|
1. fejezet: A francia forradalom 2. fejezet: Az Egyház laicizálása 3. fejezet: A forradalom őrjöngése 4. fejezet: A direktórium zsarnoki uralma 5. fejezet: Az Egyház felszabadulása 6. fejezet: A korona harca a tiara ellen 7. fejezet: Új idők, új feladatok 8. fejezet: A lelki katolicizmus feltörése 9. fejezet: Az Egyház és a liberalizmus világa 10. fejezet: A katolicizmus ereje
|
|
A LELKI KATOLICIZMUS FELTÖRÉSE Irányváltozás. A hitélet iránya. Egyházias politika. VIII. Pius pápasága. Ezt azonban rendkívül megnehezítették az érdekellentétek. A három problémát szélsőségesen értelmezték és sokkal jobban egymásba kapcsolták, mint amennyire szükség lett volna. Vallási, ill. egyházi szempontból tekintve a kérdést, a következő eredmények tárulnak elénk. A politikai abszolutizmus következtében beállott reakció, a liberalizmus fokozódó ellenszenvvel lépett fel a vallással és az Egyházzal szemben, mivel kötött dogmái, erkölcsi és fegyelmi parancsai miatt benne is az emberi szabadságok ellenségét látta. Az új szellemi áramlatok nemcsak a hierarchia ellen irányultak, hanem erősen fenyegették az Egyház és a katolicizmus szélesebb körű érdekeit is. Ez a prognózis félre nem érthető módon írta elő azt a kötelességet, hogy az egyházkormányzat nem lehet ikertestvére a politikumnak, hanem amennyire csak lehet, a kettőt szét kell választani, s ez előbbi főfeladatának az evangélium elveinek hirdetését tekintse. Ha ezt teszi, józan hatást tud kifejteni a szociális kérdések megoldására is, melyek ekkor még csak kezdeti stádiumban voltak és csak a 40-es években léptek fel éles ellentéttel. A céhek eltörlése s a szabadverseny kialakulása a kizsákmányoló munkaadókra s a kizsákmányolt munkástömegekre, s a legnagyobb erkölcstelenségre vezetett. A kapitalizmus urai szív és lélek nélkül sarcolták a munkásság erőit. Éhbérrel fizették, aminek természetes következményeként a lázadozás szelleme lett úrrá a lelkeken. Már azon szentírási elvnél fogva is, hogy „méltó a munkás az ő bérére”, az Egyháznak fel kellett volna ismernie a bajt s gyökerében kellett volna orvosolnia, amire azonban a hitetlen és liberális közvéleményben nem volt módja. Így kerültek a munkástömegek a hitetlen szociális írók, agitátorok: Sand, Blanc, Proudhon, Cabet, még később Marx, Lasalle hálójába, akik nemcsak a munkások millióit vonták el a hittől és az Egyháztól, hanem valóságos társadalmi forradalmat idéztek elő. Évtizedek múltak el, mire az Egyház rájött a bajok helyes orvoslási módjára, s XIII. Leó pápa főképen a Rerum Novarum című enciklikájában rámutatott azokra az elvekre, amelyek egyedül lehetnek szabályozói a munkás és a munkaadó viszonyának, megszüntetik a társadalmi kóros ellentéteket s visszavezetik az elpártolt milliókat a hit és Egyház kebelére. De előtte csak halvány kísérletek történtek s ezek is inkább lokális jellegűek voltak. Az életnek ez a fejlődési vonala indokolttá tette, hogy a világegyház kormányzatában változás történjék, s ha Consalvi és VII. Pius az egyházpolitika nyugodt menetének biztosítását tartották fő kötelességüknek, most a hitbuzgalom, a hit és az erkölcsi elvek korának kellett elkövetkeznie. Ez az áramlat egyre erősebben kapott hangot a bíborosi kollégiumban is, s az 1823. szeptember 2-án kezdődő konklávén csakhamar kialakult a „zelantik” többsége. Ezek olyan pápát óhajtottak szent Péter székébe ültetni, aki a fenti elveknek fog elsőbbséget adni. A konklávé többsége Severoli bíborost tartotta a hitéleti elmélyítés művére legalkalmasabb pápának, azonban megválasztása ellen Ferenc császáron át vétót jelentett be a monarchia központi kormányzata. Severoli még bécsi nuncius korában közismert volt szigorú egyházias felfogásáról s jól ismerte az udvar és a kormányzati körök jozefinista felfogását. Nem ok nélkül féltek tőle és nem óhajtották pápának. Helyette tehát a konklávé kétharmad többsége Annibale Della Genga bíborost választotta meg, aki XII. Leó (1823-29) néven kezdte meg hat évre terjedő. pápaságát. Az új pápa talán csak abban különbözött Severolitól, hogy nem volt olyan éles és határozott egyéniség, mint az, de már hitbuzgóságban teljesen megegyezett vele. Még pályafutásának külső kerete is sok hasonlóságot mutat vele. Működésének javarészét ő is a diplomáciai pályán töltötte el. 1760-ban született Spoleto mellett, családjának Genga várában. Felszentelése után csakhamar prelátus lett, VI. Pius egyik bizalmi embere, aki 1793-ban svájci, a következő évben kölni nuncius lett. Mivel ekkor a Rajna balpartja Napóleon kezén volt, azért székhelyét Augsburgba kellett áttennie. Itt még tanúja lehetett annak a fénynek és hatalomnak, amely a Napóleon-háború előtti németség rajnai katolicizmusáé volt, de a következő idők alatt láthatta a bomlás művét és tényezőit is, az egyházi fejedelemségnek a megszüntetését s a nagy szekularizációt. 1805-ben mint VII. Pius képviselője megjelent a német rendek gyűlésén s rá hárult a feladat, hogy Bajorországgal és Württemberggel megkösse a konkordátumot, ami azonban Napóleon betörése miatt meghiúsult. Napóleon éppúgy nem szerette Della Gengát, akárcsak Consalvit vagy Paccát. Az ő bukása után VII. Pius Párizsba küldte őt, ugyancsak nunciusi minőségben; két évig működött itt, amikor – 1816-ban – megkapta a bíbort és a sinigagliai püspökséget. 1820-ban Róma vikáriusa lett s mint ilyent érte a pápai tiara. XII. Leó nem hiába volt a zelantik jelöltje és megválasztottja, működését minden téren a hitbuzgalom elmélyítésére s általában a belső egyházi élet fejlődésére fordította. Az egyháziasabb szellemre maga adta a jó példát szerénységével, alázatosságával és igénytelenségével. Ranke szerint annyira egyszerű volt magára nézve, hogy asztalára nem költött többet napi egy skudinál. Lambruschini bíboros viszont olyan embernek ismerte, mint akiből sugárzik az előkelőség, a szellem, az előrelátás s az egyenes szív, Pápaságának minden lépését az Egyházért és a vallásért való buzgóság jellemzi. Amilyen volt maga, olyanoknak kívánta az Egyház vezető köreit, általuk a papságot s rajta keresztül a híveket. A kúria főbb hivatalait is ennek a szellemnek a képviselőivel töltötte be, Az államtitkárság élére a buzgó, de már a 80-as éveket járó Della Somaglia bíboros került. Ez a választás annyiban lepte meg a világot, mert sokan arra számítottak, hogy ezt a fontos állást a Somagliánál jóval fiatalabb Severoli kapja meg, annál is inkább, hiszen neki nagy része volt az új papa megválasztásában. XII, Leó nem így döntött, bár kétségtelen, hogy Severoli iránt egészen haláláig hálás volt, s barátságát és okos tanácsait továbbra is nagyra becsülte. A pápai vikáriátusban Zurlat nevezte ki utódjának, míg Consalvi hátralévő rövid idejét a Propaganda-kongregáció élén töltötte, tanácsait azonban az egyházi ügyek vezetésének egyéb ágazataiban sem lehetett nélkülözni.
A 19. század történetírása és ezen keresztül a közfelfogás abban állapodott meg XII. Leó értékelésében, hogy képzett ember volt ugyan, de gondolkodása nem volt korszerű, kormányzása nélkülözte a biztos előrelátást és a lényeg határozott felismerését. Tagadhatatlan, hogy munkatársainak megválasztásában nem volt mindig szerencséskezű. Viszont kétségtelen, hogy biztos meglátással ismerte fel az idő legmélyebb feladatát a pápaság számára, azt, hogy a katolikus vallást és az Egyházat a téveszmék egyre sűrűbb rajokban támadják, s ezek visszaverésére védekező és támadó formában mindent megtett. Hogy e téren nem mindenütt mutatkozott a kellő siker, az nem XII. Leó rovására írható, hanem az ellentámadások egyre növekvő rohama miatt következett be.
A hangoztatott elveken kívül elsősorban az indifferentizmus okozott mérhetetlen károkat az Egyháznak. Az elv látszólag igen ártatlan volt s így nemcsak a laikusok százezreit, hanem még a klérus könnyebb fajsúlyú rétegét is meghódította. Lényege a tolerancia: az embereknek nemcsak politikai és társadalmi téren, hanem a különböző vallások tantételeiben is egymás iránt elnézőknek és türelmeseknek kell lenniök. Az indiferentizmus valóságos agnosztikus filozófiával lépett fel. Azt hirdette, hogy a biztos vallási igazságokat úgysem lehet felismerni, így tehát mindegy az, hogy ki mit hisz és mit nem. A vallások mind egyformák, mert mindegyik tanít igazat és tévedést is. Ennélfogva nem lényeges a felekezeti hovatartozandóság, a fontos, hogy az ember becsületes legyen.
XII. Leó felismerte, milyen súlyos következményekhez vezet ez a végzetes gyorsasággal terjedő s az annyi eseménytől és krízistől megkínzott korban egyetemes előfeltétellé váló gondolat, amely már nem volt elszigetelt jelenség, hanem behálózta a művelt világ egész területét. Végleteire jellemző, hogy előfordulhatott olyan eset is, mikor magasrangú prelátus prédikációját protestáns prédikátor készítette el. (szerk. megj.: mintha egy máról, vagy a zsinatról készült beszámolót hallanánk!) Az indifferentizmusnak s a belőle fakadó világnézetnek volt az eredménye az is, hogy az emberek úgyszólván minden kritika nélkül válogatták meg olvasmányaikat, sőt szívesebben forgatták azokat a munkákat, amiket az Egyház határozottan tilalmazott. S mily nagy számban ontotta az ilyeneket a könyvsajtó már akkor is! Itt csak az egyik legfontosabb könyvre, a Bibliára térünk ki, mely az isteni kinyilatkoztatást tartalmazza, s így az Egyháznak elsőrangú érdeke, hogy híveinek a kezébe helyesen értelmezett, nem pedig egyénileg magyarázott, vagy pedig megcsonkított szövegű Szentírás jusson. És mégis mi történt? A londoni Biblia-társulat a maga széles hálózatával s hatalmas pénzerejével behálózta az egész világot. Alig volt olyan művelt nyelv, melyre le ne fordította és rendkívül olcsó kiadásban ne terjesztette volna. Eredményes működésére jellemző, hogy Európa nagyobb városaiban sorra megnyitotta fiókintézeteit. Figyelme még hazánkra is kiterjedt s pozsonyi állomása aranyban és ezüstben 6000 forintot kapott tőle. Így módjában lehetett, hogy a Biblia előállítására külön nyomdát vásároljon s addig, míg ennek üzeme az igényeket ki tudja elégíteni, 2000 példány magyar és 600 németnyelvű fordítást rendeljen meg az amsterdami, illetve a berlini protestáns cégektől. S ezen protestáns fémjelzésű bibliák katolikus családokban is nagy kelendőségnek örvendtek, sőt használták a katolikus lelkipásztorok is. Fischer egri érsek a legnagyobb csodálkozással említi, hogy igen sok plébánián hiányzik a Szentírás, ahol pedig van, az nem katolikus, hanem protestáns fordítás, Az ilyen jelenség még gyakoribb volt a nyugati országokban.
E miatt az Egyház nem térhet ki a felelősség terhe alól, mivel idejekorán nem gondoskodott megfelelő hiteles kiadásokról. Ezek hiányában akadálytalanul terjedhettek el a protestáns biblia-társulatok olcsó kiadványai, melyek azonban természetszerűleg eltértek az Egyház hivatalos magyarázatától és tanításától. Itt szintén nem egy ponton kapott csorbát a hit és erkölcsi dogmák igazsága, ami ismét a vallási indifferentizmus malmára hajtotta a vizet. Így került a tiszta lisztbe a sok korpa, s hogy ennek vége szakadjon, XII. Leó mindjárt uralma elején fellépett a végzetes irányzat ellen. Külön elítélte az indifferentizmust, midőn 1824. május 3-án kiadott enciklikájában sorra szedte annak tévedéseit s rámutatott a katolikus hit tiszta igazságaira. Figyelmeztette a világegyház püspökeit, hogy éberséggel ügyeljenek, nehogy a konkoly megmételyezze a tiszta búzavetést. Nem hagyta szó nélkül az említett biblia-társulatoknak katolikus szempontból káros működését sem. Buzdította a püspököket, hogy gondoskodjanak egyházilag jóváhagyott szentírási fordításokról. Ennek következménye lett, hogy az érsekek és püspökök zsinatokat tartottak, körleveleket bocsátottak ki, melyekben a megtámadott tanokat a pápai enciklika szellemében védelmezték és helyesen magyarázták. Gondoskodtak megfelelő szentírásfordításokról, és óva intették híveiket az ártalmatlanoknak látszó, de sok kárt okozó hamis tanok befogadásától. Legkárosabb volt az a szárnya, mely Hegel pozitívizmusa után indulva, véd- és dacszövetséget kötött a személyes Isten léte ellen, tagadásba vette a metafizikai valóságot s a hitet térdre akarta kényszeríteni az abszolút hitetlenség előtt. Parlamentekben, sajtóban, irodalomban, tudományban, egyesületekben, intézményekben mindenütt megvolt a maga előőrse, hogy adott alkalommal hadakozzék az oltár és a trón ellen. A páholyok valóságos templomai lettek a társadalom számottevő rétegeinek s nemcsak előkelő világiakat, hanem megtévedt egyháziakat is olvashatunk titkos névsorukban. Szerzetesek üldözése, javaiknak eltulajdonítása, a szekularizáció, a vallásellenes iskolapolitika, a vallási jogoknak a kisemmizése mind beletartozott programjukba. A fellángolt forradalmak végső gyökérszálai nagyon sok esetben a páholyokhoz vezettek, s ezt az Egyház fejének közvetlen közelről, éppen a karbonarizmus mozgalmában kellett a legfájdalmasabban tapasztalnia. A pápa 1825. március 13-án közzétett „Quo graviora” című konstitúciójában élesen állást foglalt minden titkos társulat, főképp a szabadkőművesség és a karbonarizmus ellen. A katolikusokat nemcsak eltiltotta a belépéstől, hanem szigorú fenyítéket rótt azokra, akik ezekben tevékeny szerepet vállaltak. Gyakorlatilag is megmutatta, hogy nem ismer kíméletet azokkal, kik nem akarnak ráhallgatni. Amikor a karbonarizmus elfojtása után még tovább is folytatódtak az összeesküvések és a kisebb zendülések, főképpen Emilia és Romagna tartományban, a rend helyreállítására Rivarola bíborosát bízta meg teljhatalommal s az ő intézkedéseit, még ha a kelleténél szigorúbbak voltak is, szó nélkül jóváhagyta. A büntetések közt szerepelt a kivégzés, az életfogytig, vagy rövidebb ideig tartó börtön, száműzetés és kényszermunka. Elrettentő például túszokat fogdostak közülük össze. Ezeknek 2-3 hetenként jelentkezni kellett a rendőrségnél, gyakrabban gyónni és áldozni, bizonyos időközben lelkigyakorlatot végezni s ezzel bizonyítani, hogy megváltoztak és szakítottak a titkos és forradalmi társulatokkal. Még azt a rendszabályt is meghonosították, hogy a karbonáriknak a sanfedistákkal (a szent hit harcosaival) kellett összeházasodni, amit a közvélemény kutya-macska házasságnak nevezett. Ha ezt nem is mondhatjuk helyes intézkedésnek, de a pápa meg akarta mutatni, hogy semmiféle eszköztől sem riad vissza, csakhogy véget vessen az Egyház és állam ellen irányuló titkos társaságok működésének. A pápa inkább egyházi és vallási, mint állambiztonság miatt példát adott, hogy miként kell cselekedni. Sajnos, világi államfők nem léptek fel hasonló szigorral, ami nem meglepő, mikor a kormánykörök közt is erősen hódított a szabadkőművesség. De ennek árát azután maguk is megfizették, hiszen az egyik forradalom a másikat követte, s ugyanígy váltakoztak a trónok urai is.
Ha az eddigi intézkedések inkább csak védekező jellegűek voltak a vallásbomlasztó mozgalmakkal szemben, a Szentszék rajta volt, hogy pozitív formában is emelje a hitbuzgalmat. Erre különösen alkalmasnak mutatkozott az 1825. év, amely jubileumnak számított. Legutóbb 1800-ban nem lehetett megtartani, részben mivel 1799-ben halt meg VI. Pius s a következő évben választották meg VII. Piust, részben pedig a napóleoni hadjáratok miatt. Érthető, ha most 50 év után annál nagyobb fénnyel és pompával készülődtek a megünneplésére. XII. Leó 1824. május 27-én megjelent bullájában atyai szeretettel hívta a keresztény híveket az Örök városba, hogy a szokásos feltételek mellett elnyerhessék a jubileumi búcsút. Külön felszólítást intézett az egyes országok pátriárkáihoz, prímásaihoz, érsekeihez és püspökeihez, hogy híveiket buzdítsák az apostolok sírjainak a meglátogatására. Felhívása nem járt ugyan olyan eredménnyel, mint a vallásos korok 25-ös évfordulóin, de akkoriban nem is tobzódtak a hitellenes áramlatok úgy, mint az ő idejében. Ennek ellenére is meg lehetett elégedve, hiszen buzgó lelkek most is voltak s ezek a világ minden részéből elzarándokoltak Rómába, így csak a Trinitáriusok háza körülbelül 9000 zarándokot fogadott magába.
Szintén az új idők szelét mutatta s a politikán túl a szellemi élet területén való szervezőmunka kezdeti jelentkezése, mintegy gyengéd csírája volt a „Quod divina sapientia” bulla (1824), amely kárhoztatta a vallásellenes szellemi irányzatokat terjesztő laikus iskolatípusokat, s velük szemben a versenyképes hitvallásos iskolákat szorgalmazta. Ezek nevelési és oktatási rendszerét a fentebbi című bulla szabályozta, s ha az itt lefektetett katolikus didaktikai és metodikai elvek még sok kívánnivalót hagynak is hátra, a múlthoz képest nagy haladást jelentettek. A bulla elvei szerint szerveződött át a római és a bolognai egyetem, mely kitűnő tanárokkal 38 tanszéket kapott s felvette a versenyt a párizsi és az oxfordi egyetemekkel. A magasabb katolikus tudományt és műveltséget szolgálták az ugyancsak újjászervezett ferrarai, perugiai, camerinói, maceratai és fermói főiskolák is, melyeknek katolikus szelleme szintén kívánta a hitet és tudást harmonikusan összeegyeztetni.
Megfeszített munkát kellett volna végeznie az új idők új igényeit felismerő pápaságnak azon a ponton, ahol saját papságának új lelkülettel való eltöltéséről volt szó: az Egyház u. i. nem rendelkezett kellő számú, hivatása s a tudás magaslatain álló papi gárdával, s a papságot is elöntötte az egyháziatlan szellem. A klérus hitbuzgalmi, lelki és szellemi lehanyatlása már XII. Leó elődeinek is gondot okozott. Nyilvánvaló következése volt annak, hogy az egyes kormányhatalmak kivonták a papságot az Egyház kizárólagos hatásköre alól s a papokat egyszerűen az állam hivatalnokainak tekintették. Így veszett bele a papképzés a gallikanizmus, a febronianizmus és a jozefinizmus szellemének ingoványába.
k
A karbonári forradalom leverése után Metternich számított arra, hogy az egységes Itália mozgalmával szemben sikerül a pápaság és Ausztria között szorosabb politikai és diplomáciai szövetséget létrehozni. Ez azonban nem következett be, minthogy Leó a politikai kérdéseknek csak másodrendű jelentőséget tulajdonított, s a politikával szemben óvatosságra intették mindenekelőtt, hogy az európai monarchiák leverték ugyan a forradalmat és a forradalom szülöttjét, Napóleont, de megtartották a 18. század kormányzati elveit: a felvilágosodás világnézetét, az állami mindenhatóságot, a legkisebb dolgokba is beleavatkozó bürokráciát, az Egyház iránt a legbensőbb kulturális és szervezeti kérdésekben is gyanakvó érzületet. Konzervatív politikát hirdettek, de ennek alapvető igazságai s lelki tartalma nélkül, s úgy, hogy ennek a konzervativizmusnak hamarosan súlyos válságba kellett jutnia, ami arra intett, hogy a Szentszék a maga súlyos érdekeit ne kösse oly hatalmakhoz, melyeknek ereje hanyatlóban volt.
Bonyolultabb volt a helyzet Franciaországban. X. Károly egyike volt a legkatolikusabb francia királyoknak, de a francia társadalomban a liberális közvélemény s ennek egyik kifejezője, a sajtópropaganda és a parlament nehezítette meg az Egyház munkáját. A sajtó, mint a közvéleményt befolyásoló hatalom, itt fordult először az Egyház ellen modern formában. X. Károly népszerűtlenségét az erős sajtóval rendelkező liberális közvélemény előtt fokozta az, hogy elismerte az Egyház érdekeit és igényeit. A forradalom utáni Franciaországnak nem tetszett, hogy az emigránsokat, köztük a papokat is kártalanította, még kevésbé talált megértésre az 1825-ben szentesített ú. n. szakrilégium-törvény, mely biztosította a vallást és az Egyházat a megszentségtelenítéstől, az egyháziakat pedig a különböző támadásoktól és bántalmazásoktól.
Amint az Egyház féltette az ifjúságot a vallásellenes áramlatoktól, úgy féltette a francia felvilágosodás a maga ifjúságát az Egyház szellemének hatásaitól. Ezért éppen az iskola-üggyel kapcsolatban indultak féktelen támadások a sajtóban és a parlamentben a jezsuiták, az Egyház és az őket pártoló kormány ellen. E miatt kellett megbuknia a hithű Villéle-minisztériumnak, amelynek a helyét a Martignac-féle kormány vette át. Ez akarta leszerelni a közvélemény ellenségeskedését a jezsuiták föláldozásával, ami meg is történt. 1828. június 16-án két rendelet jelent meg. Egyike kimondta, hogy a jezsuita iskolák felett a párizsi Sorbonne gyakorolja a felügyeleti jogot, és senki sem kaphat tanítási jogosítványt, mielőtt alá nem írja azt a nyilatkozatot, hogy nem tagja olyan kongregációnak, mely Franciaországban törvényesen nincs elismerve. A másik rendelet pedig úgy határozott, hogy az összes kisszemináriumok növendékeinek a száma nem haladhatja meg a 20,00-t, és a világi pályára készülő ifjak nem látogathatják ezeket. A püspökök e miatt panaszt emeltek a királynál, azonban maga a pápa szerelte le őket, s arra kérte, hogy legyenek bizalommal hozzá, hiszen Károly nem cselekedhetett másként.
Ha XII. Leó fájlalta a „legkeresztényibb ország” vallási váltó-lámpásának kezdetben bal felé fordulását, annál több örömét lelhette az ír katolikusok helyzetének fokozatos előrehaladásában, abban a rendkívüli szabadságharcban, amely a 19. század egyháztörténetének valóságos fénypontja s egy protestáns kormányzatnak alávetett katolikus nép diadala pusztán a szellem eszközeivel. O'Connell hatása akkora volt a tömegekre, hogy a Peel- és Wellington-kormány már a polgárháború kitörésétől tartva a király és a toryk minden vonakodása ellenére is megszavazta az ír katolikusok emancipációját. Ezáltal rájuk nézve megszűnt az úgynevezett Testact-törvény, amely a közjogi állások viselőitől követelt esküt, hogy nem hiszik Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben és elismerik az angol királyt az Egyház fejének. A katolikusok most már kisebb megszorításokkal vallásszabadságot és polgárjogot nyertek; megnyílt előttük a parlament kapuja s többé már a magasabb hivatalokból sem lehetett őket kizárni. A beteg pápa nem érte meg a teljes eredményt, de láthatta annak minden reményét. 1829. február 10-én szólította el a halál, viszont a katolikusok emancipációja csak április 13-án következett be. Munkatársainak a kiválasztásában nem volt szerencsés, főleg azokban, akiket az állam kormányzásával bízott meg. Államának közigazgatását, minthogy ezt másodrendű kérdésnek tartotta, másokra bízta, s ezek engedték Consalvi alkotásait veszendőbe menni. Az állampolitikát kicsinyességek közé szorították, a közigazgatást egészen jelentéktelen kérdésekkel, mint a vendéglők, mulatságok, színházak, a koldulás, a rablóbandák, a zsidók életének a szabályozása foglalkoztatták. S ha akadtak itt hasznos intézkedések, még több akadt, ami elégedetlenségre és gúnyra adott alkalmat, s ami súlyosabb, visszaesést mutatott az igazságszolgáltatás. Emiatt életében és halálában sok támadás érte XII. Leót, akiben végső értékelés szerint jóakaratú és kitűnő ember hunyt el. A XII. Leó halálát követő konklávé – 1824. február 20-án – a közhangulatnak s az európai kormányzatoknak abban a légkörében ült össze, amelyben az elhalálozott pápa tisztán hitéleti térre korlátozott egyházkormányzatát ismét kívánatosnak látták politikai téren is cselekvőbb egyéniségű főpapéval felcserélni. A megválasztásra legtöbb eséllyel rendelkező három bíboros – Gregorio, Castiglioni és Cappellari – közül elég hosszú választás után, március 31-én Castiglioni kardinális került ki győztesen. Megválasztásában nagy része volt Albani bíborosnak, aki az osztrák birodalomra támaszkodó irányzat híve volt, s az e felé irányuló kapcsolat lehetőségeinek akart kedvezni olyan bíboros előtérbe juttatásával, akit a Habsburg-házhoz rokoni kötelékek fűztek. Reményeit azonban nem mindenben váltotta valóra. Egyéniségében sok hasonlóságot mutatott VII. Piussal, azért is vette fel iránta való kegyeletből a VIII. Pius (1829-30) nevet.
Egyszerű, szerény, alázatos és buzgó főpap volt, akárcsak ö. Uralma nem lehetett korszakalkotó, mert mindössze csak 20 hónapig irányította szent Péter hajóját. Már mint öreg ember került a pápai trónra. 1761. november 20-án született Cingoliban, Ancona közelében. 1800-ban elnyerte a montaltói püspökséget, 1826-ban a bíborosi méltóságot s rá három évre a pápaságot. Beteges ember volt, akárcsak közvetlen elődje, de hozzá hasonlóan nem ismert határt a munkában. A politika iránt nem volt sok érzéke, de ö legalább államtitkárául kitűnő politikai talentumokkal rendelkező bíborost tett, éppen Albanit, akire az egyházpolitika intézését rábízta, maga pedig tisztán az Egyház belső ügyeinek a vezetését tartotta kezében. Ezen a téren azt kívánta folytatni, amit elődje kezdett: az Egyház és a belső hitélet felvirágoztatását. Erről tett vallomást 1829. május 24-én kelt beköszöntő enciklikájában. Az Anyaszentegyháznak az ő rövid pápasága alatt is kijutott az örömből és bánatból egyaránt. Örömnek nevezhető a katolikus íreknek régóta húzódó, de most végre bekövetkezett felszabadulása a százados vallási és polgári elnyomás alól, ugyancsak az örmény katolikusok békéjének a helyreállítása, amiben nagy érdemeket szerzett az osztrák kormány is. VIII. Pius ennek következtében kinevezhette Nurigian Antal személyében az első katolikus érseket Konstantinápolyban. A sok nehézség s a kínai üldözések ellenére örvendetes híreket hallhatott a keleti missziók szép eredményeiről. Ez annál inkább jólesett neki, mert szívügye volt a missziók kérdése. Ö emelte az egyházdoktorok rangjára a ciszterci rend egyik legnagyobb fiát, a „mézajkú tanító” szent Bernátot, aki a keresztény irodalomban úgy szerepel, mint az utolsó egyházatya. Mindez nagy megelégedéssel töltötte el szívét, de bizonyos, hogy kivette részét a szomorúságból is, különösen élete utolsó szakában.
1830. július 26-án kitört a francia forradalom, megbuktatta a restaurált Bourbon-uralmat s helyébe az Orléansi-ház polgárkirályságát állította, amely a forradalmi liberalizmus szellemében született meg, így méltán tarthatott tőle a pápai kúria. VIII. Piusnak viszont nem volt más választása, mint a kúria részéről is elismerni Lajos Fülöp királyságát. Végeredményben a francia katolikusok közt is sokan örültek a cserének. Az új uralom kormányrendszerének teljes kibontakozása XVI. Gergely idejére esett.
A forradalmi szellem átjárta egész Európát, legtöbb helyütt nemcsak az adott helyzet erőszakos megváltoztatásának vágyából fakadva, hanem a túlvilág és a személyes Istenség tagadásával, legalábbis a transzcendens világ és evilág összefüggéseinek tagadásával szövetségben. A társadalom, szellem vagy politika bármely kérdésében egyre nyíltabban és élesebben tagadták a hit elveinek vagy egyházi szervezeteinek, leginkább éppen a katolikus Egyháznak bármiféle illetékességét.
A katolikusok és protestánsok között a szabadgondolkozás síkján megfogalmazott ellentétek legkiütközőbb pontja a vegyes-házasságok rendezése volt, az eddigi – a szülők nemét követő – gyakorlatot a protestánsok igen sérelmesnek tartották. Az itt elhangzott felszólalások nem egy érdemtelen invektívát szórtak a katolikus Egyházra s legfőképpen annak papi képviselőire.
|
vissza