emlékeztet.” És szintén ő: Ez a kép „jobb kifejezés híján hátborzongató”, taszítóan émelyítő egy jóízlésű, pláne katolikus néző számára.
     Bár ez a borzalmas kép mára már szinte minden templomban megtalálható valahol, az mégis meglepő és elképesztő, ha még ú. n. tradicionalista körökben is felbukkan! De ha már felbukkan, akkor már az sem meglepő, ha az ilyen helyen a kép kitalálója, Faustina nővér szellemisége is hamarosan megjelenik.

A katolikus lelkület sok jellegzetessége mellett elsősorban szemérmes (Somogyváry Gyula szerint „Isten legszebb virága a szemérem”, nem csoda, hogy ma lábbal tiporják, ott pusztítják, ahol csak lehet). Köztudott, hogy szinte minden embernek van/volt már Isten-élménye, de ezek intim élmények, amiket egy katolikus alapos indok nélkül nem tereget ki. Ha valaki mégis kiteregeti – és manapság rengetegen teszik ezt – vagy olyasmivel áll elő, hogy az "Úr mondta nekem", "az Úr azzal bízott meg", hogy ezt vagy azt tegyem, akkor ez szinte biztos kritérium arra, hogy az illető elsősorban nem Istent, hanem saját magát szolgálja, reklámozza, ami miatt katolikus lelkülete komoly veszélybe kerül. (A mai ú. n. katolikus megmozdulások, rendezvények is e kategóriába tartoznak: az is előfordul, hogy szépek, csak éppen Isten és Urunk Jézus Krisztus nincs jelen rajtuk.)

Az interneten rengeteg oldal foglalkozik Faustina nővér állítólagos látomásaival. A https://isteniirgalmassag.hu/szent-fausztina/ oldal sokat idéz a nővér naplójából. Ezek a naplórészletek olyan gőgről, olyan akarnokságról árulkodnak, amit a legjobb jóindulattal sem lehet elfogadni, vagy katolikusnak tartani. Az ember azt hinné, hogy ez mindenki számára első ránézésre, illetve olvasásra egyértelműen kitűnik. Hogy ez mennyire nem így van, azt nem csak a képek népszerűsége és terjedése bizonyítja, hanem az a cikksorozat is, amit a traditioninaction.org oldal jelentetett meg évekkel ezelőtt.

E cikksorozat legfontosabb részleteinek bemutatása előtt néhány megjegyzés, ami e cikkekből vagy kimaradt, vagy nem kapott elég hangsúlyt:
a) Az egész Faustina-féle áhitat és kép annak a modernista tételnek a hordozója, amit legrészletesebben és leghatásosabban Karl Rahner és Hans Urs von Balthasar modernista teológusok, a rablózsinat, azaz az ú. n. II. Vatikáni Zsinat szakértői, dolgoztak ki, és ami a „mindenki meg van váltva” tanként ismert. E honlapnak nagyon sok írása foglalkozott már ezzel a témával, most ezekből kettőre hívom fel a figyelmet:
     1. Malachi Martin atyának 1987-ben jelent meg „A jezsuiták: Jézus Társaság és a római katolikus Egyház elárulása” című könyve – e mű recenziójának Karl Rahner-rel foglalkozó fejezetére: A római katolikus Egyház elárulása.
     2. A www.antimodernist.org/am/ honlapon 2013. szeptember 13-án megjelent „Papa benedicens vel Papa innuens? – Áldást osztó vagy integető pápa?” című cikkének azon fejezetére, melyben a cikk szerzője Wojtyla és Bergoglio rokon "lelkiségét" mutatja be: »Jorge Mario Bergoglio ezen gondolatai bebizonyítják, hogy milyen messzire ható volt Karol Wojtyla, alias II. János Pál befolyása az egész világban. Látszik, hogy Bergoglio-t is meggyőzte a „mindenki meg van váltva tannal”, hiszen a legnagyobb komolysággal ezt meri állítani: „Az Úr Krisztus vére által minden embert megváltott, minket, mindannyiunkat Krisztus vérével. Minket, mindannyiunkat, nem csak a katolikusakat. Mindenkit!”«

b) A katolikus ünnepek között van két olyan – Úrnapja és Jézus Szentséges Szívének ünnepe –, melyeket egy-egy apáca – lüttichi Szent Julianna, illetve Alacoque Szent Margit – kérésére, azaz látomásainak alapján rendeltek el az egész Egyház számára.
Részletek e két ünnep bemutatásából:
     »Az Úrnapja mindig a Szentháromság ünnepe utáni csütörtökre esik és azt a csodálatos titkot ünnepli, hogy a kenyér és a bor külső színe alatt Jézus Krisztusnak, az istenembernek teste és vére, istensége és embersége, valójában, igazán és lényegileg jelen van. Krisztus maga adta tudtul egy látomásban az ágostonrendi lüttichi Szent Juliannának (†1258), hogy szeretetének ezen titkát egyházi ünneppel is dicsőítsék. Először az 1247. évben, Lüttichben ünnepelték meg és IV. Orbán pápa 1264-ben rendelte el az egész Egyház számára. …
     Jézus Szíve tiszteletének szelleme és tartalma oly régi, mint maga az Egyház. Külső formáját azonban Szent Benedek két nagylelkű leányának munkája alapította meg. Szent Gertrúd (1256-1302): „Az isteni szeretet küldötte” és Hackeborni Szent Mechtild (1241-1299): „Lelki kegyelmek könyve”. Buzgó apostolai voltak még Jézus Szíve tiszteletének többek között Canisius Szent Péter (1521-1597) és Eudes Szent János, a Jézus és Mária szentséges Szíve tisztelet papi kongregációjának alapítója (†1680). Szalézi Szent Ferenc (1567-1622) is műveiben különösképpen Jézus Szíve iránti szeretetre tanít és lelki leányait eredetileg „Jézus Szíve leányainak” nevezte. Közülük választotta ki az Úr az eszközöket, akik által legszentebb Szíve tiszteletének azon külső formáját és jelentését adta, ahogy ma a liturgiában és a hívő nép szívében él. Szolgálójának, Alacoque Szent Margitnak (1647-1690) egy látomásában kinyilvánította: „Azt akarom, hogy Úrnapja nyolcada utáni pénteken az Egyházban Szívem tiszteletére ünnepet tartsanak….”« (Szunyogh-Xavér Misszálé)

Úrnapját Szentháromság vasárnapja utáni csütörtökön, Jézus Szentséges Szívét pedig az Úrnap utáni pénteken ünnepli az Egyház.
     »Úrnapját az Egyház azzal a legnagyobb pompával üli meg, mely csak a liturgiában rendelkezésére áll. Elsőrendű ünnep a legünnepélyesebb istentisztelettel, szentséges körmenettel és ünnepélyes nyolcaddal.” Jézus Szentséges Szívének ünnepe is elsőrendű ünnep, és – miután legtöbbször június hónapjára esik – az egész június a legszentebb Szív tiszteletének szentelt hónap.« (Szunyogh-Xavér Misszálé)

Az egyházi évben a vasárnapoknak különös jelentősége van. »A vasárnap a Szentháromság ünnepe. … Minthogy a liturgikus év szerkezetében a vasárnapnak az a rendeltetés jutott, hogy az egyházi főünnepek liturgikus eszméjét az elő- és utóünnepekben, valamint az egész ünnepkörben érvényesítsék, némely vasárnapnak mások előtt elsőbbség jutott. Vannak egyszerű vasárnapok és vannak kiváltságolt vasárnapok. Utóbbiak ismét lehetnek: első osztályú kiváltságolt vasárnapok, vagyis olyanok, melyeket minden évben meg kell ünnepelni, és amelyeket semmi más ugyanerre a vasárnapra eső ünnep miatt nem szabad elejteni: Ezek: advent első vasárnapja, böjt összes vasárnapja, Húsvét vasárnap, Fehérvasárnap és a Pünkösdvasárnap.« (Szunyogh-Xavér Misszálé)

A https://isteniirgalmassag.hu/szent-fausztina/ weboldal szószerint idéz Faustina naplójából, és ezekből az idézetekből kiderül, 1) hogy elsőnek nem Wojtyla, hanem maga a nővér jelentette be, hogy egy évszázadok óta elsőrendű kiváltságolt vasárnapi ünnepet kell az ő szavai alapján eltörölni; 2) hogy az „örvénylő dervisre emlékeztető, hátborzongató” képet maga festette!
     Emlékeztetőül: Se Szent Bernadette, se Lucia nővér – az igazi – nem volt képes teljes szépségében, átszellemültségében visszaadni, szóban vagy képben lefesteni a nekik megjelent Szűz Máriát. Sőt, mikor megmutatták nekik az elmondásuk alapján készített szobrokat, mindketten azt válaszolták, hogy azok meg sem közelítik Isten Anyjának szépségét, ragyogását. – Nem így Faustina, ő biztos a dolgában, és még arra is képesnek tartja magát, hogy Urunkat, Jézus Krisztust hitelesen ábrázolja!
     »Az Irgalmas Jézus képének rajzát Płockban, 1931. február 22-én kapott látomás alapján jegyezte fel a nővér. „Este, amikor a cellámban voltam, megpillantottam az Úr Jézust fehér ruhában. Egyik kezét áldásra emelte, a másikkal megérintette mellén a ruháját. Melléből a ruha nyílásán két hatalmas sugár tört elő, egy piros és egy halvány… Kis idő múlva azt mondta Jézus: ‘Fess egy képet annak alapján, amit látsz, ezzel az aláírással: Jézusom, bízom Benned.”’ (Napló 47) „Azt kívánom, hogy a képet… húsvét után az első vasárnapon ünnepélyesen áldják meg. Ez a vasárnap legyen az Irgalmasság ünnepe!” (Napló 49)«

Feltéve: 2021. szeptember 16.

A nagy misztikus szentek – köztük például Avilai Nagy Szent Teréz – számoltak be róla, hogy még a lehető legbűntelenebb ember sem tudja sokáig elviselni Isten érezhető kegyelmét. Augustin Poulain SJ. írta, hogy az Istennel való intim találkozás misztikus élményében csak nagyon kivételes és felkészült lelkek részesülhetnek, mert a léleknek igen hosszú utat kell bejárnia addig, amíg alkalmas lesz az isteni kegyelem befogadására. Még az imádkozó, jámbor lelkek is hosszú-hosszú ideig túlságosan tisztátalanok és gyengék ahhoz, hogy ezeket a kegyelmeket egyáltalán megkaphassák. – E teológiailag képzett személyek autentikus véleményének, no meg az egyháztörténelemből jól ismert misztikus szentek írásainak és az Egyházban korábban elismert jelenések történeteinek olvastán, teljesen érthető, hogy alapos gyanú merül fel a Faustina naplójában található szövegek hitelességét illetően.

c) „A képek határozzák meg, amit átélünk. Minden porcikánkba beleivódnak”, írta Elias Canetti. – A "mindenki meg van váltva tan" elterjedéséhez nagymértékben hozzájáruló Isteni Irgalmasság áhítat, és a vele tartalmilag megegyező és elválaszthatatlanul összeforrott képpel, valójában hitetlenséghez, de legalábbis a vallásgyakorlás lassú, de biztos elkorcsosulásához, a katolikus tanokkal szemben mutatott érdeklődés teljes kihalásához vezet – ami egy teljesen logikus folyamat, mert abszolút mértékben megfelel az emberi természetnek. Ha azt hirdetik, és ezt a kultusszal és a képpel állandóan és mindenütt jelenvalóvá teszik, hogy „az Úr Krisztus vére által minden embert megváltott, minket, mindannyiunkat Krisztus vérével. Minket, mindannyiunkat, nem csak a katolikusakat. Mindenkit!” – miként ezt Bergoglio, nem a saját kitalálásából, hanem elődeinek tanítását híven tolmácsolva, kijelentett, akkor semmi értelme annak, hogy valaki katolikus legyen, katolikus vallását gyakorolja, vagy érte nehézségeket vállaljon magára. Úgy is kifejezhetjük, hogy a mai általános aposztázia, vagy "csak" vallási nemtörődömség a zsinati szekta és vezetőinek számtalanszor hangoztatott "mindenki meg van váltva tanának" egyenes következménye. Ebben rejlik minden olyan tettnek, történésnek rendkívüli felelőssége, ami ezt a tant erősíti, pláne még terjeszti is – és kétségtelen, hogy a Faustina-féle Isteni Irgalmasság áhítat mondanivalójában, üzenetében, szuggesztiójában ezt teszi.
     Mindezt látva, annak sincs semmilyen jelentősége, hogy a képet maga Faustina festette-e, vagy valaki más; mint ahogy ezt egy most hozzám elért olvasói levél írója állítja: Hiszen az ismert kép, ami mára minden templomot, katolikus gyülekező helyet elárasztott, Faustina elbeszélése alapján készült – lásd saját naplóját –, akkor is, ha a mostanra elterjedt kép nem az ő általa festett kép pontos kópiája. És ez a kép, ez az „örvénylő dervisre emlékeztető, hátborzongató” alkotás, semmilyen mértékben nem felel meg Urunk Jézus Krisztus illő ábrázolásának. Ráadásul még hamis tant is közvetít.

Annak megmutatására, hogy a képek milyen komoly szerepet játszanak a vallásgyakorlatban, álljon itt pár részlet a honlap két régebbi cikkéből:
1. Maessen atya 2010. tavaszán elhangzott előadásából valók a következő idézetek: Egy katolikus „jóravalóságához, jámborságához az is elengedhetetlenül hozzátartozik, hogy nem formál magának jogot ahhoz, hogy saját maga alkosson képet Istenről. Ahogy a derékség megkívánja, hogy az igaz ember ne találjon ki új tanokat – ahogy Luther tette –, hanem fenntartás nélkül, alázattal fogadja el az Egyház hagyományos tanítását, ugyanúgy a művésznek sincs joga a tradicionális, Istentől kapott Krisztus-képtől eltávolodni. Vagyis, el kell fogadnia azt, amit Istentől kapott, és nem alkothat saját elképzelése szerint más képet róla. Az igaz ember saját elképzeléseit Istenről nem vetítheti ki se gondolatban, se szövegben, se képben, csak reprodukálhatja az Egyházban már meglevőt. A művészek Lutherje, Michelangelo volt az első, aki ezt a törvényt felrúgta. Michelangelónak két halálos bűne volt: az egyik, hogy Krisztust az Utolsó Ítélet című képén a torinói halotti lepelről ismert vonások figyelmen kívül hagyásával ábrázolta, a másik, hogy az Atyaistent is lefestette.”

2. Paul Badde Isten képmása emberi kézből című 2008-ban megjelent írásában még Maessen atyánál is egyértelműbben fogalmazott Michelangelo Jézus-ábrázolásáról: »III. Pál kormányzása óta a katolikus kép-világ szívében, Róma szívében, a Vatikán szívében, a Sixtusi kápolna szívében, az Utolsó Ítélet szívében a világbíró központi figurája nem Krisztus jól ismert arcjegyeit viseli. …. Alapjában véve ez egy iszonyatos blaszfémia volt. … Michelangelo új Messiásának ugyan még megvannak a (piciny) sebhelyei kezén és lábán, de ezek inkább manikűrös díszítéseknek tűnnek. E férfi .. arcán nyoma sincs a szenvedésnek. Ez a Jézus csak csinos. Nem is néz szembe, mint addig minden Krisztus-kép, hanem elfordítja a fejét, mint egy önimádó táncos. … Tévtanok tehát a képek világát ugyanúgy sújtották, mint a szavak világát, de még máig fel nem mért következményekkel. … Annál súlyosabban ható viszonylagossá tétel, mint az egyetlen Isten képének kicserélése, aligha képzelhető el. Itt az elmúlt évezred egyik legnagyobb művésze kultúránk központi vezérképét csaknem észrevétlenül egy hamis kópiával cserélte ki. … Lehetetlen, hogy ez következmények nélkül maradhatott. „A valósághoz vezető egyik út a képeken keresztül vezet”, írta egyszer Elias Canetti. „A képek határozzák meg, amit átélünk. Minden porcikánkba beleivódnak.”«

A képek mindig nagy szerepet játszottak a vallásban: A könyvnyomtatás feltalálása és elterjedése előtt a prédikációkon kívül a templomok külső-belső falain található képek, szobrok hirdették a híveknek a katolikus hit igazságait, az Ószövetség eseményeit, Jézus csodáit, az Egyház történetét, a szentek életét. E képek soha nem öncélúan készültek, soha nem csupán művészi alkotások akartak lenni, hanem tele voltak katolikus mondanivalóval, ami ily módon sokkal erőteljesebben ívódott a hívek lelkébe, mint az elhangzott szavak. És éppen azért, mert ilyen fontos tanítói szerepük volt, kinézetüknek is egy meghatározott mintát, hiteles tartalmat kellett tükrözniük, attól nem térhettek el önkényesen. A kép annál szebb és tökéletesebb volt, minél világosabban fejezett ki egy-egy hitigazságot vagy bibliai történetet, és ehhez szükséges volt, hogy az évszázadok alatt rögzült vonásoktól ne térjen el – mégpedig nem csak Jézus, de a szentek esetében sem.

Faustina Irgalmas Jézus-képe azonban lényegesen eltér az ismert Jézus-ábrázolástól, az „Istentől kapott Krisztus-képtől”, azaz a „Veronika kendő” és a torinói halotti lepel képétől. De nem csak ezektől, hanem minden korábban ismert Jézus Szíve-képtől. Elias Canetti súlyos megállapítása, miszerint „a képek határozzák meg, amit átélünk; minden porcikánkba beleivódnak”, világosan rávilágít, mekkora kárt képes egy újszerű, az ember megromlott természetét kiszolgáló mondanivalót hordozó ábrázolás előidézni az emberek lelkében, gondolkozásmódjában – ezt korunk általános hitehagyása világosan bizonyítja.

d) Az Egyház által elismert jelenések, valamint a misztikusok, szentek vallomásai, írásai arról tanúskodnak, hogy Isten nem bőbeszédű, nem ismétli Önmagát, nem „fecseg” fölöslegesen. Nem öncélúan „társalog” kiválasztottjaival, hanem csak akkor nyilatkozik meg csodálatos módon, ha valami fontosat akar közölni. És ezt nem folyamatosan éveken keresztül teszi, hanem csak olykor-olykor. De hiszen ez is logikus: Egy természetfeletti jelenésnek egyfelől akkora ereje van, hogy hatnia kell, még akkor is, ha ez sokszor eleinte nehézségekbe ütközik, másfelől, ha az üzenet valóban Istentől származik, akkor Isten gondoskodik arról, hogy eljusson mindazokhoz, akiknek szólni kívánt. Ehhez nincs szükség többszáz oldalas naplóra, többezres bejegyzésekre, több évig tartó folyamatos látomásokra – sőt, a sok, a túlzás már önmagában gyanút kelt.

Ami a magánkinyilatkoztatásból származó imákat illeti, még abban az esetben is, ha ezek teljesen ortodoxok, mindenekelőtt arról kell megbizonyosodni, hogy kitől, honnan származnak. Egy nagyon aktuális példa: Ha valaki a pápával szembeni feltétlen engedelmességet parancsol egy hívő közösségnek, akkor az önmagában dicséretes, abszolút katolikus tett, amit be kell tartani. De ha egy magát pápának álcázó bitorlóval szemben parancsolnak engedelmességet, mint most teszik ezt sokan, akkor ez a parancs nem származhat Istentől. Lefebvre mondta, hogy ha valaki észrevétlenül akar megmérgezni egy másik embert, akkor jóízű ételbe téve nagyon lassan adagolja a mérget. Így működik ma nagyon sok igaznak mondott tévtan, és jámbornak ható vallásgyakorlat.
     Az Isteni Irgalmasság áhítat a lelkeket tápláló isteni üzenet helyett sokkal inkább „füleket csiklandoztató” meséket tartalmaz, pontosan úgy, ahogy Szent Pál apostol megjövendölte, és ahogy manapság több oldalról is tapasztaljuk. 2 Tim 4,3-4: „Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják.”

A Faustina-kultuszhoz és az Isteni Irgalmasság áhítathoz való hozzáállás valójában a modernizmus és a katolicizmus ellentétéről, a jámborsággal álcázott hitetlenség és az igaz hit összeférhetetlenségéről szól [Ez adja meg a fontosságát, és ez a honlap is ezért foglalkozik ilyen részletesen e témával.] Ezért a két tábor, az elvetők és a rajongók között áthidalhatatlan ellentét áll fenn: egyik csoport sem tudja meggyőzni a másikat. De e tanulmánynak nem is ez a célja: a cél azok erősítése, akik ösztönösen, vagy már tudatosan visszautasítják ezt a kultuszt, és mindazt, ami e mögött áll, amit ez képvisel.


Ezen hosszúra nyúlt bevezető után következzenek a traditioninaction.org internetes portálon az Isteni Irgalmasság kultusszal kapcsolatban 2013. és 2017. között megjelent cikkek összefoglalása:

Az amerikai honlap 2013. október 15-én tette közzé Msgr. Patrick Perez pár hónappal korábban, 2013. április 21-én elhangzott prédikációjának képekkel illusztrált szöveges változatát, ami az ú. n. „Isteni Irgalmasság áhítat” katolikus tanbeli megítéléséről szólt, és ezt a címet viselte: Church Reasons to Condemn the Divine Mercy Devotion – (magyarul: Egyházi okok az ú. n. „Isteni Irgalmasság áhítat” elítélésére).
     E cikk magyar Google fordítása ITT található.

Két évvel később, 2015. április 8-án a Lepanto Intézetből Michael Hichborn reagált Msgr. Perez cikkére, és vette védelmébe az áhítatot. Cikke angolul itt olvasható: In Defense of the Divine Mercy Devotion.
     Magyar Google-fordítása pedig ITT.

Újabb két év telt el, amíg egy másik klerikus, Br. Theodore Roriz, O.C. beszállt a vitába, és Mr. Hichborn-nak címzett nyílt levelében megismételte és kiegészítette Msgr. Perez korábban elhangzott véleményét. Ezt az írást a traditioninaction.org weboldal 2017. június 7-én hozta nyilvánosságra Br. Theodore Roriz, O.C., Refutes Michael Hichborn on Divine Mercy címmel.
     A cikk magyar nyelvű Google-fordítása ITT található.

I. Msgr. Patrick Perez prédikációja

Msgr. Patrick Perez 2013. áprilisi prédikációjában híveinek kérésére beszélt az ú. n. „Isteni Irgalmasság áhítatról”. Beszédéhez Fr. Peter Scott 2010. júniusában az Angelus magazinban publikált kutatásainak eredményeit használta fel. Msgr. Perez prédikációját a traditioninaction.org blog újságírói megszerkesztve, szöveges formában tették közzé:

Karol Wojtyla [alias II. János Pál] 2000. április 30-án jelentette be, hogy a Húsvét utáni első vasárnap, azaz Húsvét nyolcadának vasárnapja, Fehérvasárnap helyett az Egyház e napon Faustina nővér látomásai alapján az Isteni Irgalmasság vasárnapját ünnepli. Mivel én továbbra is Fehérvasárnapot ünnepelem e napon, választ kell adjak híveim azon kérdésére, hogy véleményem szerint "miért nem ünnepelheti egy katolikus az Isteni Irgalmasság Vasárnapját"?
     Döntésemet az ú. n. Isteni Irgalmasság áhítat imáinak alapos tanulmányozása előzte meg. Vizsgálódásaimból arra a következtetésre jutottam, hogy bár ezen imákban semmi rossz nincs, az egész kultusz katolikus-volta körül valami még sincs rendben.

Mielőtt továbbmennék, fontos megjegyezni, hogy minden bizonnyal sok ember akad, aki ezen áhítat végzése közben kegyelmeket kapott. Ez azonban egyáltalán nem bizonyíték arra, hogy ez az áhítat valóban a mennyből való. Hiszen Isten mindig válaszol imáinkra; következésképpen, aki áhítatosan imádkozik, az mindig nyer némi kegyelmet.
     Vegyük például azt az esetet, hogy valaki elzarándokol egy szent sírjához. Mikor odaér, tisztelettel, áhítattal és reménységgel telve borul le a sír előtt, és kéri az illető szent közbenjárását Istennél. Azt hiszi, hogy a szent sírja előtt térdel, holott valójában nem a szent fekszik abban a sírban, hanem valaki más. Isten mégis meghallgatja az imáit: fáradságáért és azért, hogy zarándoklatával Neki akart tetszeni, Őt akarta engesztelni. Ezért, mivel tudja, hogy az illető vezekelni akart bűneiért, kegyelmet ad neki. Bár Isten tudja, hogy a zarándok nem a szent sírját találta meg, mégsem mond olyat, hogy „sajnálom, sok mérföldet utaztál a semmiért, és most nem kapsz semmit”. Nem, Isten mindig válaszol az imáinkra. Ezért, ha valaki azt mondja, hogy az Isteni Irgalmasság áhítattól kegyelmeket kapott, ez önmagában még nem jelenti azt, hogy ez az áhítat a mennyből való. Természetes, hogy a kegyelmek mindig a mennyből jönnek, de vizsgálataim eredményeképpen meggyőződéssel állítom, hogy ez az áhítat nem a mennyből való.

Tény, hogy az Egyház több ízben elítélte az ú. n. Isteni Irgalmasság áhítatot. Ezen elítélés okai a következők voltak:
     1. XII. Pius pápa, amikor erre az áhítatra felhívták a figyelmét, vizsgálatot rendelt el, de ez elsősorban nem az áhítat imáival foglalkozott, hanem azok forrásával, keletkezésével, azaz a Faustinához intézett úgynevezett jelenések körülményeivel és azok tartalmával. Ezen hivatalos egyházi vizsgálatok eredményeképpen tette indexre a Faustina-féle áhítatot és kultuszt. (Index Librorum Prohibitorum = A tiltott könyvek listája). Ez a lista sajnos már nem létezik, mert Montini [alias VI. Pál] 1966. június 14-én megszüntette. Bár ez nagyon sajnálatos döntés volt, másrészről viszont, ha egy ilyen lista ma létezne, akkor azon gyakorlatilag mindennek, amit ma írnak, rajta kellene lenni.
     A döntés, hogy XII. Pius a tiltott könyvek listájára tette Faustina írásait, azt jelenti, hogy az Egyház véleménye szerint ezek tartalma félrevezeti, vagy rossz irányba vezeti a katolikusokat.

Ezt követően újabb tilalmak következtek, amelyeket Roncalli [alias XXIII. János pápa] rendelt el. Az ő uralkodása alatt a Szent Hivatal (Officium Sacrum) – a Szent Inkvizíció utóda, és a Hittani Kongregáció elődje – kétszer ítélte el az Isteni Irgalmasság írásait. Ez a hivatal – ami a pápa közvetlen irányítása alatt áll – volt mindenkor felelős a katolikus tan tisztaságának megőrzéséért, ezért felügyeli a különböző dokumentumok terjesztését.
     Az első elítélés az 1958. november 19-én megtartott plenáris ülésen történt. A Szent Hivatal nyilatkozata a következő három állítást adta ki az áhítattal kapcsolatban:
     1. Nincs bizonyíték e kinyilatkoztatások természetfeletti eredetére. Ez azt jelenti, hogy a Szent Hivatal tagjai megvizsgálták a tartalmat, és úgy döntöttek, hogy semmi sem utal arra, hogy a jelenések természetfelettiek. Ellentétben a Lourdes-i Szűzanya vagy a Fatimai Szűzanya jelenéseihez, melyekről már a kezdetben elegendő bizonyíték volt arra, hogy ezek valószínűleg természetfeletti eredetűek, az ú. n. Isteni Irgalmasság jelenéseiben a Szent Hivatal határozottan azt jelentette ki, hogy erre semmiféle bizonyíték nincs. Ez lefordítva ezt jelenti: „Nem gondoljuk, hogy ezek a jelenések Istentől származnak.”
     2. Az Isteni Irgalmasság ünnepét az 1. pontban mondottak alapján nem szabad felvenni a liturgikus naptárba.
     3. Tilos olyan írások terjesztése, melyek ezt az áhítatot propagálják, mind a Faustina által megadott írásos formában, mind a tőle származó, rá jellemző kép alatt. Vagyis megtiltották az ú. n. Irgalmas Krisztus képet közzétenni, terjeszteni.

A Szent Hivatal 1959. március 6-án egy második rendeletet is kiadott, melyben a pápa parancsára újfent határozottan megtiltotta, hogy terjesszék az Isteni Irgalmasság képeit és Faustina írásait. Egyúttal azt is előírta, hogy a helyi püspököknek kell eldönteniük, hogy a korábbi tiltás ellenére időközben mégis felállított képeket, hogyan távolíttatják el. (1959. március 6. Acta Apostolicae Sedis, v ol. 51 (1959), p. 271) Leszögezhetjük tehát, hogy eredetileg két pápa is úgy ítélte meg, hogy ez az áhítat veszélyt jelent a katolikus hitre. XII. Pius feltette az Indexre; XXIII. János a Szent Hivatalon keresztül kétszer mondott ítéletet arról a lelki veszélyről, amelyet ez az áhítat a híveknek okoz.

Most térjünk rá az ú. n. "Isteni irgalmasság kultusz" jellegzetes Jézus képére. Első benyomásom erről a képről az, hogy viszolygok tőle, nem akarom látni, nem tudom elviselni, hogy a közelemben legyen, mert – jobb kifejezés híján – hátborzongató számomra, ha ránézek.
     A képen sokszínű sugarak láthatók, azt hiszem, vörösek, fehérek és kékek, a mellkasából érkeznek – nincs szív, csak ezek a sugarak. Nos, ez az a kép, amelyet éveken keresztül tilos volt publikálni vagy terjeszteni. Ezen a képen egy glória nélküli Jézus látható, akinek nincs szíve, csak valami rikító giccses sugarak áradnak ki a mellkasából.

Állítsuk ezzel szembe Megváltónk igazi képét. A keresztre feszített képén kívül, Urunk leghívebb képmását szimbolikusan valószínűleg a leggazdagabban és legpontosabban a Szent Szív-kép adja, mert ez az ábrázolás foglalja össze a legtömörebben a megváltás egész teológiáját.
     Ezeken a képeken egy fenséges Jézus a feje körül az istenség glóriájával, átszúrt szívvel, sebeivel és áldást osztó kézzel látható. A Faustina-féle képen egy glória és szív nélküli alamuszi, vagy legjobb esetben ábrándozó tekintetű férfi látható, aki nem áldást oszt, hanem hello-t integet. [lásd e témával kapcsolatban a honlap eme cikkét: Papa benedicens vel Papa innuens? – Áldást osztó vagy integető pápa?]
     A katolikus Szent Szív-képen Jézusnak az emberek iránti szeretetben égő szívét látjuk. Kereszthalála és e szív átszúrása volt az ár, amit Jézus fizetett, az áldozat, amelyet a megváltásunkért hozott. Ő irántunk való égő szeretete miatt annak ellenére ajánlotta fel magát értünk, hogy mi hálátlan teremtmények vagyunk, sőt fellázadtunk Teremtőnk ellen. A katolikus Szent Szív-kép mindezt a tartalmat magában foglalja.
     A Szent Szív-képein Urunk rámutat a belőle fakadó szeretet és irgalmasság szimbolikus forrására, átszúrt, tövisekkel megsebzett szívére. Ez mindig arra kell indítson bennünket, hogy felismerjük, belássuk és megbánjuk bűneinket. Tudjuk, hogy Krisztus végtelenül irgalmas, és bár hiánytalanul megfizette megváltásunk árát, ahhoz hogy ennek gyümölcseit élvezhessük, előbb meg kell térnünk. Bűnbánatot kell tartanunk, engesztelnünk kell bűneinkért, és elégtételt kell adnunk értük. Vagyis az Egyház parancsa szerint részesülnünk kell a bűnbánat szentségében, meg kell gyónnunk és elégtételt kell adnunk. Csak ezután járulhatunk szentáldozáshoz, ekkor nyerhetjük meg bűneink bocsánatát. Ahhoz, hogy megmeneküljünk, hogy életünk végén Krisztushoz érhessünk, egész evilági életünket a bűnbánat szellemiségében kell leélnünk!

Az ú. n. Isteni Irgalmasság képen Jézus szíve nem látszik, helyette rikító színű sugarak jönnek ki a mellkasából és terülnek szét előtte. Ez a kép egyértelműen a Faustina-féle Isteni Irgalmasság áhítat teológiailag helytelen voltát bizonyítja. Azt hirdeti, hogy feltétel nélküli kegyelemre számíthatunk, ellenszolgáltatás nélkül, kötelezettségek nélkül. Csakhogy ez ellene mond az igazságnak, Krisztus üzenetének és az Egyház parancsának! Az áhítat és a kép legfőbb hibája, hogy sok lelki jutalmat ígér bűnbánat, elégtétel, vezeklés nélkül. Az erőfeszítés nélküli üdvösség ígéretét hirdeti! Valószínűleg ez a hamis üzenet, félrevezetés, vagyis hazugság az, ami a képet visszataszítóvá, a képen látható férfi tekintetét álságossá teszi.
     Sajnos, a képnek és az áhítatnak ez az üzenete egybevág azzal, amit a II. Vatikáni Zsinat sztárteológusai és maga a Wojtyla már "pápává" választása előtt képviselt. Nem véletlen, hogy Wojtylának II. János Pálként első intézkedései közé tartozott Faustina szentté avatásának elindítása, valamint az Isteni Irgalmasság vasárnapjának Fehérvasárnap helyett való bevezetésének előkészítése. Nem sokkal megválasztása után, 1980. november 30-án kiadta "Dives in misericordia" körlevelét a – mindig és mindenkivel szemben, semmilyen ellenszolgáltatást nem váró – irgalmas Istenről, melynek olvasása csak döbbenetet és szomorúságot válthat ki egy hithű katolikusból. [Részletek belőle: DH 4680-4685]

Faustina 2007-ben angolul megjelent 640 oldalas (!) naplója komoly aggodalomra ad okot. E roppant terjedelmes napló, amit négy év alatt írt meg (!), a neki állítólag megjelent Jézus szavait tartalmazza. „Faustina magánkinyilatkoztatásaiban, látomásaiban párbeszédet folytatott Jézussal”, olvasható életrajzában.
     Néhány különösen feltűnő és erősen bírálható naplóbejegyzés: Állítása szerint 1936. október 2-án megjelent neki Jézus, és ezt mondta: „Most már tudom, hogy nem a kegyelmek és ajándékok miatt szeretsz engem, hanem azért, mert az én akaratom értékesebb számodra, mint az életed. Ezért olyan bensőségesen egyesítem magam veled, mint semmilyen más teremtménnyel. („That is why I am uniting Myself with you so intimately as with no other creature.”) (Divine Mercy in My Soul, The Diary of Sr. Faustina, Stockbridge, MA: Marian Press, 1987, p. 288. oldal)
     Ez a mondat, ami azt merészeli állítani, hogy Urunk Jézus Krisztus szorosabban egyesítette magát Faustinával, mint Szent Édesanyjával, a Boldogságos Szeplőtelen Szűz Máriával, és az összes többi szenttel, olyan nagyfokú gőgöt, vakmerőséget árul el, ami nem tiszteletet, de kifejezetten utálatot, borzadást ébreszt az emberben.
     A napló szerint 1937. május 23-án Jézus e szavakkal szólította meg Faustinát: „Szívem szeretett gyöngyszeme.” – Hol és mikor és kihez intézett ilyen, sőt akár csak ehhez hasonló szavakat Urunk Jézus? Még az Énekek énekében sem találunk ilyen mézes-mázos, szirupos kifejezéseket! Hát még Jézus szavaiban! Ő földön jártában olykor inkább nyersnek hatott, mint ilyen nyálas udvariaskodónak!
     De mindez nem elég, mert a folytatás még elképesztőbb: Jézus Faustina szerint így folytatta felé irányuló végtelen áradozását: „Szerelmedet olyan tisztának látom, tisztábbnak, mint az angyalok szeretetét, annál is inkább, mert folyton harcolsz. Temiattad [a te kedvedért] áldom meg a világot.” („I see your love so pure; purer than that of the angels, and all the more so because you keep fighting. For your sake, I bless the world.”) (u.o. 400. oldal) –
     Először is, kivéve a Boldogságos Szűz Máriát, nem vagyunk mentesek az eredeti bűntől, és ezért nem vagyunk képesek az angyaloknál tisztább szeretetre. Másodszor, ez az állítólagos ígéret 1937-ben hangzott el, és alig egy évvel később nyugatról Hitler, keletről Sztálin katonái vonultak be Lengyelországba, majd csakhamar kitört a II. világháború. Ezek az események jelentették volna Jézus áldását a világ számára!?

A következő, még ezeknél is hamisabb üzenet: Faustina szerint Jézus 1935. február 4-én egy belső hang által ezt mondta neki: „A mai naptól fogva ne félj Isten ítéletétől, mert számodra nem lesz ítélet (te nem kerülsz ítélet alá) („From today on, do not fear God’s judgment, for you will not be judged”). (u.o. 168. oldal)
     Mint tudjuk, katolikus dogma, hogy egyetlen ember sem mentes az eredendő bűntől, kivéve a Boldogságos Szűz Máriát. Következésképpen Szűz Márián kívül senki más nem mentesül az ítélet alól; halála után tehát még a szentek, a mártírok is, mielőtt Isten színről színre való látására kerülnek, átesnek a személyes ítéleten, akkor is, ha ez kedvező számukra, sőt azonnal a mennybe juthatnak. [Ezen kívül az Egyház azt is tanítja, hogy a Boldogságos Szűz Márián kívül csak egyetlen embernek, Dánielnek ígérte meg Isten, hogy nem fog elkárhozni – Dán 12,13: „Te meg menj és légy nyugodt! Amikor véget érnek a napok, te is fölkelsz a végső napon kijelölt sorsodra.”]

A legfelháborítóbb az a naplóbejegyzés, amelyben Faustina azt írja, hogy a szentostya háromszor is kiugrott a tabernákulumból, és a kezébe helyezkedett, úgy hogy neki kellett a tabernákulumba visszatenni az ostyát: „És az ostya kiugrott a tabernákulumból, és megpihent a kezemben, én pedig örömmel tettem vissza a tabernákulumba. Ez másodszor is megtörtént, és én ugyanezt tettem. Ennek ellenére harmadszor is megtörtént.” („And the host came out of the Tabernacle and came to rest in my hands and I, with joy, placed it back in the Tabernacle. This was repeated a second time, and I did the same thing. Despite this, it happened a third time.”) (u.o. 23.oldal)
     Milyen ragyogóan illik ez az újítás is a mostani zsinati szekta gyakorlatába! Nők nyúlnak a tabernákulumba, nők "áldoztatnak", és mindenki maga szolgálja ki magát, kézbe kapja az ostyát, amivel aztán azt tesz, amit akar! Ragyogó példa egy úgynevezett szenttől! Ráadásul már az 1930-as évek elejéből! Már abban az időben, amikor a még érvényesen felszentelt papok érvényesen változtatták át a szent ostyát Urunk testévé, és amikor a tabernákulumokban még valóban Urunk Jézus Krisztus volt jelen! És amikor még a papok is csak két ujjal érhettek hozzá Urunk testéhez!
     Az természetes, hogy a zsinat utáni szekta minden ilyen szentségtörésnek örül, és hirdetőjét példaképnek állítja a tömegek elé – na de ettől ez a viselkedés, és a tett elkövetője még nem lesz katolikus! Nem véletlen tehát, hogy korábban háromszor is elítélték, és indexre tették ezen írásokat! És az sem véletlen, hogy a zsinat után felkapták, és azóta is terjesztik, gyakorolják és gyakoroltatják ezt az "áhítatot".

Msgr. Patrick Perez e szavakkal fejezte be prédikációját:
     Összefoglalva: Az Isteni Irgalmasság-áhítat nem katolikus szellemet képvisel. „A katolikus szellem az, ami az elkövetett bűnöket minden esetben újra megbánja, és jóvátételt ad értük, imádkozik Isten kegyelméért és Isten irgalmáért ebben az életben.” („The Catholic spirit is one of making constant reparation in penance for our sins, of praying for the graces of God, for the mercy of God in this life.”)

II. Michael Hichborn reagálása Msgr. Patrick Perez prédikációja

2015. április 8-án jelent meg a traditioninaction.org oldalon a Lepanto Intézettől Michael Hichborn felháborodott reagálása Msgr. Patrick Perez fent közölt prédikációjára. E válasz lényege pár mondatban összefoglalható:
Mr. Hichborn szerint:
     – Msgr. Perez csak az elítélésekre összpontosít, és figyelmen kívül hagyja ezek visszavonását. Sőt, az Egyház soha nem ítélte el Faustina naplóját, mert az indexre, azaz a tiltott könyvek listájára való helyezés, nem egyenlő az eltiltással. (!)
     – XII. Pius 1956. június 24-én Rómában megáldotta a Faustina-féle Isteni Irgalmasság-képet, ami azt mutatja, hogy nem akarta elítélni Faustina írásait.
     – Roncalli sem ítélte el a naplót vagy az áhítatot, csupán annyi történt, hogy a Szent Hivatal megtiltotta „olyan képek és írások forgalmazását, amelyek az Isteni Irgalmasság iránti odaadást segítik elő Faustina nővér által javasolt formában ”. Az áhítat elfojtása nem azonos az elítéléssel. Az elfojtás okai a napló rossz fordításai voltak.
     – Az is az üzenetek természetfeletti eredetét bizonyítja, hogy Faustina 1935-ben „pontosan megjósolta ezt az elnyomást és az elnyomás megszűnését”.

E kitételénél Mr. Hichborn idéz Faustina naplójából, ami különösen napjainkban annyira elképesztően bárgyú és elképesztő, hogy érdemes idézni. Pláne, ha figyelembe vesszük, hogy az elnyomás megszűnését Wojtyla uralomra kerülésével 1978-ban nem az Egyház és a hit aranykora, hanem soha nem látott, soha el nem képzelt romlása követte, hogy mára a teljes megsemmisülésig eljusson a Faustina-féle áhítattal és képpel együtt, vagy ha úgy tetszik, ellenére:
     »Eljön az idő, amikor ez a munka, amelyet Isten annyira megkövetel, végérvényesen befejezetlennek tűnik. És akkor Isten nagy hatalommal fog cselekedni, ami bizonyítani fogja hitelességét. Új dísze lesz az Egyháznak, bár régen szunnyadt benne. Azt, hogy Isten végtelenül irgalmas, senki sem tagadhatja. Azt akarja, hogy mindenki megtudja ezt, mielőtt újra eljön bíróként. Azt akarja, hogy a lelkek először az Irgalmasság Királyaként ismerjék meg Őt. Amikor ez a diadal eljön, mi már beléptünk az új életbe, amelyben nincs szenvedés. De ezt megelőzően lelked tele lesz keserűséggel látván erőfeszítéseid pusztulását. Ez azonban csak így fog látszani, mert amit Isten egyszer eldöntött, azt nem változtatja meg. Bár e pusztulás csak külsőleg fog ilyennek látszani, a szenvedés valódi lesz. Mikor fog ez megtörténni? Nem tudom. Meddig fog tartani? Nem tudom. De Isten különösen neked és mindazoknak nagy kegyelmet ígért, akik „hirdetni fogják irgalmamat. Én magam fogom megvédeni őket, mint saját dicsőségemet, haláluk órájában.”« (1738. (!) bejegyzés)

Mr. Hichborn folytatja:
     – Ottaviani bíboros a felelős a Faustina-féle áhítat elnyomásáért. Amikor indexre tették naplóját, az indoklásban helyesen azt kellett volna írniuk, hogy „jelen pillanatban” nincs bizonyíték e kinyilatkoztatások természetfeletti eredetére. Ennek ellenére Ottaviani bíboros volt az, aki 1965-ben, miután Karol Wojtylát kinevezte krakkói érseknek, egyúttal azzal is megbízta, hogy kezdje meg a Faustina életéről és erényeiről szóló dokumentumok feldolgozását.
     Továbbá Msgr. Perez megfeledkezik arról, hogy Roncalli nem csak a Faustina-féle áhítatot marasztalta el, de a harmadik fatimai titkot sem hozta nyilvánosságra, azaz az egyik tettét nem lehet a másik tettétől különbözőképpen megítélni.
     – Végezetül Msgr. Perez tisztességtelenül járt el, amikor az elfojtást elítélésnek állította be, és nem beszélt ezen ítélet későbbi feloldásáról. Egy pápának joga van egy korábban tiltott dolgot engedélyezni, ez a pápák előjoga.

Mr. Hichborn cikke végén hosszan idéz Sziénai Szent Katalin Párbeszéd című könyvéből, amivel azt akarja bizonyítani, hogy más misztikusokkal is előfordult, hogy Faustináéhoz hasonló édeskés hangnemben írták le lelki élményeiket.
[Mr. Hichborn e megjegyzésére álljon itt e honlap szerkesztőjének válasza: A honlap SZENTEK ÉLETE ÉS MŰVEI nevet viselő fiókjában számtalan írás található, melyek az Egyház legnagyobb szentjeitől, misztikusaitól származnak, köztük Sziénai Szent Katalintól is. (ITT  és  ITT  és  ITT).   Aki ezen írásművek hangnemében, szóhasználatában, megfogalmazási módjában bármi hasonlatosságot talál a Faustina naplójában található önimádattól, gőgtől csepegő tengernyi ömlengéssel, az – nos, azzal nem érdemes vitatkozni, mert nincs meg vele az a legkisebb közös nevező, ahonnan egy eszmecserét el lehetne indítani.]

Utolsó megjegyzésében Mr. Hichborn azzal érvel, hogy a "tradíció" nagy hőse, Msgr. Burke, még St. Louis-i érsek korából, gyönyörű cikket írt Faustináról és az ő áhítatáról.
[Nos, erre megint csak én válaszolok: Msgr. Burke se Faustina, se a tradíció ügyében nem hiteles tanúja a védelemnek. Mint Ratzinger hűséges híve neki sem volt semmi baja a zsinati szektával, amíg pozícióban volt. Ráadásul eltávolítása óta mutatott ügyködései sem arról árulkodnak, hogy korábbi elveit, véleményét alapjaiban megváltoztatta volna.]

III. Theodore Roriz ciszterci barát válasza Michael Hichborn-nak

A traditioninaction blogban 2017. június 7-én közzétett írásban Theodore Roriz ciszterci barát hosszú levélben válaszolt Mr. Hichborn-nak, amiben sorra megcáfolta ennek érveit, és a felvetett kérdésekre alaposan megindokolt válaszokat adott.

Mindenekelőtt kétfelé választotta a problémát: Egyfelől Helena Kowalska (1905-1938), alias Faustina nővér, „aki gyermekkorától kezdve nagy szent szeretett volna lenni”, ú. n. kinyilatkoztatásainak a megtárgyalására. Másodszor az ő kinyilatkoztatásainak következményeként elterjedt, és abból táplálkozó ú. n. Isteni Irgalmasság áhítatnak a megítélésére.
     Az elsővel kapcsolatban leszögezte, hogy Faustina személyét, bizarr különcségeit, valamint az előzetes elítélés feloldásának körülményeit tekintve, teljesen érthető, ha ezt egy katolikus elveti, Ráadásul magánkinyilatkoztatásról van szó, amit egy katolikusnak nem kötelező igaznak tartani.

A másodikkal kapcsolatban, határozottan kijelentette, hogy a Faustina-féle áhítat az embereket arra ösztönzi, hogy azt higgyék, hogy nem kell harcolniuk az eredendő bűn következményei ellen, sem a világ rossz hatásaival, sem az ördög kísértéseivel szemben, mert elég, ha bíznak az isteni kegyelemben. Ez a bizalom elegendő minden rossz cselekedet, hajlam vagy befolyás felszámolására, és az ember örök üdvösségre juttatására. (Faustina nővér naplójának 699., 1074., 1485., 1578. bejegyzései)
     Ez a tanítás, vélekedés, nem más, mint Miguel de Molinos (1640-1697) kvietizmusról szóló eretnekségének újrakiadása.
     Miguel de Molinos világi papként Rómában élt, ahol kedvességével, jámborságával sokakat vonzott gyóntatószékéhez. 1675-ben megjelent Guida spirituale = Lelki vezető című műve kezdetben jó fogadtatásra talált, de a benne foglalt téves tanítások rossz következményei hamar kitűntek. Molinos szerint a lelki tökéletesség abban áll, ha az ember semmit nem tesz saját üdvössége érdekében, hanem passzívan viselkedik, hogy egyedül a kegyelem működhessék benne. XI. Ince pápa Molinos művéből 68 tételt elítélt (DH 2201-2269: Caelestis Pastor, 1687. november 20.), magát Molinost pedig, miután tévedéseit nyilvánosan meg kellett tagadnia, életfogytiglan kolostorba internálta. (forrás: DH és Katolikus Lexikon 1930.)
     Molinos tételeit a pápai rendelkezés vagy eretneknek, vagy gyanúsnak, vagy tévesnek, vagy botránkoztatónak, vagy káromlónak, vagy fegyelmet bomlasztónak, vagy felforgatónak, vagy bujtogatónak, vagy ezek kombinációinak ítélte meg.

E fontos tény bemutatását követően Theodore Roriz barát Msgr. Perez fejtegetéseinek sorrendjét követve válaszol Mr. Hichborn felvetéseire, érveire. Elsőnek ő is kijelenti, hogy az a tapasztalat, hogy többen kegyelemben részesültek az Isteni Irgalmasság áhítat imáinak elmondása közben, nem bizonyíték arra, hogy ezen imák eredete isteni természetű. Másodszor megismétli azt a tényt, hogy a Faustina-féle naplót és áhítatot az Egyház háromszor elítélte, és „szavakkal való játszásnak” nevezi, Hichborn azon állítását, hogy az indexre-tétel és a terjesztés megtiltása, nem "eltiltás", hanem csak "elfojtás". Ha ez a három, 1958-ban és 1959-ben meghozott „intézkedések együttese nem elítélés, akkor ez a szó elvesztette jelentését”, zárja le ezt a kérdést Roriz barát.

Feleletül Hichborn 2. érvére, miszerint XII. Pius pápa 1956-ban megáldott egy Isteni Irgalmasság-képet, az a válasza, hogy ez két évvel a napló indexre tétele előtt történt, amikor a pápa még nem ismerte azokat a tényeket, azon vizsgálatok eredményét, melyek alapján a naplót végülis a tiltott írások listájára tette, és az áhítat végzését betiltotta.

Arra az érvre, hogy nem Roncalli, hanem a Szent Hivatal rendelte el a következő két eltiltást, ugyanaz a válasz, mint az elsőre: ez puszta játék a szavakkal, a Szent Hivatal közvetlenül a pápa irányítása alatt áll, és semmit nem tesz a pápa tudta és engedélye nélkül. A Szent Officium (Hivatal), csakúgy, mint elődje, a Szent Inkvizíció a pápai tekintély súlyát viseli, a pápa nevében hoz rendelkezéseket.

Mr. Hichborn azon állítására, hogy ezek a korábbi elítélések, szerinte "elfojtások" oka a helytelen fordítás volt, mely elferdítette Faustina írásait, a barát így reagált:
     Nos, ez az érv sem állja meg a helyét, hiszen, miként ezt Msgr. Perez prédikációjában kifejtette, a Szent Hivatal „elsősorban nem az áhítat imáival foglalkozott, hanem azok forrásával, keletkezésével, azaz a Faustinához intézett úgynevezett jelenések körülményeivel és azok tartalmával”. A tiltó rendelkezések összességében ítélték el az egész Faustina-féle kultuszt.
     Roriz barát: „Ha a Szent Hivatal felsorolta volna Faustina műveinek bizonyos részeit, amiket megkérdőjelezhetőknek ítélt meg, és később kiderült volna, hogy e részeket rosszul fordították le, akkor az e részekre vonatkozó ítélet visszavonása érthető lenne. Ez azonban nem történt meg. Mert az ítéletekben nem konkrét szövegeket ítéltek el.”

befejezés következik


Feltéve: 2021. október 9.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA