Az ember likvidálása
C. S. Lewis azonos című könyvének rövid ismertetése

A könyv Lewis három, 1943-ban a Durham-i egyetemen tartott előadását tartalmazza. Egy mondattal így lehetne a könyvecske lényegét összefoglalni: Ha az embert ifjú korában nem tanítják meg az objektíven helyes felismerésére, akkor ezt később se ésszel, se parancsra nem tudja felismerni. A tanárok – már akkor, 1943-ban is, akarva, azaz annak érdekében, hogy a hagyományos értékeket kitöröljék a világból új embertípust, „nadrágos majmokat” hoznak létre; vagy nem akarva, azaz, mert öt percig nem gondolkodtak el soha azon, mit tesznek; véletlenül vagy előre meghatározott céllal – arra tanítják a fiatalokat, hogy nincsenek objektív igazságok csak saját személyes érzések, és hogy mindent csak ez utóbbi alapján kell megítélni. Lewis következtetése: „Inkább kártyázom egy olyan ellenféllel, aki nem hisz az erkölcsi alapelvekben, de abban a meggyőződésben nevelkedett, hogy »egy úriember nem csal«, mint egy kifogástalan erkölcs-filozófussal, aki csirkefogók között töltötte gyerekkorát.”

1. előadás
A szív nélküli ember

Lewis előadásának kiindulópontjául egy angol nyelv-tankönyvet választott, melynek szerzőpárosa a nyelvi példákat annak az elvnek a propagálására használta, hogy az ember valójában nem objektív igazságokat közöl, amikor beszél valamiről, hanem csak valaminek a belőle kiváltott érzéseit fogalmazza meg. „Úgy tűnik nekünk, hogy valami nagyon fontosat mondunk, miközben a valóságban csak saját érzéseinkből közlünk valamit.” E tanítás azért jár olyan súlyos következményekkel, mert gyerekeknek szól, akikben, miközben csak az angol nyelvtant tanulják, értékítéletek rögzülnek, és melynek hatása alól egyikük sem fogja tudni később kivonni magát. Az olvasottakat természetesen ezek a gyerekek nem fogják tudatosan filozófiai teóriaként értelmezni, mely szerint minden érték szubjektív és ezért jelentéktelen. Vagyis nem maga a teória gyökeresedik meg bennük, hanem az előfeltétel, mely évekkel később arra ösztönzi őket, hogy egy vitában, melyet nem is ismernek fel konfliktusként, pártot ragadjanak, véleményt nyilvánítsanak.

Lewis véleménye az, hogy a hamis érzések elleni helyes védekezés a valódi érzések közléséből áll. Ha a gyerekek, diákok felfogóképességét, fogékonyságát elcsökevényesítjük, akkor a propagandista könnyű prédájává tesszük őket.

Nem sokkal ezelőttig – írja 1943-ban Lewis – minden tanár, sőt minden ember a világot olyan természetűnek tartotta, hogy egyes dolgok kiérdemlik érzelmi reakciónkat, mások pedig nem. Tehát azt gondolták, hogy a dolgok helyeslésünket vagy rosszallásunkat, tetszésünket vagy lebecsülésünket nem csak megkapják, de ki is érdemlik. Aki valamiről véleményt mondott, az úgy gondolta, hogy ez a vélemény nem az ő egyedi szubjektív vélekedése, hanem olyan ítélet, melyet az illető dolog tulajdonságával valóságosan kiérdemelt. Ha ez az igény nincs, ha a dolog léte nem érdemel meg objektív értékítéletet, akkor nincs többé semmi, amit helyeselni vagy elutasítani lehet.
     A kérdés ez: lehetsz-e derék, becsületes ember, ha nem vagy igazságos, mert a dolgoknak nem adod meg az őket megillető tiszteletet? Minden dolog érted teremtetett, és te azért teremtettél, hogy ezeket értéküknek megfelelően értékeld.

Szent Ágoston az erényt, mint ordo amoris, mint a vonzalmak rendezettségét definiálja, mely kimondja, hogy minden tárgynak a szeretet őt megillető módját és erősségét kell megadni. („Az az ember él igazságos és szent életet, aki a dolgokat részrehajlás nélkül ítéli meg. Ilyennek pedig azt tartjuk, akiben rendezett a szeretet, úgyhogy nem szereti azt, amit nem kell szeretni, és szereti, amit szeretni kell; nem szereti jobban azt, amit kevésbé kell szeretni, de nem is szereti egyenlő mértékben azt, ami kevesebb vagy több szeretetet kíván; végezetül, amit egyenlőképpen kell szeretni, azt nem szereti jobban vagy kevésbé.” (De doctrina christiana I./27.)
     Arisztotelész azt mondta, hogy a nevelésnek az a célja, hogy a diáknak megtanítsák, mit kell szeretnie és mit kell megvetnie. Ha a tanuló már értelmes-kora előtt a „rendezett hajlamokban” vagy a „helyes érzésekben” gyakorlottá válik, akkor az etika alapelveit később könnyedén elsajátítja. A romlott embernek ezzel szemben ezek soha nem lesznek átláthatóak, ebben a tudományban nem fog haladást elérni.
     Már Platón is ezt tanította: a gyermeknek nincsenek meg a helyes reakciói, ezeket gyakoroltatni kell vele.

Egy érzés önmagában még nem ítélet. Ennyiben az érzések vagy érzelmek nem mindig felelnek meg a logikának. De lehetnek józanok vagy értelmetlenek, annak megfelelően, hogy megfelelnek-e az értelemnek vagy sem. A szív soha nem léphet a fej helyére, de tud és kell neki engedelmeskednie.

A régi nevelők tanítványaikat úgy kezelték, mint a madarak fiaikat, amikor repülni tanítják őket. Az újak úgy viselkednek velük, mint a baromfitenyésztők a csibékkel, bizonyos módon bizonyos célra tenyésztik őket, melyekről a csibék semmit sem tudnak. Röviden, a régi nevelés egyfajta közlés volt, az emberek emberséget adtak tovább az embereknek, az új csak propaganda.

A szellemileg uralt érzések nélkül a puszta értelem tehetetlenül ki van szolgáltatva az ösztönöknek. Inkább kártyázom egy olyan ellenféllel, aki nem hisz az erkölcsi alapelvekben, de abban a meggyőződésben nevelkedett, hogy »egy úriember nem csal«, mint egy kifogástalan erkölcs-filozófussal, aki csirkefogók között töltötte gyerekkorát. Az ellenszegülő idegeket és izmokat a csatában három órányi bombázás után nem lehet szillogizmusokkal kitartásra késztetni. Egy zászló, egy föld vagy egy sereg iránt érzett legrosszabb szentimentalizmus többet ér el, mint a legélesebb logika.
     Platón ezt már régen megmondta: Ahogy a király tisztviselői segítségével kormányoz, úgy kell az emberben az értelemnek a „bátorító elemmel” legyőzni az ösztöneit. A fej a hasat a szíven keresztül kormányozza, a szíven keresztül, mely a nagylelkűség, az érzületek székhelye, melyek a jól-begyakorolt szokások által nemesednek kiegyensúlyozott érzésekké. A szív – a nagylelkűség – az érzés –, ezek a nélkülözhetetlen összekötő tisztek az ember agya és zsigerei között. Talán még azt sem túlzás állítani, hogy az ember e középső elemének köszönhetően válik egyáltalán emberré, hiszen értelme szerint csak puszta szellem, ösztönei szerint pedig puszta állat.

A mai embereket nem az intelligenciájuk nagy foka jellemzi, hanem a gyümölcsöző, nagylelkű érzelmek hiánya. Fejük nem nagyobb, mint a normális, csak nagyobbnak tűnnek, mert egy elcsökevényesedett szíven ülnek.
     És mindeközben – és ez a tragikomikus a helyzetünkben – azon tulajdonságok után kiabálunk, melyet mi magunk lehetetlenítettünk el. Alig lehet olyan újságot felütni, melyben ne azt a követelményt találnánk leírva, mely szerint társadalmunk több lendületet, dinamizmust, erőkifejtést vagy kreativitást igényel. Szörnyű naivitással távolítjuk el a szervet, és utána mégis követeljük a funkcióját. Szív nélküli embereket termelünk, és közben jóravalóságot és erőkifejtést várunk el tőlük. Kinevetjük a tiszteletet és felháborodunk, hogy árulók vannak közöttünk.

Feltéve: 2011. február 3.

2. előadás
Az út

Amióta a világ áll, minden kultúra alapját az a tanítás képezte, hogy létezik objektív igazság, hogy a dolgoknak megvan a maguk objektív értéke függetlenül az egyének szubjektív véleményétől. Hogy az a meggyőződés, miszerint bizonyos cselekedetek a világegyetemre és ránk, emberekre vonatkoztatva, valóban helyesek, míg mások valóban rosszak, általános érvényű. Az a társadalom, mely e tanításon alapszik, attól függetlenül fogja valaminek a tiszteletreméltó vagy elvetendő voltát elfogadni, hogy azt tagjainak többsége így érzi-e vagy sem. Vagyis bizonyos tulajdonságokra tagjaitól ennek megfelelő reakciót követel, függetlenül attól, hogy azok a gyakorlatban ezt teljesítik-e vagy sem. Ebből az következik, hogy a társadalomnak azon tagja, mely ezt a reakciót nem teljesíti, tisztában van viselkedésének helytelenségével.

A modern, azaz a szubjektív érzelmekre épülő nevelés és szemlélet, mely minden az érzelmeken kívül álló értéket elvet, annyira irracionális, hogy még a tévedés rangját sem érdemli ki. Az érzés önmagában nem állhat se összhangban, se ellentétben az értelemmel. Az érzés irracionális, nem úgy, ahogy egy téves következtetés irracionális, hanem olyan kézzel foghatóan, ahogy egy fizikai esemény.
     Ezt figyelembe véve a nevelés problémája aszerint vetődik fel, hogy a tanár melyik oldalon áll. Amelyik elismeri az objektív igazságok meglétét, az azt tekinti feladatának, hogy a diákjaiban azon feleleteket ébressze fel, melyeknek megadása megfelel az ember igazi természetének. Aki nem ismeri el ezen értékek meglétét, az, ha logikus marad, minden érzelmet egyformán nem racionálisnak tekint, mint csupán egy leplet köztünk és a valós dolgok között. Ezért el kell döntse, hogy vagy minden érzést kiöl a tanulókból, vagy egyes érzéseket, melyeknek semmi közük a „méltányossághoz” vagy „helyességhez” bizonyos okokból támogat. Az utóbbi esetben nem tesz mást, mint másokban szuggerálással vagy „ráolvasással” „ábrándokat” ébreszt, melyeket ő értelmével előbb már sikeresen átlátott. Magyarul: valamilyen érdekből manipulálja a rábízottakat.

Az a társadalom, mely eltűri az ilyen fajta nevelést, kivédhetetlenül elpusztul. Ez persze önmagában még nem bizonyíték a szubjektivizmus ellen. A szubjektivizmus azonban nemcsak önpusztító, de elvi nehézségeket is felvet.
     Ugyanis akik ezen elv szerint nevelnek, azok ezzel csak azt bizonyítják, hogy számukra igenis vannak olyan értékek, melyek egyáltalán nem szubjektívek. Azért nevelnek ugyanis így, mert a felnövekvő generációkban olyan hozzáállást akarnak kifejleszteni, melyet egy új társadalom felépítése szempontjából alkalmasnak találnak, azaz meghatározott céljuk van, és ezt a célt mások manipulálásával akarják elérni. Ezzel bizonyítják, hogy az értékek iránti szkepticizmusukat csak mások értékeire alkalmazzák, a sajátjukra nem. Miközben a hagyományos értékeket kimustrálják, megvetésre méltókként eldobják, saját értékeiket e kimustrálással szemben immunnak, hozzáférhetetlennek tartják. Azt állítják, hogy a hagyományos értékeket csak azért kell kiirtani, hogy a „valódi” vagy „alap”-értékek a felszínre kerülhessenek.

Az újítók a hagyományos értékeket azon értékek védelmére támadják, melyeket ők „racionálisnak” vagy „biológiainak” tartanak. Azonban az értékek mind, azok is, melyeket ezek helyére helyeznek, magukból a hagyományosokból erednek. Ha valóban egészen elölről kezdenék, minden emberi hagyományon, értékrendszeren kívül, akkor semmilyen varázslói trükk nem lenne képes az emberekben azt a gondolatot felkelteni, hogy dolgozniuk kell családjuk fenntartásáért, a közösség megmaradásáért, vagy meg kell halniuk hazájuk védelméért. Ha az emberiség évezredes értékrendszere elvész, akkor vele vész minden e rendszerben meglevő értéke is. Egyetlen egy sem tarthatja meg autoritását e rendszeren kívül, hiszen mindegyiknek nem csak együtt, de külön-külön is ugyanaz adja az autoritását. Csak azon kis fecnik segítségével, melyet az újítók e rendszerből megtartanak, képesek egyáltalán megtámadni magát a rendszert.
     Ezért merül fel az a kérdés, hogy az újítók milyen jogon vetnek el egyeseket és tartanak meg másokat belőle? Hiszen, ha az eldobottaknak nincs autoritása, akkor a meghagyottaknak sincs; ha a megmaradtak érvényesek, akkor az eldobottak is ugyanúgy azok.

A világ történelmében soha nem létezett egy radikálisan új értékrendszer és soha nem is fog létezni. Amelyik saját maga számára azt az igényt követeli, hogy új szisztéma legyen, vagy ahogy ma mondják, új ideológia, az nem áll másból, mint a régi rendszer önkényesen, az egész összefüggéseiből kiválasztott fragmentumaiból, mely mindenkori érvényességét még mindig az eredeti objektív értékrendnek és csakis annak köszönheti.
     Az új ideológiák lázadása a hagyomány ellen nem jelent mást, mint az ágak lázadását a törzs ellen. Ha a lázadók sikerrel járnának, el kellene ismerniük, hogy saját magukat pusztították el. Az emberi szellemnek ugyanannyira nincs hatalma új értékeket kitalálni, mint ahogy nem képes új napot vagy új égboltot alkotni.

Ezek után felmerül a kérdés, hogy ez azt is jelenti, hogy az értékek megragadásában, felhasználásban semmilyen haladás nem létezhet? De igen, hiszen bizonyos mértékű kritikára, ellentmondások felszámolására, sőt, valóságos fejlődésre szükség van – de a kritikának két, teljesen eltérő módja van.
     Az egyik kívülről nyúl tárgyához, a tudományos akríbia kedvéért, öncélúan, vagy – és leginkább – kommerciális érdekből. A másik ezzel szemben magából a hagyomány szelleméből kiindulva, a rendszeren belülről akar és tud – olykor akár jelentős – változtatásokat, jobbításokat elérni.

Csak az végezhet e rendszeren változtatásokat, újításokat, aki maga is benne van a rendszerben, érti annak szellemét. Ez esetben olyan irányokba térítheti, melyeket maga a szellem követel meg és segít elő. Csak egy „beavatott” ismerheti fel ezen irányokat, hiszen egy kívülálló semmit nem ért az egészből. Az ilyen kívülállónak a változtatási szándékai tökéletes zűrzavarhoz vezetnek.
     Csak magának a rendszernek a belsejéből jöhet a felhatalmazás az esetleges változtatásra. „Olyan valakitől tanácsot kérni, aki más utat követ, haszontalan dolog.” Ezért mondja Arisztotelész, hogy csak a jólnevelt tud hasznosan etikát tanulni, a romlott ember számára, aki az értékrendszeren kívül áll, e tudománynak még a kiindulópontja sem látható.
     A kívülálló táplálhat ellenséges érzületeket a rendszerrel szemben, de bírálni nem tudja, mert azt sem tudja, hogy miről van benne szó. Ezért áll a Szentírásban: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül; aki nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16,16)

Engedékenység olyasmikben, melyeknek nincs végső fontosságuk az ember számára, lehet olykor hasznos. De liberalitás a végső alapokban, az elvi vagy gyakorlati értelemben, nem más, mint őrültség. Az objektív értékrendszeren kívül nem létezik olyan talaj, melyről e rendszert vagy BÁRMI MÁST bírálni lehetne.

Egyes esetekben előfordulhat, hogy különleges érzék kell annak megállapítására, hogy hol végződik a jogos belső, és hol kezdődik a végzetes külső kritika. De minden olyan esetben, ahol a tradicionális etika egyik parancsa egyszerűen csak azt követeli, hogy elfogadják szavahihetőségét, semmilyen kritikának nincsen helye. Az ilyen direkt támadások, mint például „Miért?” – „Mire jó ez?” – „Ki mondta?” soha nem megengedettek. Nem azért, mert durvák vagy sértőek, hanem ezen a szinten egyetlen érték sem igazolhatja önmagát. Aki a vallatásnak e módját alkalmazza, minden értéket elpusztít, mind saját kritikája, mind kritikája tárgyának alapját is.
     Se pisztolyt nem szegezhetünk az objektív értékrend mellének, se nem várhatunk egyik parancsának teljesítésével addig, amíg annak szavahihetősége bizonyosságot nyer. Ezt persze csak azok érthetik meg, akik az értékrenden belül élnek. „Csak a nemes ember, és csak ő ismeri fel az értelmet, hogy mikor jön. Saul, a farizeus, „a törvényhez szabott igaz életben kifogástalan” (Fil 3,6) illetékes annak felismerésére, hogy ez a törvény hogyan vált elégtelenné.

Az elmondottakból az a tanulság, hogyha egyáltalán akarjuk, hogy értékek legyenek, akkor a praktikus értelem, a józan ész utolsó közhelyeit abszolút érvényesnek kell elismernünk. Mert ha egyszer elkezdjük e kijelentéseket megkérdőjelezni, akkor mindazon kísérlet, mellyel egy új értékrendet egy alacsonyabb, állítólag „reálisabb” szinten újra fel akarunk állítani, kezdettől fogva bukásra van ítélve.

Hogyan lehet azonban egy modern szellemtől elvárni, hogy e következtetéseket elfogadja? Hiszen ez az értékrend, melyet mi abszolútumként kezelünk, számára csak olyan jelenség, mint bármi más.
     Látszólag joggal mondhatja: Azt állítják, hogy ha az objektív értékrendet elhagyjuk, minden értéket elveszítünk. Nos, rendben, bár valószínűleg úgy fogjuk találni, hogy egészen jól megvagyunk ezek nélkül is. Tekintsünk mindent, amit tennünk kellene, érdekes pszichológiai relikviának, hagyjuk mindezt bátran vissza, és tegyük mostantól csak azt, ami nekünk tetszik. Határozzuk meg mi, hogy minek kell az embernek lennie, és tegyük azzá, mégpedig nem valami fiktív értékrend alapján, hanem mert mi így akarjuk. Miután környezetünket legyűrtük, most már magunkat is le akarjuk győzni, és sorsunkat saját kezünkbe akarjuk venni.

Aki ezt a nézetet képviseli, azt nem lehet azzal vádolni, hogy ellentmond önmagának, vagy úgy tesz, mint azok a szkeptikusok, akik még mindig „valódi” értékeket vélnek felfedezni, miután a hagyományosakat elvetették. Ezeknél már magának az értéknek, mint fogalomnak az elvetéséről van szó.
     Ezzel a kérdéssel a harmadik fejezetben foglalkozom.

Feltéve: 2011. február 22.

3. előadás
Az ember likvidálása

„Az ember győzelme a természet felett” – ez a gyakorlati természettudományban elért fejlődés szokásos leírása. De akármelyik technikai vívmányt vizsgáljuk is meg, soha nem mondhatjuk, hogy az ember ezek révén a természet felett egyéni hatalmat gyakorol. Amit mi az ember hatalmának mondunk, az valójában néhány ember hatalma a többiek felett az elért vívmányok segítségével. Vagyis, amit az ember, az emberiség természet feletti győzelmének nevezünk, az nem más, mint keveseknek a természet segítségével mások, a többség felett megszerzett és gyakorolt hatalma. Az ember által minden újonnan megszerzett hatalom egyúttal mások feletti hatalmat hoz magával. Ezáltal magát az emberiséget minden fejlődés nem csak erősebbé, de egyúttal gyengébbé is teszi.

Egyelőre még nem azzal a kérdéssel foglalkozom, hogy az ilyen felemás győzelem végeredménye valami jó vagy rossz; most még csak azt igyekszem megmutatni, hogy valójában mit is jelent a „természet feletti” győzelem, különösen végső stádiumában. A végső stádium az, amikor az ember a születésszabályozás és kiválasztás segítségével abszolút kontrollt ér el maga az ember felett. Az emberi természet lesz a természet utolsó darabkája, ami az ember előtt kapitulál. Ha ez bekövetkezik, az ember megnyerte a csatát, és innentől kezdve azt csinál saját fajával, amit akar. A kérdés csak az, hogy pontosan ki nyerte meg a csatát?
     Hiszen az embereknek az a hatalma, hogy azt csinálhasson magából, amit akar – mint fentebb láttuk – nem más, mint néhány ember hatalma, hogy a többiekből azt csináljon, amit ő, azaz a néhány ember, akar.

Először is az így megszerzett hatalom iszonyatosan, hihetetlen módon nagy lesz. Az új korszak ember-alakítói egy minden hatalommal felruházott állam hatalmával és egy kérlelhetetlen tudományos technika eszközeivel lesznek felfegyverkezve.
     A második különbség a hagyományos, évezredes állapothoz képest az lesz, hogy a régi rendszerekben mind a tanítók, mind a módszereik, mind a tanítványok egyazon értékrendnek voltak alávetve, úgy, hogy e rend alól nem is akartak kiszabadulni. A tanítók az embereket nem saját maguk választotta minta alapján képezték, hanem mindig azt adták tovább, amit ők is kaptak, a fiatal neofitákat az „embernek lenni” misztériumába avatták be, mely mindkettőjüket beborította.

A jövőben [ezt Lewis 1943-ban írta – tehát ma] ez gyökerestül megváltozik. A kondicionálók, vagyis a tanítók működésének eredménye az elkorcsosult, indítékától, értelmétől megfosztott értékrend. A kondicionálók számára az emberi viselkedés mozgatórúgói már nem eleve adottak, mert az eddigieket saját maguk pusztították el. A kondicionálók feladata a jövőben az, hogy a mozgatórúgókat kontrollálják, nem pedig az, hogy engedelmeskedjenek nekik. Megtanulták, hogyan kell egy lelkiismeretet „produkálni”, és ezután ők döntenek arról, hogy a lelkiismeretnek melyik fajtáját akarják másoknál „produkálni”. Ők maguk mindezen folyamat felett és kívül állnak.
     A kondicionálóknak tehát el kell dönteniük, hogy saját érdekükben az értékrendnek melyik fajtáját hozzák létre az emberi nemben. Ők hozzák létre a hajtó erőt, ők a mozgatórugó megalkotói. De hogyan lesznek mindeközben maguk motiválva?
     A régi rend elemeit ugyanis már csak a céljaik eléréséhez alkalmas eszközöknek tekintik. El kell dönteniük, hogy milyenre akarják az embereket kondicionálni, milyen tulajdonságokat akarnak bennük kifejleszteni. Ennek eldöntésében azonban nincs többé segítségük, hiszen a régi értékeket, mint például kötelesség, jó, helyes stb. ők maguk törölték el.

Néhányan talán azt kérdeznék tőlem, miért tartom ezeket a kondicionálókat olyan rossz embereknek? De hiszen, én nem gondolom, hogy ők rossz emberek! Sokkal inkább az a véleményem, hogy – régi értelemben – egyáltalán nem emberek többé. Olyan lények már, akik örökségüket a tradicionális emberiességből feláldozták annak érdekében, hogy annak a feladatnak szentelhessék magukat, hogy ők dönthessék el, mostantól fogva mi az emberiesség. Jó és rossz, e régi fogalmak mostantól fogva nem érvényesek rájuk, hiszen ezek tartalmát mostantól ők maguk akarják meghatározni.
     Nem rossz emberek, hanem egyáltalán nem emberek többé: ahogy elhagyták a régi rendet, ürességbe kerültek. A tőlük függő emberek sem szükségesen boldogtalanok. Egyáltalán nem emberek többé, hanem művi produktumok. Az ember végső meghódítása az ember likvidálásához vezetett.

A kondicionálók azonban tovább működnek. Amikor fentebb azt írtam, hogy az összes indítóokaik cserben hagyták őket, hozzá kellett volna tennem: egy kivételével. Csak a pillanatnyi emócióiknak van súlyuk. A sic volo, sic iubeo, így akarom, így parancsolom-on kívül mindent semmissé nyilvánítottak. A kondicionálók tehát végül oda jutnak, hogy már csak a saját érzéseik motiválhatják őket.
     Ehelyütt nem a hatalom korruptságáról beszélek, és azt sem akarom mondani, hogy a kondicionálók mind ennek befolyása alá kerültek. Hiszen e fogalmak, mint korrupt és elkorcsosult, valamilyen értékrendet előfeltételeznek, itt tehát nem alkalmazhatóak. Sokkal inkább azt akarom mondani, hogy azon embereknek, akik mindenfajta értékrenden kívül állnak, nincs okuk arra, hogy egyik vagy másik belső impulzusukat előnyben részesítsék, hacsak az ok nem az impulzusaik emocionális erősségében rejlik.

Hiába reméljük, hogy ezen impulzusok között lesznek mások javát akaróak is. A történelem azt bizonyítja, hogy egyetlen olyan ember nem létezett, aki miután a hagyományos erkölcsöt maga mögött hagyva hatalomra jutott, ezt a hatalmat jóakaratúan használta fel. Arra a véleményre hajlok, hogy a kondicionálók gyűlölni fogják a kondicionáltakat. Akkor is, ha ők a belénk kondicionált mesterséges lelkiismeretet illúziónak tartják, észre fogják venni, hogy az még mindig több, mint az ő saját életük értelmetlensége. És ezért irigyelni fognak bennünket, ahogy az eunuchok a férfiakat irigylik.

A kondicionálóknak saját szempontjuk logikájából következően impulzusaikat úgy kell elfogadni, ahogy azok jönnek, azaz véletleneknek. És a véletlen ehelyütt a természetet jelenti. Tehát a hangulataikból, az emésztésükből, gondolataik társításából, az időjárásból képződnek ténykedésük indítóokai. Ezért végül az olyan embernek, aki kilépett a hagyományos értékrendből, nem marad más hátra, mint hogy impulzusainak, vagyis gyenge, hangulatai által vezérelt természetének engedelmeskedjen. Az ember természet felett kivívott teljes győzelmének pillanatában tehát az egész emberi nemet néhány individuum alá igázva találjuk, miközben ezek az individuumok saját irracionális impulzusaiknak vannak alávetve. Az értékektől nem korlátozott, nem fegyelmezett természet, uralja a kondicionálókat, és rajtuk keresztül az egész emberiséget. Az ember győzelme a természet felett látszólagos győzelmének pillanatában a természetnek az ember felett aratott végső győzelmének bizonyul. Minden részgyőzelem efelé lépésről lépésre ezt az állapotot hozza közelebb. És ha a nevelés és kiválasztás elég jó volt, akkor nem lesz többé visszaút, nem lesz többé lázadás, hanem mindenki kussolni fog a kondicionálók előtt, és a kondicionálók a saját természetük előtt, amíg csak a Hold le nem esik az égről vagy a Nap ki nem hűl.

Amit megértetni akarok, talán világosabb lesz, ha meggondoljuk, mit is tartunk a természet ellentéteinek. A természetes szemben áll a civilizálttal, az emberivel, a szellemivel, a természetfelettivel. Úgy tűnik a természetes valami időben és térben korlátozott, szemben azzal, amit nem lehet időhöz és helyhez kötni. Magyarul a természetes a mennyiség és nem a minőség világa, a tárgyszerű a tudattal, a kötött a teljesen vagy részben autonómmal szemben.
     Szerintem minden dolgot, amit kianalizálunk, hogy aztán saját hasznunkra uralhassuk és használhassuk, a természet szintjére redukáljuk, mert nem törődünk többé végső rendeltetésével, hanem pusztán mennyiségként kezeljük. Például az embernek le kell győznie magában valamit, hogy a boncteremben belevágjon egy emberi testbe. De más alkalmakkor is hasonló árat fizetünk analitikus tudásunkért és manipulatív tevékenységünkért, akkor is, ha már nem is gondolunk erre. A fák abban a pillanatban, hogy gerendává hasítjuk őket, megszűnnek számunkra erdei nimfák vagy akár csak szép tárgyak lenni. A nagy szellemek és nagy tudósok tudják, hogy az ily módon kezelt tárgyak elvesztenek valamit realitásukból.
     Ebből a perspektívából nézve a természet meghódítása más megvilágításban látszik. A dolgokat „puszta természetükre” redukáljuk, hogy meg tudjuk hódítani őket. A csillagok csak akkor válnak természetté, amikor mérni tudjuk őket, a lélek akkor, amikor pszichoanalízisnek vetjük alá. A természetből hatalmi köröket kiszakítani nem jelent mást, mint neki egyúttal más területeket kiszolgáltatni.

Ez lényegét tekintve nem más, mint a régi paktum a Sátánnal. Add nekem a lelkedet, és hatalmat adok érte. Ha viszont a lelkünket eladtuk, akkor a cserébe kapott hatalom már nem lesz többé a miénk. Valóban rabszolgái és marionett figurái leszünk annak, akinek kiszolgáltattuk lelkünket.

Az ember hatalmában áll, hogy magát pusztán „természetes objektumnak” tekintse. Ugyanakkor az az ember, aki magát nyersanyagnak tekinti, ténylegesen is nyersanyaggá válik. Nem olyan, amilyet ő maga manipulál, ahogy ezt beképzeli magának, hanem olyan, amit a csupasz ösztön, azaz a csupasz természet manipulál egy elembertelenedett kondicionáló alakján keresztül.

Mint Lear király, megpróbáltuk emberi előjogainkat letenni és ezzel egyidőben meg is tartani. Ez lehetetlen. Vagy értelemmel rendelkező szellemi lények vagyunk és ezáltal mindig arra kötelezve, hogy a hagyományos értékrendnek engedelmeskedünk, vagy csupán természet vagyunk, arra kiszolgáltatva, hogy olyan urak gyúrjanak, gyaluljanak minket kényükre-kedvükre, akiknek ehhez nincs más indítóokuk, mint saját „természetes” impulzusuk. Csak a hagyományos értékrend adja meg a viselkedés általános emberi törvényeit, mely mind az uralkodót, mind az uraltakat beborítja. Az objektív értékben való dogmatikus hit a feltétele az uralkodás fogalmának, mely nem zsarnokság, és az engedelmesség fogalmának, mely nem rabszolgaság.

Fentebb a Sátánnal kötött paktumról beszéltem. És ezt komolyan gondoltam. Az a tény, hogy a természettudomány sikeres lett ott, ahol a mágia megbukott, a populáris gondolkodásban akkora ellentétet rakott e kettő közé, amely a természettudomány valódi keletkezésének történetét egészen elhomályosítja. Vannak emberek, akik a 16. századról úgy írnak, mintha az akkori mágia a középkor maradványa lenne, és a természettudomány lenne az az új, ami a mágiát elsöpörte. Holott a középkorban nem volt mágia, ez a 16. és a 17. században élte virágkorát. Komoly mágikus keresés és komoly természettudományos kutatás ikertestvérek; az egyik gyengécske volt és elhullott, a másik erős és gyarapodott. De mégis ikertestvérek maradtak, ugyanabból az impulzusból születve.
     Van valami, ami a mágiát és a gyakorlati természettudományt összeköti, és egyúttal mindkettőt a korábbi korok bölcsességétől elválasztja. A múlt bölcsei számára a fő probléma abban állt, hogy a lelket a valósággal összhangba hozzák, és erre a megoldás így hangzott: belátás, önuralom és erény. A mágia és a gyakorlati természettudomány számára a probléma az, hogyan tudják a valóságot az emberek kívánságainak megfelelően alakítani, a megoldás a technikában van. És e technika alkalmazásában mind a kettő hajlandó olyan dolgokat tenni, amit eleddig mindenki undorítónak és aljasnak tartott – például a hullák kiásását és széttrancsírozását.

Bizonyos irodalomtörténészek azt állítják, hogy Marlowe Dr. Faustusa tudást szomjazott. Valójában alig említi Faustus a tudást. Amit ő a Sátántól akar, az arany, puskák és lányok. „Minden, ami a nyugvó pólusok között mozog, az ő parancsainak engedelmeskedjen”, és „egy ügyes mágus hatalmas isten”. Ugyanebben a szellemben ítéli el Francis Bacon azokat, akik magáért a tudásért dolgoznak. Szerinte az igazi cél az emberek hatalmának akkora növelése, amíg minden kigondolható megvalósíthatóvá válik. Elveti a mágiát, mert az kudarcot vallott ebben, holott célja ugyanaz, mint a mágusoké.
     Talán túlzás azt állítani, hogy a modern természettudományos mozgalom születésétől fogva nem szeplőtelen, de az a kijelentés igaz, hogy egészségtelen szomszédságban és rossz időben született. Diadalai túl korán jöttek és túl sokba kerültek. Elgondolkozás és egy kis megbánás nem ártana.
     Egy megújult természettudomány, ahogy én gondolom, az ásványokat és a növényeket sem kezelné úgy, ahogy ma az embereket kezelik. Amikor részekről beszél, az egészet tartaná szem előtt. Miközben az „ez”-zel foglalkozik, nem feledkezne meg a „te”-ről. Talán lehetetlent kívánok, és az analitikus felfogásnak mindig meg kell ölnie azt, amit lát, és csak akkor lát, amikor öl. Ha azonban maguk a természettudósok nem tudják megállítani ezt a folyamatot, mielőtt az a józan emberi értelmet eléri és azt is megöli, akkor valaki másnak kell ezt megállítani.
     Félek, hogy ezzel a véleményemmel engem is csak a sötéten gondolkodók közé sorolnak azok, akik úgy gondolják, ezen is át fogunk jutni, ahogy eddig is minden korlátot áthidaltunk. Az ilyen gondolkodás a modern fantázia végzetes sorozatgondolkodásából fakad. Mivel olyan sokszor van számokkal dolgunk, azt hisszük minden folyamat olyan, mint egy végtelen számsor. Pedig bizonyos folyamatokban az utolsó lépés egészen különleges, vagyis az összes többivel összehasonlíthatatlan, és ezt mégis megtenni, azt jelenti, hogy az egész utazás hiábavaló volt.
     A hagyományos értékrendet pusztán természetes folyamat termékének tekinteni, ilyen különleges lépés. Nem lehet a végtelenségig a dolgokon átnézni, aminek csak addig van értelme, ha a dolgok mögött valamit látni lehet. Nem vezet sehova, ha az első princípiumokon „át akarunk látni”. Ha mindenen keresztüllátunk, akkor minden átlátszó. De egy teljesen átlátszó világ láthatatlan lesz. Aki mindenen átlát, nem lát semmit.

Feltéve: 2011. június 10.

Vége


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA