Bevezetés
Az Antikrisztusról a honlapon olvasható számtalan tanulmány közül talán a legfontosabbak ezek:
– Franz Spirago: Az Antikrisztus;
– Markus Pfluger: Az Antikrisztus;
– Reinhard Raffalt: Az Antikrisztus;
– Fulton J. Sheen: Az Antikrisztus kora.
A téma ugyan már Urunk mennybemenetele óta foglalkoztatja a katolikus gondolkodókat, korunkban azonban minden eddiginél időszerűbbé vált. Wladimir Solowjew most bemutatandó Antikrisztus-könyve valószínűleg nem tartozik a legjobbak közé, de tartalmaz több érdekes gondolatot. Ezek közül az Antikrisztus azon elképzeléseinek a leírása a legmegdöbbentőbb, melyek kísértetiesen megegyeznek a mai ú. n. Great Reset kiagyalóinak a terveivel, melyeket az egész világ összes kormánya, benne Bergoglio és a zsinati szekta mellszélességgel támogat.
Egy másik nagyon fontos része a könyvnek, hogy rámutat a 19. század második felétől uralkodó pápák megbocsáthatatlan mulasztására. Annak végzetes hatására, ahogy az evolúciós tant kezelték. Ahelyett, hogy határozottan elítélték volna, hallgatásukkal hozzájárultak ezen istenellenes ideológia elterjedéséhez, ami alapvető és visszafordíthatatlanul negatív hatást fejtett ki az emberek hitére: az „emberek naiv hitre való gyermeki képességének végérvényes elvesztését” okozta [vö. „Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 18,3)].
Egy további figyelemreméltó adalék Solowjew elbeszélésében az Antikrisztus személyének újfajta bemutatása; annak az útnak a leírása, hogy miként és hogyan vált ő a Sátán eszközévé. – Tudjuk, hogy az ősbűn a gőg, és hogy ez a bűn minden más bűnnek az eredője. Solowjew is a gőgöt tartja az Antikrisztussá váló "nagy ember" legfőbb tulajdonságának, de a gőgnek ő egy eddig nemigen említett fajtájára helyezi a fő hangsúlyt: Ez az önszeretet, az embernek saját imádatáig eljutó túlzott önbecsülése. Solowjew nézete szerint az önszeretet az, ami egy tehetséges, sőt hívő emberből antikrisztust képes csinálni. És ez a tulajdonság az, ami eredetileg jószándékú embereket annyira át képes formálni, hogy teljesen vakká válnak az igazság felismerésére és elfogadására!
És mivel erre a tulajdonságra manapság az ú. n. tradicionalista körökben egyre több példát találunk, itthon és máshol is, érdemes Solowjew írásában e tulajdonságnak a kibontakozására, működésére, a katolikus hitre és a hívekre ható kártékony hatására különösen odafigyelni.
Solowjew művét a Tübingen-i Eberhard Karl egyetem szláv irodalomtudomány tanszékének professzora, Ludolf Müller (1917-2009) fordította és látta el magyarázatokkal.
1. Részlet Ludolf Müller bevezetéséből
Amikor Solowjew a nyolcvanas évek végén [19. században] látta, hogy egyházpolitikai reményei [a keresztények egységének megvalósulására] nem teljesültek, nem teljesülhettek be, elképzelései az emberiség jövőjéről igen komorakká váltak. Meghiúsult az a reménye, hogy a világ történelme egy természetes fejlődési folyamatban Isten birodalmához vezethet el, és az emberiség jövendő történetét egyre inkább egy megoszlás folyamatának látta, melynek végén csak egy kisebbség marad hű Istenhez, Krisztushoz és a Jóhoz, míg a többség enged a gonosz hatalom csábításainak.
2. Részlet az írónak művéhez írt előszavából:
A Gonoszról, az ellene folytatott fegyveres és békés harcról szóló elbeszélésnek a Gonosznak a történelemben való utolsó, legvégső megjelenésére való világos utalással kellett befejeződnie: rövid diadalának és döntő bukásának bemutatásával. …
A történelmi erőknek, melyek az emberiség tömegein uralkodnak, még egymásnak kell feszülniük, és össze kell olvadniuk, mielőtt ennek a magát szétszaggató fenevadnak egy új feje nő – az Antikrisztus világot-egyesítő uralma. Abban az időben, amikor erre a titokra végleg fény derül, az Antikrisztus az abszolút törvényenkívüliség titkára a jó és az igazságosság fényes leplét fogja ráborítani, úgy hogy – miként a Szentírás mondja – ahol lehet, még a választottak is elhagyják hitüket [vö. Mk 13,22].
Ezzel a könyvvel az volt a legfőbb szándékom, hogy előre felhívjam a figyelmet arra a csalóka maszkra, mely alatt a Gonosz feneketlen mélysége rejtőzik.
3. Részlet a szerző a szerkesztőséghez írt leveléből:
A történelem drámája véget ért, és csupán az epilógus maradt még hátra, ami egyébként még akár öt felvonást is megérhet. De tartalma lényegében már előre ismert.
4. Részlet Ludolf Müller Solowjew művéhez fűzött utószavából:
A mű történelem-pszichológiai és -teológiai dimenziója maradandó jelentőségű. A szerző mélységesen átlátja és hatásosan ábrázolja
– az istenellenes hatalmak lényegét és működését,
– az Isten és Krisztus elleni gyűlölet gyökereit,
– a végtelen önszeretet emberfeletti és végül mégis kudarcra ítélt erejét, melynek még az aszkézis is a szolgálatába áll,
– az erőszak uralkodójának szociális és emberszerető álarcát, mely végül mégis az emberek végtelen megvetésének, cinizmusnak és kegyetlen tömegmészárlásnak adja át helyét,
– az államhatalom istenítését, melynek szolgálatába a keresztényellenes állam még a vallást és Krisztus Egyházát is megpróbálja beállítani,
– Krisztus esküdt ellenségének a keresztény kifejezésekkel való visszaélését.
5. Részletek az 1900 májusában megjelent könyvből:
Az az elképzelés, hogy a világmindenség csupán táncoló atomok rendszere, és az élet az anyag legkisebb változásai által okozott mechanikus halmozásának eredménye, ugyan nem elégítette ki a gondolkodó szellemeket, de ezen tannak a 19. század harmadik felében való elterjedése, sőt diadalra vitele az emberek naiv hitre való gyermeki képességét, mely nem követel számadást, nem tesz fel kérdéseket, végérvényesen elvette. Olyan fogalmakat, mint például: Isten a világot a semmiből teremtette, már az alsóbb osztályokban sem tanítottak.
És ebben a korban a kevés hívő ember között élt egy figyelemreméltó ember – akit sokan már Übermensch-nek [felsőbbrendű embernek] kezdtek el hívni –, aki ugyanolyan messze volt az értelem, mint a szív gyermekiességétől. Még fiatal volt, de rendkívüli zsenialitásának köszönhetően alig harminchárom évesen már nagyon széles körben ismertté vált filozófiai, írói és szociális tevékenysége által. A benne rejlő hatalmas szellemi erő tudatából fakadóan meggyőződéses spiritualista volt [a világ szellemi őselvét valló elmélet híve, a materializmust elvető: vö. 1 Jn 2,19: „Már most is sok antikrisztus támadt, … közülünk jöttek elé, de nem voltak közülünk valók”], és világos szelleme mindig annak igazságára vezette, melyet az embernek hinnie kell: A jóra, Istenre, a Messiásra. Ezekben mind hitt, de szeretni csak saját magát szerette. Hitt Istenben, de anélkül, hogy akarta volna, és anélkül, hogy világossá vált volna előtte, hogy lelke mélyén saját magát Isten elé helyezi.
Hitt a jóban, de az öröklét mindent látó Szeme tudta, hogy ez az ember meg fog hajlani a Gonosz hatalma előtt, amint ez megvásárolja őt – nem az érzékek ámításával és nem az alacsonyabb szenvedélyek, még csak nem is a hatalom oly csábító csalétkével, hanem egyedül mértéktelen önszeretete, önimádata által. Egyébként önszeretete nem származott se sötét ösztönből, se ostoba dölyfből. Óriási önszeretetét egyedülálló zsenialitásán, szépségén és nemes életvitelén kívül még önmegtartóztatásának fényes bizonyítékai, önzetlensége és aktív jótékonykodása saját maga előtt is elégségesen alátámasztotta és igazolta.
Talán azt lehet szemére vetni, hogy az Istentől kapott gazdag ajándékokat azzal magyarázta, hogy Isten egészen rendkívüli tetszését leli benne. Ennek eredményeképpen elkezdte magát Isten után a másodiknak tartani, a maga módján Isten egyetlen fiának. Egy szóval kifejezve: végül annak képzelte magát, aki valójában Krisztus volt.
Ugyanakkor e magasabb rendű méltóságának tudata nem az Istennel és a világgal szembeni erős erkölcsi kötelezettség érzetét keltette fel vele, hanem a mások előtt, de különösen a Krisztus előtt neki járó jogot és előnyt.
Eleinte Jézussal szemben sem érzett ellenségesen. Elismerte messiási jelentőségét és méltóságát, de alapjában véve csak egyik legnagyobb elődjét látta benne. Krisztus erkölcsi tettei és abszolút egyedülisége eme, az önszeretete által teljesen elsötétedett, szellem számára érthetetlenek maradtak. Így vélekedett: „Krisztus előttem jött; én másodikként jelenek meg, de ami az idő rendjében később jelenik meg, az lényegét tekintve valójában az első. Én utolsóként jövök, a történelem végén, éppen, mert én vagyok a tökéletes, a végső megváltó. Az a bizonyos Jézus az én elődöm volt. Az ő feladata az volt, hogy az én megjelenésemet előre jelezze és előkészítse.”
És a 21. század nagy embere e gondolatokkal mindazt magára vonatkoztatta, ami az Evangéliumban a második eljövetelről meg van írva, miközben ezt nem Krisztus visszajöveteleként értelmezte, hanem az első Krisztusnak a véglegessel, azaz a vele történő felcserélésével. Ebben az állapotában a jövő embere még csak vált különösen jellegzetes és eredeti jelenséggé, hiszen például Mohamed is ugyanilyennek képzelte viszonyát Krisztussal.
Hogy túlzott önbecsüléséből, önimádatából eredően ez az ember magát Krisztus elé helyezte, azt a következő megfontolással támasztotta alá: „Krisztus, aki az erkölcsi jót prédikálta, és életével ezt szemléltette, az emberiség megjavítója volt, én azonban arra vagyok hivatva, hogy ennek a részben megjavított, részben megjavíthatatlan emberiségnek a jótevője legyek. Én minden embernek annyit fogok adni, amennyire szüksége van. Krisztus moralistaként az embereket a jó és a rossz megkülönböztetése szerint választotta szét, én viszont egyesíteni fogom őket azon javak alapján, melyekre mind a jóknak, mind a rosszaknak szükségük van. Én leszek Isten valódi megbízottja, aki "napját fölkelti jókra és gonoszokra, s esőt ad az igazaknak és hamisaknak" [vö. Mt 5,45]. Krisztus "kardot hozott" [vö. Mt 10,43], én békét. Ő a földet a borzalmas Utolsó Ítélettel fenyegette [vö. Mt 10,15]. – De az utolsó bíró én leszek, és az én ítéletem nem a puszta igazságosság ítélete lesz, hanem a kegyelem ítélete. Igazságosság is lesz az én ítéletemben, de nem kiérdemelt igazsásosság, hanem osztogató igazságosság. Én különbséget teszek közöttük, és mindenkinek azt adom, amire szüksége van.”
És e "nagy ember" ebben a csodálatos hangulatban várt Isten valamilyen hívására az emberiség új megváltásának művéhez, valamilyen világos és döntő tanúságára annak, hogy ő, az idősebb fiú, Isten szeretett egyszülöttje. Várt és magát emberfeletti erényeinek és képességeinek tudatával táplálta – hiszen, mint mondottuk, ő egy feddhetetlen erkölcsű és rendkívüli zsenialitással megáldott ember volt.
Ilyen fenséges hangulatban várt tehát a "büszke igaz" arra, hogy megkezdhesse végre az emberiség megváltását – de hiába várt: már átlépte 30. életévét, aztán további három év is eltelt, és nem kapta meg a várva várt hívó szót. És ekkor felötlött az agyában egy gondolat, mely tüzes borzongással egész valóját megrengette: „És mi van, ha mégis? …. Ha mégsem én, hanem az a … Galilei? … Ha Ő mégsem az elődöm, hanem az Igazi, az Első és Utolsó? [vö. Jel 1,17] De hát akkor Neki most is életben kell lennie! … De hol van akkor? …. Ha hirtelen hozzám jönne? … most, itt …. Mit kellene Neki mondjak? Talán le kellene térdelnem Előtte, mint az utolsó buta keresztény, és mint valamilyen orosz muzsik értelmetlenül ezt kellene morognom: Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam, bűnösön – vagy széttett karokkal leborulnom Előtte, mint egy lengyel parasztasszony? Én, a fényes zseni, az Übermensch? Nem, soha!”
És a "nagy embernek" az Isten és Krisztussal szembeni korábbi, józan-hűvös tiszteletének helyén most megjelenik a szívében, és egyre növekszik először egyfajta rémület, aztán égető irigység, mely egész lényét elnyomja és összelapítja. És egy metsző gyűlölet, melytől eláll a lélegzete. „Én, én, és nem Ő! Ő nincs az élők között, nincs és nem is lesz. Ő nem támadt fel! Elrohadt, elrohadt a sírjában, mint az utolsó….” És habzó szájjal, görcsszerű ugrásokkal rohan ki a házból, a kertből, és szalad bele a sziklás ösvényen a kietlen, sötét éjszakába. …
Lecsillapodott dühét idővel kétségbeesés váltja fel, mely száraz és súlyos, mint a kőszikla, mint a komor éjszaka. Egy meredeken lejtő falnál megáll, ahol a mélyből egy hegyi patak zúgását hallja meg. Elviselhetetlen lelki kín szorongatja a szívét.
Ekkor hirtelen valami megmozdul benne. „Hívjam Őt, kérdezzem meg Őt, mint kell tennem?” És a sötétség közepette megjelenik neki egy gyengédséggel és szomorúsággal teli alak. „Ez sajnál engem. Nem, soha! Ő nem támadt fel, nem támadt fel.” – És a "nagy ember" levetette magát a mélybe.
[Solowjew magyarázata: A "nagy ember" azért veti magát a mélybe, mert az Antikrisztus inkább akar azzal a tudattal meghalni, hogy Krisztus halott és elporladt, mint hogy továbbélve kitegye magát annak a veszélynek, hogy tovább-élése esetén el kelljen Őt élőnek és Úrának ismernie. Az Antikrisztus azzal próbálja meg legyőzni ellenfelét, hogy örökre elvonja magát tőle. … Így vélekedik: „Az öngyilkosság az egyetlen eszköz a természeti erővel szemben magam megőrzéséhez, ezen erővel szembeni függetlenségem megőrzéséhez.”]
És ekkor valami elasztikus valami, mint egy vízoszlop felfogta és megtartotta a levegőben, egy elektromos ütést érzett, majd egy láthatatlan erő visszadobta a falra. Egy pillanatra elvesztette az eszméletét, majd utána térdre bukva, néhány lépéssel a szakadék előtt találta magát. Maga előtt egy foszforeszkáló, ködszerű csillogásba burkolt alakot látott, melyből két szem elviselhetetlenül éles pillantással döfte át a lelkét …. Ezt a két belé hatoló szemet nézve egy furcsa hangot hallott, melyről nem tudta biztosan, hogy kívülről vagy saját belsejéből jött.
[L. M. megj.: Szolowjew nem akarja az olvasókat arra kényszeríteni, hogy ehelyütt egy valódi látomásra gondoljanak. Az abszolút Gonosz, az abszolút önakarat, az abszolút önbecsülés, az abszolút önmaga megvalósításának vágya, a Teremtőtől való abszolút függetlenség hangja a magát akaró, magát mindenkinél többnek tartó Én mélyéből is feljöhet.]
A hang tompa, nyomott, ugyanakkor mégis érthető volt, éles és tökéletesen lélektelen, mintha gépből jött volna. És ez a hang ezt mondta neki: „Te vagy az én szeretett fiam, tebenned telik kedvem. [vö. Mk 1,11] Miért nem engem kerestél fel? Miért azt tisztelted, azt a csúnyát [vö. Iz 53,2], és az ő atyját? Én vagyok a te istened és atyád. És az a koldus, az a keresztrefeszített – nekem és neked is idegen. Nekem nincs más fiam, csak te. Te vagy az egyetlen, az egyszülött, olyan mint én. Én szeretlek téged, és semmit sem követelek tőled.
[L. M. megj.: Az ördögnek nem kell semmit követelnie: neki untig elég, ha az ember "magát akarja", elégedett magával, magát csodálja.]
Te így is olyan szép, nagy és hatalmas vagy. Végezd a dolgodat a magad, és ne az én nevemben. Veled szemben nem ismerek irigységet. Szeretlek téged. Semmit nem akarok tőled. Az, akit te Istennek tartottál, engedelmességet követelt a Fiától, határtalan engedelmességet, a halálig a kereszten [vö. Fil 2,8], és nem segített neki, amikor a kereszten függött [vö. Mt 27,43]. Én semmit sem követelek tőled, és én segíteni fogok neked. Magad miatt, saját értékeid és érdemeid miatt. És mivel én tisztán, önzetlenül szeretlek, segíteni fogok neked. Vedd az én lelkemet! Miként lelkem előbb szépségben fogant téged, úgy fogan most erőben.”
És az ismeretlen eme szavainál az Übermensch-nek szinte magától kinyílt a szája, miközben a két átható szem egészen közel jött az arcához, és ő érezte, hogy egy éles, jeges hullám hatol belé, és egész lényét megtölti. És egyúttal hallatlanul nagy erőt, éberséget, könnyűséget és gyönyört is érzett. Ugyanebben a pillanatban hirtelen eltűnt a fényes alak és a két szem, miközben egy titokzatos erő felemelte a föld fölé, és aztán gyorsan a saját kertjében tette le, házának ajtajában.
Másnap nemcsak látogatói, de szolgái is csodálkozva nézték a "nagy ember" különleges, bizonyos értelemben átszellemült, ihletett kinézetét. De csodálkozásuk még nagyobb lett volna, ha láthatták volna, hogy dolgozószobájába bezárkózva milyen természetfeletti gyorsasággal és könnyedséggel írja meg „A világ békéjéhez és jólétéhez vezető nyitott út” című híres művét.
A nagy ember korábbi műveit és szociális tevékenységét egyesek kritikával fogadták, mégha ezek többnyire csak olyanoktól származtak, akik különösen vallásosak voltak, és ezért semmilyen tekintélyük nem volt, úgy hogy nem kellett nagy figyelmet szentelni annak, ha ők mindenben, amit a jövő embere írt és mondott egy egészen rendkívüli, felfokozott önszeretetet és önbecsülés jeleit és az igazi egyszerűség, őszinteség és szívet melengető érzések hiányát mutatták ki.
De új műve még a korábbi bírálói és ellenfelei közül is sokakat magához fog vonzani. Ez a könyv, amit a szakadékban átélt élményei alapján írt, a zsenialitás eddig soha nem látott magasságaiban fogja őt bemutatni.
Ez a könyv mindent magában foglal, és minden ellentétet véglegesen kibékít. E könyvben a régi hagyományokkal és szimbólumokkal szembeni nemes tisztelet szövetkezik a szociálpolitikai követelések és utasítások széleskörű és merész radikalizmusával, a gondolatok korlátlan szabadsága a minden misztikus iránti mélységes megértéssel, az abszolút individualizmus a közjólét iránti lángoló buzgalommal, a vezető elvekkel szembeni legemelkedettebb idealizmus a gyakorlati megoldások teljes határozottságával és elevenségével.
És ez mind olyan zseniális művésziességgel lett összeelegyítve és összebogozva, hogy még a gondolkodásukban és tetteikben egyoldalúak számára is könnyű lesz az egészet csak a saját, az általuk megszokott nézőpontból látni és elfogadni, anélkül, hogy magáért az igazságért bármiféle áldozatot kellene hozniuk, anélkül, hogy az igazságért saját énjükön felülemelkedniük, egyoldalúságukat tettekkel legyőzniük, anélkül, hogy nézeteik és törekvéseik hibáit kigyomlálniuk, vagy ezeknek hiányosságait kipótolniuk kellene.
[L.M. megjegyzése: Itt a rossz békéről van szó, ami azon tételek külsődleges szövetségén alapszik, melyek tartalmilag ellenségesen állnak egymással szemben. – Magyarul: az igaz és a hamis soha nem szövetkezhet egymással.]
Ez a bámulatos könyv a világ összes nyelvén az egész földkerekségen gyorsan el fog terjedni. Olcsó kiadások milliós példányai a szerző portréjával az egész kulturális világra eljutnak, és a világ a szerző, az összehasonlíthatatlan, a nagy, az egyetlen dicsőségétől fog visszhangozni. Senki nem fog tiltakozni e könyv ellen, mindenkinek úgy fog tűnni, mint ez lenne az egész igazság kinyilatkoztatása. E könyv minden múltbeli elméletnek olyan tökéletes mértékben szolgáltat igazságot, minden jelenlegit olyan elfogulatlanul és minden oldalról vizsgál meg, és a jobb jövőt olyan szemléletesen és elérhetően magyarázza meg, hogy mindenki így fog felkiáltani: „Igen, ez az, ez az, amire nekünk szükségünk van: ez az ideális, ez nem utópia, ez egy terv, nem pedig álom.”
És a csodálatos szerző nem csak magával ragad mindenkit, de mindenki számára kellemes is lesz, úgy hogy Krisztus szavai valósággá válnak: „Én Atyám nevében jöttem, és nem fogadtok el engem; majd ha más jövend a maga nevében, azt elfogadjátok.” (Jn 5,43) – Mert ahhoz, hogy valakit elfogadjanak, kellemesnek kell lennie. [lásd K. Schwab ígéretét: Nem lesz semmijük, de boldogok lesznek. Vagy C. Lewis jóslatát 1943-ból: Ők nem rossz emberek, hanem egyáltalán nem emberek többé.]
Bár az általános tömjénezés közepette akad néhány jámbor ember, aki legalább azt a kérdést felteszi, hogy a könyv miért nem említi egyszer sem Krisztus nevét, de a többi keresztény erre azt fogja felelni: „Istennek hála! Hiszen az elmúlt évszázadokban úgyis rengeteg hozzá nem értő vakbuzgó rossz hírbe hozott minden szent dolgot, és manapság egy mélyen hívő írónak nagyon résen kell lennie. És különben is, ha a könyv tele van a tevékeny szeretet és a mindent felölelő jóakarat valóban keresztény szellemével – akkor mit akartok még?” És ezzel mindenki egyet fog érteni.
6. Részlet Trubeckoj hercegnek Solowjew utolsó heteiről készült beszámolójából:
Solowjew pár héttel halála előtt [1900. augusztus 13.] ezt mondta vendéglátójának, a hercegnek:
„Az a véleményem, hogy mindennek vége van; az általános történelem azon hadiútja, mely ó-, közép- és újkorra volt felosztva, a végéhez ért. A történelem-professzorokat el lehet bocsátani. Az ő ismereteiknek már semmilyen jelentőségük nincs a mi korunk általános történéseire. … Mindennek vége van… Nincs már kereszténység; az ideákból már csak annyi maradt meg, mint amennyi a Trójai faló idejében megvolt, csakhogy akkor fiatal hősök indultak a harcba, márat azonban csak makogó öregek maradtak. … A kínai nagy ökölharcban mi úgy sem tudjuk felülmúlni a kínaiakat, ezen a területen ők sokkal konzekvensebbek és erősebbek lesznek, mint mi [m .m. az európaiak].”
[a honlap szerk.: lásd e sötét előérzettel kapcsolatban S. Maeßen 2019.áprilisi előadását: A társadalom a szakadék szélén]
Feltéve: 2024. november 17.
|