Bergoglio új „apostoli” konstitúciót ad a római „kúriának”, ami az ő reformjai értelmében fogja újraszabályozni a „kúria” szervezetét és munkáját. Ez az új alkotmány a római kúria eddigi utolsó, 1988-ban Wojtyla által kiadott konstitúcióját fogja felváltani. Már közzétették az új alkotmány nevét, ami így hangzik: Predicate Evangelium. Oscar Rodriguez Maradiaga „bíboros” a napokban részleteket is elárult az új irat tartalmából. Maradiaga, Tegucigalpa „érseke” Hondurasban, Bergoglio legszűkebb bizalmasainak köréhez tartozik. Mint Bergoglio embere, ő koordinálja azt a C9-„bíboros”-tanácsot, amit Bergoglio hozott létre azzal a feladattal, hogy a kúria reformjában tanácsokkal lássa el őt. …      Az eredetileg 9 „bíborosból” álló tanács mostanra hat főre zsugorodott. Afrika és Dél-Amerika képviselőit Bergoglio idős koruk miatt mentette fel. Óceánia képviselőjét, Pell „bíborost” Bergoglio éppen most menesztette, még mielőtt ügyében az ausztrál bíróság jogerős ítéletet hozott volna. Ezzel Bergoglio világossá tette, hogy 1) a világ bíráskodását szolgai módon már a puszta gyanúsítgatás szintjén készséggel elfogadja; 2) a maga részéről már a jogerős bírósági döntés előtt pálcát tört Pell felett, és lemondott róla. Sőt, az egész világot felháborító intézkedés, azaz Pell előzetes letartóztatásba vétele után Bergoglio még jobban megalázta Pellt azzal, hogy megtiltotta neki a papi gyakorlat folytatását. … Egy 2019. március 4-én nyilvánosságra hozott interjúban, amit Maradiaga a progresszív, spanyol nyelvű Religion Digital híroldalnak adott, többek között ezek hangzottak el: Kérdés: Mikor lép életbe a kúria reformja? Maradiaga: A konstitúció már készen van. Most éppen a szöveg különböző nyelvekre való lefordítása zajlik. Utána a püspöki konferenciák kapják meg, hogy állást foglalhassanak róla, és ezt követően fogja Bergoglio kihirdetni. [Már ez az eljárás is mutatja, hogy Bergoglio nem gyakorolja „pápai” hatalmát.] Kérdés: Elárulhat nekünk részleteket a dokumentumból? Maradiaga: Ne várjanak rendkívüli dolgokat. A kúriát érintő számos reformról van szó. Sok dikasztériumot összevonnak, de ami a legfontosabb, az magának a konstitúciónak a szelleme. Korábban a kúriát piramisként értelmezték, melynek csúcsán a pápa áll, közepén a kúria, és a püspöki konferenciák lent. A mostani dokumentum azt hangsúlyozza, hogy a kúria nem hatalmi testület többé, hanem szolgálat, ami a püspöki konferenciákat is szolgálja. És sokkal több dokumentum szól majd a nemzeti püspöki karoknak. A katholisches.info weboldalon március 5-én jelent meg ez a cikk, azóta – tudtommal – senki nem kommentálta, nem szólt hozzá. Holott itt valami földrengető dologról van szó, aminek a végét már nem csak sejteni, de szinte biztosra tudni lehet. Emlékezzünk arra, hogy dél-amerikai püspökök korábban arra szólították fel Bergogliot, hogy olyan intézkedéseket hozzon, melyek visszavonhatatlanul megváltoztatják a római szekta létét. És arra is, hogy maga Bergoglio nyilatkozta korábban, hogy tudja, hogy nincs sok ideje, hogy elvégezze mindazt, amit neki kell megtennie.      Nos, úgy látszik, hogy ez az új enciklika a pápaság megszüntetését, Bergoglio, valószínűleg egyik legfontosabb és utolsó feladatát, irányozza elő. Ezzel kapcsolatban nagyon érdekes beleolvasni Graber püspök „Athanasius és korunk egyháza” címmel 1973-ban megjelent könyvecskéjébe, melyből néhány részlet már 2012-ben felkerült a honlapra ezzel a címmel: A pápaság megszűnik; megszentelt kés alatt hal meg, amit az utolsó zsinat atyái fognak megfenni. Ebből a cikkből valók a következő részletek, mondhatnánk prófétai jóslatok, melyek napjainkban szinte hátborzongató módon szóról szóra teljesednek be:      Roca ex-kanonok (1830-1898), egyesek szerint a „legintenzívebb aposztata”, és akit végül kiközösítettek, ilyeneket írt és hirdetett: „Az új egyház, mely talán már semmit sem tud megőrizni a skolasztikus tanításból és a korábbi Egyház eredeti formájából, mégis Rómától kapja meg a felszentelést és a kánoni joghatóságot. [!] … Egy áldozati cselekmény van készülőben, mely ünnepélyes jóvátételt jelent. A pápaság megszűnik; megszentelt kés alatt fog meghalni, amit az utolsó zsinat atyái fognak megfenni. A pápai cézár egy az áldozatra megkoronázott ostya lesz.”      Egy másik pap, Melinge abbé, ismertebb nevén Dr. Alta, akit még csak nem is közösítettek ki, ugyanezekben az években (1907. körül) könyvében bemutatta azt a programot, ami szerint a hozzá hason gondolkozásúak „dolgoznak”; E program egyik pontja így szól: „A római pápaság kicserélése egy „pluri-felekezeti” pontifikátusra, mely képes egy mindenoldalú ökumenizmushoz alkalmazkodni.” [!]      Egy jelentős szabadkőműves, Yves Marsaudon, 1964-ben Roncallinak ajánlott könyvében így mutatta be a szabadkőműveseknek körülbelül 1908 körül megváltoztatott stratégiáját: „Többé nem az Egyház megsemmisítése a cél, hanem a belsejébe nyomulva, meg kell próbálni kihasználni.” [!]      Már egy 1819-ből származó titkos utasításban, mely valóban luciferi szellemet lehel, ez áll: „Hízelegj minden szenvedélynek, a legrosszabbnak ugyanúgy, mint a legnemesebb lelkületűnek.” És egy 1839. augusztus 9-én kelt levélben ezeket a mondatokat olvassuk: „Nem szabad a bűnt individualizálnunk. Hogy a patriotizmus arányaihoz és az Egyház elleni gyűlölethez növekedjen, a bűnt általánosítanunk kell. A katolicizmus és a monarchia, a szociális rend e két alappillére a korrupció alatt összedőlhet; mi azonban soha nem hagyjuk magunkat megrontani. Ne csináljunk hát mártírokat, hanem tegyük népszerűvé a bűnt a tömegek körében. Akármire is törekedjenek öt érzékszervükkel, annak kielégülést kell találnia. Teremtsetek szíveket tele bűnnel, és nem lesz több katolikus emberetek. Ez a korrupció, amibe mi belekezdtünk, vagyis a nép korrupciója a klérus által, a klérusé miáltalunk, ez a nagy korrupció, mely minket oda vezet, hogy az Egyháznak megássuk a sírját.” Graber püspök könyvecskéje előszavában olyan emberektől is idéz, akik megpróbálták a figyelmet felhívni az Egyház ellen folyó alattomos támadásokra. Megemlíti Cosmus Flam (valós nevén dr. Josef Pietsch), 1930-ban „Athanasius kommt in die Großstadt oder die Tiergrube” (Atanáz a nagyvárosba jön vagy az állatverem) címmel megjelent könyvét, amit utópisztikus regénynek nevez. („Figyeljék meg az író, Flam kiváló prófétai képességét. … Vagy nem lett szinte minden, amit a költő annak idején előre látott, időközben, részben még felül is múlva a jóslatokat, valóság?”)      E könyvből valók a következő részletek: Az író bemutatja a nagyvárost, „amiből Istent, a szellemet, a lelket, a természetet radikálisan kiűzték, ahol a szeretetet szexualitássá alacsonyították le, és ahol a technika diktatúrája uralkodik. Ebben a városban kis csapat ember él, akik hallottak valamit Krisztusról, és magukat keresztényeknek nevezik. E kompromisszumban élő keresztényekhez intézi Atanáz intő szavait: Ti a világosság gyermekei akartok lenni, de a világ gyermekei létről sem mondotok le szívesen. Hinnetek kellene a bűnbánatban, de inkább az új idők adta örömökben hisztek. Kegyelemről kellene beszélnetek, de ti inkább az emberi haladásról beszéltek. Istent kellene hirdessétek, de ti inkább az embert és az emberiességet hirdetitek. Krisztus után nevezitek magatokat, holott inkább Pilátus nevét kellene viselnetek. … Ti vagytok a nagy romlás. Mert középen ültök. Középen, a világosság és a világ között akartok élni. Mesterei vagytok a kompromisszumoknak, és a világgal haladtok együtt. Én mondom nektek: Menjetek el inkább a világba, és hagyjátok el a Mestert, akinek országa nem e világból való.” [Ide ma nem csak a langyos laikusok tartoznak, hanem mindenekelőtt a „harcos” új-konzervatívok, mint például az a Schneider és Müller, akik Bergoglio legújabb szentségtörésekor nemtetszésüket fejezték ki a sajtónak, majd mára mindketten visszavonták eme kijelentéseiket. Korunkban a langyosok e csapatára vonatkoznak leginkább Urunk Jézus Krisztus dörgedelmei: „Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt. Magatok nem mentek be, s akik be szeretnének jutni, azokat meg nem engeditek be.” (Mt 23,13)] További részletek Graber püspök könyvéből:      X. Pius pápa a modernizmust „comulatio omnium haeresium”-nek, azaz „minden eretnekség gyűjtőmedencéjének” nevezte. És valóban, ha visszapillantunk az ókor egyházára, akkor valóban a mostani tévtanokat látjuk ott is, melyek korunkban csak új köntösben jelennek meg. Például Ariust, aki tagadta a Fiúnak az Atyával való egylényegűségét: A róla elnevezett arianizmus ma ott él, ahol azt az egyértelmű hitvallást, hogy Krisztus igaz Isten, kikerülik [illetve tagadják, lásd Ratzinger és a zsinati egyház krisztológiája], és helyette a legkülönbözőbb pozitív emberi jelzőkkel aggatják tele – csakhogy ezzel gyakorlatilag hitünk alapdogmáját tagadják meg. A pelagianizmus – ami az áteredő bűn létét kérdőjelezte meg, és az emberi akarat erejét annyira túlhangsúlyozta, hogy a kegyelem már alig játszik szerepet – ma újabb virágkorát éli. Különös, hogyan lesznek mind ezek a tévtanok ismét fertőzők. Hogy mi ennek az oka? A misztériumtól való menekülés és az ember önhatalmúsága, ami számára a Krisztus-titok ariánus megoldása sokkal meggyőzőbb, mert korlátolt rációja számára ez még érthető. És az ember akaraterejével való öntelt hivalkodás, ami mindenre képes, amit el akar érni, és aminek ezért nincs szüksége arra, hogy magát egy kegyelemszerű természetfeletti erővel vezettesse. Mindez össze van keverve egyfajta gnózissal, mely az ókorban egyik irányzatával a fiatal kereszténységet a világba akarta integrálni, vagyis már akkor aggiornamento-t [ami Roncalli és Montini célja volt az ú. n. II. Vatikáni Zsinattal] akart megvalósítani.      De hagyjuk a múltat, ugorjunk át egy egész évezredet, és máris a történelem legnagyobb szellemi felfordulásánál, a humanizmusnál és a reneszánsznál vagyunk, melyek alatt a luciferi terv teljes egészében lelepleződött. Ugyanis ezekkel kezdődik el az a szekuláris folyamat, ami ettől kezdve a történelem irányát és az életérzést meghatározza. Itt megy végbe a kopernikuszi fordulat, csak ellenkező értelemben. Míg a humanizmus megjelenéséig az ember és a történelem Istenre irányult, Őhozzá igazodott, addig a humanizmussal és a reneszánsszal az ember válik középponttá, ami mellé aztán négy évszázaddal később az anyag csatlakozik, ami mára már túl is szárnyalta az embert. Innentől kezdve az ember lesz minden dolog mércéje. És ez a trend a Legszentebb előtt sem áll meg. Isten félre lett helyezve, még az imákban is az ember dominál.” Graber püspök ugyancsak ebben a könyvben teszi fel ezt a kikerülhetetlen kérdést Roca-val és társaival, azaz a szemtelenül elharapódzó nyílt eretnekekkel és eretnekségekkel kapcsolatban: „Tévedés lenne azt hinni, hogy egy különc gondolatairól van csak szó; nem, mindez egy sor Roca-hoz hasonlóan gondolkodó személy írásaiban jelenik meg, könyvek tömkelegében, melyek legalábbis abban az időben (azaz a 19. században) a világ egész nyilvánossága számára elérhetőek voltak. És ezért fel kell tennünk a kérdést: Miért nem vett az Egyház tudomást ezekről a dolgokról?”      E kérdésre csak egyetlen válasz ad elfogadható magyarázatot: A lanyhaság és az eretnekségek a humanizmus és a reneszánsz – de nyugodtan mondhatjuk, Krisztus mennybemenetele, de legkésőbb a nominalizmus elterjedése óta – átitatták magát a klérust is (ne felejtsük, hogy minden, de legalábbis a legtöbb nagy eretnek eredetileg katolikus pap volt), és legkésőbb a 19. század közepére egészen a hierarchia csúcsáig is eljutottak. Wolfgang Goderski, egy elkötelezett NOM-os publicista, „Egy fantasztikus élet – Don Bosco” című könyvének „Önkéntes "rabságban" a Vatikánban” című fejezetében a 171. oldalon ezt írja IX. Piusról:      A Egyházi Állam elfoglalása, bekebelezése [1870. szeptember 20.] után „nem sikerül az olasz kormánynak a pápát rábírni arra, hogy az Egyházi Állam végleges elfoglalását elismerje. Ezért Olaszország magától próbálja meg a pápa helyzetét az új királyságban elrendezni. Egy 1871. május 13-án meghozott törvénnyel függetlennek és sérthetetlennek garantálja a pápa személyét, meghagyja neki a Szent Péter dóm körüli vatikáni területet, a Lateránt és nyári rezidenciaként Castel Gandolfot, és biztosítja számára a világ püspökeivel és a katolikus világgal való szabad kapcsolattartást, valamint tan- és pásztorhivatalának szabad gyakorlását. – IX. Pius haragosan zárkózik be a Vatikánba, amit önkéntes rabként soha többé nem fog elhagyni. Öregen és őseitől örökölt, régimódi elképzelésekbe [!] bezárva, nem képes többé belátni, hogy az elkövetkezendő idők kavargásait és civódásait Krisztus földi helytartói hivatalának éppen az fog segíteni túlélni, hogy a pápa személye tisztán a keresztény világ szellemi elsőbbségére korlátozódik: annak a tévedhetetlenségnek a viselőjeként, amit Krisztus már Péternek megígért, amikor átadta neki a mennyország kulcsait, és ami Péter utódainak pár hónappal korábban [éppen őáltala] a zsinaton ünnepélyesen meg lett erősítve. „Te vagy Péter, és én erre a sziklára építem Egyházamat”, mondta Jézus Máté Evangéliumában.” Jean Anouilh „Becket avagy Isten becsülete” című drámájának harmadik felvonásában Becket Tamás (1118-1170) – a katolikus középkorban – még ezt mondja püspöktársainak:      „Ha én nem védem meg a papjaimat, ugyan kicsoda védi meg őket? Gilbert de Clare a törvényszéke elé idézett egy klerikust, aki az én bírói hatásköröm alá tartozott. … Nem érdekel, hogy mivel vádolták azt az embert. Ha eltűröm, hogy világi törvényszék ítélkezzen papjaim fölött, ha eltűröm, hogy Robert de Vere elrabolja, amiképp meg is tette, egyik kolostorunkból egyik tonzúrás szerzetesünket azon a címen, hogy szökött jobbágya, nem adok, püspök uraim, öt évet, és szabadságunk, létünk egy fabatkát sem fog érni. Kiközösítettem Gilbert de Clare-t, Robert de Vere-t és Guillaume d'Aynesfordot. Isten országa éppúgy védekezik, mint a többi ország. Vagy talán azt hiszik, a jognak csak színre kell lépnie, s már a szép szeméért nyert ügye van? Régi ellensége, az erő nélkül nem ér el semmit.” Pell „bíboros” esete világosan megmutatja, hova jutott el a katolicizmus, az egykor katolikus Róma 1170-től mostanra. Hogyan adott fel mindent: nemcsak hitét, de szuverenitását, becsületét, egyáltalán mindenét.      A www.katholisches.info weboldal 2019. március 8-án számolt be arról, hogy az „egy világvallás” szabadkőműves templomának felépítése elől minden akadály elhárult. Németország fővárosa, Berlin vörös-zöld szenátusa arról döntött, hogy e „templom” számára az építési telket 1 (azaz egy) Euro kamatért az építendő templom rendelkezésére bocsátja. Ez a döntés is bizonyítja, hogy a német állam hivatalosan támogatja, hogy Berlin szívében „A három vallás háza” felépülhessen. Ezzel a projekttel mintegy hivatalosan is megkezdődik az új kor, melyben a gnózis régi álma az egyetlen világvallásról végre megvalósulhat.      House of One, ez a hivatalos neve annak ezen objektumnak, melynek alapkövét – amennyiben az építés költségéből, azaz 43,5 millió Euróból 10 millió összejön – a tervek szerint 2020-ban húsvét keddjén, azaz április 14-én teszik le Berlinben. Ezen új Bábel tornyának tervei itt nézhetők meg: https://katholisches.info/2019/03/08/das-haus-des-einen-in-berlin-entsteht-der-freimaurertempel-der-zukunft/      Ebből a cikkből valók a következő részletek:      Berlin kultúrájáért felelős szenátor, Klaus Lederer – aki a radikális baloldali párt (mely az egykori DDR állampártjának utódpártja) – e nagyvonalú ajándékot a „House of One nagy jelentőségével” okolta meg. Németország azt akarja, hogy „világméretű példakép legyen a tolerancia, a nyitottság, a sikeres párbeszéd és a vallások konstruktív együttműködése számára egy pluralista városban”. … A projekt azt az ideát követi, mely az ú. n. „ábrahámi vallásokat”, a kereszténységet, a zsidóságot és az iszlámot egy „közös térbe” hozzák össze. Másképp kifejezve: Az állam segítségével azokat akarja összekényszeríteni, melyek nem tartoznak egymáshoz.      Ez a berlini projekt egészen Bergoglio ízlése szerint való. Bár a katolikus római szekta nem vesz részt benne (a három résztvevő vallás: a protestánsok, zsidók és muzulmánok), de az Osservatore Romano, Bergoglio hivatalos lapja, részletesen és minden kritika nélkül tudósított róla. „Innovatív projektként” üdvözölte, és lelkesedett „a három nagy monoteista vallás közös házának” ideájáért. [lásd ezzel kapcsolatban Bergoglio egyik első videóüzenetét.] – Ugyanilyen eufórikusan nyilatkozott Bergoglio napilapja Berlinről, mint a „multi-kulturalizmus és multi-vallásosság kísérleti városáról”: „A választott telek a Berlin középkori részében található Petriplatz (Péter tér), abban a városban, mely a legújabb történelemben a szakadás jelét hordozta magán, és ami ma csaknem a multi-kulruralizmus európai szimbólumává lett, 250 különböző vallási közösséggel”, írta az Osservatore Romano. …      A House of One érzékelhetően, és nyilván szimbolikusan is azokon az alapokon, azokon a romokon fog felépülni, melyen az egykori katolikus Szent Péter-templom állt. A DDR megszűnte után a protestánsok visszakapták azt a telket, amin az 1150-ben épült katolikus Szent Péter templom állt, és amit a „reformáció” alatt a protestánsok profanizálták és birtokukba vettek.      A II. világháború végén a Vörös Hadsereg lerombolta a templomot, majd 1960-ban a még álló romokat a kommunista rezsim eltávolította, mert azok zavarták a „szocialista városképet”. A mostani építkezés során a romokat láthatóvá és látogathatóvá fogják tenni. Az e romokra tervezett épületben egy protestáns „templom”, egy zsinagóga és egy mecset kap helyet, melyeket egy közös „üres kupola” fog össze (ami kívülről nem látható). Úgy tűnik, hogy ez a három vallást uraló központi építmény lesz a jövő központi temploma, ami a vallásokat összehozza és legyőzi. [Aki megnézi a fent megadott képeken a terveket, az megdöbbenten látja, mennyire összevág ez az üres kupola a fent említett Roca féle idézettel: „A pápai cézár egy az áldozatra megkoronázott ostya lesz.”] És ezzel az Isten-gyalázó történettel visszakanyarodtunk cikkünk voltaképpeni mondanivalójához, ami így foglalható össze: Bergoglio egyenes úton, eltökélt léptekkel halad elsődleges célja, a pápaság megszüntetése felé. A felé a cél felé, aminek megvalósítását megbízói immár legalább két évszázada maguk elé tűztek. Ezt a tervet egyébként utoljára Malachi Martin írta meg az 1996-ban megjelent „Az utolsó pápa” (Windswept House) című profetikus könyvében. M. Martinra ugyanúgy nem hallgatott senki, leleplezéseit, próféciáit ugyanannyira nem vették komolyan a megmaradt katolikusok, mint a 19. században leírt, fent idézett szabadkőműves és eretnek publikációkat. Vajon miért, tehetjük fel a kérdést, amikor ezekben az években már a napnál is világosabban kirajzolódtak e terv részletei, és az is, hogy a megvalósítás egyre előrébb halad?      Ahogy a fentebb feltett kérdésre is csak egyetlen logikus válasz adható, ugyanúgy erre is: Az évszázadokkal ezelőtt elkezdődött hitehagyás mára gyakorlatilag teljessé vált. Olyan teljessé, hogy a NOM-os szekta követői valószínűleg ugyanannyira nem fogják észrevenni, hogy már nincs pápájuk, nincs pápaságuk, ahogy sok helyütt a 16. század katolikusai nem vették észre, hogy hitehagyott papjaik protestánsokká tették őket. Csak az nem világos még teljesen, hogy mire fognak a mai új-konzervatívok – mint például az FSSPX tagjai, vagy a zsinati szektában működő „hivatalnokok” – hivatkozni, amikor ez bekövetkezik; azaz hogyan fogják igazolni magukat, amikor Bergoglio maga fogja bejelenteni, hogy nincs pápa többé. Akkor ők kihez fognak futni majd, kihez fognak igazodni? A honlap „Mi végre vagyunk a világon?” címmel megjelent írásában már szó volt az új-konzervatívok eme dilemmájáról:      „És azok az írásmagyarázók, akik komolyan vették a Bibliát, arról is meg voltak győződve, hogy miután Róma, az új Babilon, a Jelenések könyvében említett kéjnő, örökre elpusztul, az ezeréves birodalom, Jézus királyságának új székhelye Jeruzsálem lesz. … Ahogy a zsidó papok nem fogadták el Jézust a nekik ígért Messiásnak, és az Ószövetség idézeteivel harcoltak ellene és követői ellen, akár még saját pusztulásuk árán is, úgy harcolnak most az ember-csinálta-egyház különböző csoportjaiba tartozó funkcionáriusok a kompromisszumok nélküli katolikus hit ellen, mely magába foglalja Jézus szavainak komolyan vételét, köztük a keresztelés elengedhetetlen szükségességét az üdvösséghez, és az ezeréves birodalom eljövetelét. Gondoljunk Jeruzsálem pusztulására: a zsidók még akkor sem adták meg magukat, amikor templomuk már égett, és Dávid fellegvárába húzódtak, arra hivatkozva, hogy Jahve nem engedi elpusztulni választott népét, és legalább a legeslegvégső pillanatban megmenti őket. Ugyanígy barikádozzák el magukat az ember-csinálta-egyház érvénytelen szentelésű »papjai« az igazságtól, azt hangoztatva, hogy Jézus maga jelentette ki: 1) veletek vagyok a világ végezetéig; 2) a pokol kapui sem vesznek erőt Egyházamon. Bukásuk oka ugyanaz lesz, mint a zsidó papokéé volt: saját személyüket összetévesztik Jézus igazi követőivel, akik nem a holt betűt, hanem a betűk mögötti tartalmat követik: őket Jézus valóban soha nem hagyja el, velük mindig együtt lesz, és ameddig hűségesek, addig azt sem engedi meg, hogy bármilyen eretnekség megtévessze őket.” A híres konvertita, André Frossard (1915-1995) francia publicista, aki 20 éves korában egy csodás látomás hatására tért meg, megtérését a „Van Isten, találkoztam vele” című könyvben próbálta elmesélni. Könyve valójában és szándéka szerint is arról szól, hogy a maga részéről semmi, de abszolút semmi nem járult hozzá megtéréséhez, ez Isten teljesen ingyenes ajándéka volt, ami tökéletesen felkészületlenül érte őt. Ezért foglalkozik könyvének 99 százalékában a megtérése előtti időkkel, azaz felmenőivel, gyerekkorával és ifjúsága éveivel. Falujának keresztényeit így írja le:      „Akik taníthattak volna minket, ti. a falu keresztényei, nos, azok szintén hallgattak. Egyrészt tapintatból, másrészt meg hogy elkerüljék a gúnyolódásunkat. Szabad szemmel nem lehetett látni jámborságuk jeleit; leszámítva harangzúgásos ünnepeik süteményeit, fogalmunk sem volt, mit adhatnának nekünk. Hétköznapi erkölcsi életük nagyjából megegyezett a mienkkel, kivéve az engedelmesség és az alázat két sajátos erényét, ami előttünk súlyos hibának minősült. Abban is különböztek, hogy úgy tűnt, valami jutalom érdekében cselekednek, vagy jövőbeli büntetéstől félnek. Ez a zsoldos lelkület nem váltott ki belőlünk túlzott megbecsülést. Nem tudták, amit mi, hogy ti. Jean-Jacques Rousseau egy filozófiai nyilatkozattal eltörölte az áteredő bűnt, és hogy az ember természeténél fogva jó. Mintha inkább azt hitték volna, hogy az ember természeténél fogva rossz. Az akkori keresztények [kb. az 1915-1925-ös években] még nem fedezték fel a természetet, a tudomány ígéreteit és a szabadság jótékony hatalmát. Óvatosan mozogtak a tilalomfák között, nem merték megismerni a dogokat, éppen csak súrolták a teremtett világot. Nekünk az volt a benyomásunk, félnek az élettől, meg attól, hogy rosszul használják fel.” Az alig 100 évvel ezelőtt élt keresztények élete, amit Frossard abszolút hitelesen mutat be, ismét annak a feltevésnek az igazát bizonyítja, hogy az egész technikai forradalomnak nem volt más célja, minthogy az értelmiség és a klérus körében már régen létező hitvesztést az egyszerű, még mindig apáik hitét és erkölcsét követő egyszerű katolikus nép között is elterjesszék. Sátánnak miután megnyerte az értelmiségi réteget, a velük elért eredményeit valahogyan a lehető legrövidebb időn belül mindenütt és mindenkinél el kellett terjesztenie. És az emberek figyelmét a természetfeletti életről százszázalékosan az anyag mindenhatóságára kellett terelnie. Nos, ezt sikerült neki mára elérnie! Ebben a világban élünk mi. És akármeddig is tart ez az időszak, abban egészen biztosak lehetünk, hogy a végidőben vagyunk, az ember-csinálta történelem utolsó napjaiban, ahol nem az a kérdés többé, hogy melyik hatalom, ország mikor, hol fog támadni, hanem egyedül az, hogy Isten meddig tűri az állattá alacsonyodott emberek lázadását és gyalázkodását. Lásd ezzel kapcsolatban a honlapon Maurizio Blondet cikkét: „Szinte boldog vagyok, hogy hamarosan véget ér”.      És Bergoglio terveivel kapcsolatban ezeket:      Ferenc, a pápa [?], aki felszámolja a pápaságot;      Egy pápa [?] lemondása után a pápaság lemondása következik?;      Vissza nem fordítható reformfolyamatok. Végezetül álljanak itt a zelozelavi.wordpress.com blogon 2019. március 7-én megjelent írás befejező fejezetei. A cikk – melynek címe: „Bátor aktus” – azokat a követeléseket sorolja fel, melyeket „prominens”, „harcos”, igazhitű” stb. „katolikusok” támasztanak Bergoglio, illetve a zsinati szekta felé (nők pappá szentelése, a cölibátus eltörlése, több demokrácia, a homoszexualitás elismerése, a laikusok több beleszólási joga stb. stb.):      12. Helyes, csak így tovább! Minél jobban megszabadul az ember-csinálta-egyház minden a lényétől idegen katolikus maradványtól, amelyekkel egykor teletűzdelte magát, annál világosabban mutatkozik meg igazi énje. Ismerjük ezt a folyamatot a protestáns szektáktól, melyek mind elég sokára szabadultak meg teljesen „katolikus tojáshéjaiktól”, sőt melyek egyike-másika még ma is hord magán bizonyos katolikus maradékokat. … Ugyanez vonatkozik a római szektára is. Az ő „szenteléseik” is érvénytelenek; – Akkor meg miért ne részesüljenek ezekben a nők is? „Papjaik” már csak szociális-lelki szolgálattevők; – Akkor meg miért ne szabadna nekik megnősülniük? „Hierarchiájuk” pusztán emberi berendezkedési forma; – Miért ne lehetne akkor demokratizálni? Alkotmányuk nem isteni, hanem tisztán emberi alkotás; – Miért ne lehetne akkor megváltoztatni?      Csak azt ne képzelje senki, hogy ezen változtatások után kevesebb visszaélés lesz. Csak annál kevesebb cirkuszt csapnak majd ezek körül, amennyivel kevesebb katolikus maradványt lehet velük eltalálni, meggyalázni és nevetségessé tenni. Akármennyire is taszító számunkra a zsinati szekta, az még minket is meg fog rendíteni, amikor – annak mintájára, ahogy Montini letette a tiarát – Bergoglio leteszi „pápai” gyűrűjét, és hivatalosan bejelenti a pápaság megszűntét. Csak ez bennünket, valódi szedesvakantistákat, pusztán érzelmileg fog érinteni, hiszen mi tudjuk, hogy már évtizedek óta nincs katolikus pápa; szemben az új-konzervatívokkal, akiknek hazug élete fog Bergoglio ezen lépésével összedőlni. Feltéve: 2019. március 10.