1. fejezet: A francia forradalom 2. fejezet: Az Egyház laicizálása 3. fejezet: A forradalom őrjöngése 4. fejezet: A direktórium zsarnoki uralma 5. fejezet: Az Egyház felszabadulása 6. fejezet: A korona harca a tiara ellen 7. fejezet: Új idők, új feladatok 8. fejezet: A lelki katolicizmus feltörése 9. fejezet: Az Egyház és a liberalizmus világa 10. fejezet: A katolicizmus ereje

ELSŐ FEJEZET: A FRANCIA FORRADALOM Meghatározása. Racionalista eredői. A dekadencia támfalai. Az Ancien Régime-tól az anarchiáig. 1789. július 14-én előtör Párizs alvilágának szikrázó tekintetű sansculotte népe. A vezér: Desmoulins. Vészes hangon kiáltja: Előre! S a tömeg mint a gátattört ár hömpölyög a sikátorokból a főútvonalakra, egyenest a Bastille, a királyi börtön felé. A vad népáradat nyomán fekete füstfelhők gomolyognak az ég felé s eltorzult emberfejek emelkednek lándzsahegyekre és póznákra, mint a népítélet dermesztő példái. S mikor késő éjjel Liancourt herceg bejelenti urának, hogy Párizsban lángok csaptak fel és vér folyik, XVI. Lajos (1774-1793) elszörnyülködve rebegi: „Hogyan, hisz ez lázadás!” – „Sire, – felelte a herceg – ez nem lázadás, ez forradalom.” Így is volt. Hiába akarja Ballanche és Buchez a nagy francia forradalmat úgy feltüntetni, mint a kereszténység szociális megújulását, Joseph de Maistrenek kell igazat adnunk, aki e vér- és értékpusztítást sátáni tettnek ítéli. Nem tagadjuk, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség kikiáltott eszméje az evangélium visszhangja, de valóraváltásuk úgy, mint azt a Contrat Social elmélete követelte és a forradalom gyakorlatilag megvalósította, egyenesen az evangélium megcsúfolása s de Maistre súlyos ítéletének az igazolása.      A forradalom politikai, társadalmi és főképpen vallási közéleti irányváltoztatást jelentett. E mellett már szociális reformjai is az utópiák világába tartoznak, amint utópista volt sugalmazójuk, Rousseau is. Az emberi természet eredeti tökéletessége, a teljes egyenlőség s a Társadalmi Szerződés egyéb alapvető tételei, mind olyan gondolatok, amelyek papíron csak megállnak valahogy, de az életbe éppen az emberi természet gyarlósága és romlottsága miatt át nem vihetők, s helyüket át kell adniok a kiegyensúlyozott társadalmi hierarchiának. S lehet-e beszélni a kereszténység nyereségéről ama sorozatos támadások után, amiket a forradalom a vallás és az Egyház ellen intézett? 1789-től egészen 1799-ig, azaz Mirabeau-tól Robespierren át egészen Barrasig nem tett mást, mint véres kézzel pusztította az Egyházat, elveit, papjait és intézményeit, hogy ezáltal eljuthasson a maga szektárius istentelenségéig.      Az ateizmus mint viharthozó, fekete felhő borult rá a forradalom egész rendszerére. Az emberi jogokat kizárólag a 18. század racionalista fiIozófiájából vezette le és valósította meg. Ennek kapcsán meg kellett buknia még az egyébként megokolt politikai megújhodásnak is. Ha eddig kifogás tárgyát alkotta a királyi abszolutizmus, most erre következett a Convent rémuralma, utána pedig a Directorium despotizmusa. Nem valósulhatott meg az egészségesebb társadalmi elrétegeződés sem, hiszen a régi arisztokrácia helyébe az ideológusok oligarchiája lépett, az ú. n. kevesek demokráciája, s ezt Taine méltán nevezhette „bíborágyon fetrengő krokodilus”-nak. No és mit mutat a hierarchia? Itt az udvari papságnak megint csak azért kellett eltűnni, hogy utána következzék az alkotmányos papság, mely azonban éppoly uszályhordója lett a forradalmi kormányoknak, akárcsak az előbbi volt a Lajos királyoknak. E jelenségek szükségszerű következménye volt, hogy a katolikus államvallás a Taygetos sziklájára kitett nyomorék gyermekek sorsában osztozkodott. A forradalom egyenesen gyilkot rántott rá. Ha Voltaire egy évtizeddel korábban meg nem hal (1778), most kajánul örvendhetett volna, hogy mindennapi könyörgését: „tapossátok el a gyalázatost”, ennyire szószerint teljesítették! Nem volt az Egyháznak egyetlen része, amelyet gyalázatosan meg ne gyötörtek, s a katolikus vallásnak olyan elve, amit a forradalom el nem vetett volna. Maga a forradalom lett új vallássá, elindítói pedig új istenségek képét öltötték magukra s ugyanolyan hódolatot követeltek maguknak, mint hajdan Néró vagy Caligula Rómában. Elveiket szenteknek, törvényeiket sérthetetleneknek kodifikálták, s jaj volt annak, aki szembehelyezkedett velük, hiszen a guillotine kíméletlenül csapott le reá. Mourret szavai keveset mondanak azzal, hogy a forradalom új államvallást alapított. Önmaga lett új vallássá, hogy a régit helyettesítse, s a francia állam az ellenegyház szerepében kéjelgett. Látszólag és egyideig: sikerrel. Az oltár szolgáit lemészárolta vagy száműzte, s csak a szerencsésebbek tudták életüket a búvóhelyeken vagy számkivetésben megmenteni. A templomok bezárultak, a fényes szertartások elnémultak, a dogmák eltöröltettek, de ennek ellenére az Egyház túlélte ellenségeit. Két évtizednek sem kellett elmúlnia, s az új évszázad hajnalán a tűzben és vérben megtisztult francia papság a feltámadás boldog allelujáját énekelhette és Chateaubriand: Genie du Christianisme-je lefordítva minden nyelvre, hirdette a katolicizmus újjászületését. Amíg azonban a szél jobbra fordult, a vihar kegyetlenül tombolt s rengeteg erkölcsi és anyagi értéket temetett maga alá. Az elkövetkezendő pusztulás csírái rég belefurakodtak a francia állam és társadalom organizmusába, s Lord Chesterfield már 1753 karácsonyán így írt Párizsból: „Mindazok a jelenségek, amikkel nagy kormányváltozásokat és forradalmakat megelőzően a történelemben találkoztam, felbukkannak most s napról-napra szaporodnak Franciaországban.”      A kóros elváltozások elsősorban a gazdasági élet terén jelentkeztek. Az bizonyos, hogy a gazdasági bajoknak is részük volt a forradalom kirobbanásában, de mint kizárólagos hatóerőt Aolarddal s a pozitivista történetírással szemben kétségbe vonjuk. Ehelyett Taine-nel tartva az idealista iskolához szegődünk s elfogadjuk azt a tételt, hogy a francia forradalmat az eszmék sötét játéka robbantotta ki. Robespierre és társainak a keze nem párologhatott volna a vértől és bűntől, ha nincs Voltaire és Rousseau, ha nincsenek az enciklopédisták, s ha utat nem tör magának a racionalista filozófia. A RACIONALIZMUS gyökérszálait természetesen nem szabad a 18. században keresnünk, mert ezek jóval korábbra mélyednek le. Első jelentkezésüket a humanizmusban s a reneszánszban találhatjuk meg, melynek stílusa átváltotta a középkor teocentrikus világnézetét az antropocentrikus világnézetre. Ez vetette ki magából a 16. század hitszakadását is, amit a történelem szebb csengéssel reformációnak nevezett el. A történelemnek eme súlyos tehertétele lassú léptekkel elvezet a 18. század racionalizmusához. A kettő közé ékelődik be az olasz, angol, holland és német szabadgondolkodók élhada. Ezek a természettudományok újabb eredményeivel s az egyéni szabadság elvével merészen hirdették az elkövetkezendő aranykort, amikor az embert nem kötik a kinyilatkoztatás, a pozitív vallások s az egyházak kölöncei, hanem tisztán józan eszére támaszkodva alakíthatja ki és élheti belső világát. Ennek alapján fejtik ki a hagyományokkal szakító, sokszor zavaros és ellentmondó világnézeti, államelméleti és társadalmi tanaikat, melyek gyakorlati kiteljesedését a forradalom vállalja magára. A racionalista ideológia kikeltette magából a deizmust, mely első iramában még elismerte Isten létét s világteremtő tényét. De már kormányzását és gondviselését megtagadta tőle azon az alapon, hogy a világmindenségbe oltott törvények egymagukban is képesek a fizikai és erkölcsi világrend irányítására. Ide csak egy lépés kellett, hogy eljusson a görög Stoa panteizmusához és végső fokon a teljes ateizmushoz. Ez a salto mortale is megtörtént. Míg ugyanis a racionalizmust megelőző korban az angol Morus Tamás még katolikus színezéssel írja meg államregényét, az Utópiát s az olasz Campanella Napállamában védi a tiarát a koronák felett, addig az utánuk jövők teljesen eltérnek tőlük. Hobbes Leviathanja már az államot isteníti a földön s Isten vallásának csupán tömegfékező erőt tulajdonít. Nem sokban különbözik tőle Locke. Ő halványan még elismeri a kinyilatkoztatást, de igazságait az ész kritikájára bízza. Híve a vallási türelemnek, de ugyanakkor ellensége a pápaságnak. A felvilágosodás kora azonban a saját ízlésére megírt katekizmusát vallási, erkölcsi és politikai tekintetben Hume-tól kapja meg. Mivel nem hisz a metafizikában, természetes, hogy elveti a vallást és az erkölcsöt, s mindkettőt az érzelem megbízhatatlan körébe utalja. Nála Krisztus csodás működése nem más, mint merő szemfényvesztés. Még rikoltóbb Spinoza, aki Istent egyenesen le akarja taszítani trónjáról. Az ELTÉVELYEDÉSEK sűrű köde üli meg a német filozófiát is. Metafizikája Wolfftól Kantig s racionalista vallásbölcselete Semlertől Goetheig nem más, mint a forradalom melegágya. Wolff Leibnizből kiindulva hadat üzen az összes tételes vallásoknak. Szerinte a társadalom csak földi érdekeket tűzhet ki maga elé, így az ember végcélja sem lehet Isten. Kant szintén itt köt ki. Filozófiájában az ész előtt ismeretlen fogalom az objektív igazság, minek következménye, hogy a vallás alaptételei – Isten, a lélek halhatatlansága, az örök élet tantételei – követelményei lehetnek a gyakorlati észnek, de objektív valóságuk nem bizonyítható. A dogmáknak, sőt az egész teológiának csak annyi jelentőséget tulajdonít, amennyiben támaszai az erkölcsiségnek, de csakis addig, míg az ember el nem jut „a tiszta ész vallásáig”. Ez már a legridegebb naturalizmus, mely előtt bezáródik a transzcendentális világ kapuja. Ilyen szellemi áramlásban nem lehet csodálkozni, ha Semler avval lepi meg a világot, hogy isteni sugalmazás nincs s ennek folytán a Szentírás tanai sem méltók arra, hogy az erkölcsöket szabályozzák.      De az sem meglepő, hogy Lessing a szépirodalom terén mételyezi az emberiséget, amikor a Bölcs Náthánban a vallási indifferentizmust dramatizálja, a Wolfenbütteli töredékekben pedig azt hirdeti, hogy a csoda nem létezik, Krisztus feltámadása ámítás, amint ámítók voltak apostolai, maga pedig a dicsőségkeresés fantasztája. Ezért tetszik Herdernek a dogmamentes vallás. Schiller viszont azt sajnálja, hogy a klasszikus isteneknek éppen Krisztus miatt kellett eltűnniök. Goethe pedig azzal kérkedik, hogy nem keresztény, sőt gyűlöli a kereszténységet. A megszólaltatott néhány bábeli hangszerelés, az el nem soroltakkal együtt, még nem tudta az európai embert haláltáncra vinni. Hiányzott belőle a zenei ritmus s az élvezhető stílus, amelynek a kiformálása a franciákra várt. Az ő könnyed és sziporkázó szellemük túlságosan pótolta a formahiányt, sőt még tartalomban is adott hozzá s ezzel az Egyház-, állam- és társadalom-bontó gondolatoknak szalonképességet biztosított a felsőtízezrek palotáiban, a klubokban és társaskörökben. De a pikantériának az árát is elsősorban nekik kellett megfizetni, hiszen a kölcsönvett, de kicsiszolt ideák itt találtak a legtöbb olvasóra, következőleg itt kellett először kitermelniök a forradalom vérvirágait. Fel nem oldható felelősség terheli ezért Voltaire-t és Rousseau-t, e két különálló nagyságot, de nem kevésbé az enciklopédisták körét is, akik a racionalista problematika felfogásában és kidolgozásában Voltaire-nál és Rousseau-nál vérszegényebbek, de annál hangosabbak és merészebbek voltak. Tudománytalanságukat a gúnnyal és élccel pótolták, amihez még Mallet, Morellet és De Prodes abbék is odaadták nevüket. Az oltárokra és trónokra végzetes volt, hogy amikor a deizmus és ateizmus ilyen élhaddal csatározott, a katolikus teológia egészen elgubbadt, sőt lassan a racionalizmus zsákutcájába tévedt. Pedig a veszély nagyságát eléggé kiélezték a pápai enciklikák, amelyek ezt a hitetlen irányt elítélték s az éberebb őrállásra figyelmeztettek. Megismételte ugyanezt uralma kezdetén VI. Pius (1775-1799) is, aki már első körlevelében rámutatott azokra a romboló hatásokra, amiket a hitetlen filozófia a vallás, az erkölcs s a társadalmi élet minden vonatkozásában kivált. De mit ért vele, mikor a trónok nem támogatták az oltárokat, sőt szolgáit is magukhoz rabszíjazták. Maga a főpapság az udvarok fényétől elkápráztatva, a pompától körülvéve, s a felvilágosultságtól félrevezetve nem vette észre, hogy parázslik alatta a tűz s engedte, hogy az államegyházi elméletek elszakítsák Rómától. Hergenroether szerint nemcsak a francia, de a német püspökök közül is sokan voltak, akik a nemzeti egyházat akarták hazájukban meghonosítani. Ez a gallikanizmus és a febronianizmus eredménye, aminek ikertestvére az osztrák-magyar birodalomban a jozefinizmus. Mindhárom áramlat a Rómától való függetlenítést tűzte ki célul. A JOZEFINISTA EGYHÁZPOLITIKA még Mária Terézia idejében indult meg, de II. József alatt és után vált teljessé. Az utóbbi előtt Fessler vetette fel a kérdést: „Was ist der Kaiser?” S válasza: „A földi ügyekben a legfőbb fórum, aki egyedül csak Istennek felel.” József még az égieket ugyan átengedte volna az Egyháznak, de tanácsosai, mint a volteriánus Kaunitz, a janzenista Van Swieten, Sonnenfels és Rautenstrauch bencés apát már ezektől is megfosztotta. Kaunitz igyekezett urával az államegyházat megvalósíttatni, ahol az Egyházat a politikai közigazgatás egyik ágának tekintette. A pápa hatalmát csupán a dogmatikai kérdésekre korlátozta, de azzal a megszorítással, hogy dogmának csak az tekinthető, ami Istentől s nem a pápáktól származik. Ily felfogásban nem meglepő, ha egész sereg egyházi intézmény elsatnyult, szerzetesrendek oszlottak fel, s a hitközöny, a hitetlenség hatalmas sugarakban terjedt szét.      Elriasztó példái ennek a rengeteg pamflet, mely német és magyar fordításban megjelenhetett, ugyanígy az emsi pontok, a pistoiai zsinat határozatai, melyek mind a pápai tekintély és joghatóság ellen irányultak. VI. Pius ezt látva Bécsbe utazott, hogy visszatartsa a császárt veszedelmes újításaitól, de ez neki éppúgy nem sikerült, mint annak a néhány derék belga, osztrák és magyar főpapnak, akik nem hallgatták el rosszallásukat. A pápa nem tehetett mást, mint elítélte e veszedelmes irányt, a pistoiai zsinat végzéseit pedig az Auctorem fidei című bullájával külön is kárhoztatta. Az államegyházi rendszer nagy mértékben megbontotta a papság sorait s a helyett, hogy egyetemlegesen küzdött volna egyházának elveiért, egyszerűen meghódolt kora egyház- és vallásellenes divatjának. Ennek bélyege verődik ki még a teológián is, amely Löwentől Páviáig, Luxemburgtól Pozsonyig a deizmus elmosódási folyamatát tünteti fel. Megértjük tehát Herdert, amikor az Egyházat régi romhoz hasonlította, ahol az új életnek nincs mit keresnie.      A bomlás penészvirágai még dúsabban verődtek ki a francia katolicizmuson, amelyet már a forradalmat megelőzően kikezdett a gallikanizmus és janzenizmus. Nagy hiba, hogy az Ancien Régime a gazdag stallumokat csak az arisztokrata sarjaknak osztogatta. Ez a társadalmi réteg pedig romlott volt, akárcsak a Lajosok egész udvara. S Massillon hiába intett, hogy az Egyháznak nem nagy nevekre, hanem nagy erényekre van szüksége, ennek ellenére az 1788. évi királyi Almanach olyan neveket is felsorol az érseki és püspöki méltóságokban, mint Rohan bíboros, Lomenie, La Rochefoucault, Talleyrand stb. Javadalmaik óriási jövedelmet biztosítottak, hiszen egyik-másik főpapnak évi bevétele 100-400.000 livres között mozgott. S ebből vajmi kevés jutott egyházi, iskolai és szociális célokra. Du Tillet, Orange püspökét kevesen követték a noblesse oblige elvének követésében. A legtöbbnek anyagi erejét a költséges udvari életmód annyira felemésztette, hogy örülhetett, ha nem jutott Rohan sorsára, akinek a nevét az ú. n. „nyakék-pör” dicstelensége feketítette be. A francia főpapság nagy mértékben felelős, hogy a volteriánus szellem oly végzetesen elöntő hullámokat gyűrűzhetett egybe. Tett és vett ellene, de nem sokat. XV. Lajost (1715-1774) rávette, hogy az Enciklopédiát tiltsa el a megjelenéstől, azonban Le Breton mégis csak kiadhatta. Pásztorleveleiben is óvta papjait és híveit a hitetlen és felforgató nyomdatermékek olvasásától, de ezek hangja annyira színtelen és tartalma oly üres volt, hogy a jóra indítani, a rossztól visszatartani alig tudott. Egyébként a pásztorlevelekkel ki is merült a papsággal és néppel való közössége, mert az egyházkormányzat egyéb feladatait vikáriusaira bízta. A két előbbi szét is hullott, mint az oldott kéve.      Az alsópapságnak súlyos anyagi nehézségekkel kellett küszködnie, hiszen évi jövedelme nem volt több 800-1500 franknál. A nép hasonlóképen nyögött a mérhetetlen adók terhe alatt. Övé volt ugyan az ország földbirtokának a 3/5-e, de a terhek 5/5-e is, mivel a 2/5 birtok arisztokráciája és főpapsága nem adózott. Az igazságtalan rendszer megkövesítette szívét s így a vasárnapi prédikáció és katekézis még akkor is nehezen talált volna utat hozzá, ha az történetesen – mint kellett volna – az evangélium nyelvén Isten országáról szól. S mit mutat a francia szerzetesrendek hatalmas hálózata? Szintén sivárságot! A hierarchia szellemi és lelki frontja a kolostorokban is meggyengült azóta, hogy XIV. Kelemen pápa a Dominus ac Redemptor című brévéje (1773) eltörölte a jezsuita rendet s ezzel a legbátrabb és legképzettebb hadosztályától fosztotta meg az Egyházat. Nélkülük a forradalmi szellem betolakodott a kolostorokba is, ami annál könnyebben ment, hisz a rendfőnökök szintén távol szerzeteseiktől, Párizs és Versailles fényében sütkéreztek. Ez a szellem eredményezte, hogy a forradalom hajnalán a francia papság világi és szerzetesi rétege nagyrészt már nem szent Bemát, Aquinói Tamás, Liguori Alfonz és De Paul Vince papsága volt, hanem Rousseau-é és Voltaire-é. Ami világosságot a nagy elődök a hit és erkölcs s a keresztény tudomány terén kigyújtottak, azt ők a racionalizmus kormos oltogatójával elsötétítették. A Sorbonne sem esküdött már a régi tudós és szent magiszterek hagyományaira, hanem a modem haladás prófétáira, akiknek Isten helyett a népfelség, a tiara és korona helyett a jakobinusok csörgő sapkája kellett. De mindezzel Franciaország elérte azt a kétes gloire-t, hogy az Egyház leghívebb leányából a forradalom perditája lett. Mindennek, amit a francia állam és társadalom szerkezetének mélyén XIV. Lajos királysága, majd az utána következő régensség és XV. Lajos uralma előkészítettek, tragikus végkifejletét XVI. Lajosnak (1774-1793) kellett látnia. Amikor a trónra lépett, mindössze húszéves volt. Egyénisége sokkal gyengébb, akarata ernyedtebb volt, semhogy az örökségül rámaradt kérdésekkel meg tudott volna birkózni. Tanácsosai nagyrészt a régi világot képviselték s közülük egyik-másik, mint pl. a pénzügyek legfőbb őre, Lomenié érsek olyan gyűlöletet váltott ki maga iránt, hogy már az első forrongások nyilvánosan megégették papírmasé-szobrát. A nagyszerű pénzügyi technikus, Turgot egyelőre költségvetési kérdésnek látta a rezsim belső, erkölcsi bajait s a kiadások helyes csökkentésével akart gyógyítani, de sem a notablek tanácsa, sem a királyi hitves, Maria Antoinette nem tudtak lemondani azokról az életformákról, amelyek milliók adóját emésztették fel s az állam legális jövedelmeit az uralkodóház, az udvar, azonkívül egyes kiváltságos osztályok személyi jövedelmeivé tették. Turgot ebbe a mérsékelt tervbe is belebukott, még inkább utódja Necker, aki már alkotmányváltozást kívánt, a rendiség lebontását.      A közélet pedig tovább romlott és poshadt. 1788-ban már oly sötétek voltak a francia pénzviszonyok, hogy XVI. Lajos a következő év május elejére összehívta a rendek 1614 óta szünetelő gyűlését: ezen a tiers état, vagyis a papság és a nemesség 300-300, a nép 600 képviselővel szerepelt. A választási kampány nagy erővel indult meg s radikális törekvéseit eléggé kifejezi a rousseau-ista abbé, Sieyes programja, amely a harmadik rend fontosságát ekként határozta meg: „Micsoda a harmadik rend? Minden! Mi volt az eddigi kormányformákban? Semmi! S mi a célunk? Hogy valamivé legyen!”      A választás megtörtént s a rendek gyűlése május 4-én megnyílhatott. A francia feudalizmus még egyszer és utoljára megcsillogtatta fényét, s utána helyét átadta a harmadik rendnek. Ennek képviselői már most farkasszemmel néztek a nemesekre és papokra, de az alsópapság 208 tagja is ugyancsak komoran a lila talárokra. Sieyes már június 17-én kijelentette, hogy ők, a nincstelenek képviselik a nemzet 98 %-át, következőleg ne rendi, hanem nemzetgyűléssé alakuljanak át. Ez volt az új politika első hadüzenete.      A második Mirabeau grófé, aki ellenállt a háromkamarás rendszernek s a király feloszlató végzésére azzal felelt, hogy nincs az az erő, amely őt és elvtársait eltávolíthatná. Együtt maradnak s nem távoznak addig, míg az államnak alkotmányt nem adnak. A disszidensek erre átalakultak alkotmányos gyűléssé s ezt a király Necker tanácsára kénytelen volt jóváhagyni. Igaz, hogy tanácsáért Neckert hamarosan elbocsátotta s a rend fenntartására 30.000 katonát mozgósított Párizs alá, de az elégedetlenek erre Desmoulins vezetésével elfoglalták a párizsi városházát, a régi hatóságokat eltávolították s helyükbe az új idők új embereit állították. A rombolásnak esett áldozatul a szent Lázár-kolostor, ahonnan a kenyérosztó és betegápoló lazaristákat kiverték s vandálmódon elpusztítottak mindent. Július 14-én bekövetkezett a Bastille ostroma és felgyújtása, ami jeladás volt a vidék számára is. A csőcselék derekasan kitett magáért, mert alig volt kolostor, apátság és várkastély, amit meg ne támadott és ki ne fosztott volna; számos pap és szerzetes e banditizmusban lelte halálát. A rablást és vérontást a király Necker visszahívásával s a csapatok visszarendelésével akarta megszüntetni, de már késő volt. A királyság belső ereje összeomlott, felette a rendeké bontakozott ki. Augusztus 4-én megszűntek a rendi előjogok, hercegek, grófok, bárók, érsekek, püspökök és apátok versenyeztek egymással, hogy lemondjanak privilégiumaikról; így került a sor a papi tized eltörlésére. Itt különös, hogy éppen az a Sieyes, aki a népet tartotta mindennek, nem akart áldozatot hozni népe javára. Mirabeau szemére is vetette: „Kedves abbém, ön szabadjára engedte az ökröt s most fél és panaszkodik, hogy szarvaival fel akarja öklelni?”      De Sieyes ellenére is sodort az ár. Juigné, Párizs érseke kijelentette: „A francia papság letette tizedét az igazságos és nagylelkű nemzet kezébe s nem kételkedik, hogy a nemzetgyűlés méltóképen gondoskodik róla s ő szent hivatását továbbra is méltóképen teljesítheti.” Ez a reménye azonban éppúgy szertefoszlott, mint később az 1848-as magyar papságé, mely tizedéért csupán „a nemzeti becsület védőpajzsának” szépen hangzó szólamát kapta meg, de nem többet. Mindenekelőtt magának a papságnak magatartásában ébredtek fel a gallikanizmus legerősebb hagyományai. Gregoire pl. simoniának tartotta a pápai megerősítésekért és felmentésekért járó taxák kifizetését Rómának s azt javasolta, hogy a nemzetgyűlés tiltsa el ezeket. Camus ezen fellelkesedve egészen feleslegesnek tartotta, hogy a francia főpapok kinevezését a pápa erősítse meg. Szerinte a püspökökét megerősítheti a metropolita, ezét pedig a nemzeti zsinat. Mindkét javaslatot elfogadták; a francia gallikanizmus sohasem rokonszenvezett a pápai főhatósággal, a forradalom pedig elég erősnek érezte magát, hogy végleg leszámoljon vele, még inkább akkor, amikor a forradalom már megsemmisítette magát a királyságot.