Extra ecclesiam nulla salus – Az egyházon kívül nincs üdvösség
(forrás: https://heilsdogma.wordpress.com/2011/08/10/extra-ecclesiam-nulla-salus/)

A római katolikus Anyaszentegyház tévedhetetlen tanítása:
     – „Egy pedig a hívek egyetemes Egyháza, amelyen kívül egyáltalán senki sem üdvözül.” (DH 802) – IV. Lateráni Zsinat 1215. november.
     – „A katolikus Egyház állandó egyetértés alapján azt is vallotta és vallja, hogy az ismeretnek nemcsak elvi, hanem tárgyi szinten is két különböző rendje van: elvi szinten azért, mert az egyikben a természetes ész, a másikban pedig az isteni hit vezet el bennünket a megismerésre; tárgyi szinten pedig, mert azon túl, amire a természetes ész képes eljutni, olyan, Istenben elrejtett misztériumok is elénk kerülnek, hogy higgyünk bennük, amelyek egyedül isteni kinyilatkoztatás révén jöhetnek tudomásunkra.” – 1. kánon: „Aki azt mondja, hogy az isteni kinyilatkoztatásban nincsenek valódi és sajátos értelemben vett misztériumok, hanem a kellően művelt ész a hit összes dogmáját pusztán természeti alapelvekből kifolyólag megértheti és bebizonyíthatja, legyen kiközösítve.” (DH 3015, 3041) – Vatikáni Zsinat 1869. december 8.-1870. október 20.
     – „Az Istentől kinyilatkoztatott hit tanítása ugyanis nem arra való, hogy az emberi elme azt, mint valamiféle filozófiai agyszüleményt, tökéletesítse, hiszen isteni örökség gyanánt Krisztus Jegyesére van bízva, hogy ő híven megőrizze és csalhatatlanul értelmezze. Ezért a szent dogmáknak is mindig ahhoz az értelméhez kell ragaszkodni, amelyet az Anyaszentegyház egyszer meghatározott, s ettől bármely tökéletesebbnek látszó és annak nevezett értelmezés címén eltérni nem szabad.” – 3. kánon: „Aki lehetségesnek mondja, hogy az Egyház által előadott dogmák majd a tudomány előrehaladtával attól eltérő értelmet nyerhetnek, mint amilyet az Egyház azoknak tulajdonított és tulajdonít, legyen kiközösítve.” (DH 3020, 3043) – Vatikáni Zsinat 1869. december 8.-1870. október 20.


A következő tanulmányt egy ismeretlentől kaptam [akiről csak azt tudtam kideríteni, hogy német nyelvterületen él] e-mailben ez év januárjában. Sokáig csak „kerülgettem”, „ízlelgettem” e rendkívül komoly és a mai ember számára szinte felfoghatatlan tanulmányt. De minél többet foglalkoztam vele, annál inkább felfogtam, hogy hitünk sarkalatos kérdéséről van szó, ami mellett senki nem mehet el: vagy így, vagy úgy választ kell adnia rá (aminek következtében vagy elmélyül, vagy elsekélyesedik a hite).
     Ahogy a 2016. május 23-i szerkesztői üzenetekben írtam, amikor német nyelven feltettem e cikket, megpróbálom lefordítani az egész művet, ami egy 53 oldalas dokumentum esetén nem lesz kis munka, és sokáig el fog tartani.


I. Bevezetés

Amikor Isten Fia bevégezte megváltói művét, felnyitotta a mennyei birodalom addig bezárt kapuját. Az emberi nem teljes egészében elveszett volna, ha az Úr könyörületből nem lett volna emberré és nem váltotta volna meg az emberiséget. A megváltás útja egyedül Krisztuson keresztül vezet. Ő maga határozta úgy, hogy minden egyes ember üdvéhez feltétlenül szükséges az Egyházhoz való tartozás, vagyis aki meg akar menekülni az elkárhozástól, annak tagja kell lennie az Ő misztikus testének. Ez az üdv elnyerésének legeslegelső feltétele, ami a keresztség szentsége által megy végbe. Tévedhetetlen dogma, hogy az Egyházon kívül nincs üdvösség, és mindenki, aki az Egyházon kívül hal meg, elveszik.
     Természetes, hogy ez a tanítás az Egyház összes ellenségénél a kezdetektől fogva nagy felzúdulást okozott. Majd a szabadkőműveseknek a társadalmak felett aratott győzelme mindenképpen le kellett rombolja az egyedül üdvözítő Egyházban való hitet. Rousseau „A társadalmi szerződés” című műve 4. könyvének 8. fejezetében kijelentette: „Azt, aki azt merészeli mondani, hogy az Egyházon kívül nincs üdvösség, ki kell űzni az államból.”

És valóban, már évtizedek óta alig akad valaki, aki komolyan prédikálni merne az üdv-dogmáról. Még azok is, akik idézik ezt a mondatot, szinte kivétel nélkül mindig hozzáteszik, hogy ez semmiképpen nem jelenti azt, amit a szavak kifejeznek. Mert – teszik hozzá – e szavaknak mélyebb jelentése van, ami kiegészíti a dogma szó szerinti szövegét, például olyképpen, hogy kivételeket enged meg. Ezután felsorolják a „vágykeresztséget”, amihez hozzáteszik, hogy ez „biztos” tanítása az Egyháznak, amit „mindig így tanítottak”. Végül egy dogmának ellentmondó végkövetkeztetéshez jutnak, miszerint az Egyház tagjai mellett pogányok, sőt eretnekek, valamint a zsidók is megmenekülhetnek: Az a zsidó, aki a keresztséget abszolút nem kívánja, sőt undorodik tőle, e retorika szerint, implicit mégis kívánja azt. És egy már egyszer megkeresztelt eretnek (hiszen, ha nem lenne megkeresztelve, nem lehetne eretnek) újra megkeresztelkedhet, ezúttal a vágykeresztségben, és így megmenekülhet.
     Holott vágykeresztségről szóló kifejezett tan nem is létezik, csak több ezzel kapcsolatos teória készült. Holott az ilyen kivételek gyártása, feltételezése mind ellene mond a több ízben kihirdetett dogmatikai definíciónak, miszerint Krisztus misztikus Testén, az Egyházon kívül nincs üdvösség, amihez csak a keresztség szentsége által tartozhat valaki, melynek anyaga nem lehet más, csak a természetes víz. Ez a tökéletes igazságból, vagyis magától Krisztusból származó megállapítás nem egyeztethető össze „kiegészítő” emberi teóriákkal.

Az itt következő tanulmány azt mutatja be, hogy e „kivételes üdvutakról” szóló teóriák mindegyike emberi kitalálás, melyek ezeket megváltoztató és végül elvető történelmi folyamatnak az eredményei. Se nem dogmatikai nyilatkozatok, se nem az egyházatyák vagy a teológusok évezredek során kialakult általános konszenzusának termékei, ráadásul lehetetlen őket az Egyház tévedhetetlen tanításával összhangba hozni. Kezdve a vérkeresztséggel minden ilyen kivétel-hipotézis téves elképzeléseken alapszik.
     Ezen kívül a tanulmány rámutat, hogy e kivételek mai oktatói által korábbi idők gyakorta emlegetett tanítói – köztük is elsősorban Aquinói Szent Tamás – egészen más teóriát képviseltek, mint ők, s ezért semmi joguk nincs abszurd teóriáik alátámasztására e tanítókra hivatkozni. Végül rávilágít, hogy IX. Pius egyáltalán nem tanította „az igaz hit elháríthatatlan nem-ismeretében” meghaltak megmenekülését, és hogy a nem-keresztényeket az Egyházba fantáziáló tant, az „egyház-lelke-tant” még a modernista dogmatikusok, mint például az 1952-ben [XII: Pius alatt!] pápai házprelátussá kinevezett Michael Schmaus dogmatika-professzor (1897-1993), is elutasítják.

A tanulmány a vágykeresztséggel kapcsolatban különbséget tesz a skolasztikus koncepció szerinti „klasszikus” vagy „tulajdonképpeni” vágykeresztség és az azon messze túlmutató „modern” vágykeresztség között.


II. A Szentírás és a dogma minden nem-katolikust kizár az üdvösségből

II./1. A Szentírás

Az Úr Jézus Krisztus ezt tanítja János 14,6-ban: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet … Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.”

És az Apostolok Cselekedeteiben (ApCsel 4,12) ezt olvassuk: „Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk.”

Isten birodalmába senki nem jut be, csak Krisztuson keresztül. Az embereknek nincs más név adva a megmeneküléshez. Krisztus azonban se a zsidó vallásban, se az iszlámban, se a hinduizmusban, se semmilyen más démoni vallásban nem található meg. Ebből az következik, hogy csak Krisztus Egyházában van meg az üdvösség, sehol máshol. Krisztus által csakis a Benne, a Krisztusban levők menekülhetnek meg. Isten nem tűri el a hamis vallásokat; számára ezek mind iszonyatosak. De hogyan találhatna Krisztusban megváltást az, aki nem tagja Egyházának, mint az egyetlen üdvintézménynek? Ez lehetetlenség, amit az emberek találtak ki, és hitetlenségükben jónak és irgalmasnak gondolnak.

Isten Fia János 3,5-ben ezt nyilatkoztatta ki: „Bizony, bizony, mondom neked: Aki nem vízből és Lélekből születik, az nem megy be az Isten országába.”
     Krisztus szava szerint tehát az üdvösséget nem lehet a keresztség nélkül megszerezni. Bár ezek a szavak a napnál világosabbak és teljességgel egyértelműek, ma szinte alig hiszi el őket valaki, annak ellenére, hogy az Egyház több ízben tévedhetetlenül definiálta, és ezzel megmutatta, hogyan kell e szavakat érteni: nevezetesen pont úgy, ahogy Krisztus mondta, azaz szó szerint.

II./2. A dogmatikai helyzet

Ha tehát igaz, hogy senki nem mehet be Isten országába keresztvíz nélkül, akkor ez nem azt jelenti, hogy keresztvíz nélkül is be lehet menni Isten országába. Ezen igazság egyetlen dogmatikai megfogalmazása sem enged kivételt a kereszteletlenek vagy eretnekek számára. Egyik sem jelenti ki, hogy a szentségi keresztségen kívül létezne még egy másik, „víz nélküli” keresztség. Az ennek ellentmondó ideák emberi megfontolásokból származnak, és nem tévedhetetlenek. Minden egyes ilyen teória ezen isteni igazságtól való eltávolodást jelent. Az Egyházon kívüli megmenekülések lehetőségéről szóló teóriák az idők folyamán változtak, és egyúttal sokasodtak is. Eközben egyre inkább eltávolodtak a dogmában lefektetett igazságtól, és egyre abszurdabbak lettek abbéli igyekezetükben, hogy valahogyan összhangba hozzák e teóriákat a dogmával, mintha a dogmában, annak egyértelműsége mellett, meglenne egy mélyebb megértésnek a lehetősége.

Vatikáni Zsinat, 1870. április 24., 3. ülés, 4. fejezet, Hit és értelem:
„Ezért a szent dogmáknak is mindig ahhoz az értelméhez kell ragaszkodni, amelyet az Anyaszentegyház egyszer meghatározott, s ettől bármily tökéletesebbnek látszó és annak nevezett értelmezés címén eltérni nem szabad [3. kánon].” (DH 3020) „Aki lehetségesnek mondja, hogy az Egyház által előadott dogmák majd a tudomány előrehaladtával attól eltérő értelmet nyerhetnek, mint amilyet az Egyház azoknak tulajdonított és tulajdonít, legyen kiközösítve.” (DH 3043)
     A dogma, ellentétben a teóriákkal, mindig változatlan marad, ami onnan ered, hogy a teóriák az ember szabad és változó megfontolásaiból származnak, míg a dogmákat a Szentlélek megvédi az emberi tévedésektől. Ezért mindenekelőtt nem az ingadozó emberi ideáknak kell számunkra megbízható orientációul szolgálni, hanem a hamisítatlan, tévedhetetlen dogmáknak.
     Az Egyházhoz való tartozás szükségességéről az üdvösséghez-tan egyetlen definíciója sem mond ellent egy másiknak, és egyetlen egy sem ismer ez alól kivételt, ellenkezőleg: mindegyik mindig egyforma, és teljes és semmilyen további interpretációt nem igényel, vagyis egy új definíciót az első „megmagyarázására”. Ráadásul tökéletesen érthető, egyszerű mondatok, olyan világosak, mint Krisztus szavai János 3,5-ben: „Aki nem vízből és Lélekből születik, az nem megy be az Isten országába.”

Khalkédoni Zsinat, 451., Tomus ad Flavianum:
„»Tehát hárman tanúskodnak: a Lélek, a víz és a vér, és ez a három egy« [1 Jn 7-8], nevezetesen a megszentelés Lelke [a megigazulás], a megváltás vére és a keresztség vize. E három egy, elszakíthatatlan, és közülük egyiket sem lehet kötelékükből kiragadni.” (DH 290-295; 300)
     Tehát aki nincs megkeresztelve, az nincs megigazulva, mivel a megszentelés Lelke elválaszthatatlanul össze van kötve a keresztség vizével. Ezért a megigazulást lehetetlen elválasztani a keresztség szentségétől.

IV. Lateráni Zsinat, 1215. november., 1. konstitúció, A katolikus hit:
„Egy pedig a hívek egyetemes Egyháza, amelyen kívül egyáltalán senki sem üdvözül (nullus omnino salvatur).” (DH 802)
     Tehát az üdvösséghez abszolút szükséges Krisztus titokzatos Testének, az Egyháznak a tagja lenni.

VIII. Bonifác, 1302. november 18. „Unam sanctam”:
„A hit által sürgetve, kötelesek vagyunk hinni és vallani, hogy az Egyház egy, szent, katolikus és apostoli is. Szilárdan hiszünk őbenne, és egyszerűséggel megvalljuk, hogy rajta kívül nincs se üdvösség, se bűnbocsánat, … egyetlen misztikus testet alkot, amelynek Feje Krisztus, … A vízözön idején Noénak egyetlen bárkája létezett csak, amely előképe az egy Egyháznak, és ennek a bárkának, mely utolsó könyökéig tökéletes volt, csak egyetlen kormányosa és vezére volt, ti. Noé, és azt olvassuk, hogy ezen a bárkán kívül minden, ami a földön létezett, elpusztult. … Továbbá kijelentjük, kihirdetjük és definiáljuk, hogy az üdvösséghez teljességgel szükséges, hogy minden emberi teremtmény alávesse magát a Római Pápának.” (DH 870-875)
     A római pápának csak a) a megkereszteltek és b) csak az Egyház ölében megmaradottak vannak alávetve, míg a kereszteletlenek, az eretnekek és a szakadárok nem.

Vienne-i Zsinat (XV. Egyetemes Zsinat), 1312. május 6., 3. ülés, 30. dekrétum:
„Csak egyetlen univerzális Egyház létezik a klerikusokból és a világiakból, ... amin kívül senki nem menekül meg. Őket [az Egyház tagjait] mind egy Úr, egy hit és egy keresztség egyesíti.”
     Vagyis, Krisztusban, az Ő misztikus Testében, az Egyházban, levők e három által egyesülnek:
     a) Az igaz Isten, vagyis a Szentháromság egy Isten, azaz az Atya, a Fiú és a Szentlélek által;
     b) Az egy igaz hit, a katolikus hit, a katolikus vallás által. Az igaz Istenben, Krisztus megtestesülésében való hit és az Ő Egyházához való tartozás által;
     c) A vízzel és Szentlélekkel való megkeresztelés által.
     Mindazok, akik e három előfeltételt nem teljesítik, nem tartoznak Krisztushoz, nem az Ő misztikus Testének tagjai, következésképpen, amennyiben ebben az állapotban halnak meg, nem menekülhetnek meg.

Firenzei Zsinat (XVII. Egyetemes Zsinat), 8. ülés: 1439. november 22., „Exsultate Deo” bulla (Az örményekkel való egyesülés bullája):
„Minden szentség közül első a keresztség, amely a lelki életnek a kapuja. Ezáltal leszünk ugyanis Krisztus tagjai, és válunk az Egyház testévé. És mivel az első ember által a halál egyetemessé vált [vö. Róm 5,12], hacsak vízből és Szentlélekből újjá nem születünk, nem léphetünk be a mennyek országába, ahogy az Igazság mondja [vö. Jn 3,5]. E szentség anyaga a természetes élő víz: nem számít, vajon hideg-e vagy meleg. (DH 1314) … A dekrétum szerint 6. lépés a Pseudo-Athanasziosz-féle „Quicumque” hitvallás rövid formájának az elmondása, ami így hangzik: »(1) Aki üdvözülni akar, annak mindenekelőtt szükséges, hogy a katolikus hitet megtartsa, (2) s ha valaki a hitet nem őrzi meg teljes egészében és sértetlenül, kétségkívül örökre elvész.« … »(29) Az örök üdvösségre azonban szükséges, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus megtestesülését is hűségesen higgye. … (42) Ez a katolikus hit, amelyet ha valaki erősen és hűségesen nem vall, nem üdvözülhet.«” (DH 1327-28, illetve DH 75-76)
     A katolikus hit – és ebbe kikerülhetetlenül beletartozik a Krisztus megtestesülésében való hit – minden egyes ember számára, aki meg akar menekülni, elengedhetetlen feltétel: Az arra való utalás, hogy ez azok számára érvényes, akik meg AKARNAK menekülni, minden nem-eszes egyént felold a hit feltétele alól, nekik a megmeneküléshez elegendő a keresztség.

Firenzei Zsinat (XVII. Egyetemes Zsinat), 11. ülés: 1442. február 4., „Cantate Domino” bulla (A koptokkal és az etiópokkal való egyesülés bullája):
„A mi Urunk és Üdvözítőnk szavára alapozott Szentséges római Egyház erősen hiszi, vallja és hirdeti, hogy »senki, aki nincs a katolikus Egyházban, nemcsak a pogányok«, hanem a zsidók, vagy eretnekek és szakadárok sem, nem lehet részese az örök életnek, hanem az örök tűzre fognak kerülni, „amely az ördögnek és az ő angyalainak készíttetett« [Mt 25,41], kivéve, hogyha életük befejezése előtt az Egyházhoz csatlakoztak. … »Senki sem üdvözülhet, hacsak nem maradt meg a katolikus Egyház oltalmában és a vele való egységben, bármekkora alamizsnákat adott, vagy akár ha vérét is ontotta Krisztus nevéért«.” (DH 1351)
     A dogma teljesen világos és csak egyféleképpen értelmezhető, mert a Szentlélek nem zavar össze senkit. Aki mindezen világos szavak ellenére [lásd például Nostra aetate dokumentum, Bergoglio] azt állítja, hogy egy zsidó, aki nem tér meg, üdvözülhet, és zsidó vallása megtartása és a katolikus Egyházba való nem-belépése ellenére mégis Isten Egyházához tartozik, az a Szentlelket gúnyolja és magát is kárhozatba dönti.

V. Lateráni Zsinat (XVIII. Egyetemes Zsinat), 11. ülés, 1516. december 19.:
(A »Pastor aeternus gregem« bullában „megerősítik VIII. Bonfác »Unam sanctam« bulláját, ámde V. Kelemen »Meruit« nyilatkozatának előítélete nélkül, ami azt meggyengítette.”)
     „Mert mindenki, klerikusok és világiak, számára csak egyetlen egy univerzális Egyház van, amin kívül elvileg senki nem menekül meg, és csak egy »Úr és egy hit« létezik.”

És végül a Trienti Zsinat dokumentumai, melyekre az üdv-dogma alól felmentéseket és kivételeket gyártók mindig hivatkoznak:

Trienti Zsinat (XIX. Egyetemes Zsinat)
6. ülés, 1547. január 13., Határozat a megigazulásról, 7. fejezet:

A megigazulás „eszköz-oka pedig a keresztség szentsége, amely »a hit szentsége«, amelynek híján soha senki nem részesülhet a megigazulásban.” (DH 1529)

7. ülés, 1547. március 3., Határozat a szentségekről – Kánonok a keresztség szentségéről, 2. kánon:
„Ha valaki azt állítaná, hogy a valódi és természetes víz nem szükséges a keresztséghez, és emiatt a mi Urunk Jézus Krisztus ezen szavait [Jn 3,5]: »Aki nem vízből és Szentlélekből születik újjá«, csak valami metaforává ferdíti el: legyen kiközösítve.” (DH 1615)
     Megint világos, egyértelmű szavak: a keresztséghez valóságos víz kell, nem pedig a puszta vágy: Krisztus szó szerint értette a Jn 3,5-ben idézett szavait, nem pedig metaforában.

5. kánon:
„Ha valaki azt állítaná, hogy a keresztség szabad tetszés tárgya, vagyis nem szükséges az üdvösségre: legyen kiközösítve [vö. 1524].”

Mindezek után kétség sem férhet hozzá, hogy az üdv-dogma nem beszél semmilyen kivételről. Annak feltételezése, hogy mégis léteznek kivételek, már csak azoknál keletkezhet, akik vagy nem hisznek abban, hogy a katolikus hitigazságok dogmatikus definíciójánál a Szentlélek működik közre (hiszen csak ilyen esetben tartalmazhatnak a dogmák tévedéseket), vagy Krisztus istenségében nem hisznek (hiszen csak ekkor fordulhatna elő, hogy Jézus hazudik, amikor azt mondja, hogy senki nem juthat a mennybe keresztség nélkül).

II./3. A Trienti Zsinat nem tanítja a vágykeresztséget

A megigazulásról szóló dekrétum egy részét a tévtanítók szívesen használják fel arra, hogy azt állítsák, a Trienti Zsinat ehelyütt a „vágykeresztséget” tanítja. A skolasztikus koncepció szerinti „klasszikus” vagy „tulajdonképpeni” vágykeresztség, miként ezt Aquinói Szent Tamás kifejtette és tanította, a Jézus Krisztusban és az Ő Egyházában való hitet abszolút szükségesnek tartja. A mai modern vágykeresztség-elmélet hirdetői viszont odáig mennek, hogy még egy, a keresztséget és Jézust megvető zsidó vagy egy már megkeresztelt eretnek is üdvözülhet a tudattalan vágykeresztség által. Ezért ezt a tanítást a továbbiakban a tanulmány, megkülönböztetésül a „klasszikus” vágykeresztség-teóriától, pszeudo-vágykeresztségnek fogja nevezni.

A pszeudo-vágykeresztség hirdetői a Trienti Zsinat 7. ülésének 4. fejezetére hivatkoznak, ami így szól:
     „Ezek a szavak körvonalazzák a bűnösök megigazulásának leírását, hogy ti. abból az állapotból, amelyben az első Ádám fiaként születik, hogyan kerül át a kegyelem és a »fogadott fiúság« [Róm 8,15] állapotába, a második Ádám, a Megváltó, Jézus Krisztus által. Ez az átkerülés pedig az evangélium meghirdetése után az újjászületés fürdője [5. kánon], vagy annak kívánása nélkül nem lehetséges, mint írva van: »Aki nem születik újjá vízből és Szentlélekből, az nem megy be Isten országába« [Jn 3,5].” (DH 1524)
     Az egész szöveg nem engedi meg a keresztség pótlékaként – életveszély esetén – a puszta vágyat a keresztségre. Mert ha ezt tenné, akkor az Egyház ehelyütt nem csak az egyébként itt is idézett isteni szavaknak és korábbi tévedhetetlen megnyilatkozásainak, hanem egy és ugyanabban a mondatban még saját magának is ellentmondana!
     Hiába függ egy megfogalmazás helyes értelmezése a szövegkörnyezettől, az ilyen félremagyarázható mondatokat automatikusan különbözőképpen értelmezik a saját nézőpont, szokás, elvárás és előítélet alapján. [A fordító megjegyzése: Jézus azt mondta, hogy beszédünk legyen egyértelmű, igen vagy nem. Ő így is beszélt (Mt 5,37: „Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem. Ami ezenfelül van, a gonosztól való”). Valójában egy laikus számára érthetetlen, hogy miért változtatott ezen a gyakorlaton történelme későbbi folyamán az Egyház, pláne azokban az időkben, amikor a legveszélyesebb és legálnokabb eretnekségek – Trienti Zsinat: protestantizmus, Vatikáni Zsinat (1870): modernizmus – veszélyeztették az igaz hitet. Ha nem tekintünk a szövegkörnyezetre, az előzményekre, a Szentírás tévedhetetlen kijelentéseire, nem kell nagyon „rossz” embernek lenni, hogy a Trienti Zsinat fenti megfogalmazását félre lehessen magyarázni.]

A kérdéses rész helyes értelmezéséhez vegyük a következő példát: „Egy gyerek soha nem születhet apa vagy anya nélkül.” Nem vitás, hogy elég egy szülő hiánya, nem kell mind a kettőnek hiányoznia, hogy ne születhessen gyerek, a mondat mégis helyes. Az itt alkalmazott megfogalmazás mind a két elem szükségességét aláhúzza: És ilyen értelemben kell a 4. fejezet fent idézett mondatát is értelmezni.
     Ez a mondat: „Készpénzzel vagy bankkártyával lehet fizetni.” Ebben az esetben a két elem közül elég, ha egy kéznél van, hogy valaki fizetni tudjon, nem kell mind a kettő. A zsinat mondatát csak azok értelmezik így, akik eleve feltételezik az emberi elgondolású pszeudo-vágykeresztség létét!
     A megigazulásról szóló határozat előszavában áll a következő mondat: „A katolikus Egyház … szigorúan megtiltja, hogy bárki is ezután másképpen hinni, mást hirdetni vagy tanítani merészeljen, mint amit a jelen határozat állít és kinyilvánít.” (DH 1520) – Hiába áll itt is a „vagy” szó, ez nem jelenti azt, hogy az Egyház vagy csak másnak a tanítását, vagy csak másnak a hirdetését tiltja meg, hanem nyilvánvaló, hogy egyiket sem engedi meg. Ugyanez áll a Cantate Domino bulla értelmezésére is: „nemcsak a pogányok«, hanem a zsidók, vagy eretnekek és szakadárok sem”. Vagyis ezt sem úgy kell értelmezni, hogy vagy csak a zsidók, vagy csak az eretnekek nem üdvözülnek, hanem úgy, hogy egyik sem!
     Ebből világosan az következik, hogy a 4. fejezetben sem arról van szó, hogy vagy egyedül a keresztség, vagy egyedül a vágy a keresztségre elegendő az üdvösséghez, hanem mind a kettő szükséges. [Fordító megjegyzése: nyilván ebből az értelmezésből ered az, hogy olyan gyermekeket nem szabad megkeresztelni, akiknek katolikus neveltetése nincs biztosítva, tehát a gyerek, azaz az ő nevében választ adó keresztszülők nem vágynak a keresztségre, csak egy szokást vagy divatot követnek.] Ráadásul a Trienti Zsinat a kérdéses mondatban, a félreértésre okot adó „vagy”-t tartalmazó rész után, rögtön Krisztus saját, egyértelmű szavait idézi, ami nyilvánvalóan nem állhat ellentétben a mondat első részével.
     Ha a vágykeresztség ember-csinálta koncepciója összeegyeztethető lenne az isteni Kinyilatkoztatással, akkor a Szentlélek Isten megengedett volna egy olyan megfogalmazást, mely szerint a szentség utáni vágy pótolhatja a szentséget. Ezt azonban nem engedhette meg, különben ez más hitigazságokkal szemben feloldhatatlan konfliktusokhoz vezetett volna, és ellentmondott volna Isten szavahihetőségének.

De még ha tévedésből azt is olvassák ki ebből a 4. fejezetből, hogy életveszély esetén a keresztség utáni vágy elegendő az üdvösséghez, ez akkor is csak a vágykeresztség klasszikus értelmezésére vonatkozhat, vagyis a keresztség utáni vágynak komolynak és erősnek kell lennie, egy szilárd terv vagy fogadás értelmében, nem pedig valami homályos érzületnek, amit állítólag tudat alatt a zsidók és animisták is érezhetnek.

Feltéve: 2016. június 20.

A másik Trienti Zsinat-i dokumentum, melyet a pszeudo-vágykeresztség hívei elméletük alátámasztására akarnak felhasználni, a 7. ülés 1., dekrétuma, a „Határozat a szentségekről” rendelet 4. kánona, mely így hangzik: „Ha valaki azt állítaná, hogy az Újszövetség szentségei nem szükségesek az üdvösségre, sőt fölöslegesek, és nélkülük vagy a rájuk vonatkozó óhaj nélkül is, csupán a hit által, az emberek elérik Istentől a megigazulás kegyelmét [vö. DH 1559], – még ha nem mindegyikre van is minden egyes embernek szüksége – legyen kiközösítve.” (DH 1604)
     Annak bizonyítására, hogy itt nem a vágykeresztségről van szó, az eddig elmondottakon kívül ehelyütt még a következőkre kell utalni: E határozat nem egyedül a keresztség szentségéről, hanem általában szól a szentségekről, ezért használ a szöveg többes számot: „szentségek”. Maga a szöveg is tartalmazza ezt a kitételt: „még ha nem mindegyikre van is minden egyes embernek szüksége”. A szentségek közül egyre azonban mindenkinek szüksége van, ez pedig a keresztség, ami nem csak az üdvösség, hanem az összes többi szentség felvételének is előfeltétele.
     A zsinat 14. ülésén kifejezetten azt tanítja, hogy ellentétben a keresztséggel, a gyónás szentségét a tökéletes bánat helyettesítheti: „Tanítja továbbá a zsinat, hogy ez a bánat [ami nem csak azt foglalja magában, hogy elhagyja a bűnt, és egy új élet elkezdését határozza el, hanem a régi életét is gyűlölnie kell] néha a szeretet miatt már tökéletes, s így az embert Istennel kibékíti, mielőtt ezt a szentséget valóságosan is felvenné, mégis magát a kiengesztelődést nem lehet magának a bánatnak tulajdonítani a szentség vágya nélkül, mert azt magában kell foglalnia.”
     A fenti „vagy” megfogalmazás ellenére az mégsem jut senkinek eszébe, hogy valaki pap lehet pusztán azért, mert vágyik arra, hogy pap legyen, vagy házas, pusztán azért, mert vágyik arra, hogy házas legyen – pedig ugyanez igaz a keresztség szentségére is: senki nem lesz Krisztus misztikus testének tagja, pusztán azért, mert katolikus akar lenni – a Trienti Zsinat is ezt tanítja [nem is taníthat mást, hiszen nem kerülhet szembe korábbi zsinatok dogmatikus határozataival].

De a legerősebb bizonyíték a félremagyarázók ellen: Ha a keresztség pótolható lenne egy nem-szentséggel (például vérontással), akkor „az Újszövetség szentségei nem lennének szükségesek az üdvösségre”, ahogy a 4. kánonban áll, hiszen a többi hat közül egyik sem elengedhetetlen az üdvösséghez [ha egy újszülött megkeresztelése után azonnal meghal, akkor üdvözül a keresztség szentségének erejéből, annak ellenére, hogy egyetlen más szentségben sem részesült – mivel ez így van, ha a keresztség szentsége mégsem lenne elengedhetetlen az üdvösséghez, akkor ennek a kánonnak semmi értelme nem lenne].

Újra és újra ismételni kell, hogy az Egyház Tanítóhivatala és nem a Szentírás a közvetlen hitszabály. Az Egyház Biblia-értelmezése a döntő. Az Egyház Tanítóhivatala pedig Jn 3,5-t szó szerint érti és ennek alapján azt tanítja, hogy a vízből és Szentlélekből való keresztelés minden egyes ember számára feltétlenül szükséges, míg a többi szentség bizonyos körülményhez van kötve.

[Fordító megjegyzése: A katolikus gondolkodók mindig felhívják a figyelmet arra, hogy minden eseményt, minden dokumentum szövegét azoknak a körülményeknek megfelelően kell értékelni, értelmezni, melyben születtek. Ma, Bergoglio korában, egy laikus számára nehezen érthető, hogy miért nem lehetett jobban vigyázni például a Trienti Zsinat dokumentumainak megszövegezésében arra, hogy azok soha ne lehessenek félreérthetők (akár jó szándék mellett sem), vagy félremagyarázhatók (különösen rossz szándék mellett). Hogy ez nem így történt, annak oka az lehet, hogy a zsinati atyák saját koruk eretnekségeivel voltak elfoglalva, és nem azzal, hogy szavaikat később, más eretnekségek fellépésekor hogyan fogják kihasználni. Hogy ilyenfajta ok fennállhatott, azt a zsinatot megerősítő, „Benedictus Deus” bulla befejező fejezete bizonyítja, ami így hangzik: „Ha pedig valaki úgy látja, hogy a határozatokban valami némileg homályosan van kimondva és szabályozva, és ez okból valamilyen értelmezésre vagy döntésre van szüksége, járuljon ahhoz a helyhez, amelyet az Úr választott ki, ti. az Apostoli Székhez, minden hívő tanítójához, akinek tekintélyét maga a szent zsinat is oly nagy tisztelettel ismerte el. Mi ugyanis a zsinati határozatokból esetleg keletkező nehézségek és viták tisztázását és eldöntését magunknak tartjuk fenn, amiként maga a szent zsinat is rendelkezett…”
     De lehetett egy másik ok is: A Trienti Zsinatot akkor tartották, amikor már az egész világot megfertőzte a protestáns eretnekség szelleme. Hogy ez mennyire így van, arra bizonyíték IV. Pál „Cum Ex Apostolatus Officio” bullája – ami jellemző módon kimaradt a modernista Denzingerből –, ami mindenekelőtt két olyan bíboros – Reginald Pole és Giovanni Morone – ellen íródott, akiket ő ugyan perbe fogott eretnekség vádjával, de akiket közvetlen utóda – IV. Pius – rehabilitált; sőt, Morone-t 1563-ban újra megtette a Trienti Zsinat elnökévé.
     „III. Pál halála után 1549. november 30-án ült össze az Egyház történetének egyik legdrámaibb konklávéja. Reginald Pole angol bíborost tartották a legesélyesebbnek, aki már köszönő beszédét is megírta, sőt körbemutogatta. December 5-én már csak egy szavazat hiányzott megválasztásához, amikor Gian Pietro Carafa bíboros – a későbbi IV. Pál pápa – felállt, és a megdöbbent gyülekezet előtt eretnekséggel vádolta meg. Többek között azt vetette a szemére, hogy a kriptolutheránus kettős megigazulást képviseli, amit a Trienti Zsinat 1547-ben elítélt. – A hasonló nézeteket valló Giovanni Morone bíboros részt vett a németországi hitvitákban és onnan hazatérve megpróbált kidolgozni olyan vallási tételeket, amelyek mind a katolikusok, mind a protestánsok számára elfogadható. Ő is tagja volt a Pole által alapított erősen eretnekgyanús Spirituali társaságnak. – Az egyháztörténelem a legkeményebb belső összetűzések pillanataiban is komplexebb, mint azt sokan gondolnák. A Trienti Zsinatot, ami a katolikus hit egyik nagy monumentuma, olyan személyiség nyitotta meg és zárta be, aki komolyan a lutheránus eretnekség vádja alatt állt.” (Roberto de Mattei) – további részletekért lásd a honlap IV. Pál és korának eretnekei című cikkét. A Pola alapította Spirituali eretnek társaságról olasz nyelven bő anyag található az interneten.]

A Trienti Zsinat eme kánonát nem csak az olyan nyilvánvalóan eretnek nézeteket valló klerikusok, mint például Morone vagy Pole bíborosok, vagy az ő nyomdokaikon járó későbbi modernisták magyarázták félre, hanem olyan nagytekintélyű szentek is, mint Liguori Szent Alfonz. De a modern vágykeresztség tanának hirdetői nem csak őrá, nem csak a Trienti Zsinatra, hanem egy jóval korábbi dokumentumra, nevezetesen III. Ince 1206. augusztus 28-án Metz püspökének írt levelére is. [IV. Pál „Cum Ex Apostolatus Officio” bullája természetesen hiányzik a Denzingerből, de ez a III. Ince-levél nem hiányozhat belőle, lásd: DH 788.]
     III. Incének (vagy II. Incének) egy másik állítólagos vágykeresztséget tanító levele az ismeretlen keltezésű cremonai püspöknek szóló „Apostolicam Sedem” levél, amiben egy kereszteletlen presbiterről van szó, és amelyben a szerző Szent Ágostonra és Szent Ambrusra, mint a vágykeresztséget elfogadó tanítókra hivatkozik. Hünermann Denzinger-kiadásából természetesen ez a kétes eredetű levél sem hiányozhat, de ő II. Incénél hozza, lásd DH 741.

III. Ince a „Maiores Ecclesiae causas” című az arles-i érseknek írt levelében többek között azt is állítja, hogy „az áteredő bűnt meg is szüntethette az ószövetségi körülmetélés misztériuma” [DH 780] (ami csak a férfiakra vonatkozhat). Ez sem igaz, hiszen a Trienti Zsinat kijelentette, hogy „még a zsidók Mózes Törvénye betűjének a segítségével sem képesek megszabadulni onnan” (6. ülés, „Határozat a megigazulásról”, 1. fejezet) [DH 1521]. Egyedül a keresztelés törli el az áteredő bűnt. Ezért kellett az Ószövetség igazainak megkapni a keresztséget, mielőtt a pokolnak azon részéről, melyet az atyák limbusnak (a pokol tornácának) neveztek, beléphettek a mennyországba.

Az emberi tanítások nem tévedhetetlenek – A dogmák tévedhetetlenek

Érdekes, hogy III. Ince – az előbb említett leveleiben található téves tanítása ellenére – tévedhetetlen keretek között soha nem tanította a vágykeresztség létét. A pontifikátusa alatt megtartott IV. Lateráni Zsinaton (1215. november 11.-30.) – miként fentebb már szó volt róla – kimondták, hogy az Egyházon „kívül egyáltalán senki sem üdvözül (nullus omnino salvatur).” [DH 802] – Az Egyház Krisztus misztikus teste, ami csak megkeresztelt tagokból áll, vagyis a keresztség, a hit szentsége által az Egyház tagjává vált emberekből. A hittanulók vágynak a keresztségre, de csak a keresztség szentségével válnak az Egyház tagjává.
     Ludwig Ott dogmatika könyvében helyesen írja: „A hittanulókat nem szabad az Egyház tagjai közé számítani. Az egyházatyák éles választóvonalat húznak a hittanulók és a hívők közé.” Aki nincs megkeresztelkedve, beleértve a hittanulókat is, az az Egyházon kívül áll, ahol „nincs se üdvösség, se bűnbocsánat” (VIII. Bonifác: „Unam sanctam”)
     Ezért mondja például Aranyszájú Szent János János Evangéliumáról tartott 25. homíliájában: „A hittanuló el van választva a hívőktől, mert nem ugyanaz a főjük, nem ugyanaz az apjuk, nem ugyanaz a városuk, eledelük és öltözetük, asztaluk és lakásuk, vagyis mindenben különbözőek. E világ a hittanulókért van, az egész menny a hívőkért. A hívőnek Krisztus a királya, a hittanulóé a bűn és az ördög, az előbbinek Krisztus az eledele, az utóbbi rohadtat és romlottat eszik, és ami a ruhát illeti, a katekumen a férgek művét hordja, míg a hívők ruhája az angyalok ura, végül, a hívőnek a menny, a másiknak a föld a szülővárosa.” [A szentmisében is világosan elválik egymástól a hittanulók és a hívők miséje, ez utóbbin a hittanulók nem vehettek részt! Lásd a szentmise magyarázatot.]
     Szent János azt sem hallgatja el, mi történik akkor, ha a hittanuló megkeresztelése előtt hal meg: „A veszély nem csekély. Ha hittanulóként, amitől Isten óvjon meg bennünket, váratlan halál által megkereszteletlenül szakadnánk el a hívőktől, akkor, akármennyi javunk is lenne, nem maradna más számunkra hátra, mint a mérges férgek, az olthatatlan tűz és megoldhatatlan kötelék.”

Az egyházi hagyomány egyetlen hittanulónak vagy más megkereszteletlennek (beleértve a katolikus szülők kereszteletlenül elhunyt gyermekeit) sem engedélyezi az egyházi temetést. III. Ince [miután a vágykeresztségről több tévedést is mondott] ezt a tényt az Egyház idevonatkozó törvényeivel, ezeket pedig azzal indokolja meg, „hogy nem gyakorlunk közösséget olyanokkal, akik meghaltak, ha nem voltunk velük közösségben, amikor még éltek”. (Decr., III, XXVIII, xii)
     Ennek megfelelően nyilatkozik a Trienti Zsinat a megigazulásról szóló dekrétumának 7. fejezetében: A megigazulás „eszköz oka a keresztség szentsége, amely »a hit szentsége«, amelynek híján soha senki nem részesülhet a megigazulásban.” [DH 1529]
     A keresztség szentsége tehát a hit szentsége, ami nélkül az ember soha nem igazul meg, vagyis teljesen lehetetlen a keresztség szentsége nélkül üdvözülni, és ezért nincs menekvés vágy vagy tudatlanság miatt sem.

A dogmák mind összhangban vannak egymással, a nekik ellentmondó teóriákkal azonban nem.
     Ezért csak az egyértelmű és egyedül lehetséges végkövetkeztetés marad: hinni vagy nem hinni, hogy azok, akik nem részesültek az igazi keresztségben, nem lépnek be a mennyek országába. Szemmel láthatóan egészen ettől függ, hogy valaki Krisztust Istennek tartja, vagy egy hazudozónak.

II./4. Megigazulás megmenekülés nélkül?

A Trienti Zsinat tehát sehol nem tanítja a vágykeresztséget, sőt mindenkit kiközösítéssel sújt, aki Krisztus szavait a vízzel való keresztelésről metaforaként értelmezi. A 7. ülésen, a „Kánonok a keresztség szentségéről” 2. kánonában kimondja: „Ha valaki azt állítaná, hogy a valódi és természetes víz nem szükséges a keresztséghez, és emiatt a mi Urunk Jézus Krisztus ezen szavait – Jn 3,5: »Aki nem vízből és Szentlélekből születik újjá« – csak valami metaforává ferdíti el: legyen kiközösítve.” [DH 1615]
     A keresztség szentségét nem lehet víz nélkül fogadni. Ezt még a vágykeresztség hirdetői sem állítják. Egyúttal azonban azt is mondják, hogy két másik „keresztség” is létezik, és az ezzel „megkereszteltek” szintén a mennybe jutnak, holott Krisztus csak a vízzel való megkeresztelésről beszél, és kimondja, hogy csak így lehet megmenekülni. A modernisták puszta metaforaként ferdítik el Krisztus szavát, mások egyenesen bevallják, hogy három keresztségben hisznek, és vannak olyanok, akik azt mondják, hogy csak egy keresztségben hisznek, de e keresztségnek két másik „rendkívüli” formája is létezik. Az eredmény szempontjából teljesen mindegy, ki hogyan érvel: mindannyian tagadják az igazi keresztség üdvösséghez szükséges voltát, vagyis a keresztség szentségét, amiről Krisztus és a keresztség szentségéről szóló kánonok beszélnek.
     Kánon 5.: „Ha valaki azt állítaná, hogy a keresztség szabad tetszés tárgya, vagyis nem szükséges az üdvösségre: legyen kiközösítve.” [1618, vö. 1524]
     Aki tehát azt mondja, hogy a keresztséget helyettesíteni lehet, egyúttal logikusan azt is mondja, hogy a keresztség nem szükséges az üdvösségre: anathema sit. A zsinat tévedhetetlen szavai tehát világossá teszik, hogy a Krisztus Egyházába való tartozás abszolút szükséges az üdvösségre, és hogy minden értelemmel bíró embernek ismernie és hinnie kell hitének alapvető titkait.

Mindazonáltal igaz, hogy az évszázadok során a keresztség szentsége nélküli megmenekülés lehetőségéről több teória keletkezett. Ez a folyamat a kötelező érvényű dogmatikus definíció megszületése előtt a vértanúságnak, mint a keresztség helyettesítésének az akceptálásával indult el, és odáig fajult el, hogy ma már szinte minden „katolikus” azt hiszi, hogy zsidók és ateisták, mint ilyenek, is üdvözülhetnek.

Mert ha egy gáton bármilyen kicsiny repedés keletkezik, az előbb vagy utóbb ledől.

Feltéve: 2016. augusztus 7.

III. Az irodalom nem tévedhetetlen

Ellentétben a zsinatok tételeivel, a katekizmusok vagy teológiai értekezések nem rendelkeznek isteni támogatással, ami megóvná őket a tévedésektől. Ezért fordulhat elő, hogy a római katekizmusban ilyen kijelentés állhat: „Az Egyház kebelén kívül senki nem kaphat kegyelmet”, ami természetesen nem igaz, és amit XI. Kelemen a janzenisták tévedéseit felsoroló Unigentius Dei Filius kezdetű bullában elítélt (29. pont – DH 2429). Ha ugyanis az Egyházon kívül senki nem részesülhetne kegyelemben, akkor senki nem tudna megtérni. Ugyanakkor a megszentelő kegyelemmel másképp áll a dolog, mert e nélkül valóban senki nem üdvözülhet; és ez a kegyelem csak az Egyházban szerezhető meg.
     Például a Firenzei és a Trienti Zsinat sok helyütt idézi Aquinói Szent Tamás tanítását, de csak a korrekteket. A Szentlélek nem engedi meg, hogy olyan mérvadó dokumentumok, mint egy zsinatéi, hamis tanokat, mint például a vágykeresztség vagy Mária szeplős fogantatása, amiket Tamás szintén tanított, tartalmazzanak.

A katekizmusok tehát nem per se tévedhetetlenek: tartalmazzák a Tanítóhivatal tévedhetetlen tanításait, de mellettük teológusok téves véleményét is.
     Ez az ellentmondás minden katekizmusra érvényes, így például a személyesen X. Pius pápa által írt, 1907-ben kiadott „A keresztény tanítás kompendiuma” című műre, és ennek úgynevezett „rövidített változatára”, „A keresztény tanítás katekizmusa” című első ízben 1913-ban kiadott katekizmusra is.
     [Ehelyütt egy régi tartozásomat kell teljesítenem: Ez év januárjában tettem fel a honlapra Z. atya tanulmányát a liturgikus újításokról „Tevékeny részvétel” címmel. E tanulmány arra a következtetésre jut, hogy a liturgikus mozgalom kezdetét jelentő X. Pius által kiadott motu proprio olasz szövegét meghamisították; vagyis, hogy nem X. Pius használta eredetileg ezt a kifejezést, tehát nem ő követelte a nép tevékeny részvételét a liturgiában. Csakhogy Z. atya cikke megjelenése után levelet kapott egy kiválóan felkészült olvasótól (lehet, hogy e mostani tanulmány szerzőjétől), aki adatokkal bizonyította, hogy pont fordítva áll a dolog: Azért található a vatikáni archívumban az említett motu proprio olasz szövege több mint 50 oldallal hamarabb, mint a latin nyelvű, mert X. Pius írta az olasz eredetit, amit aztán később valaki lefordított latinra. És nem X. Pius, hanem ez a valaki tudta jobban, hogy mi a katolikus liturgia lényege, ezért hagyta ki az ominózus „tevékeny részvétel” kifejezést a hivatalos latin szövegből.]

X. Pius kompendiumában és katekizmusában olvasható többek között „a nem-katolikusoknak az Egyház lelkéhez való tartozásának” eretneksége. Először ugyan a helyes megállapítás jön:
     Kompendium III. #566: „Szükséges a keresztség az üdvösséghez?” – „A keresztség feltétlenül szükséges az üdvösséghez, hiszen az Úr határozottan ezt mondta: »Aki nem vízből és Lélekből születik, az nem megy be az Isten országába.« (Jn 3,5)”
     Katekizmus #279: „A keresztség és a gyónás egyformán szükséges?” – „A keresztség minden ember számára szükséges, mert minden ember az áteredő bűnnel születik [kivéve Szűz Máriát].”
     Kompendium III. #567: „Helyettesíthető valahogyan a keresztség hiánya?” – „A keresztség hiányát a mártíromság helyettesítheti, amit vérkeresztségnek neveznek, vagy az Isten iránti tökéletes szeretet vagy a megbánás, összekötve legalább a keresztség utáni vággyal; ezt nevezik vágykeresztségnek.”
     Katekizmus #280: „Ha a keresztség mindenki számára szükséges, akkor senki nem menekülhet meg keresztség nélkül?” – „Keresztség nélkül senki nem menekülhet meg. Mindazonáltal azok számára, akik nem tudják megkapni a vízkeresztséget, elég a vérkeresztség vagy a vágykeresztség.”

A tévedhetetlen igazság természetesen az Isten által kinyilatkoztatott mondatban rejlik: „Aki nem vízből és Lélekből születik, az nem megy be az Isten országába.” (Jn 3,5) A tévedés a többi válaszban van, melyek emberi megfontolásokból születtek.

Az is érdekes, ahogy a kompendium, illetve katekizmus a keresztség szentségének feltétlen szükségességét kijátssza. Először feltétlenül szükségesnek jelenti ki, amit nem is tehet másképp, hiszen dogmáról van szó. Utána azonban azt állítja, hogy a dogmában leírt keresztség a megkeresztelés két másik formájával behelyettesíthető. A „keresztség” szócskát megtartja, de az igazi, szentségi keresztség szükségességét már tagadja!
     A keresztség vízből és Szentlélekből, ami Krisztus kijelentése (Jn 3,5) és a tévedhetetlen katolikus dogma szerint kikerülhetetlenül szükséges, a modern felfogás szerint ugyan szükséges, de ugyanúgy nem szükséges; hiszen helyettesíthető. A modern gondolkodásra nagyon jellemző az összeegyeztethetetlen ellentétek egyesítése.

IV. Az apostoli tanítás

Az apostoli atyák semmilyen kivételt nem ismertek János 3,5-höz. Ők nem kételkedtek abban, hogy az üdvösséghez elkerülhetetlenül szükséges az Egyházhoz való tartozás, és az ettől elválaszthatatlan vízkeresztség. Ugyan ebből az időből kevés dokumentum maradt fenn, de a Barnabás levélben (XI.1.) általánosságban már az áll, hogy „mi bizony bűnnel és szennyel teli szálltunk alá a vízbe, s úgy jöttünk fel belőle, mint gyümölcsöt hozók, akiknek szívében ott van a félő tisztelet és a Jézusba vetett reménység a Lélekben”. És Hermasz apostoli atya nagy világossággal és egyértelműen tárja fel az idevonatkozó apostoli tanítást. (Origenes azt állítja, hogy Hermas a Róm 16,14-ben [„Köszöntsétek Aszinkrituszt, Flegont, Hermeszt, Patrobászt, Hermászt és a náluk levő testvéreket”] említett Hermas volt.)

A keresztség pecsétje nélkül (Dominicus character) még az Ószövetség igazait sem lehetett kiragadni a pokolból, ahogy Szent Hermasz Pásztor című művében írja. Ezért nekik is meg kellett valamely csodálatos módon kapniuk a természetes vízzel való keresztséget, mielőtt a mennybe beléphettek. Jó tudni, hogy Hermasz Pásztorát a korai egyház az ihletett írások közé sorolta.
     Harmadik látomás 3. fejezet 5.: „Megkérdeztem tőle: – Miért vizek fölött épül a torony, Úrnőm? Mondtam már előbb is neked, hogy szorgalmasan kérdezgetsz az Írások felől, és kitartóan keresel; ha pedig szorgalmasan keresed, akkor meg is találod az igazságot – válaszolta rá. Hogy miért épül a torony a vizek fölé, halljad! Mert a ti életeteket a víz mentette meg, és az is fogja megmenteni. A mindenható és dicsőséges Név szava által rakta le a torony alapját és az Úr láthatatlan ereje tartja fenn.”
     9. példázat, 16. fejezet (arról, hogy a prófétáknak és az apostoloknak is meg kellett kapniuk a keresztséget): „1. Még azt tárd fel előttem, Uram, – Mire vagy még kíváncsi? – kérdezte tőlem. Miért a mélyből hozták a köveket, és miért ezek a lelkek vitték azokat, majd pedig a toronyépületbe rakták? 2. Elengedhetetlen az, hogy a vízből emeljék ki őket, mert ez által lesz bennük élet. Nem képesek másként bejutni az Isten országába, ha csak nem halnak meg az előbbi életük számára. 3. Akik pedig meghaltak, elnyerik az Isten Fiának pecsétjét, és így az Isten országába jutnak. Előbb halottnak számít az az ember, aki az Isten Fia nevét viseli, de amikor a pecsétet megkapja, leveti magáról a halált, és az életet ölti fel. 4. A víz maga a pecsét, akik nem szállnak le a vízbe, azok halottak, akik pedig leszállnak oda, ők élnek. Hirdették nekik ezt a pecsétet, és ezzel vele jár, hogy az Isten országába jutnak. 5. Miért volt meg ez a pecsét annál a negyven kőnél, akik velük együtt emelkedtek fel a mélyből? Mert az apostolok, a tanítók, meg azok ők, akik hirdették az Isten Fiának a nevét, erőben hunytak el, és az Isten Fiának a hitével prédikáltak a halottaknak is, és ők adták át ezeknek is a tanítás pecsétjét. 6. Velük együtt szálltak le a vízbe, majd pedig felemelkedtek, ezek mint élők szálltak le, és mint élők is emelkedtek fel, azok pedig, akik halottak voltak, mint halottak szálltak alá, és mint élők emelkedtek fel. 7. Így életre keltek ők, és megismerték az Isten Fiának a nevét. Ezért azokkal együtt vitték őket is; a toronyépületben egymás mellé kerültek, és ezek megmunkálás nélkül egybe illettek, mert igazságosságban és igen nagy tisztaságban hunytak el, egyedül csak ezt a pecsétet nem kapták meg. Íme ez is feltárult előtted. Igen, Uram – válaszoltam.” [forrás: http://churchofgod.hu/content.php?act=herm26]

A pecsét, a lepecsételés – ami a keresztség szentségének szinonimája – tehát minden ember számára kivétel nélkül abszolút szükséges a mennyek országába való bejutáshoz.

V. A „vérkeresztség” koncepciója

Jn 3,5 felhígítása azzal kezdődött, hogy egyesek úgy vélték, hogy egyetlen kivételként a még keresztségben nem részesült, de hitükért vértanúságot szenvedők számára a mártíromság helyettesíti a vízkeresztséget. Érveik ugyan hibásak, de említésre méltóak.

A „vérkeresztség” fogalma a mártíromság metaforája, a „vérben megkereszteltek” mind keresztények. Eleinte Lk 12,50 [„keresztséggel kell megkereszteltetnem”] analógiájára vérkeresztségről csak a mártíromságot elszenvedett megkeresztelt keresztények esetében beszéltek, mert abban az időben úgy vélték, hogy a kánoni bűnöket (fajtalanság, gyilkosság, aposztázia) csak a mártíromság törli el. Vagyis a vérkeresztséget nem a vízzel és Szentlélekkel történő keresztség pótlásának tekintették, hanem a legnagyobb bűnbánati eszköznek. A mártíromságot ennek megfelelően a vérkeresztség mellett, másik keresztségnek, második újjászületésnek, második fürdőnek, második belemerülésnek, a vér fürdőjének is nevezték; ahol a „második” szó világosan utal arra, hogy a mártírok csak megkeresztelt keresztények lehetnek. Hogy az Egyházon kívül nincsenek mártírok, ez az Egyházban kezdetektől fogva ismert volt, amit például Szent Ireneus teljes világossággal kimondott. Ezért beszél Szent Ciprian az eretnekség bűnével kapcsolatban úgy, hogy ezt „még a vér sem tudná lemosni”.
     Azt a vélekedést, hogy a bűnöket a mártíromság eltörli, már Melito sardesi püspöknél (élt 170 körül) megtaláljuk, akitől a következő mondat maradt ránk: „Corpus apologetarum christianorum saeculi secundi” – A bűnök megbocsátására két eszköz létezik, a Krisztusért való szenvedés és a keresztség.

Az a feltevés, hogy a keresztség pótolható a mártíromsággal, csak a harmadik század első felében bukkan fel, mégpedig első ízben Tertulliánnál. Őutána az egyházatyák véleménye e kérdésben megoszlott; egy részük, mint például Szent Afraates szír püspök († 367) (a legrégebb szír egyházatya, a „perzsa bölcs”) továbbra is szó szerint értelmezte Jn 3,5-t, mások viszont a mártíromságot, egyetlen kivételként, elfogadták a vízkeresztség pótlásának. Ezek között volt többek között Szent Ciprián és Jeruzsálemi Szent Cirill. Abban azonban mindannyian egyetértettek, hogy kivétel nélkül mindenki számára elengedhetetlen az üdvösséghez, hogy higgyen Krisztusban mint az emberré lett Istenben és a Szentháromságban.

Tertullián a Krisztus sebéből kifolyó vizet és vért a „keresztség két módja” keletkezéseként interpretálta. Szerinte a mártíromság a keresztségre várók (katekumenek) számára pótolja a keresztséget. Egyáltalán, mint olyan valaki, aki visszautasítja a csecsemők megkeresztelését is, Tertullián a keresztséget alapvetően helytelenül értelmezte.
     Ciprián tanulmányozta Tertullián írásait, és ennek téves érvelését a mártíromsággal kapcsolatban a magáévá tette, miközben Jn 3,5 mellett Lk 12,50-re hivatkozott. Ez azonban súlyos tévedés, mert csak egy keresztség szentség van, amit mi megvallunk, és aminek anyaga a természetes víz.
     Jeruzsálemi Szent Cirill a következőképpen indokolta téves felfogását: „Amikor az Üdvözítő a kereszten megváltotta a világot, oldalsebéből víz és vér folyt ki, azért, hogy aki békés korban él, vízben kereszteltessen meg, aki azonban a véres üldözések alatt él, saját vérében kapja meg a keresztséget. Maga az Üdvözítő is keresztségnek nevezi a mártíromságot, amikor ezt mondja: »Készen vagytok rá, hogy igyatok a kehelyből, amelyből majd én iszom, vagy hogy a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is megkeresztelkedjetek?« (Mk 10,38)” Egyébként Cirill szerint János keresztsége azonos volt a keresztény kereszteléssel és nem csupán bűnbánati keresztség volt, mely nem emelt be a kegyelmi állapotba.

Ezekből az érvelésekből világosan kitűnik, hogyan vált az átvitt értelemben vett keresztségből szentségi értelemben vett keresztség!

Egy másik szent, Ruspei Szent Fulgentius, aki körülbelül 465 és 530 között élt, azt vallotta, hogy az üdvösséghez a keresztség szükségessége alól egyetlen kivétel létezik, a meggyilkolt katekumenek vértanúsága. E hamis nézete azon a másik tévedésén alapult, hogy a keresztség előtt álló katekumenek már tagjai az Egyháznak. Ez ugyanolyan súlyos tévedés, mint annak feltételezése, hogy a mártíromság helyettesítheti a keresztséget. Mert az Egyházba való felvétel feltétele a keresztség, ezért tett az Egyház kezdetektől fogva különbséget a katekumenek, mint az Egyházon kívül állók és a hívek, mint az Egyházon belül állók között [lásd feljebb „Az emberi tanítások nem tévedhetetlenek – A dogmák tévedhetetlenek” című fejezetet].

Ismét feltűnik, hogy téves nézetek, bármily nagy szentekéi is voltak, soha nem kerültek be a dogmatikai definíciókba. Isten Lelke őrködik dogmái felett. Az Úr nem hazudik, amikor azt mondja: senki nem jut a mennybe víz nélkül. Ezért őrzi Ő maga meg a dogmatikai kijelentéseket a saját szavainak ellentmondó mondatoktól.

Érdemes elolvasni mit ír Szent Fulgentius az eretnekekről: „Jegyezd meg, hogy egyetlen eretnek vagy szakadár sem menekülhet meg. Mert egy embernek, aki nem az Egyházzal egységben él, se a keresztség, sem a buzgó alamizsnálkodás, sem a Krisztus nevéért elszenvedett halál nem használ semmit az üdvösséghez, ha az eretnekség vagy a szakadárság gonoszságában, amiben él, haláláig megmarad.”
     E szöveg fordítója, Dr. Leo Kozelka lábjegyzetben ezt a megjegyzést fűzte ehhez a részhez [figyelem!, 1934-ben, XI. Pius pápasága alatt!]: „Ez a vélemény természetesen ellentétben áll az Egyházhoz való lelki tartozás lehetőségéről szóló keresztény tanítással.”
     Kozelka – már 1934-ben – magától értetődően („természetesen”) az egyházi tanítással szemben állónak tartja Fulgentius véleményét az eretnekek és szakadárok elkárhozásáról. Holott szemben ezen új állítólagos „egyházi tanítással” az ezzel „ellentétes” tan az, ami dogmatikailag definiált és abszolút kötelező érvényű egyházi tanítás, tehát a vele szemben álló vélemény nem az Egyház tanítása, hanem liberális eretnekek viszonylag fiatal teológiai hipotézise, azon liberálisoké, akik számára a Jézus szavain alapuló dogma túl szigorú, és akiknek modern igazságérzetét Urunk szigorúsága sérti. Pont ez a modern felfogás az, ami szemben áll az egyházi tanítással!

Tehát már az első és ártalmatlannak tűnő jámbor kivétel-hipotézis súlyos tévedéseken alapul.

Csakhogy időközben nem a vérkeresztség maradt az egyetlen kivétel.

Feltéve: 2016. szeptember 20.

VI. A „vágykeresztség”

VI./1. A „vágykeresztség” tulajdonképpeni koncepciója

A „vágykeresztséggel” a kivétel-üdvöt a vértanúk mellett a megkereszteletlen hittanulókra is kiterjesztik, azokra, akik nem keresztény hitük, hanem valami más ok, végzetes, előre nem látott körülmény miatt haltak meg. Miközben a vértanúságot még tényleges, látható keresztségnek tudták értelmezni, a „vágykeresztségnél” az anyagi elem teljesen eltűnik. Az egész első évezredben, sőt még valamennyi ideig ezt követően is ez a teória teljesen ismeretlen volt.

Így jelentette ki Nyssai Szent Gergely püspök és egyházatya (kb. 335-394) Krisztus szavaival összhangban, „adversus eos qui baptismum differunt”: „Kedves hittanuló, ha az igazság szavát hallom: »Bizony, bizony, mondom neked: aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát« (Jn 3,3), akkor nem tudok reményt meríteni a megkereszteletlenek számára. Hogyan vegyenek fel az angyalok egy megvilágosítatlan, újjá nem született lelket, akin nincs rajta a keresztség bélyege?”
     Aranyszájú Szent János püspök és egyháztanító (kb. 344-407) a keresztség bélyege nélkül elhaltak sorsát így írja le (III. homília Szent Pálnak a filippiekhez írt leveléről):
     „Sírasd meg a hitetleneket, sírasd meg azokat, akik nem különböznek a hitetlenektől, akik keresztség nélkül, bélyeg nélkül haltak meg, ezek valóban könnyeket és jajgatást érdemelnek: mert ezek kívül rekedtek a királyi palotán a fegyencek, az elátkozottak között vannak. Mert így szól az ige: »Bizony, bizony, mondom neked: Aki nem vízből és Lélekből születik, az nem megy be az Isten országába.«”
     És ugyanő János Evangéliumáról tartott 25. homíliájában ezt mondja: „A veszély nem kicsi. Ha mi (hittanulóként), ami távol álljon tőlünk, egy váratlan halál miatt megkereszteletlenül szakadunk el tőlük (a hívőktől, vagyis a megkeresztelkedettektől), akkor számunkra, lenne bár megszámlálhatatlanul sok javunk, nem maradna más hátra, mint a pokol, a mérgező féreg, a kiolthatatlan tűz és a felbonthatatlan gát.”

A „vágykeresztség” ideája annyira természetellenes és Krisztus szavának annyira feltűnően ellentmondó, hogy a kitűnő Nazianzi Szent Gergely püspök és egyháztanító (kb. 329-390), akit a „teológus” megtisztelő névvel illettek, abszurdnak nevezi. 45 fennmaradt beszéde közül a negyvenedikben a következő megokolással szólal fel a keresztség felvételének kitolása ellen: „Amíg hittanuló vagy, csak a hit előcsarnokában vagy; be kell menned és a Szentháromság társaságába kell bemenned. – Másfelől: De Isten nem irgalmas, és mivel ismeri gondolatainkat és szándékainkat, nem fogja a keresztség helyett a keresztség szándékát elfogadni? – Talányokban beszélsz, ha úgy gondolod, hogy Isten irgalmassága által a megvilágosítatlan az Ő szemében megvilágosult, és hogy azé lesz a mennyek országa, aki csak vágyik rá, de megtenni elmulasztja, ami a birodalom megszerzéséhez hozzátartozik. És úgy gondolom, hogy minden értelmes ember egyetért ebben velem.”
     És Nazianzi Szent Gergely tovább: „Ha egy embert pusztán akarat alapján, a tényleges tett nélkül, gyilkossággal vádolsz, akkor szerinted az is megkereszteltnek számít, aki a keresztségre vágyott, anélkül, hogy részesült volna benne. De ha az egyiket nem tudod elfogadni, hogyan vagy képes a másikat elfogadni? Ez felfoghatatlan a számomra. Vagy, ha akarod, fejezzük ki más módon: Ha véleményed szerint a kívánságnak ugyanakkora ereje van, mint az igazi keresztségnek, akkor ítélj ugyanígy a dicsőségről is, és elégedj meg a dicsőség utáni vággyal, mintha az maga lenne a dicsőség. És mit árt neked, ha az igazi dicsőséget nem bírod, ha egyszer vágysz utána?”

Ezért írja Michael Schmaus, XII. Pius alatt [!] pápai prelátus, később az ú. n. II. Vatikáni Zsinat teológusa, Katolikus Dogmatika című, első ízben 1938–1941 között megjelentetett, sokáig standardműnek számító tankönyvében: „A teológia történetében bizonyos ideig eltartott, amíg a felismerés megszületett, miszerint a keresztség utáni vágynak üdvereje van. De hogy a régi egyházban e tézis mennyire nem volt elterjedve, az abból látszik, hogy Gennadius egy keresztsége előtt meghalt hittanuló üdvét csak a vértanúhalál esetében tartja elképzelhetőnek.”
     Schmaus azt a tévtant, miszerint a keresztség utáni puszta vágynak üdvszerző ereje van, „felismerésnek” nevezi. Mindazonáltal ő legalább beismeri – ellentétben a „vágykeresztség” mai propagandistáival, akik azt állítják, hogy már az egyházatyák tanították a „vágykeresztséget” –, hogy „vágykeresztség” a korai egyházban „nem volt elterjedve”.

Az összes egyházatya között csak Ambrus és Ágoston az, akiket többé-kevésbé jogosan tartanak a „vágykeresztség” hirdetőinek. Csakhogy ezt az ideát mindketten egyúttal el is ítéltek – amennyiben nem csak Ágoston volt az, aki egy ideig valóban támogatta ezt az ötletet. Tehát e kérdésben az „atyák konszenzusáról” beszélni (amit magukat hithűnek, sőt, szedesvakantistának tartók is tesznek), egyszerűen képtelenség.
     [Egészen megdöbbentő, hogy olyanok, akik prédikációikban elmondják, hogy olyannyira Isten tart életben mindent és mindenkit (vagyis látszólag elismerik Isten abszolút mindenhatóságát, mindenek feletti örökkétartó és abszolút uralmát), hogyha valakitől megvonná fenntartó erejét, az úgy tűnne el, hogy mások még arra sem emlékeznének, hogy valaha élt; hogy az ilyen emberek is képesek ugyanazzal a konoksággal, mint amivel az „elismeri és ellenállni” elvet vallók a szedesvakantisták érveit söprik le az asztalról, a „vágykeresztséggel” kapcsolatban az „atyák konszenzusáról” beszélni, és azt állítani, hogy az Egyház „a vízkeresztség mellett a vágykeresztséget a legrégibb idők óta elismerte elégségesnek az üdvösségre”. Az ilyenek pontosan azokat és CSAK azokat a neveket hozzák fel érvelésül, akiket ez a tanulmány idéz és cáfol, vagy kiegészít. Ahogy a szedesvakantizmust támadók ellenvetésül arra a tényre, hogy eretnek nem lehet pápa, unos-untalan Liberiust, Vigiliust és Honoriust hozzák fel, mint eretnek pápákat, úgy sorolják a „vágykeresztséget” propagálók – ahelyett, hogy alaposan és alázattal (!) tanulmányoznák ezt a kérdést – automatikusan Ambrust, Ágostont, Tamást és a Trienti Zsinatot.]

A „vágykeresztség” legkorábbi tanítójának a 12. század óta gyakran Szent Ambrust említik a II. Valentinian császár (akit a keresztség felvétele előtt meggyilkoltak, vagy talán öngyilkosságot követett el) felett tartott halotti beszéde miatt. A gyászolóknak nagyon fájt, hogy Valentinian kereszteletlenül halt meg, és így az apostoli tanítás szerint nem üdvözülhetett. Szent Ambrus II. gyászbeszédében ilyeneket mondott (De obitu Valentiniani, #51): „Hallom, hogy panaszkodtok: Nem lett megkeresztelve. Mondjátok meg: mi van bennünk más, mint az akarat és a vágy? Bizony, bizony, ő vágyott arra, hogy katekumen lehessen, mielőtt még Itáliába jött és tudatta velem, hogy ő, amikor csak lehet, általam akarja a keresztség szentségét megkapni… De ha a vértanúk saját vérükben lesznek megmosva, akkor Valentiniant jámborsága és vágya szintén lemosta.” – Azonban mintegy 12 évvel e beszéd megtartása után Szent Ambrus Jézus Nikodémusnak mondott szavait idézve már ilyeneket mondott (De mysteriis Kap. IV #20): „Víz nélkül nem jön létre az újjászületés titka, mert »aki nem születik újjá vízből és lélekből, nem mehet be Isten birodalmába«.”

Dr. H. Klee professzor 1831-ben [!] megjelent „A katolikus dogmatika szisztémája” című művében ezt írta: „A vágykeresztség megigazulást előidéző ereje ellen több egyházatya is állást foglalt, például Jeruzsálemi Cirill, Fulgentius, Gennadius, Nazianzi Gergely, Niketas, sőt maga Ambrus is (ha a De mysteriis című könyv tőle származik).
     [Adatok: Fulgentius ruspei (Észak-Afrika) püspök (468-533) Az ariánusok és a szemipelagianusok ellen írt vitairatokat. – Niketas (Niceta), Remesiana (ma szerb terület) missziós püspöke (335-414), akitől valószínűleg a Te Deum is származik. Nevezetes főműve: 6 libelli instructionis, a keresztelendők számára szóló utasítások. – A Gennadius nevet több egyházatya is viselte, nem tudni, hogy itt melyikről van szó, valószínűleg a 496-ban meghalt Massilia-i Gennadius, másnéven Gennadius Scholasticus.]

Az a feltevés, hogy egy meggyilkolt katekumen üdvözülhet, míg a nem meggyilkolt, hanem más ok miatt meghalt katekumennek nincs esélye az üdvösségre, hosszú távon nehezen tartható (mégis legalább 900 évig ez volt az általános álláspont). Ezért volt a vérkeresztség koncepciójának elfogadása után a klasszikus vágykeresztség ideájához való út konzekvens, ugyanúgy, ahogy később a klasszikustól a modern variánsig, ami valóban egy pszeudo-vágykeresztség elmélet, tartó út az volt. Abban az időben, amikor a klasszikus vágykeresztség-teória népszerű volt, olyan vadhajtásokat hozott, mint például az az elképzelés, hogy a kereszteletlenül meghalt gyermek számára a szülők könyörgése pótolhatja a keresztséget, és ezzel a gyermek a „pót pótja” által üdvözülhet. Ugyanígy a modern vágykeresztség variánsaitól az emberi meggondolás olyan vad elképzelésekhez jut, mint – a történelemben nem újdonságként – Wojtyla „mindenki meg van váltva” elve, vagy Rahner anonim kereszténysége. Emberileg nagyonis logikus, hogy egyik felhígítás kikerülhetetlenül követi a másikat.

Szent Ágoston egy időben valóban vallotta a „vágykeresztség” lehetőségét, de ezt saját „spekulációjának” nevezte (vagyis ahogy sokan mások, ő sem értelmezte Szent Ambrus itt idézett gyászbeszédét a „vágykeresztség” megvallásának). Utolsó, a pelagianismus ellen folytatott harcában azonban már ő is elvetette a „vágykeresztség” lehetőségét. De anima et eius origine III, Kap. 10, 13: „Ne hidd, ne mondd és ne tanítsd, ha katolikus akarsz lenni, hogy azokat, akiket az Úr a keresztségre rendelt, el lehet szakítani ettől, és meghalhatnak, mielőtt megvalósul az, amit a Mindenható előre elhatározott.”
     F. Hofmann „Ágoston egyház-fogalma” című 1933-ban megjelent könyvében Ágoston véleményének megváltozásáról így ír: „Az egyháztanító semmi mással nem tudta jobban kifejezésre juttatni az isteni üdv-akarat mindenhatóságáról, a kereszténység természetfelettiségéről és kegyelemszerűségéről és minden, pusztán emberi szférában megmaradó erkölcsi törekvés tehetetlenségéről alkotott meggyőződését, mint azáltal, hogy az újjászületést, a megigazulást és a kegyelmet egyre kizárólagosabban a külső szentségi üdvjelekhez kötötte, hogy ezzel minden emberi fogyatékosságtól biztonságba helyezze. Aki ezt a szükségszerűséget tagadja, az kiüresíti Krisztus keresztjét. E szigorú felfogás számára a vágykeresztségről szóló tan is illetlennek és megbotránkoztatónak tűnt. Ágoston ezért nem merte tovább a vágykeresztségről alkotott korábbi véleményét fenntartani. Így vált számára egy jó hittanuló is, aki a keresztelés előtt meghalt, elveszetté. Odáig jutott, hogy véleménye szerint egy megkeresztelt halálos bűnös előbb lesz a pokolból a mennyországba átvíve, mint egy megkereszteletlen vagy egy katekumen.”

Ugyanilyeneket mondott Ágoston néhány évvel a De Baptismo után tartott János Evangéliumáról szóló beszédében is (17. előadás, 7. beszéd): „Mert akármilyen messze haladt már a tanulásban egy katekumen, bűneinek súlyát mégis magán hordja; ezek nem lesznek levéve róla, ha nem lesz megkeresztelve. Ahogy Izrael népe nem szabadult meg Egyiptom népétől, amíg át nem kelt a Vörös tengeren, ugyanúgy nem szabadul meg senki a bűneitől addig, amíg nem jön el a keresztség forrásához.”
     Egy hasonló idézet található a Sermonse ad populum írásában is (Sermo 27,6): „Ha Isten színe elé lépünk, látni fogjuk az isteni ítélet igazságosságát. Akkor senki nem fogja mondani: »Miért segített ennek, de a másiknak nem? Miért lett ez az ember Isten irányításával a keresztséghez vezetve, míg az az ember, holott becsületes katekumen volt, váratlan szerencsétlenségben meghalt, mielőtt megkeresztelték volna? Keress érdemeket, és büntetésen kívül nem találsz mást.”
     F. von der Meer ezt „Ágoston a lelkipásztor” című művében (1951) a következőképpen írja le: „Milyen veszélyes minden késlekedés! Milyen sok gazembert keresztelnek meg halálos ágyukban, és milyen sok komoly hittanuló hal meg keresztség nélkül – ez Ágoston számára ezt jelenti: örökre el vannak veszve!”

Ágoston idejében és ezt követően még sokáig a „vágykeresztség” elképzelése szinte mindenki számára az Úr szavaival teljesen összeegyeztethetetlennek számított!

Két évtizeddel Ágoston halála után Nagy Szent Leó pápa dogmatikai úton semmisette meg a vér- és vágykeresztségről alkotott elképzelést, amikor Tomus ad Flavium dogmatikai levelében, ami bekerült a Khalkédoni Zsinat (451) dokumentumaiba, tévedhetetlenül kijelentette: „»Tehát hárman tanúskodnak: a Lélek, a víz és a vér, és ez a három egy« (1 Jn 5,7-8), vagyis a szentté válás lelke, a megváltás vére és a keresztség vize. Ez a három egy, elválaszthatatlanok maradnak, és e kapcsolatukból semmit nem lehet belőlük kiválasztani, kioldani.”
     A vágykeresztség teóriája pedig pont azt teszi, ami a Khalkédoni Zsinat szerint lehetetlen: elválasztja a keresztség vizét a megigazulás (a szentté válás) lelkétől és a megváltás vérétől.
     [Jellemző, hogy a modernista Denzingerből e dokumentumból [DH 290-295 és 300] az itt idézett rész kimaradt. Az interneten angolul és latinul is olvasható e rész is: Concilium Chalcedonense 451 AD Tomus ad Flavianum. Latinul (forrás: http://patristica.net/451_tomus&la): „Hic est qui venit per aquam et sanguinem Iesus Christus, non in aqua solum, sed in aqua et sanguine, et spiritus est qui testificatur, quoniam spiritus est veritas, quia tres sunt qui testimonium dant, spiritus et aqua et sanguis, et tres unum sunt, spiritus utique sanctificationis et sanguis redemptionis et aqua baptismatis, quae tria unum sunt et individua manent nihil que eorum a sui connexione seiungitur…” – Angolul: (forrás: http://patristica.net/451_tomus&e&e&en) [THE LETTER (TOME) of POPE LEO to FLAVIAN BISHOP of CONSTANTINOPLE, about EUTYCHES]: „It is he, Jesus Christ who has come through water and blood, not in water only, but in water and blood. And because the Spirit is truth, it is the Spirit who testifies. For there are three who give testimony--Spirit and water and blood. And the three are one. In other words, the Spirit of sanctification and the blood of redemption and the water of baptism. These three are one and remain indivisible. None of them is separable from its link with the others.”]

A „vágykeresztség”-teória klasszikus formája a késői középkorban lett népszerű, és ez a népszerűség egészen az újkorig tartott, amikoris a hitetlenek üdvözüléséről szóló idea lassan kiszorította, majd a modernizmus felvirágzásával a 19. század második felében le is váltotta¸ ily módon a klasszikus tévtant egy még nála is sokkal hamisabb tévedés követte. Azon pozíciók képviselőit, mint amiket például Karl Rahner vagy Lefebvre érsek foglalt el ebben a kérdésben, a klasszikus vágykeresztség koncepciójának hívei eretneknek nyilvánították volna.

Szent Bernát és Szent Tamás, akik a középkorban a vágykeresztség legjelentősebb képviselői voltak, Ambrusra és Ágostonra hivatkoztak. Bernát azért hitt a vágykeresztségben, mert Ambrust és Ágostont nagy tanítókként tisztelte. Tractatus de baptismo című munkájában ezt írja: „E két hatalmas oszloptól – Ágostonról és Ambrusról beszélek – csak nehezen hagyom magam eltántorítani, hidd el nekem. Velük, mondom, vallom a tévtant vagy a tudást, mert én is azt hiszem, hogy az ember egyedül a hit által menekülhet meg, azzal a vággyal, hogy fogadja a szentséget, akkor is, ha a halál e jámbor óhaj teljesülése előtt áll be vagy valamilyen más áthidalhatatlan erőszak állja útját.”
     Az üdvdogma alapján kijelenthetjük, hogy Bernát „tévtant vallott”; egyébként is soha sem helyes, ilyen megokolással hitet tenni egy tévtan mellett, még akkor is, ha ez nagy és szentéletű férfiaktól származik.
     Bernát ráadásul tudott róla, hogy Ágoston élete végén már elvetette a vágykeresztség lehetőségét, de számára az volt a döntő, hogy Ágoston mégha mást is tanított később, az ő tudtával korábbi álláspontját „sehol nem vonta vissza”. És így szövődik és terjed tovább a tévedés….

A későbbiekben Bernát hatásán kívül, Aquinói Szent Tamás nagyságának „köszönhető”, hogy a vágykeresztség tana felkapottá vált. Tamás ugyan azt tanította, hogy a vágykeresztség csak azokat üdvözítheti, akik a katolikus hit helyességében, és a katolikus vallás alapjaiban, vagyis a Szentháromságban és Isten megtestesülésében hisznek, mert hit nélkül definitív mindenki örökre elkárhozik, de e – kiegészítő – megjegyzésére a vágykeresztség propagálói már nemigen figyeltek.

Tudatosítani kell magunkban, hogy az Egyház dogmája mindig felette áll bármilyen nagy egyháztanító tanításán (pláne önjelölt látnokok, költők vagy szentek életéről szóló információin). XIV. Benedek Apostolica Constitutio című írásában így tanít: „Az Egyház ítéletét előnyben kell részesíteni még egy szent élete és tanai miatt nagyon híres egyháztanító véleményével szemben is.”

[Megjegyzés:
     1) Nem csak korunkban, de nyilván az emberiség egész történelme folytán azok az írók, tanítók, művészek és közemberek voltak előtérben, akik a korszellemhez igazodtak, vagy a könnyebb és kellemesebb, népszerűbb megoldásokat hirdették. (Lásd ezzel kapcsolatban a honlap következő cikkének „A katolikus tradíció helyzete ma (2007. július) Magyarországon” e fejezetét: „A köztudatot formáló és az emberek szellemiségét kialakító sajtó, irodalom évszázadok óta protestáns kézben van”.) Következésképpen az ilyen nevek maradtak fenn az utókor számára. Ez az oka, hogy az irodalomban, de a művészetek, sőt a tudományok világában is a katolikusok száma a legkisebb. Talán ezért az sem véletlen, hogy e tanulmány témájával kapcsolatban is azok neve a legkevésbé ismert, akik Urunk szavait, és ennek alapján az Egyház dogmáját komolyan vették, és nem kerestek kibúvókat; vagyis akik az emberi megfontolások helyett következetesen a természetfeletti tanításnak, azaz Urunknak hittek. Konkrét adalék ehhez az állításhoz, hogy a vágykeresztség lehetőségét tagadó öt egyházatya közül, akiket a tanulmány fentebb sorol fel: Jeruzsálemi Cirill, Fulgentius, Gennadius, Nazianzi Gergely, Niketas, az 1931-es négykötetes Katolikus Lexikon csak kettőt ismertet, míg az evilági Révai Lexikonban mind az öten benne vannak (a téma csak a katolikus egyház számára volt fontos, a világ nem törődött vele, ezért lehetett a Révai a pontosabb).
     2) Különösen érdekes Szent Ágoston esete: egyfelől azért, mert a vágykeresztség hirdetői, korábban csakúgy, mint napjainkban, elsősorban rá hivatkoznak, úgy, hogy kizárólag a vágykeresztség melletti korai véleményét idézik, és egyszerűen nem vesznek tudomást későbbi, tehát érettebb tanításáról. Ezzel árulják valójában el, hogy Ágostonnal csak azért hozakodnak elő, hogy saját hamis képzeteiket védelmezzék. Holott sokkal üdvösebb lenne számukra, ha Ágostonhoz hasonlóan ők is jobban elmélyednének ebben a témában, és vele együtt, illetve hozzá hasonlóan ráébrednének arra, hogy „semmi mással nem lehet jobban kifejezésre juttatni az isteni üdv-akarat mindenhatóságáról, a kereszténység természetfelettiségéről és kegyelemszerűségéről, és minden, pusztán emberi szférában megmaradó erkölcsi törekvés tehetetlenségéről alkotott meggyőződést, mint azáltal, hogy az újjászületést, a megigazulást és a kegyelmet egyre kizárólagosabban a külső szentségi üdvjelekhez kötik, hogy ezáltal minden emberi fogyatékosságtól biztonságba helyezzék. Aki ezt a szükségszerűséget tagadja, az kiüresíti Krisztus keresztjét.”]

Feltéve: 2016. október 15.

VI./2. „Elháríthatatlan tudatlanság”

Minden megkereszteletlen ember a sötétség és a harag gyermeke. Miként már szó volt róla, még a klasszikus vágykeresztség-teória védelmezői szerint is csak azok a keresztségre várók menekülhetnek meg vízkeresztség nélkül, akik a katolikus vallás alapjait ismerik és vallják. Egy „az igaz vallást illetően elháríthatatlan tudatlanságban” élő embernek, aki a természettörvényt tökéletes szeretetben és hűségben követi, vagy akkora szerencsében lesz része, hogy egy megfelelő tanítóval találkozik, vagy belső megvilágítás által talál rá a világosságra, vagyis az Evangéliumra (és nem valamilyen határozatlan lelki állapotra), és így menekül meg.
     A teológusok egy része a hitbéli „elháríthatatlan tudatlanságot” büntetést érdemlőnek tartotta. Szent Tamás szerint azonban maga az „elháríthatatlan tudatlanság” nem bűn, hanem sokkal inkább büntetés. Mindazonáltal abban mindkét szemlélet hívei megegyeznek, hogy mindenki, aki úgy hal meg, hogy nem ismeri az Evangéliumot, elveszett. Aquinói Szent Tamás szerint azonban csak egyéb bűneikért (pl. bálványimádás) kapnak büntetést, hitbeli tudatlanságukért nem, bár szerinte a hit dolgaiban nem létezhet tökéletesen elháríthatatlan tudatlanság.
     Jegyezzük meg: Szent Tamás és mások, például Francisco de Vitoria [1483-1546, spanyol domonkos pap, a késő-skolasztikus spanyol Salamanca-i iskola megteremtője, a „nemzetközi jog atyja”] szerint Isten az elháríthatatlan tudatlanságot egyetlen embernél sem számítja fel bűnnek. Vitoria De Indis című írásában arra a kérdésre, hogy vajon az indián őslakosság bűnös-e abban, hogy nem hitt Krisztusban, mielőtt a kereszténységről hallott, azt válaszolta, hogy az ilyen tudatlanság ősszüleink bűnének következménye. És az ilyen emberek nem a tudatlanságuk miatt kárhoznak el, hanem más bűneik miatt. De azon pogányok sorsát, akik jószándékúan minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a természettörvényt betartsák, Isten úgy fogja alakítani, hogy vagy természetfeletti megvilágításban részesülnek, vagy haláluk előtt találkoznak valakivel, aki beszél nekik Krisztusról és megkereszteli őket.
     Többek között Gerson és Wilhelm von Auvergne [1180-1249 skolasztikus filozófus] is úgy érvelnek, hogy az ember vagy minden tőle telhetőt megtesz, hogy betartsa Isten törvényeit, és akkor Isten fel fogja valamilyen módon világosítani, vagy nem tesz meg mindent, és akkor nem kapja meg a felvilágosítást. „A doktorok egyetértenek abban, hogy aki minden tőle telhetőt megtesz, annak Isten mindig segít, kész értelmét annyira megvilágosítani, amennyire üdve érdekében és a tévedés leküzdésére szüksége van.” Hugo szintén így nyilatkozott: „Senki nem lesz tudatlanság miatt a keresztség vételének kötelezettségétől felszabadítva, mert ha személyes bűne nem gátolná, hallania és tudnia kellene, miként ezt Cornelius példája is bizonyítja.”

Mindenki, aki úgy hal meg, hogy nem ismeri az Evangéliumot, elkárhozik. Ha Isten valakit nem vezet el az Evangélium világosságához, akkor ezt azért teszi, mert tudja, hogy az illető szívtelensége miatt úgysem fogadta volna el azt. Így tanította ezt Francisco de Vitoria, Aquinói Szent Tamás, Szent Ágoston (például a De praedestinatione sanctorum c. művében), és így tanította ezt Szent Pál apostol is.
     Szent Pál a korintusziakhoz írt második levelében ezt írja: „Ha evangéliumunk mégsem érthető világosan, csak azoknak nem érthető, akik elvesztek. Az ilyen hitetleneknek az e világ istene elvakította értelmüket, hogy az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló evangélium világossága ne ragyogjon fel nekik.”
(2 Kor 4,3-4)
     Szent Tamás azt tanítja, hogy azok, akik a vallást önhibájukon kívül nem ismerik, lelkiismeretük tisztasága és a természettörvény megtartása révén részesülnek ennek megismerésében. Valóban áthidalhatatlan, vagyis a katolikus hit tartós nem-ismerete tehát nem létezik, mert aki jó szándékból minden tőle telhetőt megtesz, azt Isten a tudatlanság állapotából kiragadja, így a tudatlansága ezáltal megszűnik, és ezt követően a minden ember számára megparancsolt keresztséget megkapja.
     Ezzel beigazolódik a Trienti Zsinat tanítása a megigazulásról (6. ülés 11. fej.): „Mert Isten nem parancsol lehetetlent, hanem parancsolván arra figyelmeztet, hogy tedd meg, amire képes vagy, és kérd, amire nem vagy képes” [DH 1536]. – És Szent Tamás Scriptum super sententiis című művében ezt írja (lib. 2 d. 28 q. 1 a. 4 ad 4): „Ha valaki, aki barbár népek között született, azt teszi, ami tőle telik, annak Isten maga fogja azt kinyilatkoztatni, ami szükséges az üdvösségére, vagy megvilágosítással, vagy egy tanító küldése által.” „Ha senkije nincs, aki tanítsa, Isten fogja megvilágosítani, hacsak saját hibájából nem szegül ennek ellen.” (lib. 3 d. 25 q. 2 a. 2 qc. 2 co.)

Liguori Szent Alfonz, az Anyaszentegyháznak minden tévtan fölötti diadaláról szóló művében (VI, 11) Szent Tamás tanítására (S. Thom. Quaest. 14. de Verit. Art. 11. ad 1.) hivatkozva ezt írja: A semi-pelagianizmus híveinek azt kell válaszolni, hogy azok a hitetlenek, akik nem térnek meg, megbocsáthatatlan vétket követnek el; mert még ha nem is részesülnek a katolikus szentségek által közvetített kegyelemmel, attól még megkapják Istentől a megtéréshez szükséges kegyelmet. Ez a kegyelem, Aquinói Szent Tamás tanítása szerint, az értelem bizonyos megvilágosításából és az akarat azon megnyilvánulásaiból áll, melyek a természettörvény megtartására ösztökélnek. Aminek hatására, amennyiben a hitetlen együttműködik e kegyelemmel és a természettörvény követelményeit a súlyos bűnök elkerülésével betartja, Jézus Krisztus érdemeire való tekintettel, később egészen biztosan részesül a hit megszerzéséhez szükséges kegyelemben is, és elnyeri az üdvösséget. Ha valaki a rengetegben vagy akár ragadozó állatok között természetes értelmének a vezetésével a jóra törekedve és a rosszat kerülve nő fel, kétségtelenül hinni kell abban, hogy Isten vagy a hithez szükséges belső sugallat által megnyilatkozik neki, vagy küld neki valakit a hit hirdetésére, ahogy Pétert Corneliushoz elküldte.
     Persze ennek az igazságnak az elismerése a modernistáktól túl sok hitet követel, amivel ők már rég nem rendelkeznek. Ezért írja Schmaus – fentebb már említett – Katolikus Dogmatikájában (§ 177a IV. 3.): „Tamás maga a Krisztus után élt emberek számára a Szentháromságban és Isten Fiának megtestesülésében való kifejezett hitet az üdv elengedhetetlen feltételének tartja. Olyan erősen ragaszkodik ehhez a követeléshez, hogy olykor azt állítja, hogy egy ember, aki még soha nem hallott Krisztusról, különleges isteni gondviselés révén szerezne tudomást az Egyház tanításáról. Ezt a szigorú tanítást ma már csak kevés teológus osztja, e kevés közé tartozik például Anselm Stolz O.S.B.” [1900-1942, német bencés paptanár].

Igen, ezt a szigorú, azaz Krisztus szavait és a dogmát komolyan vevő tanítást már az ú. n. II. Vatikáni Zsinat előtti évtizedekben sem képviselte szinte senki. A legtöbb „katolikus” már akkor eretnek vagy hitehagyott volt, és ezért lettek az ú. n. II. Vatikáni Zsinat eretnek dokumentumai az utolsó két évszázad nemzedékei eretnek viselkedésének nagyonis logikus következményei.

Sajnos ma is alig akad valaki, aki ilyen csodálatos dolgokat hinni képes, holott Isten csodákkal is igazolta e tétel igazságát, ahogy ezt többek között például a koreai Cajus [született Koreában 1571, meghalt vértanúként Japánban 1624-ben] történetéből is láthatjuk.
     Cajus pogányok között élt, és semmit sem tudott az igaz vallásról, de teljes szívéből az igazságot kereste és üdvözülni akart. E cél vezérelte akkor is, amikor belépett egy buddhista kolostorba. Ott történt egy éjszaka, hogy Cajus ágyából úgy látta, mintha az egész kolostor lángokban állna (mintegy szimbolizálva a pokol tüzét, ahova a hamis vallások vezetnek), majd egy kimondhatatlanul szép gyermek jelent meg neki, aki megjósolta, hogy hamarosan meg fogja találni azt, amit keres. Nem sokkal ezután találkozott egy kereszténnyel, aki megtanította neki a keresztény hitigazságokat. Később egy a misszionáriusoknál látott Jézus-képen felismerte azt a gyermeket, aki neki a kolostorban megjelent. Ő maga is misszionárius lett, és vértanúként halt meg Japánban.
     Koreáról szóló történelemkönyvében Claude-Charles Dallet [1829–1878, francia misszionárius pap] ezt írja Cajus-ról: „Az ő története megrendítő módon bizonyítja, hogy Isten inkább csodát tesz, minthogy egy hitetlent, aki lelkiismerete világosságát követi és őszinte, jóindulatú szívvel az igazságot keresi, veszni hagyjon.”
     Koreai Cajust IX. Pius 1867-ben szentté avatta [az 1624-ben Nagasakiban kivégzett 205 japán vértanú 128. tagjaként].

Ehhez hasonló történet maradt ránk egy Ádámnak keresztelt dél-amerikai indiánról. Pero Roiz pap a 17. század elején írta meg José de Anchieta [1534-1597, spanyol jezsuita] misszionárius életét. Ebben ír egy csodálatos eseményről, ami bizonyítja, hogy Isten milyen rendkívüli módon menti meg kiválasztottait. Anchieta páter egy napon minden felismerhető ok nélkül, „hanem mintha valaki vezetné” a part mentén vezető útját elhagyva egy erdőbe tért, ahol egy fán egy ott ülő bennszülöttet pillantott meg, aki rá kiáltott: „Jöjjön gyorsan, atya, mert már régóta várok itt magára.” Anchieta kikérdezte, mi a neve, melyik faluba való. Az indián válaszából kiderült, hogy messziről, idegen vidékről jött, úgy, hogy „egy kéz vezette oda, ami több volt, mint emberi kéz”. A pap megkérdezte a bennszülöttől, hogy mit akar tőle, miért mondta, hogy rá várt. Az indián azt felelte, hogy a „jó életről” akart tőle hallani, vagyis a megmenekültek halál utáni életéről. Anchieta atya ezután alaposan kikérdezte az indiánt addigi életéről, s így megtudta, hogy soha nem volt több asszonya, csak önvédelemből használt fegyvert, és ehhez hasonlókat. A pap a hallottakból arra a meggyőződésre jutott, hogy a bennszülött a természettörvény szerint élt, és körülményeihez képest szokatlanul sokat tudott Istenről. Miután elmagyarázta az indiánnak az alapvető hitigazságokat, az kijelentette, hogy elfogadja ezeket, sőt, mégha szavakban nem is tudta kifejezni, de szívében már ismerte is őket. Mindezek után Anchieta atya esővízzel megkeresztelte az indiánt, és az Ádám nevet adta neki. Az indián örömmel telve kulcsolta össze kezeit, az égre tekintett, hálát adott Istennek és a papnak is jóságáért, majd meghalt „úgy, mint aki semmi másra, csak erre a boldog órára vágyott, és akinek ezután már semmi más dolga nem maradt az életben”. – A bennszülött tehát a saját, természetes körülményeihez képest „jó életet” élt, az örök üdvösséghez azonban még így is szüksége volt a katolikus hit ismeretére és elfogadására, és az Úr misztikus testéhez való csatlakozásra a keresztség által.

Persze nem árt emlékeznünk rá, hogy egy tévedhetetlen dogmának akkor is alá kell vetnünk magunkat, ha Isten csodálatos elrendelésével senkit sem vezetne a hithez és a keresztséghez. Hogy Ő mégis csodával erősíti meg saját szavait, az az Ő végtelen irgalmasságának jele. Mindazonáltal ne felejtsük, hogy csodáival sem mond soha ellent saját szavainak. Ma viszont odáig jutottunk, hogy magukat „tradicionalista” katolikusnak nevezők Jézus Jn 3,5-ben olvasható szavainak („Aki nem vízből és Lélekből születik, az nem megy be az Isten országába”), és az Egyház e szavakon nyugvó tévedhetetlen dogmájának („Az egyházon kívül nincs üdvösség”) komolyan vevését eretnekségnek nevezik. Teszik ezt úgy, hogy még a 20. század egyik legnagyobb és leghatékonyabb eretneke, Karl Rahner [lásd „Két katasztrófa egy személyben – 2. Exkurs: Karl Rahner és a teológia lerombolása”] is bevallja (1961-ben kiadott „Mi az eretnekség” című dolgozatában): „Még egy Xavéri Ferenc a japánoknak, akiket meg akart téríteni, azt mondta, hogy minden ősük természetesen pokolra van kárhoztatva. És egy Ágostonnak is ezt kellett volna saját teológiája alapján válaszolnia, és ez a beállítottság szinte egészen a mi napjainkig a pogányok között végzett keresztény missziós munka alappátoszához tartozott.”
     [Másfajta lelkület nem is lenne képes olyan, az emberi természetnek tökéletesen ellentmondó hősiességet előidézni, mint amivel még az 1800-as években is európai misszionáriusok a biztos, a kimondhatatlanul kínos halált vállalva törtek előre Ázsiában a lelkek megmentésére. Jézus tudta, hogy csak az a lelkület, mely az ő szavait komolyan veszi, képes a világméretű térítésre – vagyis ehelyütt is tökéletesen összeillik minden: amit mondott, amit az embereknek tenniük kellett, és ami történt. Ha nincs is a lelkület, akkor a világon soha nem terjedt volna el a kereszténység, mert nem lett volna senki, aki terjesztette volna. Abban sem egyedül Bergoglio a hibás, hogy ma már nincs térítés, nincs misszió, hiszen nem ő idézte elő, hogy az elmúlt kétszáz évben a magukat katolikusnak tartók elkezdték az üdvdogmát, és ezzel Jézus szavait félremagyarázni: amíg mára már odáig jutottak, hogy egyenesen „eretnek tanításnak” nevezik azt, ha Isten szavait és az Egyház dogmáját valaki komolyan veszi, hiszi és képviseli.]

Az eretnek Rahnerrel ellentétben a [magukat az Egyház, a katolikus hit megmentőjének tartó volt és még mindig] lefebvristák, köztük például Fellay püspök így tanít: „Tudjuk, hogy két másik keresztség is létezik, a vágyé és a véré. És az egyház mindig (!) azt tanította, hogy vannak olyan emberek, akik a mennyországba kerülnek, akik úgy menekültek meg, hogy nem ismerték a katolikus Egyházat. Mi tudjuk ezt.” (2006. február 18. Denver)
     Ez az eset is bizonyítja, hogy sok „tradicionalista katolikus” nagyobb veszélyt jelent, mint a nyilvánvalóan eretnekek. Mert aki saját maga nem teljesen hitetlen már, az gyorsabban felismeri a tévtanítást egy modernistánál, mint például Rahnernél, mint egy igazhitűnek tartott „konzervatív” tradicionalistánál. És ha az ilyen „tradicionalisták” maguk még nem eretnekek, akkor ahelyett, hogy – mint Rahner a fenti példában – az igazságnak utánajárnának és azt fednék fel, az Egyház „szájába” adnak eretnekséget.
     Szemben a mai „tradicionalista” katolikusokkal egy Xavéri Szent Ferenc számára az üdvdogma nem volt üres szólam, amit meg kell vallani, de utána tagadni lehet. Ő tudta, hogy csak az üdvözülhet, aki az Egyház tagjaként hal meg. Számára világos volt, hogy aki úgy hal meg, hogy nem ismeri Krisztust, elveszett. Ezért tudta a legkisebb kételkedés nélkül kimondani, hogy az indusok, a japánok és más pogány népek pogány ősei mind a pokolban vannak.
     Az Egyháznak a kizárólagosság iránti hamisítatlan igénye az, ami a hagyomány szerint a misszionáriusokat arra indította, hogy a frízek királyának, Radbod királynak arra a kérdésére, hogy mi lett elődeiből, ezt válaszolják: „Minden ősöd a pokolban van, mert pogányok voltak.” Vagy Roberto de Nobilit [1577-1656, olasz jezsuita misszionárius] arra, hogy azt mondja a hinduknak, hogy Indiában a nem-katolikusok közül egyetlen egy ember sem menekül meg. Vagy a spanyol ferenceseket és domonkosokat arra, hogy a kínaiaknak kijelentsék, hogy az összes addigi kínai császár a pokolban ég.
     Az Egyház eme abszolutista igényében való igaz hit nélkül tényleg nem létezhet valódi missziós tevékenység. Ezért omlott össze mára tökéletesen a (lelki-szellemi, azaz vallási) missziós munka. Rahnerhez hasonlóan, és az ú. n. „tradicionalistákkal” ellentétben, egy másik hitetlen zsinati-jezsuita, Michael Sievernich [született 1945-ben, német jezsuita tanár, Bergoglio régi és hűséges barátja, a média nagy kegyeltje, a 2015-ös család-szinódus egyik résztvevője] is bevallja: „Mivel egészen az újkorig elterjedt üdvpesszimista vélekedés szerint a kereszteletlenek nem üdvözülhetnek, minden nem-kereszténynek a pokolba kellett kerülnie. Más tényezők mellett a korai újkorban ez a meggyőződés volt a döntő oka a misszió hatalmas lendületének.”

Egy katolikus számára logikus, hogy minden bálványimádó a pokolba jut, mert lehetetlen, hogy egy bálványimádó Istent színről színre láthassa, hiszen ez az Egyház tökéletesen egyértelmű tanítása. Ezzel szemben a közönyös eretnek ezt mondja: „Nem tudhatjuk, hogy elvesztek-e vagy sem. Isten az Egyházon kívül is megmenthet embereket, hiszen mindenható.” Az igazság ez: Tényleg megteheti, és ezért inkább csodát művel, minthogy a bűnteleneket veszni hagyja. De: szemben a modernistákkal Isten nem tud hazudni, és ezért senkit nem enged a mennybe jutni, aki nincs valóban az Egyházában. [Ha nem így lenne, akkor ez azt jelentené, hogy Jézus Krisztus valami olyasmit követelt, amit lehetetlen megtartani, azaz félrevezette az embereket.]

VII. „Üdvösség az Egyházon kívül”

Az a hit, hogy a téves vallások követői számára is megvan a lehetőség az üdvözülésre, a 19. században kezdett elterjedni. Ettől kezdve már nem tartották elengedhetetlennek az üdvösségre, hogy valaki katolikus vallású legyen, hanem az ember erkölcsileg jó élete számított. De mivel az üdvdogma meglétét és Jézus saját szavait nem tudták meg nem történtté tenni, különböző kísérleteket tettek, hogy az üdvdogmát valahogyan relativizálják. A klasszikus vágykeresztségből, melynél még a katekumen keresztség és a keresztény élet utáni őszinte vágyáról van szó, pszeudo-vágykeresztség lett, ami már a pogányokra, sőt Krisztus kifejezett ellenségeire, például a zsidókra, a muzulmánokra is alkalmazható, még akkor is, ha kifejezetten undorodnak a keresztségtől. Az áthidalhatatlan tudatlanság pedig már nem csak a távoli, minden civilizációtól elzárt pogányoknál fordulhat elő, hanem a vallást támadó ateistáknál vagy keresztény-ellenes zsidóknál, muzulmánoknál is. Odáig mentek, hogy téves vallások követőit Krisztus misztikus testének tagjaivá nyilvánították. [„Anonim kereszténység”].

Hogy nem csak arról van szó, hogy valaki „jó ember” legyen, hanem mindenekelőtt arra, hogy Krisztus misztikus testéhez tartozzon, azt [utolsó főpapként] XVI. Gergely pápa Mirari vos kezdetű enciklikájában teljes szigorral tanítja. Az enciklika e részét Denzinger a legfontosabb helyen megrövidítette [DH 2730]. [A honlapon teljes terjedelmében olvasható az enciklika]: „II. VESZÉLYES ÁRAMLATOK – 1. KÖZÖMBÖSSÉG A HITVALLÁSBAN – Most a gonoszságoknak ama bőséges forrásáról szólunk, melytől az Egyház ma sajnálatos módon oly sokat szenved. A közömbösségre, az indifferentizmusra gondolunk, arra a ferde nézetre, amely mindenfelé elvetette a gonosznak ama ravasz cselét, hogy az örök üdvösségre bármelyik tetszés szerinti vallással el lehet jutni, ha csak az erkölcsi életet jóravalóan és tisztességes módon rendezzük be. Ti azonban könnyűszerrel távol tarthatjátok a népektől – akiket gondotokra bíztak – egy ilyen világos és egyértelmű kérdésben ezt a felettébb kártékony tévhitet. Hiszen az apostol is tanítja, hogy csak egy Isten, egy hit, egy keresztség van (Ef 4,5). Azoknak, akik azt állítják, hogy minden egyes hitvallás egyaránt megnyitja az utat az üdvözülés kapujához, vissza kell rettenniük és fontolóra kell venniük a Megváltó igéi szerint, hogy Krisztus ellen van az, aki nincs Krisztussal, hogy – aki nem Krisztussal gyűjt – veszedelmesen szétszórja azt, amit gyűjtenie kellene (Lk 11,23), s hogy minden kétségen kívül örökre elveszett az, aki nem a katolikus hithez ragaszkodik, és aki e hitet nem tartja meg épségben és sértetlenül (Szent Atanáz-féle hitvallás).”

Sajnos, az indifferentizmus ekkor már nem volt kiirtható, sőt, a továbbiakban még elképesztőbb méreteket öltött.

Feltéve: 2017. január 4.

VII./1. IX. Pius szavainak félremagyarázása

[Fordító megjegyzése: 1. Az előző rész feltétele után kaptam egy olvasói levelet, melynek írója arra emlékeztetett, hogy a törvény teljesítésének kötelezettsége alól a polgári törvénykezésben sem ad felmentést a törvény nem ismerete. Azaz a hatalomhoz nem csak a törvényhozás, hanem e törvények minden körülmények közötti betartásának megkövetelése is elválaszthatatlanul hozzátartozik.
     2. A most következő fejezet elsőnek annak a pápának a szavait boncolgatja, akinek megválasztása után Metternich így kiáltott fel: „Egy liberális pápa önellentmondás!” – lásd Molnár Tamás: Az ellenforradalom című művét (második fejezet vége). És akiről Charles A. Coulombe Krisztus helytartói című művében ezt lehet olvasni: Giovanni Mastai-Ferreti-t „1823-ban VII. Pius Chilébe küldte, hogy segítségére legyen az ottani nunciusnak. A szabadkőművesek állítása szerint beavatást nyert az egyik ottani páholyukba. Igaz ez vagy sem, az mindenképp tény, hogy visszatérte után Giovanni liberális hírébe került. … 1846. június 14-ére a konklávét megosztották a XVI. Gergely politikáját folytatni kívánó konzervatív bíborosok és a liberálisok, akik meg kívánták nyitni a pápai adminisztrációt a laikusok előtt. Így aztán a negyedik nekifutásra megválasztották Giovannit, aki VII. Pius tiszteletére vette fel a Pius nevet” (és azonnal megválasztása után mindazt teljesítette, amit a liberálisok elvártak tőle).
     3. Az interneten nemrég megjelent egy írás, melynek szerzője az üdvdogmában való hitet, azaz Jézus szavainak: „Aki nem vízből és Lélekből születik, az nem megy be az Isten országába”, és az Egyház dogmájának: „Az egyházon kívül nincs üdvösség” komolyan vételét „téves tanításnak” nevezi, és ezt a tanulmányt támadja – mint ahogy most rögtön kiderül, úgy, hogy el sem olvasta –, és e tanulmány olvasásától óv minden még megmaradt katolikust:
     Cikke 6. pontjában egy lexikonból idézve ezt írja: „XI. Pius első, az 1846. november 9-én megjelent »Qui pluribus« kezdetű enciklikájában, valamint későbbi, 1854. december 9-én elhangzott »Singulari quadam« beszédében óvott az azok sorsát érintő kotnyeleskedő kérdésektől, akik nem tartoznak a katolikus Egyházhoz, mert az embereknek nem szabadna Isten titkos akaratát és ítéletét kutatni akarni. »Hitünk szerint ugyan szilárdan tartanunk kell azt, hogy az apostoli római Egyházon kívül senki sem üdvözülhet.., de mégis hasonlóképpen biztosnak kell tartanunk, hogy akik az igaz vallás ismeretének hiányában szenvednek, ha az leküzdhetetlen, e dolog miatt semmilyen bűn nem terheli őket az Úr színe előtt.« Ez volt kezdettől fogva a katolikus Egyház alapelve. Az Egyház mindig különbséget tett a makacsul ellenállók és a vétlenül tévedők között; az előbbiek az Úr ítélete alá esnek, mert nem hallgatnak az Egyházra; utóbbiak azonban, amennyiben buzgón és őszintén igyekeznek az igazságot megismerni és az erényeket gyakorolni, számíthatnak Isten irgalmasságára, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és senkitől, aki minden tőle telhetőt megtesz, nem tagadja meg a kegyelmet.”
     A cikkíró ezt a részt, mint az Egyház tanítását azzal a szándékkal idézi, hogy vele IX. Pius szavain keresztül tévesnek jelentse ki e tanulmány állítását. A baj csak az, hogy e sorok nem az e tanulmányban leírtak ellen, hanem világosan azok mellett szólnak! IX. Pius egy szóval sem mondja, hogy a „jó életvitel” esetén a leküzdhetetlen tudatlanságban élő is üdvözül, hanem kifejezetten azt, hogy e leküzdhetetlen tudatlanság nem jelent bűnt Isten előtt – ahogy ezt, ahogy fentebb láttuk, Szent Tamástól elkezdve sokan mások is tanították. Sőt, IX. Pius ezen kifejezése: „akik az igaz vallás ismeretének hiányában szenvednek”, tartalmazza Szent Tamás másik tanítását is, miszerint az „elháríthatatlan tudatlanság nem bűn, hanem sokkal inkább büntetés”, ezért fogalmaz úgy IX. Pius, hogy az érintett emberek „szenvednek” ebben az állapotban.
     Sőt, IX. Pius szavai arra is utalnak – amire a tanulmányunk szerzője is felhívja a figyelmet, lásd lentebb –, hogy a tudatlanságban szenvedők „számíthatnak Isten irgalmasságára”, vagyis, nem azt mondja, hogy jó életük által menekülnek meg, hanem Isten irgalmassága menti meg őket; ha nem is fejti ki, hogy miből áll ez az irgalmasság. Ez a nem-kifejtés semmiképpen nem adhat jogot annak feltételezésére, hogy IX. Pius nem a fentebb bemutatott, például Ligouri Szent Alfonz által kifejtett módon értelmezi Isten irgalmasságát. („Ha valaki a rengetegben vagy akár ragadozó állatok között természetes értelmének a vezetésével a jóra törekedve és a rosszat kerülve nő fel, kétségtelenül hinni kell abban, hogy Isten vagy a hithez szükséges belső sugallat által megnyilatkozik neki, vagy küld neki valakit a hit hirdetésére, ahogy Pétert Corneliushoz elküldte.”)]

IX. Pius, illetve az Egyház liberális ellenségei, akik visszaéltek az ő szavaival, kiemelkedő szerepet játszottak a hitetlenség, a tömeges hitvesztés rohamos terjedésében. A modernisták előszeretettel idézik IX. Pius azon mondatait, melyekkel alátámasztani igyekeznek azon nézetüket, hogy az Egyházhoz való tartozás nem szükséges az üdvösség elnyeréséhez.
     IX. Pius ismerte az Egyház tanítását, és ismerte a leküzdhetetlen tudatlanságban élők lehetőségeit az üdv megszerzésére, ahogy ezeket fentebb felsoroltuk. A modernisták azon tévtanuk igazolására, hogy „leküzdhetetlen tudatlanság” esetén keresztség és hit nélkül is üdvözülni lehet, IX. Piusnak 1854. december 9-én a bíborosokhoz intézett beszédére, és a Vatikáni Zsinat teológusainak e beszéd szavait idéző tervezetére és az 1863. augusztus 10-én megjelent „Quanto conficiamur moerore” kezdetű enciklikára hivatkoznak. A pápai szavak modernista értelmezése drámai következményeket vont maga után, mivel erősen elősegítette az üdvdogmát tagadó eretnekség és a hitvesztés rohamos elterjedését. A pápának tulajdonított szavak hallatán a katolikus nép egyre jobban elvesztette eladdig szilárd hitét abban, hogy az üdv elnyeréséhez feltétlenül szükséges a katolikus Egyházhoz való tartozás.
     Karl Rahner a Neuner-Roos 7., 1965-ben megjelent kiadásában a Singulari quadam beszédből szóról szóra ugyanazt a részt közli, amit a fentebb, a megjegyzésben említett cikk írója is: „Hitünk szerint ugyan szilárdan tartanunk kell azt, hogy az apostoli római Egyházon kívül senki sem üdvözülhet.., de mégis hasonlóképpen biztosnak kell tartanunk, hogy akik az igaz vallás ismeretének hiányában szenvednek, ha az leküzdhetetlen, e dolog miatt semmilyen bűn nem terheli őket az Úr színe előtt.” Hogy ez mennyire nem mond ellent az Egyház korábbi tanításának, és egyáltalán nem jelenti azt, hogy a „leküzdhetetlen tudatlanságban” szenvedők pusztán „jó életük” miatt megmenekülhetnek, már fentebb tárgyaltuk.
     [Neuner-Roos, ami első (1938) két kiadójáról, Josef Neuner és Heinrich Roos jezsuitákról kapta nevét, a legfontosabb egyházi okiratok gyűjteménye, kezdve az apostoli hitvallástól egészen 1967-ig, német nyelven (vagyis olyan mint a Denzinger); Karl Rahner, aki már az első kiadásban is részt vett, 1948-tól már maga jelentette meg a művet.]

Rahner a Neuner-Roos-ban [ellentétben a Denzingerrel] a Krisztus Egyházáról szóló konstitúció első tervezetéből is idéz: „6. fejezet: Az Egyház nem tetszés szerinti közösség, melynél az emberek üdve szempontjából közönyös, hogy valaki ismeri-e vagy sem, hogy belép-e oda vagy sem, vagy kilép belőle. Az Egyház feltétlenül szükséges, mégpedig nem csak Urunk parancsa miatt. … Eszközként is szükséges, mert az isteni Gondviselés által felállított üdvrendben a Szentlélekkel való közösség, az igazságban és az életben való részesedés nem érhető el, csak egyedül az Egyházban és az Egyház által, amelynek feje Krisztus. – 7. fejezet: Továbbá ez hittétel: Az Egyházon kívül senki nem menekülhet meg. Azonban nem mindenki, aki Krisztusról és Egyházáról leküzdhetetlen tudatlanságban él, lesz e tudatlansága miatt örökre elkárhozva. Mert e tudatlanság miatt az Úr előtt nem vétkesek, aki azt akarja, hogy minden ember megmeneküljön és az igazság ismeretére eljusson. Mindazokat megajándékozza kegyelmével, akik minden tőle telhetőt megtesznek, és akik ezáltal megigazulhatnak és elnyerhetik az örök életet. Ezt a kegyelmet azonban senki olyan nem kapja meg, aki a hit egységétől vagy az Egyházzal való közösségtől a saját hibájából el van szakítva. Aki nem ebben a bárkában van, az el fog merülni az özönvízben. … Ugyanígy elítéljük azok istentelen véleményét, akik elzárják a mennyek országát az emberek elől ezzel a hamis kifogással: nem helyénvaló és az üdvhöz semmi esetre sem szükséges, hogy valaki elhagyja azt a vallást, amiben született, nevelkedett, felnőtt, akkor sem, ha az hamis vallás. … Ezek úgy vélik, hogy az igazságtalanság valaha is részt nyerhet az igazságosságban, vagy a sötétség a fényben, vagy Krisztus egyezményt köthet a sátánnal.”
     Rahner a Neuner-Roos-ban ezt a teológusok között már saját korában sokat vitatott tervezetet széltében hosszában idézi, holott ez nem tartozik se az Egyház tévedhetetlen tanítása, se a hivatalos dokumentumai közé. Az ok nyilvánvaló: a modernisták a leküzdhetetlen tudatlanságban élőkkel kapcsolatos tévtanukat ezzel akarják propagálni, természetesen úgy, hogy egy szót sem ejtenek ezek megmenekülésének valódi lehetőségeiről. Mindenesetre nagyon érdekes, hogy ez a tervezet végülis nem került be a Vatikáni Zsinat [természetesen ez alatt az 1870-es, a Vatikánban megtartott eddig egyetlen zsinat értendő] elfogadott dokumentumai közé. A Szentlélek megakadályozta, hogy az Egyház ellenségei a Tanítóhivatal területén garázdálkodjanak.

És ugyanez áll az olasz püspököknek szóló „Quanto conficiamur moerore” kezdetű 1863-ban kiadott enciklikával is: „Ismét kénytelenek vagyunk elítélő módon megemlékezni arról az igen súlyos tévedésről, amelyben sajnálatos módon nem kevés katolikus vergődik, úgy vélekedve, hogy a tévedésekben élő és az igaz hittől és a katolikus egységtől távol álló emberek is eljuthatnak az örök életre. Ez pedig a katolikus tanítással a legnagyobb mértékben ellenkezik. Ismeretes előttünk és előttetek, hogy azok, akik legszentebb vallásunkat illetően legyőzhetetlen tudatlanságban szenvednek, és akik a természeti törvényt és annak az Isten által mindenkinek a szívébe vésett parancsait szorgosan megtartva és Istennek engedelmeskedni készen tisztes és igaz életet élnek, az isteni fényesség és kegyelem működő erejével képesek elnyerni az örök életet, hiszen Isten, aki mindenkinek az érzületét, lelkületét, gondolatait és viselkedését teljesen átlátja, megvizsgálja és ismeri, legfőbb jósága és kegyessége szerint a legkevésbé sem tűri, hogy bárki, akit akarattal elkövetett vétek bűnössége nem terhel, örök gyötrelemmel bűnhődjék. De széles körben ismert az a katolikus hittétel is, miszerint senki a katolikus Egyházon kívül nem üdvözülhet, és, hogy az ugyanezen Egyház tekintélye és határozatai ellen makacskodók, és az Egyház egységétől és Péter utódjától, akire a Megváltó a szőlőskert őrizetét bízta, vagyis a római püspöktől makacsul elkülönülők nem nyerhetik el az örök üdvösséget. …” (DH 2865-2867)
     Vagyis IX. Pius ebben a levélben sem állítja, hogy a tudatlanok mint ilyenek menekülhetnek meg, hanem azt mondja, hogy „az isteni fényesség és kegyelem működő erejével” történhet ez meg. [Az persze egy laikus számára sehogyan nem érthető, hogy abban a veszedelmes korban, a liberalizmus és a modernizmus tombolása idején, Péter utóda, a Tanítóhivatal feje miért nem fejti ki bővebben, hogy mit kell „az isteni fényesség és kegyelem működő ereje” alatt érteni, holott nem lehetett kétsége afelől, hogy szavait a liberálisok és a modernisták egészen biztosan félre fogják magyarázni. És azzal is, hogy ennek az egyszerű nép hitéletében mik lesznek a borzalmas következményei.]

Célszerű e helyen újra emlékeztetni a Vatikáni Zsinat tanítására: „Az Istentől kinyilatkoztatott hit tanítása ugyanis nem arra való, hogy az emberi elme azt, mint valamiféle filozófiai agyszüleményt, tökéletesítse, hiszen isteni örökség gyanánt Krisztus Jegyesére van bízva, hogy ő híven megőrizze és csalhatatlanul értelmezze. Ezért a szent dogmáknak is mindig ahhoz az értelméhez kell ragaszkodni, amelyet az Anyaszentegyház egyszer meghatározott, s ettől bármely tökéletesebbnek látszó és annak nevezett értelmezés címén eltérni nem szabad [3. kánon]: „Aki lehetségesnek mondja, hogy az Egyház által előadott dogmák majd a tudomány előrehaladtával attól eltérő értelmet nyerhetnek, mint amilyet az Egyház azoknak tulajdonított és tulajdonít, legyen kiközösítve.” (DH 3020, 3043)
     Az „Extra ecclesiam nulla salus” – „Az egyházon kívül nincs üdvösség” dogmát a IV. Lateráni Zsinaton fogalmazták meg 1215. novemberében [és biztos, hogy akkor szó szerint úgy is értették, ahogy leírták]: „Egy pedig a hívek egyetemes Egyháza, amelyen kívül egyáltalán senki sem üdvözül.” (DH 802)

Michael Müller C. Ss. R. (1825–1899) német redemptorista atya, aki később az USA-ban működött, már 150 évvel ezelőtt megírta, hogy már az ő idejében szokás volt azt hinni, hogy az emberek minden vallásban üdvözülhetnek, amennyiben erkölcsös életet élnek, annak a fénynek az erejéből, amit birtokolnak, vagyis már akkor úgy tartotta a többség, hogy nem szükséges többé a katolikus Egyház tagjának lenni, hogy valaki üdvözülhessen. 1875-ben adta ki katekizmus stílusban Familiar Explanation of Christian Doctrine című, az üdvdogmát védelmező és kortársait az ördögi tévedéstől óvó művét, melyhez Baltimore érseke, Roosevelt Bayley adott imprimatúrát. Ebben idézett Philadelphia egykori püspökének, Saint John Neumann püspöknek a katekizmusából. Könyvére, azaz az üdvdogma „szigorú” értelmezése miatt őt ért liberális és protestáns oldalról érkezett támadásokra 1888-ban The Catholic Dogma: Extra Ecclesiam Nullus Omnino Salvatur címmel kiadott művében válaszolt. Ez az írás angol nyelven teljes terjedelmében megtalálható az interneten:
     https://en.wikisource.org/wiki/The_Catholic_Dogma:_Extra_Ecclesiam_Nullus_Omnino_Salvatur
     Müller atya számtalan példát sorol fel, melyek azt bizonyítják, hogy Isten a leküzdhetetlen tudatlanságban élő, de Istent őszintén kereső embereket vagy természetes, de rendkívüli, vagy természetfeletti módon vezeti el a hithez. „Ha szükséges – írja Müller atya – Isten inkább egy angyalt küld egy ilyen embernek, hogy ő oktassa a katolikus hitre, minthogy megengedje, hogy az illető elvesszen.”

Azzal, hogy az ilyen embert az Egyházhoz vezeti, ahelyett, hogy hamis vallásában hagyná meghalni, Isten maga igazolja a tévedhetetlen üdvdogmát. Az a vélekedés, hogy Istennek „ily módon állandóan csodákat kell tenni”, a legnagyobb mértékben téves. Eltekintve attól, hogy ez a mindenható Úr számára semmiféle nehézséget nem okozna, nem sok olyan ember akad, aki a szükséges feltételekkel rendelkezik. Az a liberális felfogás, hogy sok ember menekül meg, sőt, a mai vélemény, mely szerint a „pokol üres”, tehát mindenki megmenekül, a legteljesebb mértékben ellene mond magának Urunknak szavaival (például Mt 7,13-14: „A szűk kapun menjetek be! Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz – sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják”), és megszámlálhatatlanul sok teológus és szent állításával (például a fatimai látnokok szavaival).

VII. 2. Tehát igazságtalan Isten?

A fejezet címében szereplő kérdés annál gyakrabban hangzik el és annál több ember számára jelent komoly kifogást, minél nagyobb az aposztázia, minél elterjedtebb az újpogányság. Az emberek ugyan minden időben hajlottak arra, hogy csonka igazságérzetüket általuk nem teljesen felfogható dolgokra is alkalmazzák, de a kereszténység évszázadaiban kérdezősködés nélkül elfogadták az Egyház tanítását, ami Istentől bírta felhatalmazását és tekintélyét az emberek oktatására és vezetésére.
     Az emberek gonoszságuk miatt sokkal jobbnak érzik magukat, mint amilyenek, és még ennél is jobbnak tüntetik fel magukat. Ezért érvelnek a „jóság”, az „igazságosság” nevében azok is, akik nem fogadják el, hogy az anyaméhben megölt magzatok nem juthatnak Isten színről színre való látására. [E kérdésről lásd a honlap következő cikkének A kereszténység „Jézus Krisztus megváltói halálának következményei” című fejezetét.]
     Pedig csak arról van szó, hogy a „modern” ember, a modern „katolikus” már nem hisz az áteredő bűnben, számukra ez már csak üres szólam, amit nem kell komolyan venni, sőt amiről túlnyomó többségük már azt sem tudja, hogy mit jelent. Más szóval: a modern „katolikus” azért nem hisz az üdvdogmában, mert annak értelmében az Egyházon kívül senki sem menekülhet meg, és ezt a mai ember lebutított igazságosságérzete egyszerűen nem viseli el.
     Ez a dogma-tagadás viszont azzal jár, hogy az Egyházhoz való tartozás szükségszerűsége üres, jelentéktelen formulává változik, és ezzel az egész katolikus hit elveszti jelentőségét. És ez a fajta érvelés a végtelenségig fokozható. Így érvelnek a „mindenki meg van váltva” tan hirdetői (Rahner, Wojtyla és követőik): igazságtalanság embereket örök kárhozatra ítélni, hiszen az ember soha nem valóban gonosz, hanem csak vétlenül megtévesztett. És ez a viselkedés konzekvens. A vágykeresztség tévtanában hívőknél például ezt a formát veszi fel: „Az a zsidó, mohamedán, fétisimádó stb., aki meg van győződve a saját vallásának igazában, vétlenül téved és ezért megmenekülhet.”
     Ugyanez az elv érvénysül ma a polgári törvénykezésben a gyanúsított vétkességének megítélésében is: sok mai jogász egyáltalán nem hisz már abban, hogy egy ember bűnt követhet el, mert szerintük mindenért valamilyen körülmény, befolyás – rossz gyermekkor, szegénység stb. – a felelős. És eközben a tudományra, a modern agykutatókra hivatkoznak, akik ezt tanítják. Ily módon valóban nem lehet mást tenni, mint a bűnt és a romlottságot is „mennyre érdemesnek” kijelenteni.
     Mindez azt bizonyítja, hogy a vízzel való keresztség alóli kivételek elfogadásától már csak kis ugrás marad a „mindenki meg van váltva” tanig!

Nyilvánvaló, hogy az embernek többé-kevésbé nehezére esik, hogy Isten igazságosságával kiegyezzen. De a modern ember azt is akarja, hogy Isten szeresse a bűnt, és ezzel a démonokat imádó sámánokat, Krisztusra szentségtörő kifejezéseket használó rabbikat, valamint minden más pogányt, szentségtörőt és eretneket; és például a mohamedánokat vagy Jehova tanúit Isten színe látására engedje és keblére öleljen. A mai hitetlen, újpogány ember azt akarja, hogy „az eretnekség gonoszsága” (Fulgentius) ne vezessen elvben sem az örök halálra.

Az üdvdogmától való bármilyen mértékű eltávolodás a hitetlenség romlott gyümölcseit termi. Isten az Ő végtelen bölcsességében úgy döntött, hogy az Általa alapított keresztség szentsége mindennemű kivétel nélkül szükségeltetik a lelkek üdvösségéhez, mint ahogy az Ő misztikus testében való megmaradás is. Az embernek semmilyen joga nincs, hogy Isten eme döntésében igazságtalanságot véljen felfedezni. Igazságtalanság sokkal inkább a mi saját akaratos és az igazságot relativizáló viselkedésünkből ered. Ahhoz hogy értsünk, előbb hinnünk kell!
     „Credo ut intelligam”: [(előzetesen) hiszem Isten létét, hogy ennek következtében egyáltalán intelligálni tudjak (Őt és minden mást)] (Canterbury Szent Anzelm).

[Fordító megjegyzése: Nem véletlenül fordítottam le a Zwolle-i esetet éppen most: Akik modern igazságérzetüktől vezérelve képtelenek elfogadni Jézus szavait: „Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz – sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják” (Mt 7,13-14), vagy ezt: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8), továbbá látnokok, szentek vallomásait, melyek mind arról szólnak, hogy többen elvesznek, mint amennyien megmenekülnek, azok gondolkodjanak el arról, hogy korunkban hány emberről lehet elmondani, hogy nem hallott soha Jézusról, a kereszténységről, a katolikus Egyházról? Vagy úgy gondolják, hogy a zwollei tanárok, Európa iszlamizálását szorgalmazók, például egy Merkel vagy egy Bergoglio „leküzdhetetlen tudatlanságban” él, és még soha nem hallott Jézusról? Vagy komolyan úgy gondolják, hogy Jézus kereszthalála után a földön élt zsidók és a mohamedánok, azon két vallás hívei, akiknek tételeik között fontos helyet foglal el Jézus tagadása és megszentségtelenítése, soha nem hallottak Jézusról, a katolikus Egyházról?
     Hány ember él ma a földön? 6 vagy 7 milliárd? És ezek közül hányan, hány százalékuk van a megszentelő kegyelem állapotában? És ki-ki körbenézve ismerősei között: közülük hányan tartoznak Krisztus igaz Egyházához, és járnak a „szűk úton”? – Nagy túlzás azt mondani, hogy az utolsó 150-100 évben élt emberek száma megközelítheti az elmúlt 1850 évben valóságos „leküzdhetetlen tudatlanságban” élő összes ember számát? Ráadásul tudjuk, hogy a pápák, például XXII. János [akit teljesen jogtalanul a hit mai „hősi védői” eretnekség terjesztésével vádolnak] mindig is küldtek misszionáriusokat Ázsiába és az újonnan felfedezett országokba. Feltehető, hogy Ázsiába legalább annyi misszionárius eljutott, mint Jézus halála után Észak-Afrikába, vagy máshova: az egyik népnél jó gyümölcsöt termett az Evangélium, a másik nép elutasította.

Az üdvdogmát komolyan vevők és az azt hevesen elutasítók közötti választóvonal valójában nem a vágy- és vérkeresztség, vagy a „leküzdhetetlen tudatlanságban élők sorsának kérdése mentén húzódik, hanem sokkal inkább Isten személye körül: Hiszem-e, hogy Isten képes csodákat tenni, hogy Isten tettei, személye, tanítása számunkra, ősbűntől leromlott agyú-lelkű emberek számára felfoghatatlan, hiszem-e hogy Isten szavait gondolkodás nélkül, pusztán a személye iránti tiszteletből és szeretetből vakon el kell fogadjam, vagy sem? Ez a döntő kérdés! E kérdés körül forog ma minden katolikusnak megmaradni akaró hite és sorsa! Hiszem-e, hogy a keresztény vallás misztérium, számunkra soha teljességével fel nem fogható, vagy sem? Vagy mindig, Isten minden parancsára emberi magyarázatot követelek? Aki nem hisz Isten parancsában, szavában, úgy ahogy Ő őket megfogalmazta, az valójában a kereszténység természetfelettiségében nem hisz!

Már több helyen elmeséltem, hogy M. atya gyűjtötte a „megtérők” történeteit: Ha nem is volt köztük természetfeletti csoda, valójában elvben és kicsit valóságosan is mindegyik hasonlított a dél-amerikai Ádám történetére (lásd fentebb): az sem volt természetfeletti csoda, de akik részesei voltak, azok tudták, hogy ami velük történt, az nem az ő akaratukból, szokásaikból, hanem valami megmagyarázhatatlan, számukra rendkívül szokatlan módon történt: csakúgy, ahogy M. atya „megtérőivel” is történt. Sajnálni való azok sorsa, akik csak addig képesek követni Jézust, amíg agyuk ezt észszerűnek tartja. És megbotolnak, ahol egyszerűen csak hinni kell. Aquinói Szent Tamás nápolyi látomása után amikor abbahagyta az írást, azt mondta, hogy azért nem ír többet, mert mindaz, amit leírt, pelyva, olcsó szalma ahhoz képest, amit látott. Nem rohant oda, hogy befejezze a Summát, mert tudja, hogy nincs sok ideje élni, és az emberek, meg a későbbi katolikusoknak szükségük van az ő bölcsességére, hanem azt mondta, hogy mindaz, amit leírt, ami a katolikus teológia foglalata, üres semmi ahhoz képest, ami Isten és az Ő birodalma.
     Vatikáni Zsinat 1869. december 8.-1870. október 20.: „Dei Filius” hittani rendelkezés, 4. fejezet, 1. kánon: „Aki azt mondja, hogy az isteni kinyilatkoztatásban nincsenek valódi és sajátos értelemben vett misztériumok, hanem a kellően művelt ész a hit összes dogmáját pusztán természeti alapelvekből kifolyólag megértheti és bebizonyíthatja, legyen kiközösítve.” (DH 3015, 3041)]

Feltéve: 2017. január 14.


VII. 3. Az Egyház-lelke-eretnekség

Az üdvdogma tagadói között különösen népszerű az az esztelen és eretnek tanítás, miszerint az Egyház testén kívül állók az Egyház lelkéhez tartozhatnak, még olyanok is, akik nem is ismerik az igaz vallást, sőt, egy azt támadó valláshoz tartoznak. Az ú. n. „tradicionalista katolikusok” szívesen terjesztik ezt az elképesztő teóriát, ami a fentebb már említett X. Pius-féle Kompendiumban és Katekizmusban is megtalálható.
     Kompendium III. #171: „Megmenekülhet-e mégis valaki, aki önhibáján kívül az Egyházon kívül van?” – „Aki önhibáján kívül, vagyis jóhiszeműen az Egyházon kívül van és meg van keresztelve vagy legalább kimondatlanul vágyik erre, aki ezen kívül őszintén keresi az igazságot és Isten akaratát teljesíti, amennyire tőle telik, az, még ha el is van választva az Egyház testétől, mégis egyesülve van az Egyház lelkével és ezért az üdv útján jár.”
     Katekizmus #132: „Megmenekülhet-e az, aki az Egyházon kívül van?” – „Aki önhibáján kívül az Egyházon kívül van és jól él, a szeretet által, amellyel Istennel és lelkében az Egyház lelkével is egyesülve van, megmenekülhet.”
     Még ennél is egyértelműbben fogalmaz az amerikai Baltimore-katekizmus, ahol szó szerint az áll, hogy az Egyház testéhez nem, de a lelkéhez tartozók „valóságos tagjai az Egyháznak anélkül, hogy ezt tudnák” („they are really members of the Church without knowing it”). Ugyanezt állítja Rhaner és Wojtyla „anonim kereszténység”-tana is. És ugyanezen tan szerint működik ma már az egész zsinati szekta.

De nem csak ez utóbbiak, hanem az ú. n. „tradicionalista katolikusok”, sőt, a szedesvakantisták többsége is vallja és terjeszti ezt a teóriát: Dr. O. Katzer „Krisztus igaz Egyházáról” című írása az Einsicht újság 2009. augusztusi számában a következő mondatokkal záródik: „Az Egyház teste és lelke közötti megkülönböztetés alapján az Egyház testéhez és lelkéhez tartoznak mindazok, akik a megszentelő kegyelem állapotában vannak és a látható Egyházhoz az egység háromszoros kötelékével tartoznak. Az Egyház testéhez nem, de lelkéhez tartozik minden igaz, aki tudtán és akaratán kívül e háromszoros egyházi közösségen kívül áll. Az Egyház lelkéhez nem, de testéhez tartozik az, aki az egyházi közösségben van ugyan, de nincs a megszentelő kegyelem állapotában [ezek az Egyház „halott tagjai”]. Az Egyház testén és lelkén kívül állnak mindazok, akik tudatosan és akaratukkal szakadtak el tőle (lásd Tom.S.Th. 3, q8, a3.). Már a korábbi teológusok hangot adtak annak a véleményüknek, hogy nem kevés nem-katolikus van, aki vétlen hittévedésében.” – Dr. Katzer bizonyítékul a „korábbi teológusokra” Anaklet Reiffenstuel egyházjogásztól (1641-1703) idéz.

[Annak demonstrálására, hogy micsoda tévutakra kerül az emberi elme, ha Isten kinyilatkoztatott szavára magyarázatokat, kibúvókat keres, vagyis a feltétlen hit és bizalom helyett saját megromlott eszére és érzéseire hagyatkozik, álljon itt Dr. Katzer írásának elejéről, az „Egyház alapítása és jelentősége” című fejezet V. alfejezete: „Ha Krisztusban látható és láthatatlan, isteni és emberi a személy egységében egybe van kötve, akkor a belső és külső, az isteni és az emberi elem az Egyházban is feloldhatatlan egységben van egybekötve. Ezért az Egyház természetfeletti, isteni-emberi intézmény. A láthatatlan az Egyházban a belső hit, a remény, a szeretet; ehhez jön a Szentlélek az Ő adományaival, az új, természetfeletti élet a keresztség által és a szentségek. A látható a hitvallás, a kultusz köteléke és a hierarchikus rend (vinculum symbolicum, liturgicum, hierarchicum). Mindazonáltal a láthatatlant a láthatótól, a láthatót a láthatatlantól nem lehet elválasztani. Ez mind a kettőben megtalálja kifejezését és megvalósulását. Miként az idea nem állhat önmagában, hanem az egyes dolgokban nyilatkoztatja ki valóságát, úgy az ideális, azaz a láthatatlan Egyház sem önmagáért, hanem a láthatóban és a látható által létezik.”
     Miként világosan látszik, ez a teológiai, azaz „szakmai” magyarázat egyértelmű ellentétben áll a cikk befejező gondolatával: ha a látható és a láthatatlan csak elválaszthatatlanul egybekötve létezhet, akkor nincs semmi értelme azt állítani, hogy valaki a testhez nem, de a lélekhez hozzátartozik. Persze, nem tudható bizonyosan, hogy a befejezés, azaz az Egyház-lelke-eretnekség valóban Dr. Katzertől származik-e vagy sem, hiszen az ő eredetileg 1979-ben megfogalmazott tanulmányát az újság szerkesztője „átdolgozva” adta ki 2009-ben. Lehet, hogy a szerkesztő nem akarta elriasztani olvasóit a túlzott szigorúsággal, azaz hithűséggel, és ezért lazított egy kicsit az Egyház tévedhetetlen tanításán, miként ezt azelőtt és azóta is csaknem minden szerkesztő és publicista teszi.
     Ehelyütt érdemes még bemutatni az Egyház „lelkéről” szóló definíciót X. Pius Kompendiumából is, ami tökéletesen ellentmond a 171-es kérdésre adott, fent olvasható válasznak :
     Kompendium III. #164: „Miből áll az Egyház lelke?” – „Az Egyház lelke abból áll, amit az Egyház belül, lelkileg és szellemiben birtokol: ezek a hit, a remény, a szeretet, a kegyelem és a Szentlélek adományai és minden mennyei kincs, melyek Krisztus, a Megváltó és a szentek érdemeiből hozzá özönlött.”
     És egy oldallal tovább a következő kérdés-feleletet: #169: „Megmenekülhet-e valaki a katolikus, apostoli, római Egyházon kívül?” – „Nem, a katolikus, apostoli, római Egyházon kívül senki nem menekülhet meg, miként senki nem menekült meg a vízözöntől Noé bárkáján kívül, ami ennek az Egyháznak az előképe.”
     Aki Isten szavait komolyan veszi, az soha nem kerül ellentmondásokba, aki viszont az emberi elmét és érzékenységet teszi meg mércének, az egyre esztelenebb és komplikáltabb kibúvók, magyarázatok, kivételek gyártására kényszerül, melyek csak arra jók, hogy az Istenbe és Egyházába vetett feltétel nélküli bizalmat aláássák.]

A tévedhetetlen katolikus tanítás szerint az a vallás, ami csupán az emberi lelkiismereten nyugszik, nem katolikus.

Az Egyháznak e két alkotórészre való gondolati felosztása (lélek és test) eredetileg annak a kérdésnek a megválaszolását szolgálta, hogy vajon a titkos eretnekek tagjai-e még az Egyháznak vagy sem (a fenti Szent Tamás-i idézet Dr. Katzer tanulmányában is ezt boncolgatja). Bellarmin Szent Róbert szerint az ilyen megkereszteltek, akik ugyan kifelé katolikusnak tűnnek, de saját gondolatvilágukban eretnekek, pusztán az „Egyház testéhez” tartoznak, mint „halott tagok”, de nem az „Egyház lelkéhez”. Szent Róbert ezzel a megkülönböztetéssel szemléltette azt az álláspontját, miszerint előfordulhat, hogy egy titkos eretneknek bíráskodási joga lehet az Egyházban. Bellarmin szerint az Egyház lelkéhez azok tartoznak, akik valóban hisznek. Ő ezekhez sorolta a katekumeneket is.
     A 18. században, a liberalizmus térhódításával egyidőben azonban ezt a szemléltetést egyre inkább elszakították értelmétől és céljától, és arra használták fel, hogy az üdvdogmában való hitet aláássák.
     Valójában (ahogy a fenti idézetekből is láttuk) senki nem lehet az Egyház lelkével egyesülve anélkül, hogy nem lenne tagja a testnek, ami azt jelenti, hogy senki nem tartozik Krisztus testének lelkéhez, aki nem tartozik magához Krisztus testéhez is. Hiszen lélek és test egy egységet alkot. Ugyanígy igaz, hogy senki nem lehet „szeretetben Istennel egyesülve”, aki nincs az Ő Egyházával egyesülve. A test tagjai csak egymás közt, de a nem tagokkal nincsenek egybekötve.

Miként az összes többi Isten szavai alóli kibúvók kreálásánál, úgy az Egyház-lelke-eretnekség sem csak egyetlen variánsban létezik.

Arra a kérdésre, hogy vajon X. Pius tényleg hitt-e az Egyház-lelke-eretnekségben, nincs egyértelmű felelet, hiszen a neve alatt megjelent Kompendium bevezetőjében az áll, hogy a mű az ő személyes munkája, ugyanakkor az Acerbo nimis #2-ben ezt mondta: „Állítjuk, hogy azok nagy része, akik örökre elkárhoztak, ezt a végtelen szerencsétlenséget azért szenvedik el, mert nem ismerték a hitigazságokat, melyeknek ismerete és hittel való elfogadása szükséges ahhoz, hogy valaki a kiválasztottak közé számítson.”
     Vagyis, miként ezt Szent Tamás is, aki a klasszikus vágykeresztséget elfogadta, tanította, egyes hitigazságok ismerete mindenképpen szükséges a megmeneküléshez. E hitigazságok közé tartozik mindenképpen a Szentháromság és a megtestesülés fő titkainak az ismerete. Nem véletlen, hogy a modernista Hünermann X. Piusnak ezt a kijelentését és azt a helyet, melyre ebben X. Pius hivatkozik (Instruktion Postremo mense 26,18 és Iucunda sane #9) Denzingerében nem nyomtatta ki.
     Iucunda sane #9: „Ezzel szemben Szent Gergely pápával együtt Mi sem tehetünk egyebet, mint hogy nagyokat és kicsiket az ezen Egyházban való menedékkeresés feltétlen szükségességére emlékeztessük, hogy az örök üdvösséget elérhessék, az értelem helyes útját követhessék, az igazsággal táplálkozhassanak, és béke és öröm lehessen osztályrészük ebben az életben.”

Az egész történet abszurditásához tartozik, hogy az Egyház-lelke-eretnekséget még a modernisták közül is többen, például J. C. Fenton, Ottaviani zsinati peritusa (The Catholic Church and Salvation című művében) is eretnekségnek tartotta, és mint ilyet elítélte. Ezen kívül ő azt is elismerte, hogy egyenlő egy dogma tagadásával, ha valaki azt állítja, hogy az alól kivételek lehetnek (miként ezt Newman bíboros tette). Mégis visszautasította az „üdv rendkívüli eszközeinek létezését”, mivel képtelen volt az üdvdogmát elfogadni, mert szerinte „elképzelhetetlen, hogy az Egyház története alatt a nem-katolikusok közül egy ember sem menekült meg”, és mert „egyszerűen vonakodom elhinni, hogy ezek örök sorsa a pokol”, és más „megvilágítást” eszelt ki, hogy a kívül maradottakat mégis behozza a „bárkába”. Isten és az Egyház tanításával dacoló gőgjében ezért kijelentette, hogy bent lehet valaki az Egyházban anélkül is, hogy az Egyház tagja legyen. – Mindig a legvadabb szellemi megerőltetések (hogy ne mondjuk: agyrémek) szükségeltetnek ahhoz, hogy egy dogmát valahogyan retorikusan kiiktathassanak. Fenton magyarázata természetesen abszurd, mint ahogy minden más kísérlet az, amivel egy dogmát, például az üdvdogmát el akarják vitatni.

Egy másik modernista, M. Schmaus is megállapította, hogy az Egyház-lelke-eretnekség tana tarthatatlan. „Az Egyházhoz nem tartozók üdvlehetőségei” című munkájában ezt írta:
     „Nem helyes az a megoldás, miszerint egy ember az Egyház lelkéhez tartozhat anélkül, hogy a testéhez tartozna. XII. Pius Mystici Corporis kezdetű enciklikája ezt világosan bebizonyította. Az ember vagy beletartozik az egy, egységes, belsőt és külsőt felölelő Egyházhoz vagy sem. Nem tartozhat pusztán az Egyház egyik rétegéhez. Az Egyház oszthatatlan egész. Nem lehet egy külső és egy belső részre szétvágni és széjjeltépni.”
     XII. Pius: Mystici Corporis: „Az Egyház tagjai közé azonban valójában csak azokat kell számítanunk, akik az újjászületés fürdőjében részesültek és az igaz hitet vallják. … Amint ugyanis a keresztények igazi közösségben csak egy test, egy Lélek, egy Úr, egy keresztség van, úgy csakis egy hit lehet (Ef 4,5). … Jézus Krisztus Lelkének ezt a jelenlétét és működését bölcs Elődünk, a halhatatlan emlékű XIII. Leó pápa »Divinum illud« kezdetű körlevelében e tömör rövidségű szavakban foglalta össze: »Elég annyit mondanunk, hogy míg Krisztus az Egyház Feje, a Szentlélek a Lelke az Egyháznak.«”
     XIII. Leó Divinum illud munus körlevele: „Elég legyen pedig azt állítanunk, hogy, míg Krisztus az Egyház Feje, a Lelke a Szentlélek: »ami a testünkben a lélek, az Krisztus Testében, vagyis az Egyházban, a Szentlélek«.” (DH 3328) – Az utolsó szavakkal XIII. Leó Ágostont idézi, vagyis az Egyház mindig is tanította, hogy az Egyház lelke a Szentlélek és nem valamilyen nem-katolikus ember.
     XIII. Leó Satis cognitum kezdetű enciklikájában is elveti azt az ideát, mely az Egyházat a megkeresztelt katolikusokból álló testté és a nem-katolikusokból – köztük pogányokból, Krisztust visszautasító zsidókból, eretnekekből – álló lélekké osztja fel:
     „Az Egyház, ha azt a végső célt, amire törekszik, és a szentséget eszközlő legközelebbi okokat nézzük, valójában szellemi, ha azonban azokat a személyeket vizsgáljuk, akikből áll, és azokat a dolgokat, amelyek a szellemi adományokhoz elvezetnek, külső és szükségszerűen látható. … Ebből az okból nevezi a Szentírás az Egyházat oly gyakran mind testnek, mind »Krisztus testének« (1 Kor 12,27). … Az, hogy Jézus Krisztus Egyháza a kettő (látható/láthatatlan) közül csak az egyik is lehetne, ugyanolyan ellentmondás, mintha az ember csak testből vagy csak lélekből állna. E kettő összeszövődése és összekapcsolása a valódi Egyház számára mindenképpen szükséges, éppen úgy, ahogy a lélek és a test szoros összekapcsolódása az emberi természethez. … Aki pedig az Egyházat egyetlennek alapította, az egynek is alapította, ti. olyannak, hogy akármennyi tagja is lesz, azok a legszorosabb kötelékekkel legyenek teljességgel egybetartozóak, mégpedig úgy, hogy egy nemzetet, egy országot, egy testet képezzenek: »egy a test és egy a lélek« (Ef 4,4).” (DH 3300, 3301, 3304)

A modernista Michael Schmaus dogmatika-professzor (Joseph Ratzinger az ő tanítványa volt) mindezek ellenére sem akar az „Egyházon kívül is van üdvösség” eretnekségétől elszakadni. Már munkájának a címe: „Az Egyházhoz nem tartozók üdvlehetőségei” is az üdvdogma nyílt tagadását jelenti, pontosan úgy, mint ahogy egy „Mária áteredő bűne” felirat a Szeplőtelen Fogantatás dogmájának nyílt tagadása lenne.

VII. 4. „Bár az Egyházon kívül, de az Egyház által”

Mivel tehát az Egyház-lelke-eretnekség tana „tarthatatlan”, az ú. n. „tradicionalista katolikusoknak” – akik túlnyomó többsége híve és buzgó terjesztője e teóriának – újabb megoldás után kell nézniük (hiszen az üdvdogma a hitetlenek számára komoly problémát jelent, amit egy „jó katolikus” szerintük nem tűrhet el). Ez a viselkedés jellemző minden makacs kivétel-képviselőre. Hitetlenségükben semmiképpen nem tudják elfogadni az igazságot, ezért mindig új és új téziseket keresnek az igazság relativizálására, melyeket azonban az igazság sorban megdönt. Így jut M. Schmaus arra a végkövetkeztetésre, hogy az Egyházon kívül is meg lehet menekülni, de csakis „az Egyház által”.
     [Ezt a teóriát képviseli és hirdeti az FSSPX is, amit talán az is magyaráz, hogy alapítójuk XII. Pius nagy tisztelője, Schmaus pedig XII. Pius házprelátusa volt… és ha ehhez még hozzávesszük az akkori pápai udvar egyéb furcsaságait, mint pl. a miserítus megreformálása, az ősrobbanás terjesztése stb., érthető, ha egyesek különös következtetésekre jutnak XII. Pius hithűségére vonatkozólag.]

Ez az agyrém – kívül ugyan, de általa – egy újabb eretnekség, ami az üdvdogmával akar konkurálni. Schmaus azt állítja, hogy IX. Pius „elfogadta az Egyház iránti vágy üdverejéről szóló újkori tanítást”, amikor azt mondta, hogy „akik legyőzhetetlen tévedésben vannak, az Egyházhoz való formális tartozás hiánya miatt nem vesztik el az üdvösséget”, vagyis olyasmit, amit IX. Pius soha nem mondott [lásd fentebb IX. Pius szavait e témáról]. Schmaus szerint ebben a Krisztust nem (el)ismerők számára való üdv-ígéretben rejlik „annak a mondatnak az autentikus magyarázata, hogy egyedül az Egyház üdvözít. Az Egyházhoz formálisan nem tartozóknak is vannak lehetőségeik az üdvözülésre. De ők sem az Egyházzal való összefüggés nélkül menekülnek meg, mert kívánságuk, az üdv iránti vágyuk által az Egyházhoz vannak rendelve. E vágy által az Egyház üdvhatékonysága hozzájuk is kitárja a kapukat. Kívánságuk által az Egyház üdvötszerző hatáskörébe kerülnek. Azok az emberek, akik az egyház-vágyuk által menekülnek meg, nem az Egyházban, hanem az Egyház által menekülnek meg. A tétel: »az Egyházon kívül nincs üdvösség« e jelentéshez közeledik: az Egyház nélkül nincs üdvösség állítás nem személy-, hanem dologelvet jelent. Nem azt állapítja meg, hogy ki menekül meg, hanem azt, hogy mi által menekül meg valaki. Nem a megmenekült emberek körét, hanem az utat írja le, amelyen mindenki, aki üdvözül, megmenekül. Bárki menekül meg, Krisztus által, és egyedül Őáltala menekül meg. Más út Istenhez nem létezik.” [Pontosan így magyarázza ezt minden FSSPX-szemináriumból kikerült pap is.]

XVI. Gergely pápa Summo iugiter studio kezdetű körlevelében (mely természetesen szintén hiányzik Hünermann Denzingerjéből) ezt írja: „E félrevezetett emberek végül megpróbálják magukat és másokat meggyőzni arról, hogy nem csak a katolikus vallásban lehet megmenekülni, hanem még eretnekként is el lehet jutni az örök életre.”
     [És emlékeztetőül még egyszer a Vatikáni Zsinat tévedhetetlen tanítása:
     „Az Istentől kinyilatkoztatott hit tanítása ugyanis nem arra való, hogy az emberi elme azt, mint valamiféle filozófiai agyszüleményt, tökéletesítse, hiszen isteni örökség gyanánt Krisztus Jegyesére van bízva, hogy ő híven megőrizze és csalhatatlanul értelmezze. Ezért a szent dogmáknak is mindig ahhoz az értelméhez kell ragaszkodni, amelyet az Anyaszentegyház egyszer meghatározott, s ettől bármely tökéletesebbnek látszó és annak nevezett értelmezés címén eltérni nem szabad.” – 3. kánon: „Aki lehetségesnek mondja, hogy az Egyház által előadott dogmák majd a tudomány előrehaladtával attól eltérő értelmet nyerhetnek, mint amilyet az Egyház azoknak tulajdonított és tulajdonít, legyen kiközösítve.” (DH 3020, 3043) – Vatikáni Zsinat 1869. december 8.-1870. október 20.]

Schmaus szavai az Egyházhoz való tartozás szükségességét a jelentéktelenségig fokozzák le. Holott Krisztus által megmenekülni nem jelent mást, mint Krisztusban, az igaz Egyházban, Krisztus misztikus Testében lenni, beleértve az igaz hitet is. Krisztus Egyházán kívül nem lehet Krisztus vagy az Egyház által megmenekülni. Csak Krisztus Egyházában lehet üdvözülni, mégpedig ugyanezen Egyház által, mely célból az Úr megalapította. Jézus nem azért alapította meg Egyházát, hogy rajta kívül, mellette, őt kikerülve meneküljön meg valaki, hanem egyes egyedül a tagjaként, azaz benne.

Schmaus [aki 1928-tól 1965-ig tanított dogmatikát különböző németnyelvű egyetemeken, és akinek 1938 és 1941 között kiadott háromkötetes tankönyve kora legelterjedtebb és leghatékonyabb dogmatika könyvének számított, és aki nem utolsósorban 1952-ben – tehát dogmatika könyvének megjelenése után – XII. Pius házprelátusa lett] ezután a „tagság különböző fokairól” ír. Legtöbb sanszuk az üdvösségre szerinte a katolikusoknak, mint „teljes értékű tagoknak” van, utána a „nem-katolikus keresztény csoportok híveinek” (azaz eretnekeknek), mint rész-tagoknak, és végül, harmadiknak és egyúttal utolsóknak, a megkereszteletleneknek. A „nem-katolikus keresztény csoportok hívei” a keresztség által rész-tagjai a katolikus Egyháznak. Schmaus szerint az eretnekek, vagyis a protestánsok, mint a katolikus Egyház rész-tagjai, szintén részesülnek Krisztus üdverőiből, de nem teljességükben, „az üdv folyama vékonyabb és sekélyebb ágyban folyik hozzájuk, mint azokhoz, akik a katolikus közösségi élethez tartoznak. Az Egyház azon igénye alapján, hogy ő az egyetlen üdvözítő, semmilyen módon nem lesz a megkeresztelt nem-katolikusoktól a Krisztushoz való élő közösség elvitatva. Azt sem akadályozza meg, hogy a megkeresztelt nem-katolikusok szent életet élhessenek.”
     Mindezidáig csak a protestantizmusban lehetett valaki egyszerre halálos bűnös és szent!

Schmaus tovább: „A jóhiszemű megkereszteletlen nem viseli azt a Krisztus-jegyet, amit csak a keresztség ad meg. Ennek ellenére rajtuk is megvannak homályosan és nehezebben érthetően Krisztus vonásai. Ha hagyják magukat lelkiismeretük által vezetni, melyben a Krisztusban megnyilatkozó Isten szól hozzájuk, akkor ők is részesülnek az üdvben Krisztus által és az Egyház által, Krisztus Teste által.”
     Szemérmetlen végkövetkeztetése: „A római-katolikus Egyházhoz nem, vagy nem teljes értelemben tartozók üdvlehetőségeiről szóló eme tan által az egyedül üdvözítő Egyházról szóló tantétel nem lesz aláásva. E tan kimondja, hogy Egyház nélkül nincs üdvösség, hogy mindenki, aki megmenekül, az Egyház által menekül meg, akár tudja ezt, akár nem, akár akarja ezt, akár vétlen tévedésből visszautasítja ezt.”
     És ez egy befolyásos dogmatika-professzor és pápai házprelátus szavai XII. Pius alatt! Az Egyház tévedhetetlen dogmáját: „az Egyházon kívül nincs üdvösség”, „az Egyház nélkül nincs üdvösség” mondattá értelmezi át, amivel az Egyházhoz való tartozás szükségességét üres formulává alacsonyítja le, és utána még teljes komolysággal kijelenti, hogy ez nem jelenti a dogma kiüresítését!
     Sátánnak ez a mesteri sugallata akár még nevetésre is ingerelhetne, ha nem lenne annyira szomorú és elkeserítő [de egyúttal mindent megmagyarázó] az a tény, hogy a magukat katolikusnak nevezők is ezt szajkózzák, köztük Lefebvre és összes régi és új tanítványa, a régi- és új-tradicionalisták.

Az üdvdogma tagadása az eretnek felhígító hipotézisekre való hivatkozással mindig nagyfokú tisztességtelenséggel és oktalansággal van párosítva. E tényt Marcel Lefebvre példája is tanúsítja. Lefebvre a katolikusoknak szóló nyílt levelében ezt írja:
     „Azt jelenti ez, hogy se egy protestáns, se egy muzulmán, se egy buddhista, se egy animista nem menekülhet meg?” – „Nem, így gondolkodni szintén tévedést jelent. Azok, akik Szent Ciprián e szavainál: »Az Egyházon kívül nincs üdvösség« intoleranciát kiabálnak, elvetik a Credot: »Vallok egy keresztséget a bűnök bocsánatára«, és nem lettek eléggé felvilágosítva arról, hogy valójában mi a keresztség. Három módja van a keresztség fogadásának: a keresztség vízzel, a vérkeresztség és a vágykeresztség. A vágykeresztséget kifejezetten ki lehet mondani. Afrikában gyakran előfordult, hogy egy katekumen ezt mondta nekünk: »Páter, most rögtön kereszteljen meg, mert ha a következő látogatása előtt halok meg, a pokolba jutok.« Ezt válaszoltuk nekik: »Nem, ha lelkiismeretedet nem terheli súlyos bűn, és ha vágysz arra, hogy megkereszteljenek, akkor már benned van a kegyelem.« Így szól az Egyház tanítása, ami ezen kívül a hallgatólagos vágykeresztséget is elismeri.”
     Az említett katekumen hitéből és józan eszéből felismerte, hogy a keresztség szentsége nélkül elveszik, ahogy ezt az Egyház tanítja, mert Urunk így mondta. Lefebvre azonban összezavarja öt azzal az ördögi állítással, hogy az Egyház tanítása nem követeli feltétlenül a szentséget, azaz a vízkeresztséget! És végül Lefebvre [és papjai] ugyanazt mondja, mint Schmaus: „Vallásukban ugyan, de nem vallásuk által menekülnek meg!” [Hányszor hallottam ezt a mondatot én is M. atyától!]
     Lefebvre és papjai sajnos azokhoz a „félrevezetett emberekhez” tartoznak, akik „végül megpróbálják magukat és másokat meggyőzni arról, hogy nem csak a katolikus vallásban lehet megmenekülni, hanem még eretnekként is el lehet jutni az örök életre.” (XVI. Gergely pápa: Summo iugiter studio)

Az üdvdogma megvetésének következményei katasztrofálisak. Ez nem csak az ú. n. II. Vatikáni Zsinat óta, hanem már jóval, jóval az előtt láthatóvá vált. Az aposztaták zsinata nem „egészen hirtelen” a mennyből pottyant alá, hanem a hitvesztés folyamatának egyik – jelentős és feltűnő – fokaként jött létre.

Az üdvdogma a legmesszebb menőkig egyértelmű, határozott és érthető. A precizitás legmagasabb fokával tanítja nekünk, hogy minden emberi teremtmény számára feltétlenül szükséges az üdvösséghez, hogy a keresztség által Jézus misztikus Testéhez és a katolikus valláshoz tartozzon, és hogy minden nem-katolikus, mindegy, hogy zsidó, pogány, szakadár vagy eretnek, elveszett, ha ilyenként hal meg.
     Mivel a katolikus tantételek isteni igazságok és nem vallási tényeknek emberi értelmezései (lásd: Lamentabili sane exitu, A modernisták tévedései, 22. elítélt tétel: „Az Egyház által kinyilatkoztatott tényekként tanított dogmák nem az égből hullott igazságok, hanem a vallási tényeknek egyfajta, az emberi ész által fáradságos törekvéssel megszerzett értelmezései” DH 3422), nem is szabad őket emberi magyarázatokkal átinterpretálni [lásd fentebb a Vatikáni Zsinat határozatát: „Az Istentől kinyilatkoztatott hit tanítása ugyanis nem arra való, hogy az emberi elme azt, mint valamiféle filozófiai agyszüleményt, tökéletesítse, hiszen isteni örökség gyanánt Krisztus Jegyesére van bízva, hogy ő híven megőrizze és csalhatatlanul értelmezze.”]. Az Egyházhoz való tartozás, a vízzel és Lélekkel való megkeresztelkedés, a hit szükségességéről szóló isteni kinyilatkoztatást az egyházi Tanítóhivatal már értelmezte, ezért emberi magyarázatokra, értelmezésekre már nincs többé szükség e kérdésben. Hova jutnánk, ha a kinyilatkoztatást ma így, holnap úgy, holnapután pedig megint másképp értelmeznénk? Igaz is, pontosan oda, ahol most vagyunk!

Az eretnekek mindig újabb és újabb kiutakat keresnek, hogy az Egyházon kívül állók számára üdvlehetőségeket találjanak, és ezáltal az Evangélium egyik legfőbb üzenetét elvethessék. De fáradságuk hiábavaló, Isten tévedhetetlen igazsága szétzúzza ezeket.

Számtalan további példa dokumentálja, hogy az Egyház berkeiben már az ú. n. II. Vatikáni Zsinat előtt rohanó tempóban folyt a hitehagyás. Már a 20. század elején egyházi engedélyekkel kiadott könyvek nem csak azt tanították, hogy az Egyházon kívül is lehetséges üdvözülni, hanem olyan messzire mentek, hogy azt mondják, hogy a hamis vallások követőit lelkiismeretük arra kötelezi, hogy hamis vallásukat gyakorolják, hogy üdvözülhessenek, különben bűnt követnek el. Az ilyen ördögi tan abból származik, hogy az üdvdogmát a bűnösség kérdésévé definiálták át, ami szintén változtatható. Szerintük az, aki annyira téved, hogy nem kételkedik saját hamis vallásában, örök életet nyer – azaz az egy igaz Istent színről színre fogja látni –, mert saját lelkiismeretét követi. E szerint logikus továbbra is a bálványoknak szolgálni annak, aki meg van győződve hamis vallásának igazáról [e tan hirdetői ezzel valójában azt tagadják, hogy Isten mindenkinek megadja a szükséges kegyelmet az üdvösséghez, és az embertől függ, hogy ezt elfogadja-e vagy sem, és azt a tanítást is, hogy Isten minden ember lelkiismeretébe elültette az igazságot]. E logika szerint az is Budapesten köt ki, aki egy Bécsbe tartó vonatra száll fel, ha elég erősen hisz ebben. És aki véletlenül meggyet ültet, almát fog aratni, ha eléggé meg van róla győződve, hogy valójában almát ültetett.

VIII. Végszó

Az üdvdogma tagadóit nem a retorikus ömlengések segítenék, hanem Urunk Jézus Krisztus szavainak a megszívlelése, például Mt 5,27: „Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem. Ami ezenfelül van, a gonosztól való.” Aki az ilyen világos és súlyos igazságot nem viseli el, az arra is törekszik, hogy az igazságot ördögi locsogással nem létezővé tegye, kiirtsa a világból.
     Az ártalmatlannak tűnő vérkeresztségtől a modern anonim kereszténységig elérkező drámai folyamat és az ezzel együttjáró, ezt törvényszerűen követő totális hitehagyás, mely létrehozta a zsinati szektát, ami talán a Jelenések Könyvének nagy parázna Babilonja, elég ok kellene lennie arra, hogy mindenki belássa, hogy nem emberi teóriákra kell bíznunk magunkat, bármilyen meggyőzőnek tűnnek is ezek. Olyan témában pedig végképp tilos ilyet tenni, amelyben egy tisztázó dogma már lezárta a viták, a megfontolások lehetőségét. Aki egy dogma kihirdetése után az érintett témáról akár csak vitát folytat, már eretnekséget követ el. Az Egyházon kívüli üdvlehetőségekről folytatott spekuláció, majd tan a totális hitehagyás kezdete az Egyházon belül. Sátán fegyvere a Krisztusban való hit ellen, ami jelentősen hozzájárul, hogy Jézus újraeljövetelekor alig talál valakit, aki még hisz Benne: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8)

1846-ban La Salette-ben a síró Istenanya megjósolta, hogy Róma elveszti a hitet, és az Antikrisztus székhelye lesz.

Vége

Feltéve: 2017. február 9.



VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA