„Et regnabunt cum Christo mille annis” (Jel 20,4)
„És ezer évig uralkodtak Krisztussal”

Bevezetés

Michel Mottet [a keresőben egyetlen ilyen nevű ember Svájcban lakott és pár hónapja halt meg; az itt idézett cikkét az einsicht újság 2016 szeptembere és 2017 májusa között megjelent kiadásaiban, tehát négy részben közölte Jürgen Graf fordításában] 1992-ben Szent Ireneus tanítására támaszkodva tanulmányt írt „Et regnabunt cum Christo mille annis” (Jel 20,4) („És ezer évig uralkodtak Krisztussal”) címmel az eljövendő ú. n. ezeréves birodalomról. Mielőtt e tanulmány fordításába belekezdenék azokat a megfontolásokat közlöm, melyek M. Mottet tanulmányának megjelentetésére sarkalltak.

Általánosan elterjedt vélemény, még az ú. n. „tradicionalisták között is, hogy az Egyház elítélte a „millenarizmust” (chiliazmust). Ez nem igaz. Az Egyház soha nem ítélte el ezt a nézetet [nem is tehette, hiszen Szent János Jelenések Könyvében egyértelműen le van írva], de még csak e nézet durvább irányát (mely ezt a birodalmat erősen érzékinek fogta fel) sem, amit eretnekek képviseltek: például Szent János apostol kortársa, a zsidó Cerinthus (vagy Kerinth), aki ellen Szent Ireneus, aki a millenarizmus elkötelezett híve volt, is harcolt.

A Denzingerben a millenarizmus témájával kapcsolatban csak ez a dokumentum olvasható:
DH 3839: A Szent Offícium rendelete 1944. július 19.:
     Kérdés: Miként kell ítélkezni a mérsékelt millenarizmus rendszeréről, amely azt tanítja, hogy Krisztus Urunk az utolsó ítélet előtt az összes igaz ember akár előzetes, akár nem előzetes feltámadása mellett látható módon el fog jönni erre a földre, hogy uralkodjék?
     Válasz (a pápa által megerősítve július 20-án): A mérsékelt millenarizmus rendszerét mint biztosat nem lehet tanítani.

E mondatokból a napnál világosabban látható, hogy a római Tanítóhivatal nem ítélte el a millenarizmust, mindössze azt tiltotta meg, hogy ezt a tant „biztos tanként” tanítsák, terjesszék. Mégis, mindezt teljesen figyelmen kívül hagyva, az újkori katolikus lexikonok és katekizmusok, például az 1932-ben kiadott Katolikus Lexikon, ilyeneket írnak Szent János apostolnak a Bibliában található tanításáról, azaz a chiliazmus-ról:
     „Az a téves nézet, hogy Krisztus rövidesen újra eljön. Bár az Egyház kifejezetten nem ítélte el egyiket sem, a durvább és az eretnekek által képviselt irányát (Cerinthus, ebioniták) eretnekségnek kell tartanunk, de téves a szellemibb chiliazmus is. A chiliazmus elsősorban az elnyomott zsidók helytelen messiás-fogalmából fakadt, akik politikai szabadítóra, ellenségeik megbosszulására és a választottak földi boldogságára vártak, de alapgondolatát átvették egyes keresztények is (Papias, Justinus, Ireneus, Tertullianusm Lactantius), akik a megpróbáltatások idején ebben kerestek biztatást. Hivatkoztak a Szentírásra, főképp a Jelenések 20,1-10-re, melyet szószerint értelmeztek. A chiliazmus azonban a keresztények között sohasem volt általános: Origenes, Szent Jeromos [?], Szent Ágoston pedig határozottan szembeszálltak vele. Szent Ágoston a Jelenések könyvének 1000 éves országát az Evangélium földi diadalára, az igazak előzetes feltámadását pedig a szentek és vértanúk mennyei dicsőségére magyarázta.” [A dőlt betűs kiemelés tőlem származik, és a legnagyobb „furcsaságokra” akarja felhívni a figyelmet.]

Az 1932-es Katolikus Lexikon ezen magyarázata több helyen súlyosan megtévesztő, sőt, nem igaz.
     a) Az első évszázadok keresztényeinek az ezeréves birodalomban, azaz Urunk Jézus Krisztusnak Isten-emberként való újra eljövetelében való hite egyáltalán nem a zsidók helytelen messiás-fogalmából fakadt, hanem 1) Jézusnak mennybemenetele előtt tanítványainak mondott szavaiból, – lásd: ApCsel 1,3-7 –; 2), János apostol Jelenéseiből – lásd: Jel 19.11-21 és 20,1-7, valamint 22,18-20 –, és az ószövetségi próféták, elsősorban Izajás, Jeremiás, Dániel, Baruk írásaiból. Szent Ireneus, aki Adversus Haereses című alapművének hat fejezetét szánta az ezeréves birodalom leírására, pontosan idézi azokat a szentírási helyeket, melyekre tanítását alapozza.

b) A lexikon ugyan felsorolja Papias és Ireneus nevét az ezeréves birodalomban hívők között, de nem említi (Szent János apostolt és) Szent Polikárpot, és nem vesz tudomást arról a folytonosságról, mely Szent János apostol, e tan kifejtője a Szentírásban és Szent Ireneus, e tan terjesztője és precíz megfogalmazója között fent állt.
     E hiány pótlására érdemes közzé tenni Szent Ireneus ünnepének (június 28.) bevezetőjét és imádságait: Szent Ireneus püspök és vértanú Szent Polikárp tanítványa volt, akinek mestere Szent János evangélista volt. Külön isteni kegyelem, hogy e három szent majdnem két évszázadon át szakadatlanul őrködhetett a katolikus hit folytonosságára és a hagyomány hamisítatlan tisztaságára. Lyonban 202-ben az oroszlánok elé dobták.
     Introitus: Az igazság törvénye volt szájában és hamisság nem találtatott ajkiban; békében és igazságban járt velem és sokakat tartott vissza a gonoszságtól. (Mal 2,6) Figyelj, népem tanításomra, hajtsd füledet szájam igéire. (Zsolt 77,1)
     Oratio: Isten, ki Szent Ireneus vértanúd és püspököknek megadtad, hogy igaz tanításával legyőzze az eretnekségeket és sikerrel megvédje az Egyház békéjét, kérünk, add meg népednek szent vallásodban az állhatatosságot, s nyújtsd korunknak a te békédet.
     Szentlecke (2 Tim 3,14-17): Kedvesem, tarts ki amellett, amit tanultál, s amiről meggyőződtél; hiszen tudod, kitől tanultad, s gyermekkorod óta ismered a szent írásokat, melyek a Krisztus Jézusban való hit révén üdvösségedre oktatnak téged. Minden Istentől sugalmazott írás hasznos a tanításra, az intésre, a feddésre, az igazságban való oktatásra, hogy az Isten embere tökéletes s minden jócselekedetre kész legyen.
     Alleluja, alleluja: Szegődjél a tapasztalt öregek csoportjához, és kövesd szívesen bölcsességüket, hogy meghallj minden előadást Istenről. (Sir 6,35)
     Offertorium: Mint a hajnal pírját felragyogtatom tudásomat mindnyájuknak és hirdetem azt messze vidékeknek. (Sir 24,44)
     Communio: Lássátok, hogy nemcsak magamnak fáradtam, hanem mindazok javára, kik igazságot keresnek. (Sir 24,47)

Ezen az Egyház által kiválasztott és előírt liturgikus szövegek olvastán igencsak merész állításnak tűnik Szent Ireneust azzal vádolni, hogy téves, elvetendő tanítást képvisel, ráadásul egy olyan témában, ami egyenesen Urunktól hagyományozódott át (Jézus-János-Polikárp-Ireneus)!

Mint ahogy Mottet tanulmánya részletesen beszámol róla, az első, aki nem hitt az eljövendő ezeréves birodalomban Origenes (?185-254) volt, aki Szentírás egész szövegét allegorikusan értelmezte. Ezt az allegorizáló értelmezést Ágoston tőle vette át. (A lexikon még Jeromos nevét is felsorolja a tagadók között, de őt a tanulmány nem említi; nem biztos, hogy közéjük tartozott, vagy hogy egyáltalán foglalkozott e témával).
     Origenes és Ágoston is korának „sztártudósa” volt, akiket életük egész folyamán tanítványok, barátok, csodálók csapata vett körül. Origenest saját püspöke „törvénytelen felszenteltetése s egyes téves tanításai miatt megfosztotta papi hivatalától. … Allegorizáló szentírásmagyarázata és az a törekvése, hogy a platoni filozófiát a kereszténységgel összeegyeztesse több téves tanításba vitte. … Hitte a lélekvándorlást és az összes értelmes lények végső üdvözülését. … Az 5. egyetemes Konstantinápolyi zsinat 553-ban 15 tételét ítélte el.” „Az apokatasztazis (amit Origenes vallott és tanított) szerint egykor minden szellem, még az ördögök és a kárhozottak is Istenhez fognak térni, s a durva anyagvilág, mely csak a bukott szellemek büntetésére készült, megsemmisül. Minthogy azonban a szellemek megtartják szabadakaratukat, újra bűnbeesés, bűnhődés és megtérés következik s ez a körforgás vég nélkül tart.”
     Mint látjuk ez a tanítás még Urs von Balthasar „a pokol üres”, és Wojtyla „mindenki üdvözül” modern eretnekségeinél is nagyobb ostobaság, úgy hogy az Origenesre való hivatkozás Urunk második eljövetelével, és a világ végén történő dolgokkal kapcsolatban teljességgel elfogadhatatlan érvelés.

Ami Ágostont illeti: 2018. május 19-én jelent meg a katholisches.info weboldalon egy tanulmány a Magyarországon is ismert és sokat idézett Bárdossy Endre professzortól „Wer hat Angst vor Pelagius?” (Ki fél Pelagiustól?) címmel. E munkájában Bárdossy professzor határozottan Pelagius pártjára áll Ágostonnal szemben, miközben többek között ilyeneket ír az utóbbiról [Pelagiust magát az Egyház soha nem ítélte el; amit különböző zsinatok elítéltek vele kapcsolatban, azok olyan tanok voltak, melyeket a követői terjesztettek; mivel Pelagius írásai mind elvesztek, nem kideríthető, hogy ezen elítélt tanokból mik származnak magától Pelagiustól; jellemző, hogy egyetlen lexikonban sem található meg a Pelagius címszó, csak a pelagiánus]:

„Szent Ágoston (354-430) a latin nyugatból, az ő szellemi utóda, a nem-szent Luther Márton (1483-1546) a német területekből, és a pápától és királytól több ízben elítélt katolikus püspök, Cornelius Jansen (1585-1638) a francia Port-Royalból – a bűn- és predesztináció-teológia e három fő alakja – mumusként kísért nyugaton. Ha egy gyereknek állandóan azt beszélik be, hogy ő egy bűnös nyápic alak, akkor idővel azzá is válik.”
     „A félelem Ágoston-Luther-Jansen-féle teológiája reszkető kezekkel bár, de megszolgálatlanul akarta kihúzni a kényelmes predesztináció nagy ingyen sorsjegyét a mennyei birodalomba való bejutáshoz.”
     „Az erős akaratú, tetterős, igényes szerzetes [Pelagius, †418 után], aki a messziből jött [Britanniából], a római arisztokrácia köreiben szívesen látott lelkipásztor volt. Pelagius ideái megfeleltek a régi római virtusnak és a nagy tradíció erkölcsi érzékével. A késői Ágoston azonban – nem a hajánál fogva rángatom elő ezt az igaz hasonlatot – korának mindenütt ismert, hatalmas »diktátor pápájává« nőtte ki magát, hasonlóan, mint korunkban Bergoglio [akit egy nemrég róla megjelent könyv szintén ennek nevez, sőt a róla szóló könyv ezt a címet viseli]. Ágoston nem az elitet akarta elérni, hanem a »széleket«, többre becsülte a tömegek terjedő nagyegyházának növekedését, alacsony átlagjegyekkel, de impozáns a számokban.”
     „Ágoston sikeresen vetette be retorikáját (ami az akkori időkben a mostani tévékameráknak felelt meg) a konkurens és buzgó hittestvér, Pelagius ellen, ahelyett, hogy lelkipásztori szövetséget kötött volna vele. Szívtelenül kigúnyolta és eltaposta. Úgy, ahogy ezt ma Bergoglio teszi a tradícióhoz ragaszkodókkal – akiket egyáltalán nem logika nélkül saját szubjektív nézete szerint »új-pelagiánusokként« ítél el.”
     „Pelagius bosszankodása az ingadozókkal és bizonytalanokkal, a tétovázókkal és megrögzött határozatlanokkal szemben, akik elutasítják, de legalábbis hátráltatják Isten üdvterveit, militánsnak hathat. Mégis, egyszerű és elhatározásra minden tétovázás és halogatás nélkül mindig készen álló készsége bizonyos körülmények között mind erkölcsi, mind üdv-ökonomikus szempontból talán többre becsülhető, mint Ágoston látványos önmarcangolása és drámai megtérése hosszú évtizedekig tartó, egyáltalán nem példamutató kicsapongásai után.”
     „Ágoston politikai és irodalmi-retorikai szempontok szerinti nagyságát nem kell megkérdőjelezni. De bénító, évszázadokat befolyásoló, meghatározó eszkatologikus bornírtsága, amit Luther Márton, Cornelius Jansen és mások hurcoltak és fejlesztettek tovább, monstruózus kísértéssé nőtte ki magát különösen a latin kereszténységben.”
     „A tett szabadsága és saját felelősségvállalás nélkül se bűnözés, se felelősségre vonás nem létezik. Pelagius és Julian [eclaunumi (=Dél-Itália) püspök, aki kiállt Pelagius tanítása mellett] bátor gondolkodása megpróbálta az antik filozófia jogérzékét megvédeni Ágoston újonnan feltalált félelem-teológiájával szemben. Sajnos, nem sikerült nekik. De az, hogy egy Perikles vagy Cicero klasszikus etikája és pedagógiája Ágoston révén szinte teljesen háttérbe lett szorítva, messzire ható következményekkel járt a kereszténység történelmére egészen az újkorig. Ki tudja, Ágoston komor hipotéziseivel talán saját fiatalkori vétkeit – melyek nem voltak kicsinységek – gyűlölte és próbálta levezekelni.”
     „»Testvérek, értelem dolgában ne legyetek gyerekek. Csak a gonoszság terén maradjatok kiskorúak, gondolkodásotokban azonban legyetek felnőttek.« (1 Kor 14,20) Ezek a szavak egészen pelagiánusnak hatnak Julian püspök homo emancipatus emberképe szerint! De sajnos, Ágoston nem olvasta végig Szent Pál leveleit, vagy ha igen, nem értette meg őket!”
     „A történelmi bonyodalmakat, melyekről itt szó van, Bergogliotól kezdve Jansenen és Lutheren keresztül egészen Ágostonra lehet visszatekerni. A főszereplők ellentmondást nem tűrő, önkényes, kolerikus természete a történelmi helyzetek összes különbözősége mellett sajnálatos módon a rémület közös nevezőjére hozta őket össze.”
     „Ágoston kiindulási pozíciója a (pozitív) páli predesztináció fél-manicheus téves interpretációja. A Pál-levelek egész gyűjteményét végig tanulmányozva, ezt nem lehet másképp értelmezni, mint az isteni szeretet-adományok (karizmák) teológiáját, amiből senki sincs kizárva. Ezzel szemben az ágostoni fordulat egyre inkább egy (negatív) predesztináció futóhomokjába vezetett.”
     „Vitathatatlan, hogy az ágostonrendi szerzetes, Luther hátborzongató tévtanait egyenesen az ágostonos forrásokból merítette, és az ő negatív, nem-keresztény predesztinációját még jobban kiélezte.”

Bárdossy professzor tanulmányából azért idéztem ilyen hosszan, mert sok érdekes dolog derül ki belőle. Miközben rengeteg téves véleményt tartalmaz, Ágoston munkásságát és személyét tárgyaló részei tökéletesen ellene mondanak a csaknem 1600 év óta tartó, „politikailag korrekt” keresztény véleménynek, és végre olyanokat mond ki Ágostonról, melyeket eddig a keresztény világban „nem illett” e sztár-szentről kimondani. Abban ugyanis nem tévedett a professzor úr, hogy Ágoston óta nincs jóformán egyetlen eretnekség sem, mely nem őrá vezetné vissza tanait, aminek következtében Ágoston személye és művei nagy mértékben szerepet játszanak a kereszténység mai helyzetében, a tökéletes hitehagyásban.

A tanulmányhoz öt hozzászólás érkezett, azok egyike (Anto Križić) így szól: „A 16. században az ember szabad akarata és az isteni kegyelem közötti viszony hevesen vitatott téma volt a katolikus teológusok között, ami végül a domonkosok és a jezsuiták között nyílt konfliktushoz vezetett. A római inkvizíció számára annak eldöntése jelentette a problémát, hogy tulajdonképpen milyen messzire nyúlik egy egyháztanító tekintélye, ha véleményei, tanításai az idők folyamán félreérthetőkké válnak, olyannyira, hogy azok már az Egyház igaz tanítását veszélyeztetik. Ez a kérdés várt megválaszolásra, amikor Cornelius Jansen püspök (1585-1638) könyve 1640-ben megjelent, melyben a püspök az ágostoni gondolkodás szintézisét végezte el. VIII. Orbán az egész könyvet elvetette, de X. Ince csak öt tézisét ítélte el. Jansen és hívei számára azonban a könyv nem jelentett mást, mint a szent [Ágoston] műveiből vett eredeti szövegek összegyűjtése: »Aki ezt a könyvet elítéli, az magát Ágostont ítéli el«, ez volt a véleményük. Még az akkori fő inkvizítor, Francesco Albizzi bíboros (1593-1684) is azt mondta, hogy a janzenisták ellen kiadott pápai bulla ugyan nem ítélte el a szent tanítását, de mielőtt a hitszegőket tovább hagyják hamis útjukon haladni, »talán jobb lenne … Ágostont betiltani«. Ágoston véleményeinek forrásai, melyek a tévedésekhez vezettek, vagy legalábbis okot adtak a téves értelmezésekre, az én véleményem szerint megoldatlan pszichés problémáiból fakadtak: a túlságosan domináló anyához való »kapaszkodása«, a tökéletesen soha meg nem történt megszabadulása a manicheizmustól, masszív problematikája saját nemiségével és mindazzal, ami ezzel összefügg. Pelagius inkább olyan embereket szólított meg, akik kiegyensúlyozottak voltak, akiknek megvolt a belső nyugalma, és akik képesek voltak elengedni magukat. Ezáltal ezek az emberek közelebb vannak az isteni léthez. Ezért mondja Aquinói Szent Tamás, hogy »minél közelebb van a természet Istenhez, annál kevésbé fogja őt Isten vezetni, és annál inkább arra született, hogy saját magát vezesse« (Ver.22,4: »quanto aligua natura Deo vicinior, tanto minus ab eo inclinatur et magis nata est seipsam inclinare«). Ez nem csak az emberi természet számára érvényes általánosságban, hanem a saját egyéni szabadság megvalósításának vállalására is, írja Stefan Oster.”

Feltéve: 2018. július 22.

Anto Križić hozzászólása (ami a negyedik volt) egyúttal válasz is akart lenni az előtte (harmadikként) megszólaló – Veni Sante Spiritus – állításaira. [Érdekességképpen ebből is közlök részleteket, bár témánkat kevésbé érinti, és felvetéseire Anto Križić már úgyis megadta a találó válaszokat: „Ha Pelagius, miként e cikkben áll, Szent Ágoston ezen imáját: »Add meg, amit parancsolsz, és parancsold, amit akarsz«, gyengécskének [nyafogásnak] tartotta, akkor csodálkozni lehet-e azon, hogy az Egyháznak ez ellen a vélemény ellen fel kellett lépnie, mert végső soron ezzel minden ima, de maga a kegyelem és a Jézus Krisztus általi megváltás, egyáltalán az ember szüksége a megváltásra, is kérdésessé válik, és még az Istentől való elfordulás alapköve is letétetik? Tehát nem Ágoston a modernizmus atyja, miként ezt a szerző sejtetni engedi, hanem a »maga-csinálni-akarás« pelagiánus-szelleme, ami a zsinat utáni időt is jellemezte, és ami az egyházat ma fenyegeti!... Felmerül a kérdés, miért hozta a katholisches.info nyilvánosságra és védelmezi ezt a pelagiánus-egyoldalúságot? … A szerző ugyan hangsúlyozza, hogy nem teológus, de úgy tűnik, állításainak teológiai egyoldalúságával/hiányosságaival tisztában van. … A cikk sajnos egyoldalúan dicsőíti az embernek a kegyelem segítsége nélküli lehetőségeinek pelagiánus túlértékelését. Aki tényleg elkezd keresztényként viselkedni és a jóért síkra szállni, hamar észreveszi, mennyire rá van szorulva Isten kegyelmére, és mennyire igaz az, hogy ezért könyörögnünk kell, ami végülis a jámborság és az igazi Isten-kapcsolat vagy -tisztelet döntő alapját képezi!”]

Az ötödik – eddig utolsó – hozzászólás témánkat érintő részei így szólnak: „Bárdossy professzor cikke igencsak megrázott – de az okos, szakszerű hozzászólások sokat segítettek. Azok, akik az igazságot, a valóságot nem akarják tudomásul venni, a legőrültebb ideákat találják ki. Mégis úgy gondolom, hogy Bárdossy professzornak igaza van, amikor Ágoston retorikáját (hírét, ismertségét) a mai tévékamerákkal hasonlítja össze. Ágoston egész életében odaadó, őt kritikátlanul körülrajongó csodálókkal és jótevőkkel volt körülvéve, pontosan úgy, ahogy később Luther. Mindent, amit mondott vagy írt, feljegyezték és áthagyományozták az utókornak, miközben ellenfeleinek írásai, kijelentései nagy részben elvesztek (mint például Pelagiusé). De nem csak azokéi, hanem olyan nagy gondolkodókéi és egyháztanítókéi is, mint például Szent Ireneus. Ágoston óta az Egyház mindennapi életében, a keresztények számára szinte csak az volt mérvadó, amit ő egyszer mondott, még akkor is, ha a hivatalos Tanítóhivatal vagy más nagy gondolkodók, mint például Aquinói Szent Tamás bírálták egyes kijelentéseit. Ágoston volt és maradt mind a mai napig a »sztárteológus«. .. Ezért úgy gondolom, hogy Bárdossy professzor azon megállapítása, miszerint »A történelmi bonyodalmakat [vagyis a keresztények életében, mentalitásában történt helytelen irányú fejlődést, azaz elfajzást], melyekről itt szó van, Bergogliotól kezdve Jansenen és Lutheren keresztül egészen Ágostonra lehet visszatekerni«, sajnos találó és igaz.” …

[Ezután a hozzászólás azon mondatokra reagált, melyeket a szerző egy magyar jezsuita, Boros László 1962-ben „MYSTERIUM MORTIS – Az ember utolsó döntésében” címmel megjelent könyvéből idézett, és dicsőített. Bárdossy ezt írta bevezetőjében Boros könyvéről: „Boros e könyve – ami, kihangsúlyozom, egyházi engedéllyel jelent meg –, e tanulmány koronázó perspektívája [feltételezem, hogy e szó szerinti fordítás alatt Bárdossy „dicsőséges csúcspontot” vagy valami ilyesmit értett], a kezdeti bombasiker után a hálátlan utókor süllyesztőjében hallgat.”
     Bárdossy e könyvvel foglalkozó fejezeteiről ez áll az ötödik hozzászólásban: „Ugyan nem ismerem a magyar jezsuita említett könyvét, de amit Bárdossy professzor e műből idéz, igencsak tévtannak tűnik: »A halálban nyílik meg a lehetőség az ember első teljes személyes aktusára; ezáltal válik a halál a tudatra ébredés, a szabadság, az Istennel való találkozás és az örök sorsról való döntés létszerűleg előnyben részesített helye. Ez a perspektíva az értelmetlenséget a bizakodás vigaszára változtatja át. … A halál a totális öntudatra ébredés, a szabadság, az Istennel való találkozás, és az isteni ítélet, a szemtől szembe való állás előtti utolsó döntés helye.« Így állunk a halál utolsó nyomorúságában minden földi korláttól végre teljesen szabadon, sugárzó arccal az Úrral szemben, hogy eldöntsük, hogy az istenképűséget magunkra vesszük-e vagy visszautasítjuk. … Szemtől szembe az Úrral, egy időtlen pillanatban, ami egyszerre ítélet, de egyúttal boldog hazatérés is, egy elhajtott magzat is megkapja abszolút szabad, a minden akadálytól és véletlentől kiszabadított szellem teljes személyes méltóságát és az örökéletre szóló döntési szabadságát.«
     Mégha e cikk szerzője és a jezsuita Boros e mondataikban valójában a halál ELŐTTI utolsó pillanatra gondolnak, akkor sem helytállóak állításaik, illetve csak nagyon-nagyon ritkán bizonyulnak igaznak. A katolikus tanítás ugyanis azt mondja, hogy az ember úgy hal meg, ahogy élt, és [az általános hiedelem ellenére] csak egy nagyon parányi százalékban fordul elő az, hogy valaki a halála előtti legutolsó pillanatban megtér. De ha a szerzők [Boros és Bárdossy] mégis magáról a halálról nyilatkoztak így, akkor ez eretnekség. Az ember lelke halála után örökre abban az állapotban marad, mint amilyenben halála pillanatában volt [lásd ezzel kapcsolatban például Sziénai Szent Katalin művét: »Ha azonban a halál pillanata elmúlt a világosság sugara nélkül … akkor a lélek örök kárhozatra jut. .. Ha életüket gyűlölettel, a halálos bűn terhével fejezik be, akkor az isteni igazságosság értelmében lelkük örökre a gyűlölet béklyójával marad összekötve. Ugyanígy marad az igaz lélek, aki életét szerető vágyakozással fejezi be, a szeretetben rögzülve; ő sem tud többé érdemet szerezni, mivel az ő ideje is lejárt.«]. – De nem ez az egyetlen veszélyes nyílt eretnekség ebben a cikkben. Közöttük minden bizonnyal az áteredő bűn tagadása [amit Bárdossy Caelestius-tól, Pelagius egyik tanítványától vett át, és akitől Pelagius elhatárolta magát] a legrosszabb. … A magyarországi választásokkal és a magyar nyelvvel kapcsolatos valótlan állításai is azt mutatják, hogy a szerző nagyon könnyelműen bánik az igazsággal; ebben a cikkben a katolikus igazsággal.”

Bárdossy professzor cikkével nemcsak – az ezeréves birodalom-tagadó – Ágoston miatt foglalkoztam ennyit, hanem azért is, mert kiválóan bizonyítja a két német „antimodernista” tételét: nevezetesen azt, hogy azok találják ki a legőrültebb tanbeli „megoldásokat”, akik nem akarják a valóságot tudomásul venni. Ilyen volt Lefebvre, ilyen volt Guérard des Lauriers, és ilyenek mindazok, akik őket követik. Ilyen Bárdossy professzor, amint ezt eme nyílt eretnekségekkel teli dolgozata tanúsítja, ilyen az egész ú. n. tradicionalista tábor; ilyen az egész ú. n. konzervatív „katolikus” internetes világ: ők mind, ahelyett, hogy szembe néznének a tényekkel, és ebből levonnák az egyetlen logikus következtetést, újabb és újabb, soha nem ismert vagy korábban már számtalanszor elítélt „katolikus” tannal állnak elő, csakhogy megmeneküljenek a mellőzéstől, a megbélyegzéstől. Ily módon több kárt okoznak a katolicizmusnak, mint a modernizmus, ami nyíltan vezeti félre a katolikusokat [ahogy erről a honlapon már számos helyen szó volt, például ebben a cikkben].
     [Erről van egy friss személyes élményem: Ashfordban tett látogatásomkor a mise után az egyik angol hívő megkérdezte, hogyan lettem szedesvakantista. Mielőtt még válaszolhattam volna, French püspök erélyesen közbeszólt, és egyetlen szóval felelt a kérdezőnek: „logikából”, jelezve ezzel, hogy ehhez a döntéshez mindenki számára tökéletesen elegendő a logikus gondolkodás, egy katolikusnak, akinek hitéből következően kötelessége ismerni vallását, semmilyen különleges rábeszélésre, meggyőzésre vagy bármi ilyesmire nincs, nem lehet szüksége.]

Boros és Bárdossy elmélete a halálról teljesen elképesztő. Mivel Boros könyve 1962-ben jelent meg, és Bárdossy még azt is leírja cikkében, hogy mennyire szerette hallgatni Boros előadásait, az is újfent bizonyságot nyer Bárdossy mostani művéből, hogy a tévtanok terjesztése nem Bergoglio-val vette kezdetét, és hogy a Roncalli-Montini-féle zsinat nem az égből pottyant alá, hanem kizárólag azért válhatott valóra és győzedelmeskedhetett, mert a „katolikus” világnak legnagyobb része már akkor eretnek és/vagy hitehagyott volt.

Isten színe előtt senki nem vétkezhet! Isten színe előtt senki nem „dönthet” arról, hogy Őt választja-e vagy sem! Ezért az angyalok sem láthatták addig Istent, amíg a nekik előírt vizsgát sikerrel le nem tették! A bukott angyalok, azaz a démonok élükön Luciferrel, SOHA nem látták Istent színről színre! És Jézus hypostatikus egysége a mennyországban, az örökkévalóságban is megmarad! Az Utolsó Ítéletkor ugyan dicsőségben és tökéletes teljhatalommal jön el és ítélkezik, de emberi alakjában – ezért hordja magán sebeit, ezért viszik az angyalok előtte a keresztet!
     Az elkárhozottak SOHA nem láthatják Istent szemtől szembe! Pont ez jelenti a kárhozottak, és Genovai Szent Katalin szerint a tisztítótűzben szenvedő lelkeknek is, a legnagyobb kínt!
     Hogyan írhat akkor ilyesmit egy „katolikus” publicista akár 1962-ben, akár most 2018-ban, és hogyan jelenhet meg ez egy magát fontos, hithű, harcos katolikus újságnak nevező oldalon: „A halál a totális öntudatra ébredés, a szabadság, az Istennel való találkozás, és az isteni ítélet, a szemtől szembe való állás előtti utolsó döntés helye. Így állunk a halál utolsó nyomorúságában minden földi korláttól végre teljesen szabadon, sugárzó arccal az Úrral szemben, hogy eldöntsük, hogy az istenképűséget magunkra vesszük-e vagy visszautasítjuk.” „Sugárzó arccal”, mintha egyenrangúak lennénk, és mintha Isten jelenlétében bármit is tehetnénk, még akár el is utasíthatnánk a nyílt isteni erőt! Hihetetlen! Valahányszor az ú. n. tradicionalista médiában ilyen és ehhez hasonló téves dolgokat olvasok, és szinte csak ilyeneket lehet ott olvasni, mindig csak azt kérdezem, miért gondolják ezek az emberek magukat jobbnak, katolikusabbnak, mint Bergoglio?!

Visszatérve Szent Ágoston személyére, a vele való baj nem az, hogy – ahogy Veni Sante Spiritus írja – ő lenne a „modernizmus atyja” [ezt egyébként Bárdossy nem csak nem állította, de nem is „sejtette”], hanem az, hogy személyével, tanításával évszázadokra kihatón befolyásolta a kereszténység sorsát, ő határozta meg, hogy mit szabad és mit nem szabad hinniük a katolikusoknak. Aki túlzásnak tartja ezen állítást, annak e két cikket ajánlom az internetről:
     1. Isten városa és a pelagianus vita (az írás Vanyó László Az ókeresztény egyház irodalma II. című kötetéből való);
     2. Enzyklika Ad salutem humani von Papst Pius XI. zum 1500. Todesjahr des heiligen Augustinus, Bischof von Hippo und Kirchenlehrers, 20. April 1930

Arról már fentebb szó volt, hogy a latin egyházban jóformán nem volt olyan eretnekség, melynek képviselői ne Ágostonra, Ágoston tanaira hivatkoztak volna. (Lásd fentebb a negyedik hozzászólást.) Témánkkal kapcsolatban azonban arról a hatásáról van szó elsősorban, mely abból állt, hogy Ágoston tekintélye, híre, befolyása szinte mindenki mást háttérbe szorított, minden kérdésben jóformán egyedül az ő véleménye számított és számít még ma is. Ahogy az ember-csinálta-egyházban a katolikus időszámítás a Roncalli-Montini-féle zsinattal kezdődik, úgy kezdődik és végződik számtalan, a katolikus gondolkodást érintő kérdés eldöntése Ágostonnal. Az utókor gondolkodására gyakorolt hatása, melyért minden bizonnyal elsősorban tanítványai, barátai, rajongói a felelősek, mindenki mást, legyen az bármennyire autentikus, bármilyen nagy szent vagy tudós, és minden más véleményt eltörpített mellette; írásai, bár a vandálok halála után pár nappal elfoglalták Hippót, sőt egész Észak-Afrikát, mégis mind fent maradtak, és a katolikusok ma is tévedhetetlennek tartják őket, és mint ilyenre hivatkoznak!

Ez, több más vitás kérdés [donatista, pelagiánus vita stb,] mellett, az ezeréves birodalom megítélésében különösen feltűnő és érthetetlen. Ugyanis az ezeréves birodalom eljöttéről a Bibliában nem csak Szent János Jelenések Könyvében lehet olvasni, hanem az evangéliumokban és az ószövetségi próféták szinte mindegyikénél. Olyannyira, hogy szinte az egész Biblia, benne Jézus szavai is, igazán csak úgy érthetők meg, ha feltételezzük az ezeréves birodalom eljöttét!
     Például ez az evangéliumi rész: „Akkor Péter vette át a szót: "Nézd, mi mindenünket elhagytuk, és követtünk téged. Mi lesz hát a jutalmunk?" Jézus így válaszolt: "Bizony mondom nektek, ti, akik követtetek, a megújuláskor [!], amikor az Emberfia dicsőséges trónjára ül, ti is ott ültök majd vele tizenkét trónon és ítélkezni fogtok Izrael tizenkét törzse fölött.” (Mt 19,27-28) – Ha, ahogy Ágoston óta a legtöbben tanítják, Jézus tényleg csak az Utolsó Ítéletkor jön újra el, mikor lesz apostolainak lehetősége ítélkezni Izrael tizenkét törzse fölött? Az Utolsó Ítéletkor, amikor – Billot és szerinte több más egyháztanító szerint is már egyetlen élő ember sincs a földön – Jézus a minden feltámadt ember örök sorsát érintő ítéletet tartja, emberi bíráknak már nincs lehetőségük az ítélkezésre! Vagy, ha úgy értelmezzük Jézus szavait, hogy a mennyben fognak mellette trónokon ülni az apostolok, akkor ott meg olyanok nincsenek, akik fölött ítélkezni lehetne! Ott már csak szentek vannak!
     [Billot bíboros Parusia című művének nagy részét arra használja, hogy tagadja az ezeréves birodalom eljövetelét, és lehetetlenné tegye az első évszázadok keresztényeit, akik abban hittek, hogy Jézus „hamarosan” újra eljön. Egyébként az 1932-es Katolikus Lexikon, melyből a cikk elején idéztem, Billot e művéből vette át a magyarázatot Jézus újraeljöveteléhez; jellemző, ahogy a divatos irányzattal dacoló igazságok tagadói mindig egymásra hivatkozva érvelnek: ugyanezt teszik most a szedesvakantizmus tagadói, és nyilván, amióta a világ világ, ugyanezt tette minden téves elméletet hirdető.]

Vagy vegyünk egy másik példát: az Újszövetség ezen nagyon ismert mondatainak – „Az Úr így szólt: "Hallottátok, hogy mit mond az igazságtalan bíró? Hát az Isten nem szolgáltat igazságot választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak? Megváratja őket? Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nekik. Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?"” (Lk 18,6-8) – sincs sok értelme, ha Jézus már csak a végítéletre jön el, hiszen egyfelől az Utolsó Ítéletkor, vagyis a világ végén már nincs komoly jelentősége, következménye, hogy egy perccel azelőtt akadt-e még hívő a földön vagy sem, másfelől az Utolsó Ítélet azzal végződik, hogy elkülönülnek egymástól az üdvözültek és az elkárhozottak (már tisztítótűz sincs ezután), így hát ekkor már nem kaphatnak elégtételt az igazak, Isten jelenlétében az ilyen földi apróságok egyszerűen a semmibe foszlanak. Emlékezzünk Savio Szent Domonkos szavaira: „A mennyország örömeit egyetlen halandó sem értheti meg addig, amíg nem hagyta el az életet és nem egyesült újra a Teremtőjével. [a mennyországban] Istenben leljük örömünket. Ennyi az egész: de ebben minden benne van.”
     Ráadásul Urunk fent idézett szavaiban (Lk 18,8-ban) szerepel a „hamarosan” kifejezés is: akkor hát miért elvetendő, ha az első keresztények, akik a legnagyobb üldözést szenvedték el Krisztusért, meg voltak győződve róla, hogy ez a „hamarosan” csupán néhány évtizedet, maximum egy-két évszázadot jelent, és nem több mint kétezer évet, vagy még ennél is többet; és ha abban hittek, hogy ez az „igazságot szolgáltatás” ott történik meg, ahol az igazságtalanságot elszenvedték? Miért kell őket és e hitüket kigúnyolni, lebecsülni, hamis érvekkel cáfolni akarni, mint ahogy tette ezt például Origenes, Ágoston, és csaknem kétezer év után Billot bíboros, és őket követve ma szinte mindenki? Az elmúlt kétezer évben annyi eretnekség, annyi téves nézet fenyegette a katolikusok hitét, miért kellett akkor mégis ilyen hosszú idő óta, komoly klerikusoknak annyi energiát elpocsékolniuk egy olyan vélekedés, hit megcáfolására, mely a Biblia, benne egyenesen Jézus szavaira támaszkodik? Ez egyszerűen érthetetlen, különösen akkor, ha tudjuk, hogy az egyházi Tanítóhivatal soha nem volt hajlandó meghajolni az éppen divatos „sztár-teológusok” eme véleménye előtt, és elítélni a millenarizmust!

De a legnagyobb ostobaság és sértés, ami Origenes és Ágoston óta a millenarizmus híveit éri, az az idióta és rosszindulatú állítás, amivel 1700 év óta rágalmazzák az utóbbiakat: nevezetesen, hogy 1) a millenarizmusban való hitük az elnyomott zsidók helytelen messiás-fogalmából fakad; 2) hogy az ezeréves birodalmat egyfajta földi paradicsomnak képzelik el [mint a mohamedánok a túlvilági életet], és ezért várnak rá. Mindkét vélekedés, mely minden katekizmusban olvasható, csak arról árulkodik, hogy szerzőiknek fogalmuk sincs a katolikus lelkületről. Egy katolikus soha nem evilági örömöket vár Jézus újraeljövetelétől, mint ahogy soha nem a bűnösök fenyítését várja az igazságszolgáltatástól, hanem mindig és mindenekelőtt az igazságosságot! Az igazság győzelmét! Azt várja, hogy a bűnösök végre tisztán lássák vétkeiket! Hogy a rengeteg hazugság, ami annál jobban uralja el e világot, minél közvetlenebbül és kizárólagosabban e világ fejedelme, a hazugság fia vesz itt irányítása alá mindent, végre lelepleződjön! Ez az, ami Isten országát oly élesen elválasztja Sátán országától, vagyis az Isten országának fiait mindenki mástól! Mert Isten országa és a Sátán országa között dúl minden harc, és e földön egyedül Krisztus igaz Egyházának hűséges, szilárd tagjai tartoznak Isten országába, mindenki más – mindegy hogy eretnek vagy pogány, szakadár vagy hitehagyott, a Roncalli-Montini-alapította szekta tagja vagy ateista – e világ fejedelmének, a Sátán országának alattvalója, következésképpen sűrű hazugságban él! És a katolikusok azt várják epekedve, hogy ezek mind végre kristálytisztán lássák tévedésüket, ostobaságukat, rászedettségüket!
     Ezért írta Szent Ireneus híres művében: „Az igazságosság úgy kívánja, hogy ugyanabban a világban, melyben fáradoztak és szenvedtek, a türelemben minden módon kipróbálva, fogják majd türelmük gyümölcseit is learatni. Abban a világban, melyben Isten iránti szeretetük miatt megölték őket, abban lesznek újra élőkké téve is.” – És Michael Mottet ezért írja tanulmányában: „A szentek mind – ami a szent létnek egyik ismérve – e teljesen a démonok uralma alatt álló világon uralkodó mély igazságtalanság láttán reménykedtek vágyakozva és szenvedélyesen annak a birodalomnak az eljövetelében, melyben Krisztus lesz a király. Ez a kívánságuk meghallgatást nyert, és Krisztus szentjeivel ezer évig fog uralkodni egy új ég alatt egy új földön, ahol igazságosság uralkodik. Mindazonáltal nem a földi paradicsomba való visszatérésről van itt szó – ami már csak a bűnbeesés miatt is lehetetlen –, hanem minden dolognak a tűz általi megtisztulása utáni visszaállításáról.”
     Ez utolsó mondathoz lásd 2 Pét 3,10-13: „Mint a tolvaj, úgy jön el az Úr napja. Ezen a napon az egek nagy robajjal elmúlnak, az elemek a tűz hevétől felbomlanak, a föld és ami rajta van, elenyészik. Mivel így minden elpusztul, minden tekintetben szentül és vallásosan kell élnetek, hiszen várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor is az egek lángba borulnak és felbomlanak, az elemek a tűz hevétől megolvadnak. Mi ígérete alapján új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját.”
     [Az emberben szinte felmerül a gyanú a millenarizmus tagadóinak nagy igyekezete láttán, hogy pont ez az igazságosság az, amitől lelkük mélyén félnek, és amiért ezen eljövendő földi birodalomnak még a lehetőségét is hevesen visszautasítják. Hogy Isten belelát a szívükbe, azt elviselik, de hogy embertársaik is belelássanak, annak szégyenébe belehalnának! Nem éppen ez az érzés az, nevezetesen a gőg, ami az embert elszakította Istentől!]

Van azonban valami, ami a millenarizmus híveiben és az ószövetségi zsidókban valóban közös, és ez a Messiás-várás. Az Ószövetség az Újszövetség előképe, és ez az „előképűség” nemcsak a részletekre, de – valószínűleg – az egészre, vagyis Isten ószövetségi választott népére, a Messiást váró zsidó népre és a Krisztus alapította Egyházra is vonatkozik. A zsidó népet rengeteg viszontagság, kísértés közepette csaknem kétezer évig a Messiásra várás tartotta, őrizte meg. Így lehetett volna az ezeréves birodalomra, azaz Jézus emberi alakban történő újraeljövetelére való várakozás az Egyház tagjainak, az Isten országába tartozó katolikusoknak is megtartó ereje! De nem lehetett, mert a sztárteológusok és ezek követői megfosztották őket ettől a nemzeteket, népeket meg- és összetartó erőtől!

Jézus nem vallást alapított, hanem Egyházat. Nem vallásról beszélt tanítványainak, hanem mindig Isten országáról! Krisztus követőinek egyetlen célja van: hogy Isten országának tagjai lehessenek, ehhez segítette őket hozzá az Egyház, ez valójában az Egyház feladata! Ha az Isten országához való tartozást vallásnak neveznénk, akkor ez a vallás – legalábbis elméletben – egy lenne a sok vallás közül. Csakhogy az Isten országához való tartozás, az Isten-gyermekség nem egy a sok többi spirituális állapot közül, hanem ez az egyetlen, amire az ember rendeltetett. Az összes többi állapot, mint már fentebb szó volt róla, e világ fejedelme, a hazugság fia alatti rabszolgaság.
     Az ezeréves birodalom – ahogy Szent Ireneus írta – azt szolgálja, hogy „a méltókat lassan hozzászoktassa Isten befogadásához”, és ahogy Szent Pál írta: „A sóvárgással eltelt természet Isten fiainak a megnyilvánulását várja ... a mulandóság szolgai állapotából … Isten fiainak dicsőséges szabadságára való fölszabadulást.” (Róm 8,19-21) Ezt a sóvárgással eltelt, de mégis reménységgel, bizakodással teli várakozást rabolták el az egyszerű katolikus emberektől Ágoston óta a teológusok. Talán nem egészen túlzás azt állítani, hogy ez is szerepet játszott a folyton csökkenő hithez, és végül a mostani teljes hitehagyáshoz.
     [A zsidók is várták az örökéletet, ők is hittek benne, ők is úgy tudták, hogy Isten a hozzá hűségeseket az örökéletben megjutalmazza, a hűtleneket pedig kárhozatra veti. De az emberi természet már csak olyan, hogy jobban hat rá az, amit el tud képzelni. Az örökélet annyira meghaladja emberi felfogásunkat, hogy megközelítően sem képes akkora erőt adni a kitartásra, mint valami érzékeinkkel, értelmünkkel felfogható közelebbi cél: ilyen – lett/lehetett volna – az ezeréves birodalomra való speciális katolikus várakozás.]

Feltéve: 2018. július 31.

Bár Jézus mennybemenetele óta a keresztények soha nem szűntek meg a világvégével foglalkozni, mostani világunk minden képzeletet felülmúló elpogányosodása és azon jelenségeknek egyre gyakoribb felbukkanása, melyeket vagy maga Urunk Jézus Krisztus, vagy egyháztanítók, szentek, látnokok neveztek a végidők jeleinek, a katolikus honlapok szerkesztőit egyre gyakrabban készteti arra, hogy az Antikrisztusról, a világ végéről tanulmányokat fogalmazzanak meg, illetve állítsanak össze. Ezen a honlapon is több ilyen írás megjelent már, legutóbb például a Josephsblatt című újság ezévi áprilisi számának a fordítása < a href="3napossot.htm">„A háromnapos sötétség és a nagy uralkodó alatti békeidő” címmel. Két nappal ezelőtt pedig e témával kapcsolatban a másik német antimodernista blog szerkesztője „Antikrisztus” címmel kezdett bele egy e témával foglalkozó cikksorozatba.
     De akárkinek a művét is hozzuk fel példának, egy dologban minden ilyen tartalmú írás megegyezik: Tökéletesen figyelmen kívül hagyják az Ágoston előtti egyháztanítókat, írókat, és ami ezzel kikerülhetetlenül együtt jár: magát a Szentírást! (Ezzel a kizárásos módszerrel azt a mintát követik, amit a protestánsok alkalmaztak, akik számára Pál apostol halála és Luther között nem létezett egyetlen keresztény gondolkodó sem.)
     Ez az a felfoghatatlan furcsaság, ami leginkább arra ösztökél, hogy Michel Mottet tanulmányát leközöljem [németül már ITT olvasható], és hogy ezzel a témával behatóbban foglalkozzak. Ebben a kérdésben nincs egyetlen olyan általam ismert kétszáz évnél nem régebbi mű, ami az ószövetségi próféták, Urunk Jézus Krisztus szavait és a Jelenések Könyvében leírtakat venné alapul a végidőkről szóló spekulációja számára! Például a Josepsblatt kiadója egy szintre helyezi Mélanie Calvat és János apostol szavait, sőt, Melanie-nek sokkal, de sokkal jobban hisz, mint az utóbbinak!

De még ennél is nagyobb furcsaságok vannak ezen írásokban: Mindegyik beszél egy „nagy uralkodóról”, akit azonban a szerzők mindenkinek el tudnak képzelni, csak annak nem, akiről János apostol beszél a Jelenések Könyvében, akire pedig mindaz ráillik, ami erről az eljövendő „nagy uralkodóról” valaha is ki lett jelentve. Magyarul: az ezeréves birodalom eljöttét tagadó szerzők számára ez a nagy uralkodó lehet bárki, csak Jézus Krisztus nem! Akiről pedig Szent Ágostonig minden keresztény gondolkodó, az egyszerű hívekről nem is beszélve, sziklaszilárdan meg volt győződve, hogy Ő lesz, aki eljön „az Atya által megszabott” időben, amikor az Isten-tagadás oly módon elhatalmasodott a világon, hogy Isten elérkezettnek látja az időt a közvetlen közbelépésre: „Elesett, elesett a nagy Babilon! Ördögök tanyája lett, minden tisztátalan szellem hajléka, minden tisztátalan madár fészke, minden tisztátalan és gyűlöletes állat odúja, mert erkölcstelensége tüzes borából minden nemzet ivott, vele paráználkodtak a föld királyai, és a föld kereskedői meggazdagodtak határtalan fényűzéséből. … Bűneik az eget verik, de az Úr számon tartja gonoszságaikat.” (Jel 18,2-3/5)
     Vagyis Ágoston óta szakmaiatlannak, maradinak, ostobának stb. számít az, aki még komolyan veszi a Szentírást, és benne nem csak az ezeréves birodalom eljöttét, de Szent János befejező szavait is: „Tanúsítom mindenki előtt, aki ennek a könyvnek prófétai szavait hallja: Aki ehhez hozzáad, azt Isten azokkal a csapásokkal sújtja, amelyek meg vannak írva ebben a könyvben. S ha valaki elvesz ennek a prófétai könyvnek szavaiból, Isten megvonja tőle a jogot az élet fájához és a szent városhoz, amelyek ebben a könyvben meg vannak írva.” (Jel 22,18-19) [Egyébként én nem tudok arról, hogy létezik-e a Bibliának még egy olyan könyve, melynek írója ilyen kemény szavakkal fejezte volna be írását.]
     Ágoston Origenestől átvett allegorikus értelmezése óta annak, aki azt akarja, hogy komolyan vegyék, minden látnokra, áljósra, minden igencsak kétes alakra szabad hivatkoznia, ha a végidőkről beszél, csak a Bibliára nem! Hihetetlen!

Arról már nem is beszélve, hogyha elfogadjuk, hogy János apostolnak a Jelenések Könyvében valóságnak leírt szavait allegorikusan lehet, sőt kell értelmezni, akkor semmi nem állíthat gátat annak, hogy az egész Bibliát allegorikusan értelmezzük! De hiszen ez is történt az elmúlt 1600 évben, Ágoston óta: eleinte csak lassacskán, aztán egyre gyorsabban vált elfogadottá ez a fajta értelmezés. Csoda-e ezek után, hogy mára idejutottunk? Miért kell akkor például azon meglepődni, hogy a protestánsok Jézus teljesen egyértelmű szavait: „Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat”, nem fogadják el annak, ami: Jézus Péterre és utódaira építette Egyházát, őket tette meg földi helytartójának!
     Hiszen a Biblia Isten országának, azaz az ezeréves birodalomnak az eljöveteléről is abszolút egyértelműen, félremagyarázhatatlanul beszél: „Szenvedése után sokféleképpen bebizonyította, hogy él: negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról. .. Az egybegyűltek erre megkérdezték: »Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát?« »Nem tartozik rátok – felelte –, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját hatalmában” (ApCsel 1,3/6-7). Vagyis Jézus nem „háborodik fel”, hogy ilyen kérdést tettek fel neki, nem szidja le tanítványait, hogy „földiesen” gondolkodnak, nem hiszi egy pillanatig sem, hogy Izrael országa alatt, miután Ő állandóan Isten országáról beszélt nekik, tanítványai valami mást, azaz egy világi hatalmat képzelnek el, hanem csak azt mondja nekik, hogy az Atyán kívül senki nem tudja Izrael országa helyreállításának időpontját.
     Tanítványai és követői ismerték Jézust, pontosan tudták, hogy nem tűri el, ha tanítványai olyat mondanak, vagy tesznek, ami nem helyes. Jézus soha nem „tapintatoskodott”, mindig a legkeményebb szavakkal rótta meg azokat, akik olyan kérdést tettek fel neki, mely ellene mondott mindannak az igazságnak, tanításnak, amit meg akart velük ismertetni. Sok ilyen feddése közül gondoljunk csak arra a kemény feleletre, melyet Péternek adott: „Péter félrevonta, és szemrehányást tett neki ezekkel a szavakkal: »Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled.« Megfordult és rászólt: »Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.«” (Mt 16,22-23)
     Mindezekből teljesen egyértelműen következik, hogy Jézus válaszát a követői csakis egyetlen módon értelmezhették: El fog jönni újra az emberek közé, és akkor helyre fogja állítani Izrael országát [ami nem jelent mást, mint Isten országát]. Hogy mikor, azt nem mondta meg, de sokan vélhették úgy – pontosan úgy, ahogy később is sokan sokszor, például Nagy Szent Gergely pápa, Ferreri Szent Vince, és most mi –, hogy minél rosszabb a helyzet, minél inkább e világ fejedelmének befolyása alá kerül az emberek többsége, annál nagyobb a remény arra, hogy Jézus végre újra eljön és rendet tesz.

Michel Mottet tanumánya előtt következzen még egy Ágoston előtt élt ókeresztény író – Methodiosz Olümposz – munkájának két fejezete. Vanyó László: „Az ókeresztény egyház irodalma I.” című kötetének 368. oldalán ezeket írja Methodiosz Olümposzról (Methodius von Olympus († 312)):
     „A 3. század vége felé fejtette ki irodalmi munkásságát Methodiosz Olümposz, Órigenész legjelentékenyebb ellenfele. Életére, személyére vonatkozóan nincsenek pontos adatok. Egyes feljegyzések szerint püspök, sőt, vértanú volt. Valószínűbb azonban, hogy világi keresztény volt, aki tanítóként kamatoztatta kiváló irodalmi és filozófiai műveltségét. Írásai tehetséges írónak mutatják, de sajnos csak egy műve maradt ránk teljes egészében. A Lakoma című dialógusát Platón azonos című munkája keresztény megfelelőjének szánta. Míg Platón a kozmikus erószt dicsőítette dialógusában, addig Methodiosz a mennyei szerelmet, a szüzességet magasztalta. A lakoma résztvevői a vőlegényre váró szüzek, akik várakozás közben beszélgetnek egymással. A szüzek az erények allegóriái, a vőlegény pedig a végidőben elérkező Krisztus. …. A khiliaszta eszkhatologia nevében bírálja Methodiosz Órigenész spiritualizált feltámadástanát, de munkája, A feltámadásról, csak részben maradt ránk.”
     Methodiosznak „A lakoma” című műve német nyelven megtalálható az Egyházatyák könyvtára (http://www.unifr.ch/bkv/ – Bibliothek der Kirchenväter) nevű honlapon, „Gastmahl oder Die Jungfräulichkeit (Symposion seu convivium virginum)” címmel egy 1911-ben kiadott műből kimásolva.

A lakoma
Írta: Methodiosz Olümposz
Részletek

Kilencedik beszéd: Tysiane

I.
… Mindazonáltal amikor az idők beteljesednek, és Isten felhagy az ebben a teremtésben való működésével, a hetedik hónapban, a feltámadás nagy napján, akkor lesz kikiáltva a mi sátoros ünnepünk az Úr számára; ezen ünnep szimbóluma és előképe az, ami a Leviták könyvében le van írva; ezt a szöveget nekünk át kell vizsgálnunk, hogy a tiszta igazságot megérthessük. [„A hetedik hónap tizenötödik napján, amikor már betakarítottátok a föld termését, üljetek hétnapos ünnepet az Úrnak. Az első és a nyolcadik napon legyen teljes nyugalom. Az első napon vigyetek magatokkal szép gyümölcsöket, pálmaágakat, patak menti fűzfaágakat, és vigadjatok hét napig az Úr, a ti Istenetek színe előtt. Így üljétek meg évenként az Úr ünnepét hét napon át. Örök törvény ez utódaitok számára. A hetedik hónapban tartsátok ezt az ünnepet. Hét napig lakjatok sátorban. Izrael népének minden tagja lakjék sátor alatt; így utódaitok megtudják, hogy sátorban lakattam Izrael fiait, amikor kihoztam őket Egyiptom földjéről. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek.” (Lev 23,39-43) – Az ünnep a nevét a lombsátrakról kapta, amelyek alatt a zsidók e hét nap folyamán tartózkodnak a pusztában való 40 éves vándorlás emlékére.]
     Hiszen meg van írva: „A bölcs, ha hallgatja, még bölcsebb leszen, s az értelmes útmutatást nyer: behatol a mondás és rejtvény értelmébe, a bölcsek igéibe és fogós kérdéseibe.” (Péld 1,5-6) Ezért szégyelljék magukat a zsidók, mivel az Írás mélységeit nem veszik észre, és úgy vélik, hogy a törvény és a próféták mindent csak anyagilag értettek. Ők csak a földi után törekszenek és a külső gazdagságot előnybe helyezik a lélek gazdagságával szemben. Holott az Írás a múlt mintaképéve és az eljövendő mintaképéve osztható fel. Mármost az elvetemültek kitérnek a jövő elől, és úgy tesznek, mintha az már a múlthoz tartozna, ily módon csinálnak az előképból beteljesedést, mint például a bárány leölésével is: Úgy vélik ugyanis, hogy a bárány titka pusztán atyáiknak Egyiptomból való kimenekülésére való emlékezés abból az időből, amikor az egyiptomi elsőszülöttek meghaltak, ők viszont megmenekültek a vérjel által, amit ajtóik félfájára kentek [lásd: Kiv 12,7: „Vegyenek a véréből és kenjenek belőle annak a háznak a két ajtófélfájára és szemöldökfájára, amelyben elköltik.”] Odáig még nem jutottak el, hogy ebben Krisztus megölésének előképét felismerjék. És ha majd a föld a tűzben elpusztul [lásd 2 Pét 3,7/10/12; ], és Sátán elsőszülött gyermekeit „belevetették a kénköves, tüzes tóba” [lásd Jel 19,20 és 2 Pét 3,7: „De a mostani eget és földet ez a szó megmentette, hogy az ítéletnek és az istentelen emberek pusztulásának napjára megmaradjon a tűznek.”], akkor azok a lelkek, akiket Krisztus vére véd, az Ő vérével vannak lepecsételve, megmenekülnek a haragtól, és a bosszú angyala visszahátrál azon pecsét látványától, ami Krisztus vérével lett rájuk nyomva. [lásd Kiv 12,13: „A vért használjátok annak a háznak a megjelölésére, amelyben laktok. Ha látom a vért, kihagylak benneteket. Titeket nem ér a megsemmisítő csapás, amellyel Egyiptomot megverem.”]

II.
Ez példaképül lett elmesélve, és hogy mi lássuk, hogy a zsidók egy most végbemenő dolgot egy már megtörtént esemény képének tekintik, és ily módon elvesztik az eljövendő javakban való reménykedést. [Nem ezt tette Ágoston, és teszik követői az ezeréves birodalommal?] Mert nem akarták, hogy a minták képek ígéretei, se azt, hogy a képek az igazság ígéretei legyenek. …
     Mert az új, múlhatatlan teremtésben azok, akik a tisztaság ágai nélkül találtatnak, nem részesednek a szabbatban: ők ugyanis nem teljesítették a törvényben Isten parancsát, és senki sem megy be az ígéret földjére, aki előbb nem ünnepelte meg a sátoros ünnepet. Csak azok, akik megülték a sátoros ünnepet, fognak a szent országba tovább vonulni, ki az úgynevezett lombsátrakból, amíg eljutnak odáig, hogy bemehessenek Isten templomába és városába, ahol még nagyobb és fennségesebb örömben lesz részük. Ezt bizonyítják az előképek, melyek a zsidókkal történtek. Mert ugyanúgy, ahogy ők Egyiptom határait átlépve először sátrakba húzódtak, majd felkerekedve az ígéret följére mentek, úgy lesz velünk is. Én is továbbvonulok innen, és kivándorlok ezen élet Egyiptomából, és akkor először a feltámadáshoz érek, az igazi sátoros ünnephez, és ha ott felállítottam sátramat és feldíszitettem az erények gyümölcsével, akkor a feltámadás ünnepének első napján, az ítélet napján, Krisztussal ünneplem majd az ezeréves szabbatot, az úgynevezett hetedik napot, az igazi szabbatot. Azután megint követem Jézust, a menny áthatolóját, és jutok így el, miként a zsidók a sátrakban töltött szabbat után az ígéret földjére, a mennybe. Tehát nem maradok a sátrakban, azaz testem sátra nem marad ugyanaz, hanem az ezeréves birodalom után az emberi alakból és romlandóságból az angyalok kiválóságára és szépségére változik át.

Methodius ezen reménytkeltő és tanulságos szavai után érdekességképpen álljon még itt Szent Ágoston „Civitate Dei” (Isten városa) című igen terjedelmes művének utolsó szakasza (a 22., azaz az utolsó könyv 30., utolsó, fejezetének vége). Ágoston egyébként a 20. könyvtől kezd el foglalkozni a végidőkkel, annak 7. fejezetétől kiemelten a Jelenések Könyvében leírtakkal. [A könyv teljes terjedelemében – 776 oldal – megtalálható a http://www.unifr.ch/bkv/ weboldalon: a kérdéses szakasz a 644. oldalon kezdődik.]

Civitate Dei
Írta: Szent Ágoston

22. könyv 30. fejezet:
Az örök üdvösségről és Isten városának állandó szabbatjáról


Még maguk a korszakok, úgymond a világ napjainak, száma, is egyértelműen erre a szabbati nyugalomra utal, amennyiben a korszakokat a Szentírásban megadott időszakok alapján határozzuk meg, mert akkor ez a hetedik időszakra esik: Az első korszak, mint az első nap, Ádámtól az özönvízig tart, a második innentől Ábrahámig; a nemzedékek számát tekintve mindkettő ugyanaddig tart, mert mindkettőre 10 generáció esik; de tényleges időtartamuk különböző. Ezután következik a Máté evangélista által meghatározott három korszak Krisztus megjelenéséig: Mt 1,17: „Így a nemzedékek száma: Ábrahámtól Dávidig tizennégy nemzedék, Dávidtól a Babilonba való elhurcolásig tizennégy nemzedék, és a Babilonba való elhurcolástól Krisztusig tizennégy nemzedék.”
     Ezek együtt eddig öt korszakot tesznek ki. A hatodik korszak most tart, és hosszúságát nem lehet a nemzedékek bizonyos számával megadni, hiszen az Írásban ez áll: „Nem tartozik rátok, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját hatalmában.” (ApCsel 1,7) E korszak lejárta után Isten, mint a [teremtés] hetedik napján, pihenni fog.
     E korszakokról ehelyütt részletesebben beszélni, túl messzire vezetne; de ez a hetedik korszak a mi szabbatunk lesz, melynek vége nem egy este lesz, hanem, mint az Úr napja, az örök nyolcadik nap, amit Krisztus feltámadása szentelt meg, és a pihenés nem csak a szellem, hanem a test pihenését is előképezi. Akkor ünnepelni fogunk, és nézni, nézni és szeretni, szeretni és dicsőíteni. Igen, valóban, így lesz vég nélkül a végcélunkban. Hiszen éppen ez a mi végcélunk, egy olyan birodalomba jutni, melynek nem lesz vége sose.

folytatása hamarosan következik


Feltéve: 2018. augusztus 12.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA