|
1. fejezet: A francia forradalom 2. fejezet: Az Egyház laicizálása 3. fejezet: A forradalom őrjöngése 4. fejezet: A direktórium zsarnoki uralma 5. fejezet: Az Egyház felszabadulása 6. fejezet: A korona harca a tiara ellen 7. fejezet: Új idők, új feladatok 8. fejezet: A lelki katolicizmus feltörése 9. fejezet: Az Egyház és a liberalizmus világa 10. fejezet: A katolicizmus ereje
|
|
A FORRADALOM ÖRJÖNGÉSE A könny és vér kereszténysége. Szakítás a keresztény rendszerrel. Az emigráció. XVI. Lajos letételével végleg megszűnt a monarchikus államforma s helyét a köztársaság váltotta fel. A legfőbb hatalmat a nemzeti konvent, majd az ú. n. jóléti bizottság gyakorolta.
Az a szöges ellentét, amely a forradalom és az Egyház között megvolt s már eddig is jogfosztottá tette ez utóbbit, ezután valóságos hajtóvadászatot indított ellene. S szabad-e ezen megütköznünk, mikor a hangadók közt ott találjuk a reverenda aposztatáit. Fauchet, az egyik alkotmányos püspök azokat a papokat, akik tőle eltérőleg hőslelkűen ki mertek tartani az Egyház mellett és semmi hajlamot nem mutattak, hogy letegyék a hírhedt polgári esküt, a forradalom mérgének tekintette s megindította ellenük a harcot. Hiába akarta szelídebbre hangolni társa, Torné, nem engedett ama indítványából, hogy a törvényhozás az ellenforradalmár papoktól vonja el a fizetést, s ha tovább is mozgolódnának, 5 évi gályarabsággal kell őket elcsendesíteni, A jogfosztott és üldözött papság némán tűrt és várta, hogy hol végződik számára a kijelölt Golgota. Magas orma véres árnyékkal tekintett le rá, hiszen a forradalom kétes dicsőségére Limoges, Clairac, Marseille és Bordeaux már 1792 júliusában megkezdték a papi vérontást. De a gyilok hiába villogott, a szent hűség nem törött meg, s a pápa szava Rómából, mely egyrészt erősítette és bátorította az oltár hőseit, másrészt elítélte és kárhoztatta annak Júdásait, sokkal hatásosabb volt, mint Párizs jakobinizmusának vérfagyasztó kegyetlensége. A nép széles rétege nem hagyta cserben lelkének hűséges gondozóit. Bátran szállt síkra értük most már a király is, hiszen a megtorló határozatok szentesítésének a megtagadása volt az egyik ok, amiért a dühöngő tömeg a vörös Santerre vezetésével megtámadta a királyi palotát s urát a halál vagy a szentesítés választása elé állította. Lajos nem félt s a vétóját továbbra is fenntartotta. Ez egyszer támadói Petion szavára még fogcsikorgatva takarodtak el, de nem azért, hogy megnyugodjanak, hanem hogy a törvényhozást elsöpörjék s újult erővel követeljék és kapják meg uralkodójuk fejét. Nemzeti konvent lett a jelszó, amelynek eszméje a szeptemberi gyilkosságok vérfürdőjében fogantatott meg. Danton irtóhadjáratot indított azok ellen, akik a forradalmi tébolynak nem akartak behódolni. Sokan voltak ilyenek; köztük XVI. Lajos is, akit a jakobinusok az áldozatok koronájának szántak s egyelőre a Temple börtönébe zárták, hogy alkalmas időben leüthessék s a vértlihegő csőcseléknek megmutathassák fejét. Kolostorok és monostorok átalakultak börtönökké, s celláikba tömegesen szállították az egyháziakat és hívő világiakat. A külföld megdöbbent e pokoli készülődésen és sorban hívta vissza követeit. Ausztria és Poroszország egyesülve a koblenci emigránsokkal, seregét Párizsnak irányította. A fenyegető veszély nem bírta jobb belátásra a forradalom vezérkarát, ellenkezőleg, még csak jobban szabadjára eresztette szilaj iramát.
A nagy leszámolás első fejezete 1792. szeptember 2-án kezdődött, s amikor 7-én a nap nyugovóra tért, mintegy 1400 áldozatnak, közte 225 papnak kiontott vére festette pirosra a különböző vesztőhelyek tereit és árkait. Párizs egyik angol vendége elrettenve mondotta: ehhez hasonló gaztettet nem tudnak felmutatni az emberi gonoszság évkönyvei. A bűn nagyságát és borzalmát csak fokozza, hogy ártatlanokat koncoltak fel és fejeztek le, akiknek rovására nem lehetett mást írni, mint hogy politikai érzületük nem egyezett a forradaloméval. Ez azonban elég vádpont volt arra, hogy bebörtönözzék és pusztán formai tárgyalás után kivégezzék őket. A bebörtönzöttek annyi szenvedésen mentek át, hogy örömmel fogadták, amikor rövid úton történt kihallgatás után, vagy nem egyszer annak mellőzésével vesztőhelyre vitték őket.
A nemzeti konvent a vértanúk vérén át jutott a hatalomhoz. A 749 újonnan választott képviselő a monarchiának és az Egyháznak legfanatikusabb ellensége volt s közöttük 48 hajdani pap, ezek között pedig 17 püspök, akiknek a krizma adott apostoli hatalmat. A forradalom az őt jellemző racionalizmus naivságával és a terror könyörtelen erőszakával kívánta megsemmisíteni azt, ami a francia állam eddigi szerkezetében a királyságra, a francia társadalom szerkezetében az Egyházra vonatkozott. A konvent már nem is annyira mint a régi Európa óvatossági rendszabályait, hanem mint az egyetemes emberi érzés visszahatását hívta ki maga ellen Anglia, Hollandia és Spanyolország háborúját. Ez azonban nem tartotta vissza, hogy ne folytassa üldözését az Egyház és szolgái ellen. Még mindig sokan voltak a legforradalmibb városokban is, akik elkészülve a legkegyetlenebb halálra, nappal elrejtőztek, éjjel pedig lelki vigaszban részesítették azokat, akik még nem vesztették el eszüket és hitüket. A Párizstól távolabb eső vidékeken, mint Elzász, Vendée és Bretagne, pedig még nyíltabban végezhették az istentiszteleteket, mert a nép nagy része velük tartott. Ennek hallatára a konvent kegyetlenül lecsapott rájuk, de a népre is, amely ragaszkodott szent hitéhez. Rendeletet bocsátott ki, melynek értelmében bárki végezhetett azzal az egyházi személlyel, aki esküjével nem csatlakozott a forradalomhoz. Sőt megkezdte a templomok és szent helyek rombolását, köztük a St. Denis-i apátságban még a királyi halottaknak sem kegyelmezett. A forradalmi hordák sorra járták a szentélyeket. Elpusztították a műemlékeket, megcsonkították a szentek szobrait, darabokra törték a feszületeket, szétzúzták az oltárokat, szétszórták a szent ereklyéket s elrabolták a szent edényeket, hogy így a kereszténységnek még az emlékét is elfeledtessék. A rémuralommal oly idők szakadtak Franciaországra, amiket Pastor jogosan hasonlít össze a hunok és mongolok vandalizmusával. Robespierre a legelvetemültebb cinkostársait bízta meg „a vallás és a szabadság ellenségeinek” kinyomozásával és öldöklésével. Körülbelül 44 ezer guillotine működött, s nem volt város, melynek áldozatot ne kellett volna hoznia a forradalom Molochjának. A legembertelenebbül Vendée katolikus lakossága bűnhődött, mivel fel mert kelni Istenért és a hazáért. Nantes, Lyon, Marseille, Bordeaux, TouIon, Arras és Orange városai hihetetlen nagyszámú vértanúit úgy siratta, mint hajdan Rachel gyermekeit. Turreau és Carrier konvent-biztosok minden időkre hírhedtté tették nevüket nemcsak azért, mert szemrebbenés nélkül gyilkoltattak tízezreket, hanem oly módon, mely az állattá-fajulás fogalmát teljesen kimeríti. Carrier csupán Nantesban négy hónap lefolyása alatt 16 ezer embert pusztított el, éspedig oly módon, hogy a kiszemelteket a Loire folyón bárkára rakatta, ennek padozatát mesterséges résekkel kifúratta s a nyílt vízen egész rakományával elsüllyesztette. Sátáni humora ezt „úsztatásnak” nevezte s annál nagyobb örömét találta benne, minél nagyobb tömeget temethetett a hullámsírba. De volt egyéb gyilkos módszere is. Nevét fenntartotta az ú. n. polgári házasság kegyetlenségével is. Ez nem volt más, mint a férfiakat a nőkkel összekötöztette s úgy dobálta a Loireba. Még az ártatlan kis gyermekekkel szemben sem ismert irgalmat. Ezeket farkaskölyköknek nevezte, s hogy félelmüket fokozza, négerekkel szedette őket össze s ugyancsak a vízbe hajigáltatta s élvezte velőtrázó sikoltásaikat.
Robespierre és a többi forradalmi hatalmasságok elfelejtették azt az igazságot: aki kardot emel, kard által pusztul el. Ez lett a sorsa jóformán valamennyinek, mert az erősebb mindig felfalta a gyengébbet. Elsősorban az alkotmányos papok és püspökök kerültek terítékre, akik hiába dobták le a reverendát, házasodtak, istenítették a forradalmat és kárhoztatták a keresztény világnézetet. Fauchet, Lindet és Torné sok más alkotmányos pappal és püspökkel éppúgy kegyvesztett lett, mint Gobel, a hírhedt párizsi érsek, aki még az Istent is megtagadta s az észvallás lett mindene, de életét még ezek árán sem tudta megmenteni. Egalité Fülöp, mikor kifogyott pénzéből, szintén fölöslegessé vált s pusztulnia kellett. Bailly, Manuel, Barnave, Lanjuinis stb. képviselők rabszíjra fűzték az Egyházat, s jutalmuk szintén a halál lett. Lanjuinis közvetlen kivégzése előtt borzadva jósolta: látom a diktátori és zsarnoki szörnyeteget romokon és holttesteken járni, amint mindnyájatokat, egyiket a másik után nyeli el. Amikor Robespierre és követői azt hitték, hogy a kereszténységet sikerült gúzsbakötni, megkezdték annak dogmatikai, erkölcsi és szertartási felszámolását. Erre annál inkább elkötelezve érezték magukat, mivel még az alkotmányos papi elvetemültség is azt hirdette, hogy az egész kereszténység csupa ámítás. Ezt ismételgette nap-nap után zavaros hangszerelésével Hébert lapja. Pater Duchesne. Istent, kereszténységet s Egyházat mint a forradalom ellenségét gúnyolta és pellengérezte, hogy ezáltal a teljes vallástalanságnak nyerje meg a franciák millióit. Mivel a közéletből száműzték Istent, hivatalosan is kimondták nemlétezését. Egyelőre Brutus és Marat foglalták el helyét; az utóbbi a következő megdicsőüléssel: Krisztus próféta, Marat isten! Tiszteletükre szobrot faragtak, képeket festettek, himnuszokat írtak, nevüket rákényszerítették az egyes falvakra, melyek azelőtt valamely szentnek a nevét viselték. Isten után rákerült a sor a szentekre, kiknek nevét még a naptárakból is kitörölték. Imakönyv, rózsafüzér, szentkép, ereklye mind olyan tilos tárgy lett, amely tulajdonosát könnyen a halálra juttatta. Hitvány élcelödést űztek a kereszténység szent szertartásaiból: mise, áldozás, körmenet stb. mind olcsó élceknek lett a középpontja. Szamarakra főpapi infulát raktak, kazulába öltöztették, előttük keresztet és misekönyveket vittek s így jártak-keltek a maskarás körmenetek. Az ész lett minden, melynek istenítését Párizsban az egyik színésznő személyesítette meg. A Notre Dame székesegyházban ő kapott most trónt és oltárt Chaumette, Párizs főügyészének e felavató szavai kíséretében: halandók, ne remegjetek többé a képzeletszülte istennek tehetetlen villámaitól! Ne ismerjetek el más istenséget, mint az észt, melynek legnemesebb, legtisztább képmását itt látjátok. A szertartások rendszerint Chenier szabadság-himnuszával kezdődtek, majd valamelyik szónok a forradalom vívmányait dicsőítette s befejezésképpen olyan bacchanáliákat csaptak, amikre csak a pogány Róma legfeslettebb korában találunk példákat.
Akikben még nem aludt ki a keresztény hit utolsó szikrája, még azok is tompa fásultsággal nézték ezt a pogánynál pogányabb kultuszt. Sajnos, a francia nép vezetői elvesztették józan eszüket s nekik tetszett ez. Még a polgári esküt tett papság sem mondott ellen, csupán az egyetlenegy Gregoire, aki a konvent szemébe mondotta, hogy megmarad püspöknek s mint ilyen a vallásszabadságot követeli saját vallásának is. De a többi magára hagyta. Gobel párizsi érsek teljes főpapi díszben jelent meg a konvent előtt és sorba rakta le az asztalra a püspöki gyűrűt, keresztet s kijelentette, hogy ezután az ész vallásának a szolgálatába szegődik. Követték őt mindazon püspökök és papok, kiknek nem volt kedvük ujjat húzni a forradalommal. A józan ész ily hihetetlen süllyedése mellett tagadásba lehetett venni mindent, amit a katolikus Egyház szentnek hirdetett. A forradalmárok részére a lélek feleslegessé vált, mert bennük ördögi módon nyilatkozott meg. Megszűnt a halhatatlanság és az örökélet az ember végcéljául szolgálni. A temetők letört keresztjei és levakart feliratai mind a földi befejezettséget és azt hirdették, hogy a halál örök álom. Az időszámítást nem Krisztus születésétől, hanem a forradalom kitörésétől keltezték. Megváltoztatták a hónapok neveit, amennyiben azokat az egyes évszakok jellegzetes jelenségei és termékei után nevezték el. A heteket az u. n. dekádok foglalták el, amelyek 10 napot számláltak, s a napokat számokkal jelölték. Az utolsó a dekádi volt, a szünnap. A naptár szentjei kénytelenek voltak átadni helyüket a magvaknak, veteményeknek, fáknak, gyümölcsöknek s a különböző szerszámoknak. Az állam sátoros ünnepei az u. n. forradalmi napok voltak, mint a Bastielle, a Tuileriák ostromának és a király kivégzésének az évfordulói. Egyetlenegy elv nyert „erkölcsi” polgárjogot, éspedig a forradalom rendszerének vakon engedelmeskedni. A családi élet a polgári házasság révén egészen felbomlott, hiszen a válás és újra egybekelés szintén a szabadság ajándéka lett. Íme idevezetett a Cloots-Anacharisis ész-vallása.
Még szerencse, hogy nem tartott sokáig. Úgy látszik Robespierre is betelt a féktelenségekkel. Időközben elhidegült három cinkostársától, Cloots-Anacharsistól, Héberttől és Chaumettetól s elhatározta, hogy felszámol az egésszel. E véres triászt vérpadra juttatta s hirdetni kezdte azt a voltaire-i mondást: ha Isten nem léteznék, fel kellene találni! A jakobinus-klub még ez egyszer, de utoljára vele tartott s 1794. május 7-én új államvallást szavazott meg, amely rousseau-i értelmezésben elismerte Isten létét s a lélek halhatatlanságát. Ez az Isten azonban nagyon hasonlított a Jupiter tonanshoz, akinek továbbra is villogtatnia kellett szigonyát azokra, akik a forradalommal még mindig nem tudtak megbarátkozni. Tiszteletére 36 ünnepet szenteltek s főpapjuk Robespierre lett. A Marsmezőn az első ünnepség (1794. július 8.) alkalmával így vezette be ezt az istenséget: Lények-lénye, aki ismered kezeid alkotásait, gyűlölet lángol szívünkben a durvaság és a zsarnokság ellen; e mellett a hazaszeretet és igazság tisztelete! Vérünk az emberiségért folyik. Ez a mi imánk, ez a mi áldozatunk; ez a mi tiszteletünk, melyet irántad lerovunk.
A forradalom keltette viszonyok között szerencsésnek nevezhette magát mindenki, aki ép bőrrel tudta átlépni Franciaország határait. Az átszivárgás mindjárt a forradalom kitörése után megkezdődött, de nagyobb arányokat 1792-ben öltött, mikor a konzervatív nemesek és papok élete a legnagyobb bizonytalanságban forgott. De merre, hová? A háború tűzcsóvái lassankint fél Európát lángokba borították s az első koalícióban Dánia, Svéd-, Törökország s az olasz államok kivételével a többi ország fegyverre kelt Franciaország ellen. Ahol tehát ma biztos volt a talaj, bizonytalanná válhatott holnap. Így az emigránsoknak valóságos egérutakon kellett menekülni, mert jaj volt, ha győzelmes honfitársaik kezébe kerültek. Ezek a legyőzött területeken ugyanolyan rendszert honosítottak meg, akárcsak odahaza. Elrettentő például szolgált Belgium, ahol a hithű egyháziak és világiak szintén vérpadra kerültek, de kétszeres kegyetlenséggel, ha azok emigránsok voltak.
Az elfoglalt területeknek tehát legjobb volt még idejekorán hátat fordítani s tovább menni, ki merre lát, legtöbbször üres zsebbel, szívében mérhetetlen fájdalommal, úttalan-utakon. De hová? A menekültek – a papok is – mindenütt gyanakvó szemekkel találkoztak. A külföldi uralkodók nem akarták bennük felismerni a trón és oltár áldozatait. Féltek tőlük, mint a forradalom előőrseitől, ezért gyanúsak voltak s ettől még a reverenda s a vándorbot sem tudta őket megmenteni. Az a hit gyökerezett meg, hogy vendégjogot nyerve, a forradalomnak lesznek agent provocateur-jei, amilyenek már eddig is szép számban bujkáltak az országokban és terjesztették a lázító röpiratokat, a forradalmi kátékat, ami miatt nálunk részben vérpadra, részben pedig börtönbe került a kapucinus Martinovics és társasága. Ez érthetővé teszi, ha a koronás fők még a szegény menekültekben is forradalmárokat sejtettek. Ily körülmények közt a menedékjog megszerzése igen megnehezült s csak akkor sikerült, mikor XVI. Lajos feje már lehullott, trón és oltár romokban hevert, értékek, gazdaságok megsemmisültek s fél Európának kellett harcba szállni, ha nem akart a forradalom lángjaiban elpusztulni. De addig kóbor kutyákként bolyongtak a menekültek s egyik-másik pap még Skandináviáig és Oroszországig is elvetődött, csakhogy biztos helyet találjon, hol nem fenyegeti veszedelem. VI. Pius pápának igen nagy érdeme volt abban, hogy Európa országai lassanként mégiscsak megnyitották szívüket. Ha égi mártíroknak tekintette azokat, akik elvéreztek hazájukért és hitükért, nem tagadhatta meg az elismerés adóját azoktól sem, akik inkább a hontalanság mostohaságát választották, semhogy megtagadják hitüket és hazájukat. Ezek száma körülbelül 140 ezerre ment fel s kopogtattak majd minden ország kapuján, de legnagyobb rajokban Rómát lepték el. 1792-ben még csak 200 pap keresett menedéket a pápai államban, de ez a szám 1794 őszén már 5 ezerre szaporodott. A pápa senkit sem utasított el, ellenkezőleg otthont nyújtott még XV. Lajos két nővérének, Mária és Adelheid főhercegnőknek és sok más világi menekültnek. Eltartásuk súlyos gondot okozott a 75 éves, beteges pápának, pedig a forradalom máskülönben is súlyos próbára tette töredező fizikumát. Párizs nemcsak az Egyház fejét támadta benne, hanem a pápai állam urát is.
A kúria alamizsnása napról-napra jelentette a nélkülözéseket. Ez érthető, hiszen Franciaországból hiányzott a Péter-fillér, Avignon már nem adózott, Savoya is a forradalmárok kezébe került. A drágaság nőttön-nőtt, a pénz értéktelenedett, a fellázított nép pedig kenyér után kiáltott. Az állam védelme hiányos volt s így a forradalom kémei annál könnyebben rombolhatták alapjait. Központjuk Rómában a francia művészakadémia volt, vezérük Cagliostro és Basville. Ezek szőtték a szálakat a vidéki városokban s olyan sikerrel, hogy Maccerata, Civita-Vecchia, Veletri és Fano lakossága felkelt, a foglyokat börtönükből kiszabadította s a köztársaságot akarta kikiáltani a pápai államban. Rómában oly biztosnak érezték a talajt, hogy már Brutus szobrát is oltárra készültek emelni, forradalmi kokárdákat viseltek és nyíltan lázítottak a köztársaság mellett. A józan nép azonban csak a fenti helyeken ment lépre, egyebütt kitartott az Egyház és a pápaság mellett s a forradalom üzelmeire ez volt a válasza: Éljen a katolikus vallás, éljen a pápa! Haragja elemi erővel tört ki Basville ellen, amikor egyik sétakocsizása alkalmával a földre teperte kokárdás alakját s addig ütlegelte, míg bele nem halt. Ez a sors éri másik társát is, ha a rendőrség idejében közbe nem lép. Róma tehát bebizonyította, amit Párizs hangoztatott, hogy a pápai állam sokkal veszélyesebb a köztársaságra, mint Ausztria vagy Poroszország. Annyi gond és veszedelem közepette egyedül VI. Piusnak volt ideje arra, hogy foglalkozzék a menekültek ügyével. Rendszeres megélhetésük biztosítására Caleppi prelátus vezetésével megalkotta az ú. n. francia vendéglátás szeretetművét. Alapját félmillió tallérral maga vetette meg, de belevonta bíborosait, püspökeit, a tehetősebb kolostorokat és városokat is. Bernis bíboros, aki maga is a forradalom fekete listájára került, naponként 30 menekültet látott vendégül asztalánál s eltartásukat 1794. novemberében bekövetkezett halála után Maury bíboros vállalta tovább. 300 menekült eltartásáról gondoskodott Mattei, Ferrara bíboros-érseke. Tehetségükhöz mérten hasonlóképpen cselekedtek mások. De súlyos összegek árán vette ki részét a menekültek támogatásának terheiből Bologna, Ferrara, Viterbo és Urbino is. Számszerűleg 5 ezer pap és 1 ezer világi vette igénybe a pápai állam vendégszeretetét s tartott ez némi apadással mindaddig, míg VII. Pius konkordátumot nem köthetett Napóleonnal s biztosította az emigránsok hazamenetelét.
VI. Pius még azokra is gondolt, akiket a sors más országokba vetett. Érdekükben sorra intézte brévéit az európai uralkodókhoz; szavát legkevésbé talán a bécsi kormányzat értette meg, s leginkább Anglia, amelyre pedig a legkevésbé számított. A bécsi kormányzatot még a pravoszláv Oroszország is megszégyenítette, hiszen II. Katalin cárnő maga 200.000 fonttal járult az emigránsok támogatásához.
Kaunitz – maga is aufklérista (a felvilágosodás híve) és a személytelen állam mindenhatóságának hívője – azon volt, hogy minél kevesebb francia szivárogjon be és minél kevesebb adomány menjen ki. Magát az uralkodót kevéssé érheti vád; sőt neki köszönhető, hogy Konstanz emporiuma lett az emigránsoknak, többek között itt tartózkodott Juigné párizsi érsek, aki irányította a többiek sorsát. De mire kérőlevelei a császárhoz értek, az államtanácsosok annyi rosszal és gátlással véleményezték, hogy csak ritka esetben tehetett valamit. A forradalom egyházi menekültjeivel szemben sokkal nemesebben viselkedtek az angolok, akik egyenesen hívták az üldözötteket. A francia papsághoz ezt üzenték: Jöjjetek hozzánk! Nincs egy pillanat vesztegetni való időtök, hacsak a vértanúhalált el nem akarjátok kerülni. S ki ne ment volna e biztató szóra? Papok, püspökök, szerzetesek, apácák és hívő világiak oly tömegesen keltek át a szigetországba, hogy számuk meghaladta a 10 ezret. Anglia mindent elkövetett, hogy feledtesse velük a hontalanság fájó érzését. Megkezdődött számukra a nagy gyűjtés s ebben nemcsak a lordok s az egyszerű emberek vettek részt, hanem még az anglikán lelkészek is. Sorra vették az egyes házakat s úgy kértek, könyörögtek a szegény száműzöttek részére. III. György király 1.000 fontot adományozott s az egyik 1806-ban készült kimutatás szerint a gyűjtés eredménye 42,620.000 frankot tett ki. Ily összeggel megszervezhette De la Marche püspök azt az alapot, mely havonta az egyszerű papoknak 50, a püspököknek 250 frankot bírt kiutalni.
Az anyagi függetlenséggel együtt járt a mozgási szabadság is. Az emigránsok oly szerényen és megnyerően viselkedtek, hogy egy-kettőre eloszlatták azt az ellenszenvet, amit az anglikánizmus évszázadokon át táplált a katolicizmussal szemben. Ennek felötlő példája, hogy az oxfordi egyetem a saját költségén nyomatta ki a Vulgata-t s Londonban naponkint annyi szentmise volt, amennyi Rómát kivéve egyetlenegy európai fővárosban sem. Kezdetben csak egy szerény kápolnájuk volt, mellette kis iskolával. Az itt elvetett mag azonban idővel oly bő termést hozott, hogy egymásután emelkedtek fel a katolikus szemináriumok, tudományos intézmények. Létrejött a katolikus könyvtár, papi otthon, kórház stb. A katolicizmus oly erővel lendült előre, hogy Boisgelin 1797-ben 16 püspök és számos előkelőség részvételével felszentelhette az első nagy katolikus templomot Londonban. Az észak-amerikai Unió hasonló megértéssel fogadta a sulpiciánus M. Emery-t és társait, amikor partra szálltak. Itt nem kellett félniök a köztársaságtól, mert elnöke, Washington következetesen és igazságosan végrehajtotta az 1787. évi alkotmány vallásszabadságát. Személyes barátság fűzte Carrol Baltimore-i püspökhöz, ami magában is nagy előnyt jelentett a szétszórtan élő 24 ezer katolikus hívőnek. Ezek lelki gondozásába kapcsolódtak be a jövevények s oly eredménnyel dolgoztak, hogy 1791-től 1799-ig 27 missziósnak, köztük 12 szulpiciánusnak és 6 püspöknek kellett a felgyülemlett munkát végezni. Európában a már említett államokon kívül másutt is találkozunk emigráns papokkal. Így Németországban és Hollandiában több ezren éltek. Svájcban a számuk megütötte az 5 ezret. Spanyolországban 6-8 ezret. Amennyire elzárkóztak előlük kezdetben, éppolyan szívesen fogadták őket később. Legnagyobb jótevőik az érsekek, püspökök, kolostorok és városok voltak. A toledói érsek asztalánál naponta 500 ilyen pap étkezett. Mária Antoinette fiútestvére, Miksa főherceg-érsek 2 bíborosról, 2 érsekről és 12 püspökről gondoskodott. Nemes versenyre kelt egymással Köln, Düsseldorf, Münster, Freiburg. Csupán az utóbbiban 6 püspök élt s a környező falvakban 80 pap. Nem nézték itt a vallási különbséget. Még a kálvinista Genf is 700 menekült papot rejtegetett s ezeket még akkor sem szolgáltatta ki, mikor a francia csapatok elfoglalással fenyegették.
|
vissza