(A következő cikket, ami már régóta vár fordításra, abból az alkalomból közlöm most, hogy szeptember 20-án a híradóban láttam Rainer Maria Woelki, a homoszexuálisok nagy barátjának [ezt a híradóban is hozzátették a nevéhez] érsek-bíborosnak [?] a kölni érseki székbe való beiktatását. Elborzasztó volt, ahogy végigsietett a hosszú úton a rengeteg ujjongó ember között úgy, hogy egyetlen egyszer még csak kísérletet sem tett arra, hogy áldást osszon, láthatólag egy ilyen gesztus tökéletesen idegen volt a számára. – A GALÉRIA oldalon fent van a 2009-es budapesti bérmálásról az a jelenet, amikor Fellay püspök áldást osztva a két padsor között az oltárhoz megy. Aki ezen a bérmáláson részt vehetett, az soha nem fogja elfelejteni e püspöki bevonulás felemelő, áldásos hangulatát, nagyszerűségét, méltóságát.) Amikor a püspök papot szentel, egyúttal figyelmezteti is: „Sacerdotem etenim oportet oferre, benedicere, praeesse, praedicare, et baptizare” – „A papnak ugyanis áldoznia, áldania (szentelnie), igazgatnia, prédikálnia és keresztelnie kell.” Ezek a papi feladatok és kötelességek, melyet a felszentelendőnek késznek kell lennie ellátni. És e feladatok között a katolikus nép körében a papi áldás mindig nagy tiszteletnek örvendett, ahogy ez például az elsőmisés áldás rendkívüli megbecsüléséből is kiderül.      A papnak áldást kell osztania, mert a világnak nagy szüksége van az áldásra. Az áldásnál a pap a megáldandó embert vagy tárgyat a szent kereszt jelével jelöli meg. A jel latinul signum, ahonnan a szignál kifejezés származik, megjelölni latinul signare, melyből németül a Segen = áldás szó származik. Hogy ez mit jelent, azt már az angyali üdvözlet első szava elárulja (Lk 1,41/42): „Áldott vagy te az asszonyok között.” „Benedicere” szószerinti fordításban annyit jelent, hogy „valami jót mondani”. Az áldásnál tehát valakinek, méghozzá isteni megbízatásból és ezért isteni hatékonysággal, valami jót mondanak. Ily módon csak jó jöhet ki abból, ha a papnak Jézus Krisztus helyetteseként az Ő nevében és az Ő szent keresztjének jelével nekünk jót kell mondania és ezzel természetesen jót kell kívánnia. És mivel az isteni Üdvözítő (lásd Lk 6,28) mindannyiunkat felszólított, hogy egymás számára jót, isteni jótéteményt könyörögjünk ki – hogy ezt valamilyen gesztussal vagy anélkül tesszük, nem játszik szerepet – egy ilyen megnyilatkozást, olykor ennek hatását is, megáldásnak vagy áldásnak nevezünk. Ezzel az áldással az Egyház megbízásából a pap mindent, amire az embernek szüksége van, teljesít. Csak fel kell ütni a római rituálét, hogy meglássuk, mennyi mindent meg lehet és meg kell áldani. Nem csak kereszteket és szentképeket, gyertyákat és érméket, hanem állatokat és földeket, házakat és pajtákat, gyárakat és gépeket, autókat és repülőgépeket, még a sört és vajat is és sok minden egyebet. Mindenhova ki kell terjedjen Isten áldása, mindent be kell töltsön ez az isteni áldás.      Ha tehát az isteni áldásnak ilyen nagy jelentősége van, akkor nem csoda, hogy a papi áldás mellett a püspöki áldásra a nép még ennél is jobban vágyott, a pápai áldásról már nem is beszélve. A pápa mindig Papa benedicens volt, egy áldó pápa, hiszen áldást osztva vonult vagy vitték az emberek sorfala között, áldást osztva mutatkozott a nép előtt, mindig, megállás nélkül áldást osztva látták őt az emberek menet közben. És gyakran volt az embernek az a benyomása, hogy a pápa ezzel az áldásával az egész világot a vállán hordja, annyira rá nehezedett ez az áldást osztó kötelezettség. 2. Észrevették már, hogy sok minden más, magától értetődő katolikus dolog között a modernizmus az áldás ezen gesztusát is egyre jobban visszaszorította és végül szinte tökéletesen eltörölte? Mikor lehet látni ma még egy papot, vagy püspököt vagy pápát [?] áldást osztani?      Különösen Rómában honosodott meg az áldás helyett egy pót-rítus, ami nagyon sokat elárul a zsinati egyház legfelsőbb vezetői hivatalának új felfogásáról. Főleg Karol Wojtyla óta nem oszt többé áldást a pápa [?], hanem integet helyette. A Papa benedicens, áldó pápából észrevétlenül egy Papa innuens, integető pápa lett. Mindkét karját magasba emelve, integetve, és tréfálkozva ment keresztül Wojtyla az ujjongó tömegen.      Ezzel szinte teljesen észrevétlenül változott meg valami egészen alapvető dolog. Jézus Krisztus földi Helytartójából, az Újszövetség főpapjából, aki Isten áldását kezeli és isteni megbízásból továbbadja, valami más lett – de egyáltalán micsoda? Járjunk e kérdésnek most utána, és vizsgáljuk meg, mi változik, ha a pápa már nem oszt áldást, hanem ehelyett a tömegnek többé vagy kevésbé lelkesen és lelkesítősen integet? Mi, katolikusok tudjuk még, hogy az áldást osztó pápában nekünk közvetlenül az Istenember Jézus Krisztus jelenik meg, mivel csak Isten tud áldást adni. Ezért utal az áldás mindig újra és újra szent vallásunk természetfeletti jellegére, isteni eredetére. A katolikus pap a maga részéről teljesen a Szentháromságos Isten szolgálatában áll. A pap személyes sajátosságának, személyes karakterének tökéletesen bele kell nőnie ezen isteni szolgálatba, és emögé kell lépnie.      Egy integető pápa azonban valami egészen más. Az integető pápában már csak az ember jelenik meg – az ember, aki magát a középpontba helyezi azzal, hogy hagyja magát a tömegtől lelkesen ünnepelni, ahogy a világ színpadain a nagy sztárok teszik. A sztárkultusz ilyenfajta gesztusai által természetesen egy egészen más légkör keletkezik, az emberi-tisztelet atmoszférája – talán még az ember istenítésének légköre is, hiszen az újpogányság sztárkultusza nem más, mint az Isten-kultusz pótléka. Abból, akinek Istent kell helyettesítenie, akinek nem saját magát, hanem Jézus Krisztust kell képviselnie és hirdetnie, kikerülhetetlenül egy modern előadó lesz, aki elsősorban az emberek érzéseire hat, sőt, kifejezetten az a célja, hogy az emberek érzéseit felkorbácsolja. Ezzel a hívő tisztelete az értelem síkjáról egy oktalan, irracionális síkra helyeződik át. A „modern” katolikus már nem teológiai okokból rajong a pápáért, hanem már csak érzelmi elragadtatásból. Ezért nincs ennek a ragaszkodásnak semmilyen további jelentősége se a maga, se az életvitele számára. Azt, amit az integető pápa mond, nem kell komolyan venni, és még kevésbé kell igaznak elfogadni, mint az isteni hit számára kötelező érvényű tanítást. 3. Az integető pápa kikerülhetetlenül már csak egy showman, vallási rendezvényei már nem többek, mint a tömeg szórakoztatására szolgáló [cirkuszi] ünnepségek. Egy ilyen rendezvénynél mindig az élmény a legfontosabb. Elsősorban az a fontos, hogy mindig valami történjen, hogy lehetőleg valami rendkívüli történjen. Emellett minden más mellékes, a tartalom valójában senkit sem érdekel. Olyan ez, mint a modern rockzenénél, ahol csak a ritmus a fontos, a szöveg nem számít.      Ezzel kapcsolatban felejthetetlen a következő kép: Wojtyla egy világifjúsági találkozón fehér reverendájában magasra emelt karokkal két fiatal, hosszú ruhát viselő nő között az oltár-színpadon járkál, miközben a két nő is fent tartja a karját. Jobban, vagyis a közönségre jobban hatóan ezt a jelenetet egyetlen színész, rock-sztár, szuper sportoló nem tudta volna megrendezni. Amióta Wojtyla egészen tudatosan és ügyesen a médiák által felfújt eseményekbe vetette magát, az áldást osztó pápa a múlté lett. Ezért látni a római fehér ruhás embereket már csak integetni – kivéve, ha a programban kifejezetten áldást kell osztaniuk, ami az elmúlt években igen ritkán fordult elő. És Bergoglio óta egyre határozottan végérvényesen a múlthoz tartozik. 4. Katolikusként emen feltűnő változás láttán aggodva kell feltennünk magunknak a kérdést: Milyen képe van saját magáról, hogyan értékeli saját maga szerepét ez az integető római Pontifex? Egy mindenesetre egészen nyilvánvaló: Egy pápa, aki magát milliók szórakoztatására megasztárrá, entertainerré teszi vagy akár csak engedi, hogy erre használják, már nem az, akit Urunk Jézus Krisztus Egyházának sziklájává választott ki. Hiszen egy ilyen közönség előtt már nem lehet sziklának lenni, már nem lehet az igazságot mondani, mert ehhez minden előfeltétel hiányzik. Az isteni igazság nem alkalmas arra, hogy egy milliós közönséget elszórakoztasson, nem alkalmas az ilyesfajta mega-rendezvényekhez. Isten helyettesének ezért kell az ilyesmit teljesen tudatosan elkerülni, ezért kellene egészen másfajta utakon járni, melyek az emberek értelméhez, szívéhez vezetnek, és nem csak a gyomrukba. Ha Rómában ilyen mega-rendezvények színvonalára süllyednek le, akkor ez azt jelenti, hogy a természetfeletti vallást egészen a természet síkjára húzzák le, és kiszolgáltatják e világ szellemiségének. Végülis e mega-rendezvények új-római formái nem mások, mint a modern karizmatikusság. A katolikusok figyelmét elkerülve Róma ebbe a mindent tönkretevő spirituális tévtanba merült el, és ezzel átvette a karizmatikus vezetést, élén az integető római Pontifex-szel. Egyúttal jellemző az ú. n. tradicionalista csoportok szellemi vezetésének az állapotára, hogy ez a mélységesen ijesztő jelenség nem igen érdekli őket. Ennek persze az az oka, hogy pápa-képük időközben annyira eltorzult már, hogy az ilyesmi már fel sem tűnik nekik. Egy „pápa”, akinek soha nem kell engedelmeskedni, nem más, mint a modernisták „pápája”, aki már semmilyen szerepet nem játszik vallásukban.      Pedig a pápa nyilvános fellépéseiben történt változás jelentőségét soha nem szabad alábecsülni, mert a hívek aktuális pápa-képét pont ezek a fellépések alakítják ki. Ha a pápa nem több, mint egy sztár, akit ujjongva éljeneznek, és akit mint egy filmsztárt vagy énekest vagy sportolót csodálnak, akkor a nép körében elvesztette erkölcsi tekintélyét, már nem is beszélve isteni tekintélyéről, mint Jézus Krisztus földi Helytartója. Egy folyton integető pápát biztosan nem kell többé komolyan venni, az ilyen ember nem más, mint egy báb. 5. Miután Ratzinger, alias XVI. Benedek alatt – megfelelve az ő természetének – eleinte ez az integető megjelenés valamivel visszafogottabb lett – bár igencsak meglepő módon Ratzinger meglepően rövid idő alatt magáévá tette ezt a viselkedést, ha kicsit szolidabban is, mint elődje –, Bergoglio alatt ez a tömeggel bratyizó nyüzsgés új csúcspontjához ért. Már az új-Róma püspökeként való első fellépésekor minden ceremoniális előírást sutba dobott, és úgy viselkedett, mint egy neveletlen gyerek. De nem csak viselkedésében mutatkozott megdöbbentően ez a „rakoncátlanság”, hanem kijelentéseiből sem hiányzott bizonyos kalandosság, mindenesetre olyasmi, aminek a katolikus teológiához semmi köze nincs. Az új ember Rómában ezzel egészen a média ízlésének felel meg. Mostanra világossá vált, hogy a modernista egyházban a katolikus kötelezettségek utolsó maradványait is nyomtalanul el fogják törölni, Bergoglio a régi pápaságot véglegesen el fogja temetni – ami valójában a modernizmusnak egészen természetes, szükségszerű, és alapjában véve már megtörtént következménye. A modernizmusban a „pápa” már csak idézőjelben létezik. Hogy az ú. n. katolikusok ezt 2013-14-ben egy Bergoglio pápa [?] ellenére sem akarják észre venni és felfogni, csak azt mutatja, hogy a katolikusok elvakulása időközben elérte végső stádiumát. Hogy Weinzierl atyának ez az utolsó megállapítása mennyire igaz, azt ijesztő módon naponta tapasztaljuk magunk körül. Még pár hónappal ezelőtt sok pap azt mondta, hogy amint rajtakapják Bergogliot egy nyilvánvaló eretnekségen, biztosan levonják ebből a konzekvenciát a maguk részére is. Ugyanezek időközben minden újabb és újabb eretnekségére kitalálnak valamilyen magyarázatot, kibúvót: biztos csak a média hamisítása, nem is ezt mondta, nem akkor, nem úgy, nem így stb. Annak illusztrálására, hogy Bergoglio mekkora eretnekségeket tanít, és hogy mindezek ellenére nem többen, hanem egyre kevesebben ütköznek meg ezen, és nem tartják ezt hitükre nézve, vallási életük számára fontosnak, álljon itt néhány részlet Weinzierl atya legújabb írásából. Szolgáljon e néhány részlet arra, hogy ki-ki végre eldöntse magában, hogy vajon tényleg egy katolikus pápát, vagy talán inkább az Antikrisztust, de legalábbis ennek egyik fontos előfutárát követi-e. A „pápa” a vendégházban P. Hermann Weinzierl és P. Bernhard Zaby közös honlapjáról (forrás: www.antimodernist.org/am/ – 2014. szeptember 20.) A pápa éppenséggel nem vendég a Vatikánban, hanem ő a ház ura, nevezetesen Jézus Krisztus Egyházának ura, amit isteni teljhatalommal kell vezetnie. Egészen Josef Ratzingerig, alias XVI. Benedekig, még a zsinati és zsinatutáni pápák is megőriztek bizonyos formális kötelezettségeket, amivel mégiscsak egy pápaság látszatát keltették, ami az igazi pápasághoz külsőleg nagyon hasonló volt. Amióta Jorge Mario Bergoglio, alias Ferenc vette át a vezetést Rómában, még ez is megváltozott. Ö szisztematikusan bontja le az utolsó, még meglevő formális kötelezettségeket, és ezzel egyúttal nagyon tudatosan minden még vélhetően szilárd tant is felszámol. Szabadon előadott beszédeiben nem csak a forma szabad, hanem a tartalom is. Ugyanis ezekben a lehető legkönnyelműebb módon mindent vitára, vagy jobban mondva fecsegésre bocsát. XVI. Benedek még tudta, hogy egy világegyház fejének nem illik, hogy fontos, sőt a legfontosabb témákról a nyilvánosság előtt össze-vissza beszéljen. Ferenc nem csak úgy véli, hogy ezt lehet, de a szóbeli megnyilatkozásnak egészen kifejezetten és elsősorban ezt a módját használja. Vajon ezzel nem tudatosan és célzatosan azt a lehetőséget használja ki, hogy utána kijavítva, csitítgatva állást lehessen vagy kelljen foglalni, és egyúttal valami teljesen újat lehessen mondani, úgy hogy ezt az újat legalább már egyszer hallani és a médiában elterjeszteni lehetett, mint olyat, amit a pápa mondott, illetve tanított?      Akkor is, ha Jorge Mario Bergoglio olykor úgy viselkedik, mint egy túlságosan tréfás, rakoncátlan gyerek, aki a biztonsági embereket kétségbeesésbe kergeti, az eddig látottak alapján abból kell kiindulni, hogy ő egyáltalán nem az a neveletlen gyerek, aminek játssza magát. Liturgikus extravaganciái, tanbeli kisiklásai és minden katolikus dogma elleni verbális megsemmisítő hadjáratai ugyanis nem olyannak tűnnek, mintha ezek csak a véletlen vagy csupán egy hangulat termékei lennének.      Álljon itt ehhez egy nyomatékos példa. Bergoglio a 2013. október 17-i reggeli misén hallgatóinak a következőket mondta: „Az ideológiákban Jézus nincs jelen. Jézus a gyengédség, a szeretet, a szelídség, miközben mindenfajta ideológia mindig doktrinér. És ha egy keresztény az ideológia tanítványa lesz, akkor többé nem Jézus tanítványa, hanem ennek a gondolkodásmódnak a tanítványa… Ezért korholta őket Jézus: »Lefoglaltátok a tudás kulcsát« (lásd Lk 11,47-54) Jézus ismerete ideológiai és moralista tudásba lesz átváltoztatva, mivel ezek a sok előírásukkal bezárják az ajtót. A hit ideológiává válik, és az ideológia elriaszt! Az ideológia elűzi az embereket és az Egyházat eltávolítja az emberektől. Az ideológiai keresztények betegsége nagyon súlyos. Olyan betegségről van szó, mely egyáltalán nem új.” … De egyáltalán igaz, hogy Jorge Mario Bergoglio maga nem szintén doktrinér? 2013. november 24-én kiadott Evangelii Gaudium kezdetű apostoli körlevelében a mohamedánokról ezt írta: „Soha nem szabad elfelejteni, hogy Ábrahám hitét vallják, és velünk együtt ugyanazt az istent imádják, az irgalmasat, aki az embereket az utolsó ítéletkor meg fogja ítélni.” Az talán nem egy tan, hogy a mohamedánok „Ábrahám hitét vallják, és velünk együtt ugyanazt az istent imádják, az irgalmasat, aki az embereket az utolsó ítéletkor meg fogja ítélni” – mégha egy téves tan is? Nem lesz ezáltal Bergoglio a saját kijelentése szerint maga is ideológussá, akármit is értsen ő e szó alatt?      Ha Bergoglio egész írását elolvassuk – amit tipikus modernista modorban sikerül neki büszke 256 oldalra felfújni – akkor csak megerősödünk abban a meggyőződésünkben, hogy valójában semmi lényeges, semmi fontos, semmi katolikus mondandója nincs, és ez azt is megmagyarázza, hogy miért ír ilyen parttalanul sokat. Következzen még két részlet az Evangelii Gaudum-ból – amit egy kicsit szabadon, de a tartalmának jobban megfelelve, így is lehetne nevezni: „Az Evangélium mint jó hecc (azaz gaudi)”:      „A filozófiai, teológiai és pasztorális gondolkodás különböző irányai, ha a szellemtől összhangba engedik magukat hozni a kölcsönös tiszteletben és szeretetben, hozzájárulhatnak az Egyház kibontakozásához, mert segítenek a szó rendkívül gazdag kincsét jobban érthetővé tenni. Azok számára, akik egy monolitikus, mindenkitől, árnyalatok nélkül védelmezett tant álmodnak meg, lehet, hogy ez tökéletlenségnek és széttagoltságnak tűnik. Pedig a valóságban ez a sokféleség segít az Evangélium kimeríthetetlen gazdagságának különböző aspektusait jobban megmutatni és kifejteni.” …      „Mindenesetre az Egyház tanítását soha nem tehetjük olyan valamivé, ami könnyen érthető és mindenki korlátlan tetszését kiváltja. A hit mindig megtartja a kereszt egy aspektusát, egy bizonyos érthetetlenséget, mely azonban a belső beleegyezés szilárdságát nem befolyásolja. Vannak dolgok, amiket csak eme belső beleegyezés felől értünk meg és értékelünk, ami a szeretet egyik nővére, a világosságon túl, amivel ennek okait és érveit fel lehet fogni. Ezért kell arra emlékeztetni, hogy minden tanbeli oktatásnak az evangelizálás modorában kell történnie, mely a közelség, a szeretet és a tanúságtétel által a szív beleegyezését ébreszti fel.”      Ez a szöveg még az előzőnél is zavarosabb. Ha Bergoglionak az a véleménye, hogy „az Egyház tanítását soha nem tehetjük olyan valamivé, ami könnyen érthető és mindenki korlátlan tetszését kiváltja”, akkor ez nem jelenthet mást, mint hogy talányokban beszél. Mi eddig mindig azt hittük, hogy az Egyház hitét az isteni világosság és szépség jellemzi, ami miatt ezt a hitet mindenkinek a hit isteni erényével mindenfajta kétség nélkül hinnie kell. … 2013. május 22-i reggeli miséjének prédikációjában Bergoglio ezt mondta: „Az Úr a saját képére teremtett minket, és mi az Úr képmásai vagyunk, és Ő teszi a jót, amit mi mindannyian a szívünkben hordunk, ebben a parancsban: Tegyél jót és ne tegyél rosszat. Mindenkinek. És azoknak az embereknek, akik ezt mondják: »Ez nem katolikus, ő nem tehet jót«, ezt válaszoljuk: De, tehet, tennie kell; nem csak tehet, hanem kell tennie, mert benne van ez a parancs. .. Az Úr Krisztus vére által minden embert megváltott, minket, mindannyiunkat Krisztus vérével. Minket, mindannyiunkat, nem csak a katolikusakat. Mindenkit! »Atya, az ateistákat is?« Igen, az ateistákat is. Mindenkit! .. A jó tevésében kell nekünk találkoznunk. »De Atya, én nem hiszek, én ateista vagyok.« Tegyél jót és akkor találkozni fogunk.”      Jorge Mario Bergoglio ezen gondolatai bebizonyítják, hogy milyen messzire ható volt Karol Wojtyla, alias II. János Pál befolyása az egész világban. Látszik, hogy Bergoglio-t is meggyőzte a „mindenki meg van váltva tannal”, hiszen a legnagyobb komolysággal ezt meri állítani: „Az Úr Krisztus vére által minden embert megváltott, minket, mindannyiunkat Krisztus vérével. Minket, mindannyiunkat, nem csak a katolikusakat. Mindenkit!”      Nos, ha ez valóban úgy lenne, ahogy azt az új-római fehérruhás úr magának beképzeli, ha valóban úgyis mindenki, minden ember meg van váltva Jézus vére által, akkor természetesen minden egyes ember mindenkori vallása – és itt hit alatt azt a hitet értjük, aminek még van tartalma, tehát valami határozott igazsága, amit az illető igaznak tart – teljesen mellékes dolog lenne. Akkor a hit nem lenne más, mint amit Karol Józef Wojtyla – Karl Rahner után – tanított és képviselt és terjesztett: egy tudati folyamat, amiben a tudás, hogy a szóban forgó ember valójában mindig meg volt váltva, mégpedig teljesen függetlenül a saját, személyes döntésétől, egyre jobban felfénylik az illető szívében. … Ha mindezeket nyugodtan végig gondoljuk, akkor arra a szilárd meggyőződésre jutunk, hogy Jorge Mario Bergoglionak inkább el kellene hagynia a Vatikán vendégházát, és például a „Szabad Kereszténység Szövetségébe” kellene belépnie, melynek programjában többek között ez olvasható: „Hiszem, hogy minden vallási dogmatizmus tévedésbe vezet. Az én vallási irányvonalam a megélt emberiesség, az emberi méltóság tisztelete, a tolerancia és a racionális párbeszéd. Ez kell a cél legyen: minden ember, nemzet, világnézet és vallás békés, erőszakmentes együttélése.”      Mindent egybevetve, szavait kielemezve, Jorge Mario Bergoglio, Szent Péter székének mostani bitorlója nem pontosan ugyanezt gondolja? Egy valami egészen biztosan igaz: Jorge Mario Bergoglió úr még nem érkezett meg a pápai lakosztályba, még mindig a vendégházban lakik – a pápai lakosztály üres – ha ezt nem sokkal többnek, mint pusztán szimbolikusnak kell értelmezni… (A fotókon Wojtyla produkciói mellett Teréz anya szégyenletes viselkedése, valamint egyéb liturgikus eltévelyedések láthatók a traditioninaction weboldalról) Feltéve: 2014. szeptember 22.