|
1. fejezet: A francia forradalom 2. fejezet: Az Egyház laicizálása 3. fejezet: A forradalom őrjöngése 4. fejezet: A direktórium zsarnoki uralma 5. fejezet: Az Egyház felszabadulása 6. fejezet: A korona harca a tiara ellen 7. fejezet: Új idők, új feladatok 8. fejezet: A lelki katolicizmus feltörése 9. fejezet: Az Egyház és a liberalizmus világa 10. fejezet: A katolicizmus ereje
|
|
A KORONA HARCA A TIARA ELLEN A napoleonidák első császára. Szakítás a pápasággal. Consummatum est. A „savonai” pápaság. Napóleon bukása.
A francia belpolitikát pedig egyedül Napóleon maga irányította. Hatalmával szemben semmi jelentősége sem volt, hogy a Lengyelországban élő XVIII. Lajos nem akart lemondani a Bourbon-ház uralkodói jogairól. Egy royalista összeesküvéssel Napóleon különben is könnyűszerrel végzett. A királypártiak megfélemlítésére az ártatlan Enghien herceget is elfogatta és agyonlövette, viszont a köztársasági pártiakat szintén elhallgattatta, s szabad folyást biztosított a „népfelség” kívánságának, mely családjában jelölte meg Franciaország legújabb dinasztiáját, benne pedig első császárát. Az erről szóló határozatot 1804. május 18-án vitték el neki, s úgy fogadta el, mint akit önmaga, a nép, és nem pedig Isten kegye tett császárrá. Amikor Caprara, majd utána a Rómába követi megbízatással érkező Fesch, lyoni bíboros-érsek, a császár nagybátyja először hozakodtak elő Napóleon szándékaival, VII. Pius a maga személyes megjelenését és szerepét kettős feltételhez kötötte. Tartalmi tekintetben azt kívánta, hogy párizsi utazása ne korlátozódjék egyedül a koronázásra, hanem szolgálja a vallás és az Egyház ügyét, tehát előre kapjon biztosítékot arról, hogy a császár az organikus cikkelyeket hatályon kívül helyezi, az olasz konkordátummal kapcsolatos Melzi-dekrétumnak érvényét megsemmisíti. Kötelezi a még makacskodó alkotmányos püspököket, hogy a pápa által kívánt formában visszavonják tévedéseiket, s amennyiben azt vonakodnának megtenni, elmozdítja őket állásukból. Ezenkívül még az volt a kívánsága, hogy a meghívó levelet két püspök hozza el Rómába, és a koronázás szertartása semmiben se különbözzék az egyházi koronázás előírásaitól. A pápa feltételei nem egyeztek meg Párizs terveivel, amennyiben itt úgy döntöttek, hogy a koronázás két részletben történjék meg, az egyik a Notre Dame-székesegyházban a pápa részvételével, a másik pedig a Mars-mezön. A koronázási esküben Napóleon megfogadja, hogy tiszteletben tartja és másokkal is megtartatja a konkordátum törvényeit s természetesen az organikus cikkeket is, továbbá biztosítja az összes felekezetek kultusz-szabadságát. Ez a körülmény nem feszélyezte Talleyrand-ot, hogy el ne hallgassa a valót, s a pápának ne ígérje meg kívánságai teljesítését. Nemcsak az organikus cikkek hatályon kívül helyezését és az alkotmányos püspökök leszerelését ígérte meg, hanem még azt is, hogy a pápa szóvá teheti elvesztett birtokai kárpótlásának kérdését, a három legáció visszaadását, ami elől Napóleon nem fog elzárkózni. Biztosította, hogy ura sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít annak, ha a pápa kezéből veheti át a koronát, semhogy megengedné, hogy e szertartást mások megismételjék a Mars-mezőn, Ami ezenkívül a pápa személyes megtiszteltetését illeti, útja, fogadtatása és párizsi tartózkodásának eredménye, összehasonlítva VI. Pius bécsi útjával, akkora különbséget fog mutatni, amekkora a különbség II. József és Napóleon között.
Talleyrand könnyen beszélhetett így, hiszen eleve biztos volt, hogy ígéretein Napóleon eleve túlteszi magát. Viszont fontos volt bármi áron is elérnie, hogy a pápa a koronázáson jelen legyen Párizsban, s VII. Pius, bár a bíbornokok egy része és a külföldi udvarok is ellene voltak, ily föltételek mellett mégis hajlott arra, hogy a meghívást s a neki szánt koronázó szerepet elfogadja.
Napóleon azonban ezután sem mutatkozott jobbnak. A protestáns Ranke állapítja meg, hogy míg az alkotmányozó gyűlés a pápától elszakadni kívánt, a direktórium pedig a pápaság megsemmisítését akarta, Napóleon fenn akarta tartani a pápaságot, de leigázva, mint mindenhatóságának egyik eszközét. Azt el kell ismerni, amint ezt 1805. június 26-án tartott beszédében VII. Pius maga is kiemelte, hogy Napóleon anyagilag támogatta a papságot és az egyházi intézményeket. Ezt viszont megtehette, mert bőven jutott abból, amit az Egyháztól elvett s a legációkból, amelyeket az olasz királyságba olvasztott. A mögött, hogy jobban javadalmazta a püspököket és az egyes káptalanokat, a lelkészeket, alapokat létesített a szemináriumok, a missziók fenntartására, megengedte a lazaristák s az irgalmas nővérek visszatelepítését, az állt, hogy viszont más káptalanokat beszüntetett, kolostorokat összevont, a papság hajlékonyabb részét az anyagi kedvezésekkel magának lekötelezni kívánta, s a hierarchiát magának akarta meghódítani.
Egyébként az volt a terve, hogy a pápát Franciaországban tartja, s ez esetben hajlandó lett volna Avignont visszaadni, a párizsi érseki palotát kibővítve lakóhelyül felajánlani s a pápai udvartartás költségeit viselni. Csakhogy VII. Pius erről hallani sem akart, s mikor Napóleon egyik bizalmasa megemlítette előtte ezt a tervet, keményhangú visszautasítás volt a válasz: „Ám fosszanak meg szabadságunktól, mindenről gondoskodás történt. Mielőtt Rómából elutaztunk volna, aláírtuk a méltóságunkról való törvényes lemondást arra az esetre, ha fogva tartanának bennünket. Mihelyt tehát napfényre jutnak az önök által szőtt titkos tervek, nem marad az önök kezében más, mint egy szegény szerzetes, névszerint Chiaramonti Barnabás.”
Amikor Napóleon össze akarta törni az eddigi Európa minden hatalmi tényezőjét, az ellentétek kirobbanásának szükségképpen be kellett következnie. A császár nemcsak hogy magával egyenlő jogú uralkodónak nem akarta elismerni a pápát, de még lelki hatalmának szuverenitásától is meg akarta fosztani, s azt saját császári hatáskörébe kívánta olvasztani. A pápa azonban semlegességet vállalt, s ebből nem engedett, sőt Napóleonnak is tudomására hozta, hogy ő Franciaország császárává koronáztatta magát, a római császári cím pedig Ferenc osztrák uralkodót illeti meg, a Róma feletti tényleges hatalom pedig a pápát. S ha Ferenc 1806-ban le is mondott a római császári címről, ez még nem adott jogalapot Napóleonnak, hogy önkényesen birtokába vegye; azonkívül ö, a pápa a béke, nem pedig a viszály Istenének földi helytartója, a nemzetek általános főpásztora és atyja, akinek nemcsak a katolikusokkal, de az Egyháztól elszakadtakkal is békességben kell élnie. Kijelentette, hogy inkább eltűr bárminő balsorsot, semhogy méltatlannak mutatkozzék magas méltóságára azzal, hogy eltér attól az úttól, melyet lelkiismerete szab meg neki. Hatalmának csúcspontján azonban Napóleon már fizikai kényszert alkalmazott: a pápa felségjogának megsértésével bátyját, Józsefet nevezte ki Nápoly királyának s elfoglaltatta Beneventót és Pontecorvót. Az előbbit, mint hercegséget Talleyrandnak, az utóbbit pedig Bernadotte marsallnak adományozta. Talleyrand hercegi uralmát azzal kezdte, hogy a kolostorokat feloszlatta, a szerzeteseket kiutasította és teljesen kicserélni kívánta a hercegség egész papságát. Mikor ez ellen Consalvi tiltakozott, Napóleon fenyegetésekkel válaszolt.
Consalvi látva, hogy a két udvar közt a viszony egyre jobban kiéleződik s Fesch jelentései nyomán Párizsban őt tartják a „kúriai erynnidák” fejének – 1806 júniusában felajánlotta lemondását és a pápától elbocsáttatását kérte. VII. Pius teljesítette is kérését, s helyébe Casonit nevezte ki államtitkárnak. Másrészt viszont nem volt hajlandó eltűrni Fesch bíboros-követ gőgös modorát és tudtára adta, hogy ha fellépése módján nem változtat, visszamehet Párizsba. Napóleon erre visszahívta nagybátyját és egyelőre a pápával megszakított minden érintkezést. Később azonban mégis elküldte Rómába Alquiert Fesch utódjául. VII. Pius természetesen nem felelhetett erre mással, mint a leghatározottabb nem-mel. Itt hiába hozakodott elő Napóleon azzal, amit eddig tett: hogy helyreállította Franciaországban az oltárokat, védelmezte Német-, Szász-, Olasz- és Lengyelországban a katolicizmust, hogy Emery vezetésével megengedte a szulpiciánusok újraszervezését, házakat nyitott nekik, hogy két kolostor adományozásával lehetővé tette a trappisták vezeklő életének újra felvételét, pártfogolta a Szentlélek-missziós intézményt, iskolákat bízott a keresztény iskolatestvérek kezére, támogatta az egyházmegyei szemináriumokat, augusztus 11-re pedig ünnepet rendeltetett védőszentjének, a Diocletian császár üldözése idején vértanúságot szenvedett szent Napóleonnak tiszteletére. Ez mind igaz volt, de másrészt ugyanakkor nagyon gyakran olyanokat nevezett ki főpásztornak, kikben nem voltak meg a jó püspök kellékei, s ezért Róma nem erősítette meg őket; kíméletlen volt az „ultramontánok”-nak minősített papokkal szemben, közülük sokat elmozdított állásából, sőt voltak olyanok is, kiket bebörtönöztetett. Hasonló állapotokat teremtett Napóleon a megszállt területeken és a fönnhatósága alatt keletkezett új királyságokban is. Ahova hatalma kiterjedt, mindenütt kötelezővé tette a Code Napóleont, püspökségeket és káptalanokat vont össze, kolostorokat, vallásos intézményeket szüntetett meg, s állandóan figyeltette és büntette mindazokat a papokat, kik bármiképpen ellenkezni mertek vele, s minthogy a hadak útjává alakította át Európát, az állandó masírozások és harcok miatt a többi országban is aláhanyatlott a hitélet. Ami jót tett Napóleon az Egyház érdekében, azt éppen VII. Pius dicsérte benne a legjobban. De viszont nem hallgathatta el ország-világ előtt azt a sok visszásságot sem, ami telhetetlen politikájából származott. Ilyenkor Napóleon éktelen haragra gerjedt s a gorombaságokban nem volt válogatós. Megvádolta a pápát, hogy bíborosai személyében kabalistákkal véteti magát körül, együgyű kormányzatával tönkre teszi az Egyházat, s ily körülmények közt nem akar neki „Jóságos Lajos”-a lenni, hanem kizárólag „Nagy Károly”-a, aki nem fog azonban Rómába zarándokolni, mint egykor Mohamed Mekkába, hanem ügyét nélküle is elintézi. S ettől kezdve valóban még inkább rendelkezett a pápa és az egyházi állam ügyeiről a Szentszék megkérdezése nélkül.
A következő lépés a pápai állam átvételére Urbino, Macerata. Fermo és Spoleto elfoglalása volt. Ezeket Napóleon az olasz királyságba olvasztotta, hol sógora, Beauhamais Jenő alkirályoskodott. A Napóleon-törvénykönyv alapján elválasztotta öccsét, Jeromost törvényes feleségétől, Miss Pattersontól s újra egybeházasíttatva a würtenbergi Katalin hercegnővel, s westfáliai alkirállyá tette. Franciaországban nyíltan hirdették a gallikán egyház szabadságának elveit. Olaszországban pedig a császár szétzavartatta a szerzeteseket azzal a komolytalan megokolással, hogy szerzetesek az apostolok korában sem voltak.
A pápa erre megírta Bayane-nak, hogy ha a francia kormány kitartana ultimátuma mellett, kérje vissza útlevelét s legyen útra készen Caprara is, hiszen előrelátható, hogy a diplomáciai viszony meg fog szakadni. Napóleon most már végérvényesen elhatározta, hogy véget vet a pápa világi uralmának s ezért 1808. január 10-én meghagyta Jenő alkirálynak, hogy Miollis tábornokkal foglaltassa el Rómát. Arra az esetre, ha a pápa tiltakoznék, vagy az erőszakra esetleg kiközösítéssel felelne, rendeletet akart kibocsátani, amely megsemmisíti Nagy Károly adományát és az egyházi államot az olasz királyságba olvasztja. Napóleon, noha erejét a spanyol hadjárat kötötte le, még mindig talált időt arra, hogy megkísérelje a pápa erejét megtörni. Az ultimátum fenyegetéseit nagy részben megvalósította s Miollis véglegesen berendezkedett a pápai államban. Az egyes városokban polgárőrséget szerveztetett s már arra gondolt, hogy ideiglenes kormányt alakít Rómában. A pápa nem tehetett mást, mint hogy tiltakozott. Napóleonnal Bayane és Caprara visszahivatása után nem állott közvetlen összeköttetésben, de azért módot talált, hogy a császár előtt kifejezésre juttassa érzelmeit. Különösen megrázóak voltak a pápának azok a tiltakozó beszédei, melyeket március 16-án és „Nova vulnera („Új sebek”) kezdőszavakkal július 11-én mondott a megfogyatkozott számú bíborosok előtti konzisztóriumában. Intette és kérte Napóleont, változtassa meg szándékát, és ne törjön az Egyház, de saját vesztére is. Vésse emlékezetébe, hogy Isten a legfőbb király, s fölötte áll az összes földi hatalmasságoknak. Ez oly valóság, mely alól Napóleon sem vonhatja ki magát, bármily nagy legyen is hatalma. Isten nem válogat személyekben s a legnagyobb szigorral ítélkezik azok felett, kik másokon uralkodnak. „Tudjuk – úgymond a pápa –, hogy üldözés vár ránk, de el vagyunk rá készülve és az isteni Mester szavaiból merítünk erőt: boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért.” A pápa megpróbáltatásai és tiltakozásai mély részvétet keltettek saját alattvalóinál és a külföldi udvaroknál is. Ez utóbbiak azonban tehetetlenek voltak, hiszen Napóleon volt a győztes, ők pedig a legyőzöttek. Severoli nuncius levele Paccához jól jellemzi a bécsi udvar hangulatát: „Biztosíthatom Eminenciádat, hogy jól ismerik itt a Szentatya tiltakozásait s lelkének nagy és nemes fájdalmát, de hallgatólagos részvétnél többet nem nyújthatnak.” S míg a keresztény világ minden hatalmassága tehetetlen volt, Párizsban elhatározták, hogy VII. Piusnak is éppúgy, mint elődjének, el kell hagynia Rómát. De Napóleon ezzel várni akart addig, míg Bécsben nem üthette fel főhadiszállását.
Ausztria a megalázó pozsonyi béke után csak a kedvező alkalmat várta, hogy megtorló háborút indíthasson Napóleon ellen. Erre elérkezettnek látszott az idő, mikor a francia császár Spanyolország ellen vezette hadait, s tekintettel arra, hogy az 1808. évi pozsonyi országgyűlés is megszavazta a szükséges haderőt, a következő év áprilisában Ausztria megüzente Napóleonnak a háborút. VII. Pius ebben látta menekvését, hiszen a bécsi kormány megígérte Severolinak, hogy győzelem esetén nemcsak az elűzött uralkodókat helyezik vissza jogaikba, de elsősorban a pápán segítenek. Az előkészületek azonban nem maradtak oly titokban, amint azt Napóleon szerette volna, s Rómában is előre tudták, hogy Napóleon megfosztja a pápát világi hatalmától. A volt egyházi állam felett ez június 10-én valóban bekövetkezett. Amikor a francia ágyúk megszólaltak s az Angyalvárra felkerült a francia császári sas és a trikolór, VII. Pius előre elkészített bullában kihirdette, hogy a mindenható Isten, szent Péter és Pál, valamint a saját hatalmából, a szent kánonok, az apostoli konstitúciók s az egyetemes zsinatok, főleg a trienti által megszabott nagyobb kiközösítéssel és egyházi büntetéssel sújtja mindazokat, akik az Egyház és annak állama ellen a merényletek hosszú sorát követték el közvetve vagy közvetlenül. S amennyiben szükség lesz rá, újra kiközösíti őket és kimondja rájuk az egyházi átkot.
Napóleon Róma elfoglalása után nem tűrhette tovább VII. Piust székhelyén. 1809. július 5-ét követő éjtszakán egyik legvakmerőbb tábornoka, Radet báró néhány meghitt katonájával megjelent a quirináli palotában s kormánya nevében kérte, hogy a pápa hivatalosan mondjon le világi hatalmáról. Ha VII. Pius vonakodnék ezt megtenni, akkor haladéktalanul Miollis-hoz vezeti őt, aki további sorsát tudtára fogja adni.
A pápát ez a fordulat nem találta készületlenül s már jóval előbb megtette ugyanazokat az intézkedéseket, melyeket hasonló körülmények közt VI. Pius tett. Elrendelte még a kiközösítési bullának titokban való kifüggesztését a római bazilikák kapuira, megállapította ama főpapok névsorát, kiket magával szándékozott vinni, s azután breviáriumát kezébe véve, egy szál reverendában Pacca és Despuig bíbornokok kíséretében a hajnali szürkületben kocsiba szállt, hogy elinduljon bizonytalan útján. Firenzéig Radet és csendőrosztaga kísérte, innen, miután Paccát elszakították tőle, Genováig Mariotti, majd tovább Boissard ezredes.
Az utasítás szerint augusztus 2-án a pápát Savonába, Paccát pedig a fenestrelle-i börtönbe szállították. Az eseményt a kormány hivatalos lapja, a Moniteur elhallgatta, de a franciák ennek ellenére tudomást szereztek róla s a pápa iránti ragaszkodásuknak megindító példáit adták. VII. Pius francia földön is mindenütt a hű katolikus nép seregével találkozott. Anyák gyermekeiket, öregek szentolvasóikat nyújtották feléje áldását kérve, a fiatalok kifogták a lovakat a kocsiból és maguk húzták a pápa hintaját. A nehezen járható erdei utakat kijavították előtte, az éjtszaka sötétjében fáklyát gyújtottak, a városokban, mint Avignon, Nizza, Monaco utcáin lampionos felvonulással tisztelték meg. Ilyen díszmenetben érkezett meg a pápa augusztus 15-én Savonába.
VII. Pius a legkétségbeejtőbb körülmények közt is megőrizte nyugalmát. Sajátmagával nem sokat törődött: „Öreg ember vagyok, mondotta, nincs sokra szükségem, nem kell nekem kegydíj és még kevésbé a külső pompa, a hivők alamizsnája elég nekem, hiszen voltak pápák, kik még nálam is szegényebbek voltak.” Az Egyházat pedig nagy hittel a jó Istenre bízta, aki – úgymond – elég hatalmas, hogy e világrengésben is elkormányozza azt. A pápa így még fogságában is függetlenítette magát a kiközösített császártól, s továbbra is ellenállt a követeléseinek. A pápa harcát Ranke is csodálatosnak mondja, hiszen ellenfele ekkor szinte egész Európa ura volt, s vele szemben ő nem volt több egy fogoly aggastyánnál.
Napóleon egyházi intézkedéseinek ellenzéke egyre nőtt. Még nagybátyjában, Fesch bíborosban is csalódnia kellett, mikor a pápa beleegyezése nélkül nem akarta elfogadni a párizsi érsekséget. A pápának viszont a simulékony Maury okozott nagy csalódást, aki most a párizsi érsekségért sutba dobta régi elveit. Tőle származott az az ötlet is, hogy a császár alakítson külön egyházi bizottságot, melynek feladata lenne, hogy az egyházkormányzat terén segítse őt. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy Napóleon hiába nevezte ki az egyes püspököket, a pápa nem erősítette meg őket. Maury erre azt tanácsolta, hogy a kinevezettek addig is, míg az egyházi bizottság valami áthidaló megoldást nem talál, mint egyházmegyei vikáriusok foglalják el és kormányozzák az egyházmegyéket. Napóleonnak azonban nem tetszett ez a terv, mert mégis csak jobban szerette volna, ha kinevezettjeit a pápa erősíti meg. VII. Pius azonban erre nem volt hajlandó s így egymásután szaporodtak a püspök nélküli egyházmegyék.
Ez nagyon is igaz volt: Napóleon eljárása idővel csak durvult. 1811. április 25-re birodalmi zsinatot hirdetett ki, hogy vele egyházpolitikájának törvényességét szentesíttesse. Mielőtt e zsinat megnyílt volna, Savonába küldette három legtekintélyesebb főpapját: De Barral tours-i érseket, Duvoisin nantes-i és Mannay trier-i püspököket, hogy tájékoztassák a pápát és engedményeket iparkodjanak kiszorítani belőle. Rá kellett volna venniök a pápát, hogy a kinevezett püspököket 3 hónapon belül erősítse meg, mert ha ezt nem teszi, akkor ez a jog automatikusan átszáll a metropolitákra, továbbá tegyen az egyházfő hűségesküt Napóleonnak és ígérje meg, hogy a gallikán szabadságokat elfogadja. Ha ezt megteszi, visszatérhet Rómába, vagy Avignonba teheti át székhelyét. A három főpap és a város prefektusa több mint egy héten át, hol szép szóval, hol fenyegetéssel gyötörte az amúgyis kimerült és beteg pápát. Öt tették felelőssé Isten és ember előtt, ha hajlíthatatlansága miatt teljesen felbomlik a konkordátum s egy szép napon Franciaországban is bekövetkezik a hitszakadás.
A június 17-én megnyílt zsinaton megjelent 106 főpap, köztük 31 olasz és 6 német püspök. Elnökül a császár Fesch bíborost nevezte ki, de császári biztosként ott őrködött a francia és az olasz kultuszminiszter is. Az előbbi, Bigot de Preameneau mindjárt a császári rendelet felolvasása után oly kíméletlen beszédet intézett a pápa ellen, hogy az a zsinat résztvevőiben a legkínosabb hatást váltotta ki. A miniszter a pápát okolta a konkordátum kudarcáért s azzal vádolta, hogy lépten-nyomon megszegi ezt a megegyezést, s így a császár kénytelen a nemzeti zsinat útján gondoskodni alkalmas szabályokról, nehogy a hívek és a papok főpásztor nélkül maradjanak. Az erőszak újból megtette hatását. A megfélemlített zsinati atyákat most sorra vették Maury bíboros és a rendőr- és kultuszminiszter s addig puhították őket, míg ellenállásukat fel nem adták. Rövidesen jelenthették a császárnak, hogy a zsinat atyái egy véleményen vannak vele, mire Napóleon augusztus 5-én újra megnyittatta a zsinat üléseit s hamarosan megszavaztatta a következő pontokat: 1. a zsinatot megilleti a jog, hogy döntsön a püspökök kánoni megerősítésének kérdésében; 2. ennek következtében elhatározták, hogy az érsekségek és püspökségek egy évnél tovább nem maradhatnak betöltetlenül; 3. a császár által kinevezett főpapok a pápától kérik megerősítésüket; 4. a pápa ezt 6 hónapon belül megadja; 5. de ha nem tenné, az esetben a metropolita vagy ennek hiányában az egyháztartomány rangidős püspöke gyakorolja a megerősítés jogát.
A pápát szeptember 2-án kereste fel a zsinat küldöttsége, köztük 5 „vörös” bíboros is, hogy a határozatok jóváhagyását kieszközölje tőle. A pápa magánosan állta velük szemben az újabb ostromot. Megbízható bíbornokai mind különböző börtönökben sínylődtek, akik pedig Párizsból jöttek, azoknak őszinteségében méltán kételkedhetett. Ezek inkább Napóleon szolgái voltak, mint az ő tanácsosai. Szeptember 20-ig tárgyaltak vele, de ekkor is csak oly brévét tudtak kieszközölni tőle, mely elismeri a metropolitáknak azt a jogát, hogy amennyiben ő 6 hónap leteltével sem erősítené meg a kinevezett püspököket, akkor azt az ő nevében megtehetik, de különben minden tekintetben megkövetelte a francia hierarchia engedelmességét és tiszteletét az Egyház és annak feje iránt.
Ez volt az az álom, mely a császárt állandóan foglalkoztatta. Nem is indult el addig Oroszországba, míg VII. Piust nem szállíttatta Fontainebleauba. Ürügyül azt hozta fel, hogy Savonát veszélyeztetik az angol cirkálók. Parancsot adott arra is, hogy a „vörös” bíborosok és a kormánytól megbízhatónak ismert püspökök állandóan mellette legyenek s készítsék elő a pápát az újabb engedményre.
Isten malmai azonban, ha lassan is, de biztosan őrölnek s Napóleon uralmának is gyászos vége lett. A pápai kiközösítés súlyos terhe elkísérte az orosz hómezőkre is és katonái kezéből akkor hullott ki a fegyver, amikor legtávolabb volt hazájától s így a csapás is a legérzékenyebben érintette. Éppen akkor, amikor azt hitte, hogy hatalma és ereje a csillagokig ér, a magasságból bukott a mélyre, mert 1812 csikorgó tele megsemmisítette katonaságát és akkora vereséget mért rá, hogy csak seregének roncsaival tudott menekülni Oroszországból.
A fontainebleau-i konkordátum lényegtelen eltérésekkel átvette a nemzeti zsinat határozatait, amelyek értelmében a pápa évi 2 millió frank kárpótlást kap eltulajdonított birtokaiért, székhelyét tetszés szerint Franciaországba vagy Itáliába helyezheti át, a püspöki kinevezések joga a császárt illeti meg, kivéve a Róma-környéki és még 10 később megalapítandó püspökségnél, amelyeknél a kinevezés joga a pápa hatáskörébe tartozik. A megerősítés is a pápa joga, csupán az esetben a metropolitáé, ha ő 6 hónapon belül nem teljesítené. A kegyvesztett főpapokat és bíborosokat a császár ismét kegyeibe fogadja s az ú. n. „fekete” bíborosok is visszatérhetnek a pápához.
E bátor lépéssel a pápa nagy lelki tehertől szabadult meg, életkedve visszatért, tudott enni és aludni s ereje is növekedett. Nem ijedt meg Napóleon újabb fenyegetéseitől, aki azt üzente, hogy úgy látszik mindaddig nem lehet rendbejönni a dologgal Fontainebleauban, míg néhány papnak (a fekete bíborosokra célzott) le nem ütteti a fejét. De a pápa most már nem hátrált meg. Napóleon nem sok eredményt ért el azzal, hogy a pápa levelét eltitkolta s a konkordátumot törvényként kihirdettette, a pápa ugyanis másolatban megküldötte Napóleonnak irt levelét az összes bíborosoknak, sőt allokúciót is mellékelt hozzá, melyben kinyilatkoztatta, hogy a metropolitáknak mindazon intézkedései, melyek érvényüket a konkordátumból kívánják meríteni, semmisek, s így az általuk megerősített püspököket sem tekintheti törvényeseknek. I. Ferencnek több becsületbeli adóssága volt a pápával szemben. A vesztett wagrami csata után nem állhatott ki a pápa mellett, most azonban ez neki, mint békeközvetítőnek, annál inkább módjában állott. Késedelem nélkül tudomására is hozta Napóleon megbízottjainak, hogy a szövetséges hatalmak sürgetik a pápai állam csorbítatlan helyreállítását, és VII. Piust teljes függetlensége elismerése mellett római székvárosába szándékoznak visszahelyezni. Az ellenkezésnek most már nem volt értelme s így Napóleon 1813. március 25-én hazaengedte a pápát, aki a magyar huszárok kíséretében május 24-én a hívők leírhatatlan lelkesedése közben vonult be az Örökvárosba.
A pápát a visszanyert szabadság Rómába, Napóleont a száműzetés Elba szigetére sodorta. Innét még egyszer megkísérelte, hogy visszanyerje császári koronáját, s e kísérlet eredménye futó 100 napi uralma lett. Visszatérése még egyszer felrázta Itália függetlenségi politikájának híveit, akik e függetlenséget a Napóleoni birodalommal való benső egységben hitték. Murat 1815. március 30-án függetlenségi nyilatkozatot bocsátott ki és 50.000 főnyi sereggel indult a pápai állam ellen. „Olaszok! ütött az óra – hangzott a felhívásban –, hogy betöltsétek Itália hivatását! A sors nemzeti önállóságra hív titeket! Az Alpoktól le a Scylla szorosáig visszhangzik e hívás: Itália szabadságáért!” Apológiába kívánkozó tanulságos párhuzam, melyet a történelmi sors mutat a két nagy ellenfél, az egykor lealázott pápa s a száműzött császár közt. Napóleon két ízben vetette VII. Piust fogságba és neki is két ízben kellett számkivetésbe mennie. Az egyik oldalon Savona és Fontainebleau, a másikon Elba és szent Ilona szigetének nevét találjuk. A pápa hétéves fogságát Napóleon ugyancsak 7 évi fogsággal fizette vissza. S a történelem eseménysora ott is nyíltan kimutatta Isten ujját, hogy Napóleont éppen Fontainebleau-ban, ugyanabban a kastélyban és ugyanabban a teremben kényszerítették a hatalmak a császári trónról való lemondásra, ahol ő a pápát világi hatalmáról való lemondására akarta kényszeríteni. A lemondás esetén két millió frankot kínált a pápának, s most ő is épp két millióval volt kénytelen beérni. Annakidején senkit sem engedett a fogoly pápához, s most neki is keserűen kellett éreznie, mit jelent, ha egy uralkodót nehéz helyzetében bizalmas tanácsadóitól is megfosztanak. Az angolok legszűkebb környezetén kívül még saját édesanyját sem engedték hozzá. A Notre Dame-i koronázáskor a császár kiragadta a koronát a pápa kezéből és maga tette fejére, most pedig mások rántották le róla. De az élet kevélységéből fakadó hibái mellett, Napóleon akarva-akaratlanul, végrehajtotta történelmi küldetését. Javára kell írni, hogy a forradalom oltárpusztításait beszüntette, s a szentélyeket visszaadta Istennek. Jutalma az lett, hogy VII. Pius két papot küldetett hozzá, ezek vigasztalták, mikor lelkére nehezedett a betegség és az elhagyatottság fájdalma. Élete végső szakában Napóleon a vallásból merítette vigaszát, s boldog volt, amikor meggyónt és áldozott. Halálküzdelme előtt, 1821. május 4-én ismét megáldozott és ezt mondta: „Megbékültem az egész emberiséggel.” A pápa áldását küldte a haldoklónak, Napóleon pedig végrendeletét e szavakkal kezdte: „A római, apostoli, katolikus vallásban halok meg, melynek kebelén születtem.”
|
vissza