|
1. fejezet: A francia forradalom 2. fejezet: Az Egyház laicizálása 3. fejezet: A forradalom őrjöngése 4. fejezet: A direktórium zsarnoki uralma 5. fejezet: Az Egyház felszabadulása 6. fejezet: A korona harca a tiara ellen 7. fejezet: Új idők, új feladatok 8. fejezet: A lelki katolicizmus feltörése 9. fejezet: Az Egyház és a liberalizmus világa 10. fejezet: A katolicizmus ereje
|
|
A KATOLICIZMUS EREJE A hit lendülete. Missziók. Befejezés Valóságos csoda volt, hogy a katolikus felújulás ilyen viszonyok között el tudott indulni, éspedig onnét, ahonnét legkevésbé lehetett volna várni, magából az elernyedt társadalomból s éppen Lamennais zsákutcába jutott mozgalmának folytatásaként azokban, akik nem követték gőgje útján az eszmeindítót, hanem az önismereten, alázaton és bukáson megtisztulva, a helyes utakon munkálták és valósították meg a francia katolicizmus reneszánszát. Főképpen három név: Montalembert, Lacordaire és Ozanam marad örök dicsősége ennek az iránynak. Az első mint író és politikus lett a katolikus gondolat szétsugárzója, a francia ifjúság mestere, kinek úttörő munkája és hatása generációkra szól. Szünet nélkül fárad és dolgozik, s dolgoztat másokat. Buzdítja kortársait, hogy a történelemben keressenek bizonyítékokat a vallás védelmére. Az egész történelmet – úgymond – át kell értékelni. A történelem megismerése csak használhat a katolicizmusnak. Megindítja a keresztény művészet emlékeinek felkutatását és hathatós védelmét, hadd lássa a világ, mit tudott alkotni á vallásos szellem. Életének utolsó 20 esztendejét arra szentelte, hogy megírja a nyugati szerzetesség életét. Célja annak bebizonyítása, hogy a középkorban Európa nemcsak kolostorokkal volt tele, hanem kórházakkal, számtalan menhellyel mindenfajta emberi nyomorúság számára. Tele volt fenséges székesegyházakkal s róla szólva minden elfogulatlan bírálónak el kell ismernie, hogy minden Istenről beszélt az embernek s az ember szünet nélkül Istenhez beszélt. Montalembert nemcsak felélesztette, hanem egészen új, közkedvelt irányt szabott a hagiográfiai irodalomnak Szent Erzsébet életrajzával. Elhagyta a francia szentek életrajzának addig szokásos janzenista ridegségét s valósággal napfényben fürösztötte meg eszményi alakját. A magyarokat közelebbről is érdekli Montalembert e munkája, a keresztény köztudat számára ez adta vissza – s a magyarságnak is ez adta vissza – Szent Erzsébetet, akit néhány évszázados feledés után a thüringiai jelző helyett ismét „magyarországi” néven ismertetett meg a világgal s tett népszerűvé. Mint politikus úgy harcolt a katolikus elvek igazságáért, mint hajdan keresztesvitéz-elődei a szenthelyek visszafoglalásáért. Hatása óriási volt nemcsak otthon, hanem a francia határokon kívül. Híre eljutott még hozzánk is, amint ennek maradandó emléke az ő és Eötvös József báró, a romantikus író és államférfiú barátsága.
Lacordaire nevét naggyá a párizsi Notre Dame-ban tartott nagyböjti konferencia-beszédei avatták, innét indította el egészen modern stílusban a francia értelmiség visszavezetését Krisztushoz. De mint a Domonkos-rend újjászervezője is felküzdötte magát az egyháztörténet nagyjai közé. Érdekes szónoki karrier, melyet a párizsi érsek 1834-ben még ketté akar törni, mikor Lacordairet beszédeinek merészsége, s hangjának új stílusa miatt eltilt a prédikálástól. De a fiatalság őt kívánja hallgatni s ugyanez az érsek a következő évben már maga kéri fel, hogy foglalja el újra a Notre Dame szószékét. A tömeg tódul a székesegyházba, nem azért, mert hisz, hanem mert hinni szeretne. A legtöbbje még Voltaire és Rousseau követője, de a szónoklat ösztönző hatásai alatt hamarosan kezd változni.
A két vezérhez harmadiknak csatlakozik Ozanam, aki a Sorbonne katedráján ismertette meg hallgatóságával azt a kultúr-tevékenységet, amit az Egyház a tudomány és a szociális élet terén fejtett ki az emberiségért. Fellépése arra az időre esett, mikor a különböző forradalmi irányok emelte közoktatási intézményekből kikerült ifjúság valósággal kiüldözte az egyetemről katolikus érzelmű elődjét. Ö pedig ebben a légkörben tűzte ki céljául, hogy kimutatja az igazi tudomány és a bölcselet egységét a katolikus világnézettel. Irodalom-történeti előadásai oly benyomásokat keltettek, mint a húsvéti harangszó. A hit és a tudás harmonikus diadalát hirdették. … Egy nemzedék legjobbjainak lelke suhant végig Ozanam előtt. A Sorbonne előadótermében lélekváltozások százai fűződnek előadásaihoz, de, még ezeknél is mélyebben szántott szociális működésével. A világvárosok légköre akkor már az intézményes szegénységtől s az új társadalmi osztályok, a proletárságnak jelentkezéseitől volt sivár és sötét, s a szociális kérdés iránt való közömbösség vádja már akkor igen erős hangsúllyal hangzott fel a vallással és Egyházzal szemben.
Azoknak tehát, akik mint Quinet, Michelet, Sand és most már Lamennais is az Egyház közeli bukását jósolgatták: Montalembert közéleti és szellemi szervező munkája, Lacordaire propagandaművészete és Ozanamnak a keresztény életstílus magaslatait hirdető tanítása tudtukra adta, hogy a katolicizmus él és virul Franciaországban.
Ezekkel a nagynevűekkel meg a kisebbekkel és névtelenekkel: mire 1848-at írtak, a katolicizmus elérte a reneszánszát Franciaországban. Olyan erőt képviselt, amivel minden tényezőnek komolyan kellett számolnia. De hatását nemcsak otthon éreztette, hanem külföldön is. Alig találunk országot, amely őket követve fel nem ébredt volna forradalmi álmodozásaiból, vagy legalább is közömbösségéből. Munkájuk természetesen nem volt mindenütt olyan sokrétegű és eredményekben olyan gazdag, mint a francia földön, de hogy alkotott s a későbbi dúsabb aratásnak magvetője lett, azt nem lehet elvitatni. Németországban München és Bonn ragadja magához a vezető szerepet. Amott J. Görres és Döllinger tűnnek fel, hogy a hiányokat pótolják s a világnézeti elsekélyesedést feltartóztassák, a német katolicizmust pedig megizmosítsák.
A katolikus hitélet úttörését Ausztriában Hoffbauer Szent Kelemen indította meg. Ö volt az, aki a liberalizmusban és szabadkőmívességben fuldokló felsőbb társadalmi rétegnek ismét visszaadta a lelki egyensúlyát. Munkája folytatókra talált a konvertita Werner-ben, Müller-ben és Klinkowström-ben. Az utóbbi és Kindmann megalapította az ú. n. Sonntagsblatt für die Jugend című ifjúsági lapot, mely a fiatalságot vezetgette vissza Krisztushoz.
Alig találkozik katolikus többségű ország, mely ebben az időben valami módon életjelt ne adott volna az effajta mozgalmakról. A katolikus vallás átütő erővel dolgozik mindenfelé. Belgiumban a jezsuiták ismét nekilátnak, hogy a bollandisták nagyszabású vállalkozását, a szentek életének kritikai feldolgozását folytassák. Spanyolországban Donoso Cortez vezetésével fáradozik egy lelkes csapat a társadalom visszahódításáért. Olaszországban a karbonarizmus ellenében ott találjuk a sanfedistákat. Olyan szereplők ragyognak fel, mint Franzoni, a missziók irányítója, Lambruschini, a nagy egyházjogász, Mezzofanti, a bámulatos nyelvismeretekkel megáldott bíboros, A. May, a világhírű archeológus, Silvio Pelico és Manzoni, a világszerte ismert költő és regényíró, az olasz katolikus romantikusok vezéralakja, a Jegyesek szerzője. Angliában lábra kap traktarianizmus néven az a folyamat, mely a katolikus megújhodáshoz hasonlóan azt célozza, hogy az anglikánizmus az ókereszténység szellemében reformálja meg hit- és erkölcstanát, valamint liturgiáját. Közvetve ennek is hasznát látja az Egyház, hiszen még XVI. Gergely életében elindul az a megtérési hullám, mely a katolikus Egyház partjaira emeli Newmant és társait, kik később pillérei lesznek angol hazájukban a katolicizmusnak. Ha tehát 1830-ig inkább az apály, mint a dagály uralta az Egyházat, ettől kezdve fordult a szél és megmutatkozott, hogy Krisztusban minden megújulhat. A nagy sávokban mutatkozó felújulásnak nem utolsó eredménye volt a missziók örvendetes fellendülése. Ez a kérdés nemcsak akkor volt szívügye XVI. Gergelynek, mikor a Propaganda élén állott, hanem akkor is, mikor a pápai trónra került. Utódjául előbb Pedicini, utána pedig 1834-ben Franzoni bíborost nevezte ki. Különösen az utóbbival olyan személyiség vette kezébe az Óceánon-túli missziók kérdését, ki minden gondját a krisztusi hit szertesugárzására fordította. A missziós mozgalomnak kedvezett Európa vallási szellemáramlata is, mely félmunkát végzett volna, ha az evangélium hirdetését a külső földrészekre szakadt katolikusok és pogányok közt programjába nem illeszti. Igen sok pap és szerzetes vállalkozott az ezer veszéllyel járó feladatra, hogy megvigye Krisztus tanítását a tengerentúlra elsősorban azoknak, akik a pogányság ősi babonáiban sínylődtek. Az európai gyarmatosító politika nem mindig és mindenben kedvezett a hitterjesztés céljainak. A kivándorolt fehérek magukkal vitték az európai kultúrát, de már a kultúra kitermelőjéről, a katolikus Egyházról megfeledkeztek s azon voltak, hogy fejlődését minél nagyobb mértékben elgáncsolhassák. Aránylag még az Egyesült Államokban volt a legtűrhetőbb a katolikus Egyház helyzete. A fokozatos bevándorlás és a hittérítés oly iramban haladt előre, hogy 1843-ban öt új püspökséget kellett létesíteni s ezekkel kilencre emelkedett a számuk. Kanadában e korszakban szünetelt a bevándorlás, de a kereszténység itt a természetes emberszaporulat folytán gyarapodott erősen. Míg ennek gondozását korábban kizárólag a 17. században alapított quebeci püspökség végezte, 1844-ben ezt érseki rangra lehetett emelni s alája újabb öt püspökséget csatolni. Ausztrália Angliának volt a deportációs gyarmata. Idekerültek a gonosztevőkön kívül a politikai bűnösök, köztük igen nagy számmal a hazájuk és vallásuk miatt üldözött írek is. Később megnyílt a bevándorlás útja, de tilos volt a katolikus vallás gyakorlata. Ez a tilalom csak 1832-ben szűnt meg, s ennek következtében Sydneyben megtelepedhetett egy katolikus pap is. Innen indult ki az újabb térhódítás s XVI. Gergely még megérhette, hogy egy érsekséget és két püspökséget állítson fel Ausztráliában, egyet pedig Tasmániában. Ázsia hatalmas földterületén Kína csak a nankingi béke megkötése (1842) után engedte meg az európaiak ismételt megtelepedését s velük együtt a katolikus hitterjesztők megjelenését is. India részben Portugália, részben pedig az angol „Kelet-Indiai-Társaság” protektorátusa alatt állott. A portugál kormány abból indulva ki, hogy a gyarmati kereszténység gondozására elegendő a goai érsek és suffraganeus püspökei, nem engedte meg a hittérítők kiküldését. A Propaganda-kongregáció ennek ellenére útnak bocsátott néhány vállalkozó szerzetest, akik angol és holland hajókon meg is érkeztek Indiába. Ebből azonban súrlódás támadt, amennyiben a portugál nemzetiségű keresztények nem akarták elfogadni új apostolaikat, sőt még a goai érsek is saját joghatóságának a megsértését látta működésükben. A viszályt nem szüntette meg, hogy a hittérítők kizárólag a pogányok katolizálásán fáradoztak. A kölcsönös féltékenység, a párhuzamos versengés végülis az ú. n. goai szakadáshoz vezetett, melyet csak XVI. Gergely második utódjának, XIII. Leó pápának sikerült megszüntetni. A Szunda-szigetek és az Antillák Hollandia alá tartoztak s kormányuk eleinte vonakodott, hogy megengedje a kereszténység terjesztését. Enyhülés csak 1842-ben állott be, amikor hosszas tárgyalások után lehetővé tette, hogy a Szentszék Batáviában és Curacaonban apostoli helynökségeket állíthasson fel. Afrika nagyrészt francia és angol főhatóság alatt állott. Azokban a tartományokban, ahol a franciák voltak a gyarmatosítók, simábban haladt előre a kereszténység. Algírban már 1838-ban püspökséget kellett szervezni, de örvendetes eredményről számolhatott be az egyiptomi és a gabuni misszió is. Ez utóbbi apostoli helynököt kapott. Az angol kormány javára írható, hogy nem támasztott nehézséget a fokföldi térítések elé. Itt szintén olyan szépen fejlődött a kereszténység, hogy számára ugyancsak apostoli helynököt kellett kirendelni. A lazaristák és a kapucinusok bevonulásával Abesszínia is megnyitotta kapuit a katolicizmus előtt. A világrészek e meginduló kereszténysége karöltve az európai katolicizmus fellendülésével örömmel tölthette el XVI. Gergely lelkét s kárpótlásul szolgálhatott azokért a veszteségekért, amik az ellenséges front részéről érték. Amikor 1846. június 1-én meghalt, azzal a megnyugtató érzéssel hajthatta örök álomra fejét, hogy a gondjaira bízott Szent Péter hajója a viharok között is biztosan szeli a hullámokat. Krisztus Egyházát a nagy forradalom kitörésétől egészen 1848-ig rövid időközök kivételével állandóan a könny, a börtön, a megfélemlítés és a vér árnyéka borította. Hatalmas rengések, politikai és társadalmi változások akarták eltüntetni a föld színéről, a tömegek lelkében való hitéleti hanyatlások, erkölcsi elferdülések, szellemi és tudományos irányok szövetkeztek ellene. Nem egyszer úgy látszott, sikerrel. És mégis mindhiába! Az Egyház túlélte valamennyi támadóját: a forradalmak 1789-ben induló sorát, a politika teljes szekularizálódását, a gazdasági, társadalmi, tudományos és világnézeti támadásokat. Mindezek erősen próbára tették, köztük úgy állott, mint emésztő tűzben. Ebben a tűzben újhodott meg, mint a főnix. De ez az ő örök története, mely minden időben megismétlődik. Él és halad, küzd és fejlődik, szenved és alkot, elvégezve krisztusi misszióját:
|
vissza