Az ember lelkiismerete és Isten kegyelme

„Kérünk, Uram,
hogy a tőled származó Vigasztaló világosítsa meg elménket:
és tanítson meg Fiad ígérete szerint minden igazságra”


Az augusztus végén feltett írást az a megjegyzés ihlette, amit egy, magát a katolikus Egyház papjának tartó személy tesz azokról, akik az Egyház tanítását követve, nem fogadják el Bergogliot pápának: „Nem kell bántani őket, mert csak a lelkiismeretüket követik. Vagyis az illető az üdvösség vagy kárhozat kérdését ki-ki szubjektív lelkiismeretének döntésére bízza. Ez nem más, mint a szubjektivizmus, melynek mibenlétét a következő három forrás így foglalja össze::
     – „Schütz: Dogmatika I/521: „Mindezen gondolatokat a kor lelkein annyira úrrá vált szubjektivizmus sugallja; sokan, akik igézete alatt állnak, ostoba vaksággal vagy vakmerőséggel túlteszik magukat az igazság tárgyi tanúságain, és azt hirdetik igaznak, ami nekik valami oknál fogva kellemes.”
     – Katolikus Lexikon 1933: „A bölcseletben szubjektivizmusnak nevezik azt az ismeretelméleti álláspontot, amely szerint az ismeret csak a megismerő alanyon belül bír értékkel, tárgyi valósága nincs, vagy legalább biztosan meg nem állapítható (kanti ismeretelmélet).”
     – Idegen szavak szótára: „Egyéni, önkényes ítéletalkotás; a valóságról, a tényekről tudomást venni nem hajlandó szemléleti mód.”

Az előző cikk a lelkiismeret mibenlétével foglalkozott, ebben a mostaniban pedig annak szeretnék utánajárni, hogy egyáltalán működik-e még bennünk a lelkiismeret, és ha igen, akkor hogyan?

Bár katolikusnak kereszteltek, de gyerek- és ifjúkoromban evangélikus hittanra jártam egészen a konfirmálásomig. Akkor sem, és most visszanézve sem gondolom úgy, hogy ez a protestáns többéves hittanoktatás bármilyen hatással lett volna életvitelemre, hiszen oktatóink nem is követeltek tőlünk olyasmit, ami erre hatással lehetett volna.
     1991 végén visszatértem a katolikus Egyházba, és ettől kezdve szinte semmi mással nem foglalkoztam, csak a vallással (elsősorban a szentek életét és az Egyház történelmét olvastam). Elsőnek egy, az 1930-as években Rómában tanult, majd ott felszentelt, 1950 után pedig többszöri megszakítással összesen 17 évet a kommunisták börtönében raboskodó magyar pappal találkoztam, aki alapos modernista nevelésének és felfogásának köszönhetően (ami akkor Rómában már javában rohasztotta a lelkeket) semmi megbánni vagy változtatni valót nem talált életvitelemben. Így évekig eltartott, amíg S. Maeßen követelésére életemben először meggyóntam. Körülbelül ez volt az a pillanat, amitől kezdve komolyan foglalkoztatni kezdett az a kérdés, hogy vajon mi volt korábbi életemben az én elképzelésem a halálom utáni sorsomról? Az igazság az, hogy még ma, csaknem 30 évvel később sem tudok kielégítő választ adni erre a kérdésre, mert egyszerűen nem emlékszem, hogy megtérésem előtt valaha is foglalkoztatott volna az a kérdés, hogy mi a célja az életemnek, és hova kerülök halálom után. Egész gondolatvilágomat az evilági élet kisebb nagyobb problémái töltötték ki, és úgy gondolom, hogy ezzel csaknem 200 éve már az emberek, köztük a keresztények túlnyomó többsége is így van.

Azt tudom, hogy szüleim nevelésének és viselkedésének köszönhetően volt egy bizonyos erkölcsi kódexszem, amibe ilyesmik tartoztak bele: senkit meg nem károsítani, lehetőleg nem hazudni, elveimet megőrizni. És arra is vigyáztam, hogy ne kövessek el olyasmit mással szemben, amit nem szerettem volna, ha valaki velem szemben követ el – ebből valóban lelkiismereti kérdést csináltam.

És azt is tudom, hogy sokszor csak azért nem követtem el valami rosszat, mert egyszerűen nem jutott az eszembe ez a lehetőség; és előfordult (sőt olykor még most is előfordul), hogy mikor látom, hogy mások így cselekednek, azt gondolom, ha előbb tudom, hogy ezt is meg lehet tenni, talán én is megtettem volna. Ma már tudom, hogy ilyenkor csak az történik velem, amit C. S. Lewis így fejezett ki: „Inkább kártyázom egy olyan ellenféllel, aki nem hisz az erkölcsi alapelvekben, de abban a meggyőződésben nevelkedett, hogy »egy úriember nem csal«, mint egy kifogástalan erkölcs-filozófussal, aki csirkefogók között töltötte gyerekkorát.” („Az ember likvidálása”.) – Vagyis az ember elsőnek rendszerint reflexszerűen, a bele ivódott nevelése alapján reagál. Amit az ember gyerekkorában hallott, tanult, azt öregkorában sem felejti el, míg az olvasva tanulás nem válik feltétlenül ösztönös tudássá, természetévé. A katolikus múltban élt emberek a régi egészséges nevelésnek köszönhetően a helyes válaszokat még az életüket meghatározó alapigazságokként a zsigereikben hordták, ez nálunk már nincs így, ezért a mai ember vagy barbárrá változik, vagy a jó, helyes viselkedést tudatosan kell megtanulnia és felépítenie magában.

Első kérdésem tehát így szól: Mit gondoltam, mit gondolnak általában az emberek a földi életük utáni sorsukról? A második pedig így: Éreztem-e én, éreznek-e a mai emberek lelkiismeret-fordulást, ha rosszat tesznek? Az első kérdésre a válaszom: Nem, nem foglalkoztam. És az a tapasztalom, hogy a mai emberek túlnyomó többsége sem foglalkozik a halál utáni sorsával, még azok sem, akik hisznek Istenben. Én korábbi életemben úgy véltem, hogy – saját kritériumaim szerint – „tisztességesen” élek –, de hogy ez elég-e az üdvösségre, az soha nem fordult meg a fejemben. Már csak azért sem fordulhatott meg, mert azt sem tudtam, hogy mit jelent az üdvösség; erről a protestáns hittanórán nem hallottunk.
     Most hogy erőltetem magam, hogy régi énemet felidézzem, rá kell jönnöm, hogy bár tudtam, hogy van pokol, de soha nem gondoltam arra, hogy oda a „jó, tisztességes” emberek, olyanok, mint én és szüleim is bekerülhetnek. Erről a protestáns hittanon nem hallottunk semmit. Ott e tanítás szerint oktattak: „A lelkiismereti szabadság a lelkiismeret uralma akaratunk és életünk felett, minden külső, illetéktelen kényszertől mentesen. …Senkit sem szabad olyasmire kényszeríteni, ami az ő lelkiismeretébe ütközik.” – Ez a Luthertől származó vélemény áll már az 1932-es Katolikus Lexikonban is. Nem csoda hát, hogy a bekezdésben említett személy és a mai "katolikusok" is mind így vélekednek, (Ma hallottam, hogy a régóta együtt élő "katolikusokat" az őket végül mégis megeskető "pap" azért nem gyóntathatja meg, mert az már kényszerítésnek számít, és ezért sérti az emberek jogait. Minél nagyobb az állam terrorja, minél több dolgot kényszerít rá polgáraira kötelező erővel, a világ annál kevésbé tűri el, hogy az emberek szellemi, lelki, erkölcsi életét bárki a jó irányba irányíthassa, terelhesse.)

A második kérdésre az a válaszom, hogy volt olyan eset, amikor éreztem lelkiismeretfurdalást, de ezek mind evilági történések voltak. Az, hogy Istennel szemben is vannak kötelességeim, soha eszembe sem jutott. Úgy is mondhatnám, hogy vallásommal, Istennel való viszonyomban soha nem irányított a lelkiismeret. Sőt, most sem az irányít, hanem a tudásom. Vagyis, abban az időben, amikor alig, sőt, szinte semmit nem tudtam a vallásról, Istennel szembeni kötelességemről, a lelkiismeretem sem mondott semmit e kérdésben, nem írt nekem elő semmit. Amióta megtanultam vallásom tanítását, amióta tudom, hogy mit vár el tőlünk Isten, amióta megtanultam, hogy mit nem szabad elkövetnem, és mit muszáj megtennem, azóta cselekszem ennek megfelelően. A tudásom és nem a lelkiismeretem miatt.

A mai világ helyzete, az az iszonyatos szellemi és erkölcsi borzadály, amiben élünk, arra mutat, hogy az emberek túlnyomó többsége nem csak nem csinál lelkiismereti kérdést abból, hogy Teremtőjével szemben hogyan viselkedik, de egyáltalán nem is akar tudni Róla semmit.
     Ennek egyik fő oka – a fent már említett evilági gondokkal való túlzott, sőt kizárólagos foglalkozás mellett (melynek súlyos veszélyeiről Urunk Jézus Krisztus oly sokszor figyelmeztette övéit!) – a pokolban való hit megszűnte. Az előző cikkben említett Fekete Béla találó megállapítása, miszerint „a Gonosz a mérleget teszi tönkre”, ehelyütt úgy működött, hogy a modernista teológusok, mint például Hans Urs von Balthasar, majd mind a mai napig az egész zsinati szekta kijelentette, hogy pokol ugyan van, de üres, és az embereket, különösen a gyermekeket nem szabad riogatni a pokol említésével. (Mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el a katholisches.info weboldalra 2024. augusztus 29-én feltett DIE SELTSAME GEDANKENWELT EINES RÖMISCHEN PRÄLATEN című cikket, melyben a Vatikán egyik legbefolyásosabb tagja, Vincenzo Paglia, a Szent Egyed közösség első "püspöke" mondja el, hogy ő és Bergoglio mit hisz és mit nem.)

Egy szakértő mondta a halálbüntetésről, hogy az volt az egyetlen büntetés, aminek hatékony visszatartó ereje volt a bűnözők számára, mert ez volt az egyetlen, ami végleges volt. A hosszú börtönévek alatt sok minden közbejöhet, jóra fordulhat a számukra, de a halált nem lehet „visszacsinálni”. Bár Isten azt akarja, hogy teremtményei szeretetből engedelmeskedjenek neki, és ne félelemből, de azért azt is tudja, hogy erre nem mindenki képes. Ezért a pokol létezésének a büntetés mellett másik igen fontos feladata, hogy az embereket elriassza a rossztól. És valljuk be, ez a gyenge emberi természet számára sokszor hatásosabb, mint a menny vonzása.
     Nemrégiben kaptam egy levelet, mely így szólt: „Fájdalmas olvasni azt a rengeteg gyűlöletet, amelyet ön közzétesz. Még ha igaznak is érzi a gondolatait, teljes mértékben érvényteleníti őket a mindent átjáró, legmélyebbről előtörő gyűlölet. "Mert belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat" (Mk 7,21) Sajnálom, hogy ráakadtam erre a honlapra.”
     Körülbelül hasonló véleményt fűzött egy protestáns ismerősöm „A pokol országútján” címmel megjelent könyvemhez. „Élvezetet találsz abban, hogy a pokollal riogatod az embereket?”, kérdezte. És ugyanígy gondolkodtak azok a német szülők is, akik egy apácaközösséget vertek szét azzal, hogy feljelentették az apácákat, hogy azok a pokolról is mesélnek a gyermekeiknek. Emiatt a hatóságok, karöltve a helyi "katolikus" püspökséggel feloszlatták a kolostort, az apácákat szétkergették, ki itt, ki ott próbált menedékhelyre találni.
     Ezek után csak azt nem tudom, hogy ezek az emberek hogyan értelmezik Jézus ilyen és ehhez hasonló intéseit: „Az ország fiait pedig kivetik a külső sötétségbe. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.” (Mt 8,12)

Ami a modern emberek, köztük az ú. n. katolikusok gondolkodásmódját, lelkiismeretük állapotát illeti, az annak a helyzetnek felel meg, amit Szent Pál Timóteusnak írt levelében így festett le: „Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják.” (2 Tim 4,3-4)
     A mai "katolikusok" túlnyomó részének a vallás már nem jelent mást, mint egyfajta lelki élményt nyújtó közösségi foglalkozást, és oda csapódnak, ahol a legtöbb és legkellemesebb élményben és megnyugtatásban lehet részük. És oda, ahol a lehető legkevesebb, sőt inkább semmilyen erkölcsi, szellemi erőfeszítést nem várnak el tőlük. Vagyis oda, ahol nem kell képezniük magukat, semmit nem kell tanulniuk. Ez az úgynevezett modern szeretet-vallás, amit ők a lehető legkeresztényibb viselkedésnek tartanak. És azokat, akik arra figyelmeztetik őket, hogy a katolicizmus nem ez, hanem önnevelés, tele komoly szellemi munkával, önmagunk állandó képzésével, lemondással, Isten parancsaira való állandó odafigyeléssel, mondhatni „rengeteg rubrika” betartásával, azokat „mindent átjáró, legmélyebbről előtörő gyűlölettel” vádolják.
     A modern "katolikusok" tehát Isten Igéje, parancsainak hű betartására való igyekezet helyett csupán csoportos együttlétre, „fülük csiklandoztatására”, „mesékre” vágynak, és ebben az ú. n. tradicionalisták és az FSSPX-követői semmiben nem különböznek a NOM-os szekta híveitől. Nem túlzott állítás, hanem nagyon is valóság, hogy a NOM-os és a "tradicionalista" hívek szinte viszolyognak a szellemi munkától, az olvasástól, a tájékozódástól, sőt még a gondolkodástól is, valószínűleg attól való félelmük miatt, hogy az megzavarhatná jól berendezett kényelmes lelki életüket. Ők azok, akiket megromlott lelkiismeretük vezet, nem pedig azok, akik az igazságot keresik, és megtalálva, azt követik.

A katolikus évszázadokban az embereknek kevesebb szükségük volt vezetésre, hiszen papjaik pontosan megmondták nekik, hogy hogyan kell viselkedniük, és mit kell igaznak tartaniuk. De a mostani vallási, szellemi, erkölcsi káoszban egy valódi katolikus számára a tájékozódás, a tanulás, az állandó szellemi éberség az egyik legfontosabb kötelesség. Meg vagyok győződve róla, hogy azok, akik Bergoliot és a zsinati szektát nem ismerik el Krisztus Helytartójának, illetve Krisztus Egyházának, a legképzettebb és leghűségesebb hívők közé tartoznak. Ők nem a kellemeset, a lelki élményeket keresik, hanem az igazságot, és ennek eléréséért minden fáradtságot magukra vállalnak, benne környezetük könyörtelen megnemértését is.
     A tanulással nyert tudásuk, és nem a szubjektív véleményük, azaz a „lelkiismeretük”, ami őket az általuk választott nehéz útra vezeti. Mert ma valóban katolikusnak lenni és maradni – ahogy Aquinói Szent Tamás előre megmondta – még annál is nehezebb, mint az első három évszázadban volt. Isten segítsége mellett erre csak a szilárd meggyőződés teszi képessé az embert.

Mert akármennyire is igyekszik valaki mindazt betartani és megtenni, amit vallása megkövetel tőle, Isten kegyelme, hathatós segítsége nélkül erre nem lesz képes. Urunk megmondta: „Senki sem jöhet énhozzám, hacsak az Atya … nem vonzza őt.” (Jn 6,44) – A Pünkösd utáni tizenhatodik vasárnap miséjének magyarázatából valók a következő mondatok: „Természetfeletti életet Isten kegyelme nélkül nem élhetünk, azért a kegyelemért imádkozik az Egyház. A kegyelem útjának igazi akadálya a mi gőgös emberi akaratunk, mely nem akar meghajolni. Ezért tanít például Szent Benedek is arra, hogy először önakaratunknak mondjunk ellen és legyünk alázatosak. A mai evangélium (Luk 14,1-11) tanulsága is ugyanez. Ha Isten útján és nem a magunk feje szerint akarunk tökéletesebbek lenni, akkor az alázatosság által nyissunk ajtót a kegyelemnek, és az majd előbbre visz minket.” – Majd a szentmise könyörgésében így imádkozik a pap: „Kérünk, Urunk, kegyelmed előzzön meg és kísérjen minket mindenkor…”

Isten kegyelme nélkül tehát semmit nem tudunk tenni, sem elindulni, sem megmaradni a helyes úton, sem az igazságot megtalálni, felismerni és követni. A szentmise előtti és utáni imádságokban hangoznak el ezek a könyörgések: „Kegyes Isten, figyelj jóságosan imádságunkra és a Szentlélek kegyelmével világosítsd fel szívünket … Kérünk, Uram, hogy a tőled származó Vigasztaló világosítsa meg elménket: és tanítson meg Fiad ígérete szerint minden igazságra. … Isten, ki híveid szívét a Szentlélek megvilágosításával oktatod: add meg nekünk, hogy ugyanazon Lélekben a helyeset megismerjük és az ő vigasztalásának szüntelen örvendhessünk. …”
     Az Egyház tanításából azt is tudjuk, hogy Isten mindenkinek megadja a megtéréséhez szükséges kegyelmet. És azt is, hogy az ember szabad akaratától függ, hogy elfogadja-e ezt a kegyelmet vagy sem. És az Egyház arra is figyelmezteti híveit, hogy az ember csak akkor képes Isten kegyelmét befogadni, ha felkészült erre. Vagyis egy katolikusnak folyton felkészültnek és képesnek kell lennie arra, hogy az isteni kegyelmet be tudja fogadni.
     Isten természetesen tehet csodát, mint tette ezt például Saul/Pálnál, de ez a kivételek közé tartozik. „Normális” esetben Urunk azt várja el tőlünk, hogy folyton Rá figyeljünk, sugallatait, akaratát megértsük, és készek legyünk annak teljesítésére. Ebbe az állandó szellemi készenlét, szellemi felkészültség ugyanúgy beletartozik, mint az alázat és a lelki nyitottság. Aki tehát őszintén keres, az meg is kapja Isten kegyelmét az igazság megtalálására, felismerésére. „Kérjetek és adni fognak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyitnak nektek!” (Mt 7,7)
     Isten kegyelme minden jóakaratú, tiszta lelkű embert elvezet a helyes útra. Még az előző cikkben említett Szabolcs-Szatmár megyében élő idős asszonyt is. Hogy miként, azt nyugodtan Istenre bízhatjuk. Ő ismeri legjobban az emberek szívét és képességét, és az egészen biztos, hogy ha ez a szív az igazat, a helyeset keresi, akkor Isten megismerteti vele az igazságot. A misszionáriusok éppen elég ilyen „csodás” történetről számoltak már be.

Napjainkban a tragédia az, amit a Pünkösd utáni tizenhatodik vasárnapi szentmise bevezetése így ír le: „A kegyelem útjának igazi akadálya a mi gőgös emberi akaratunk, mely nem akar meghajolni…”
     Az emberi gőg az oka annak is, hogy évtizedek óta nem mond senki érvényes szentmisét Szűz Mária országában, Szent István Magyarországának egész területén, tehát a Csonkaországban és az elcsatolt területeken sem. Ezen területeken kívül ugyanis – tehát Cseh- és Lengyelországban, Nyugat-Európában, Dél- és Észak-Amerikában – egyre több klerikus van, akiket érvényesen szentelnek pappá, és így érvényes szentmisét mutatnak be, következésképpen érvényes szentségeket osztanak ki.
     Magyarországon évtizedek óta senki nincs, aki érvényes szentségeket tudni kiosztani, ezért Isten kegyelme sem tud az Urunk által meghatározott módon az emberekhez eljutni. Ugyanakkor egyre több lesz azon megmondó emberek száma,, akik magukat papnak tartják és a hozzájuk fordulókat, a nekik hívő embereket félreinformálják, és így azokat Isten kegyelme (a szokásos módon) nem tudja elérni. Azért nem, mert – mint az Egyház imádságaiból kitűnik – a Szentlélek (a szokásos) nem tudja „megvilágosítani, és minden igazságra megtanítani” az ezen "atyák" által elhomályosított elméjüket.

Csak reménykedhetünk abban, hogy ez a rendkívül furcsa és szomorú helyzet azért van így, mert Édesanyánk, a Boldogságos Szűz Mária, Magyarország Királynője teljesen egyedül akarja, minden emberi segítség nélkül, árva országát, de benne legalábbis az arra érdemes egyéneket megmenteni.


Feltéve: 2024. szeptember 10.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA