„Kérünk, Uram,
hogy a tőled származó Vigasztaló világosítsa meg elménket:
és tanítson meg Fiad ígérete szerint minden igazságra”
|
Az augusztus végén feltett írást az a megjegyzés ihlette, amit egy, magát a katolikus Egyház papjának tartó személy tesz azokról, akik az Egyház tanítását követve, nem fogadják el Bergogliot pápának: „Nem kell bántani őket, mert csak a lelkiismeretüket követik. Vagyis az illető az üdvösség vagy kárhozat kérdését ki-ki szubjektív lelkiismeretének döntésére bízza. Ez nem más, mint a szubjektivizmus, melynek mibenlétét a következő három forrás így foglalja össze:: – „Schütz: Dogmatika I/521: „Mindezen gondolatokat a kor lelkein annyira úrrá vált szubjektivizmus sugallja; sokan, akik igézete alatt állnak, ostoba vaksággal vagy vakmerőséggel túlteszik magukat az igazság tárgyi tanúságain, és azt hirdetik igaznak, ami nekik valami oknál fogva kellemes.” – Katolikus Lexikon 1933: „A bölcseletben szubjektivizmusnak nevezik azt az ismeretelméleti álláspontot, amely szerint az ismeret csak a megismerő alanyon belül bír értékkel, tárgyi valósága nincs, vagy legalább biztosan meg nem állapítható (kanti ismeretelmélet).” – Idegen szavak szótára: „Egyéni, önkényes ítéletalkotás; a valóságról, a tényekről tudomást venni nem hajlandó szemléleti mód.” Az előző cikk a lelkiismeret mibenlétével foglalkozott, ebben a mostaniban pedig annak szeretnék utánajárni, hogy egyáltalán működik-e még bennünk a lelkiismeret, és ha igen, akkor hogyan?
Bár katolikusnak kereszteltek, de gyerek- és ifjúkoromban evangélikus hittanra jártam egészen a konfirmálásomig. Akkor sem, és most visszanézve sem gondolom úgy, hogy ez a protestáns többéves hittanoktatás bármilyen hatással lett volna életvitelemre, hiszen oktatóink nem is követeltek tőlünk olyasmit, ami erre hatással lehetett volna. Azt tudom, hogy szüleim nevelésének és viselkedésének köszönhetően volt egy bizonyos erkölcsi kódexszem, amibe ilyesmik tartoztak bele: senkit meg nem károsítani, lehetőleg nem hazudni, elveimet megőrizni. És arra is vigyáztam, hogy ne kövessek el olyasmit mással szemben, amit nem szerettem volna, ha valaki velem szemben követ el – ebből valóban lelkiismereti kérdést csináltam. És azt is tudom, hogy sokszor csak azért nem követtem el valami rosszat, mert egyszerűen nem jutott az eszembe ez a lehetőség; és előfordult (sőt olykor még most is előfordul), hogy mikor látom, hogy mások így cselekednek, azt gondolom, ha előbb tudom, hogy ezt is meg lehet tenni, talán én is megtettem volna. Ma már tudom, hogy ilyenkor csak az történik velem, amit C. S. Lewis így fejezett ki: „Inkább kártyázom egy olyan ellenféllel, aki nem hisz az erkölcsi alapelvekben, de abban a meggyőződésben nevelkedett, hogy »egy úriember nem csal«, mint egy kifogástalan erkölcs-filozófussal, aki csirkefogók között töltötte gyerekkorát.” („Az ember likvidálása”.) – Vagyis az ember elsőnek rendszerint reflexszerűen, a bele ivódott nevelése alapján reagál. Amit az ember gyerekkorában hallott, tanult, azt öregkorában sem felejti el, míg az olvasva tanulás nem válik feltétlenül ösztönös tudássá, természetévé. A katolikus múltban élt emberek a régi egészséges nevelésnek köszönhetően a helyes válaszokat még az életüket meghatározó alapigazságokként a zsigereikben hordták, ez nálunk már nincs így, ezért a mai ember vagy barbárrá változik, vagy a jó, helyes viselkedést tudatosan kell megtanulnia és felépítenie magában.
Első kérdésem tehát így szól: Mit gondoltam, mit gondolnak általában az emberek a földi életük utáni sorsukról? A második pedig így: Éreztem-e én, éreznek-e a mai emberek lelkiismeret-fordulást, ha rosszat tesznek?
Az első kérdésre a válaszom: Nem, nem foglalkoztam. És az a tapasztalom, hogy a mai emberek túlnyomó többsége sem foglalkozik a halál utáni sorsával, még azok sem, akik hisznek Istenben. Én korábbi életemben úgy véltem, hogy – saját kritériumaim szerint – „tisztességesen” élek –, de hogy ez elég-e az üdvösségre, az soha nem fordult meg a fejemben. Már csak azért sem fordulhatott meg, mert azt sem tudtam, hogy mit jelent az üdvösség; erről a protestáns hittanórán nem hallottunk. A második kérdésre az a válaszom, hogy volt olyan eset, amikor éreztem lelkiismeretfurdalást, de ezek mind evilági történések voltak. Az, hogy Istennel szemben is vannak kötelességeim, soha eszembe sem jutott. Úgy is mondhatnám, hogy vallásommal, Istennel való viszonyomban soha nem irányított a lelkiismeret. Sőt, most sem az irányít, hanem a tudásom. Vagyis, abban az időben, amikor alig, sőt, szinte semmit nem tudtam a vallásról, Istennel szembeni kötelességemről, a lelkiismeretem sem mondott semmit e kérdésben, nem írt nekem elő semmit. Amióta megtanultam vallásom tanítását, amióta tudom, hogy mit vár el tőlünk Isten, amióta megtanultam, hogy mit nem szabad elkövetnem, és mit muszáj megtennem, azóta cselekszem ennek megfelelően. A tudásom és nem a lelkiismeretem miatt.
A mai világ helyzete, az az iszonyatos szellemi és erkölcsi borzadály, amiben élünk, arra mutat, hogy az emberek túlnyomó többsége nem csak nem csinál lelkiismereti kérdést abból, hogy Teremtőjével szemben hogyan viselkedik, de egyáltalán nem is akar tudni Róla semmit.
Egy szakértő mondta a halálbüntetésről, hogy az volt az egyetlen büntetés, aminek hatékony visszatartó ereje volt a bűnözők számára, mert ez volt az egyetlen, ami végleges volt. A hosszú börtönévek alatt sok minden közbejöhet, jóra fordulhat a számukra, de a halált nem lehet „visszacsinálni”. Bár Isten azt akarja, hogy teremtményei szeretetből engedelmeskedjenek neki, és ne félelemből, de azért azt is tudja, hogy erre nem mindenki képes. Ezért a pokol létezésének a büntetés mellett másik igen fontos feladata, hogy az embereket elriassza a rossztól. És valljuk be, ez a gyenge emberi természet számára sokszor hatásosabb, mint a menny vonzása.
Ami a modern emberek, köztük az ú. n. katolikusok gondolkodásmódját, lelkiismeretük állapotát illeti, az annak a helyzetnek felel meg, amit Szent Pál Timóteusnak írt levelében így festett le: „Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják.” (2 Tim 4,3-4)
A katolikus évszázadokban az embereknek kevesebb szükségük volt vezetésre, hiszen papjaik pontosan megmondták nekik, hogy hogyan kell viselkedniük, és mit kell igaznak tartaniuk. De a mostani vallási, szellemi, erkölcsi káoszban egy valódi katolikus számára a tájékozódás, a tanulás, az állandó szellemi éberség az egyik legfontosabb kötelesség. Meg vagyok győződve róla, hogy azok, akik Bergoliot és a zsinati szektát nem ismerik el Krisztus Helytartójának, illetve Krisztus Egyházának, a legképzettebb és leghűségesebb hívők közé tartoznak. Ők nem a kellemeset, a lelki élményeket keresik, hanem az igazságot, és ennek eléréséért minden fáradtságot magukra vállalnak, benne környezetük könyörtelen megnemértését is. Mert akármennyire is igyekszik valaki mindazt betartani és megtenni, amit vallása megkövetel tőle, Isten kegyelme, hathatós segítsége nélkül erre nem lesz képes. Urunk megmondta: „Senki sem jöhet énhozzám, hacsak az Atya … nem vonzza őt.” (Jn 6,44) – A Pünkösd utáni tizenhatodik vasárnap miséjének magyarázatából valók a következő mondatok: „Természetfeletti életet Isten kegyelme nélkül nem élhetünk, azért a kegyelemért imádkozik az Egyház. A kegyelem útjának igazi akadálya a mi gőgös emberi akaratunk, mely nem akar meghajolni. Ezért tanít például Szent Benedek is arra, hogy először önakaratunknak mondjunk ellen és legyünk alázatosak. A mai evangélium (Luk 14,1-11) tanulsága is ugyanez. Ha Isten útján és nem a magunk feje szerint akarunk tökéletesebbek lenni, akkor az alázatosság által nyissunk ajtót a kegyelemnek, és az majd előbbre visz minket.” – Majd a szentmise könyörgésében így imádkozik a pap: „Kérünk, Urunk, kegyelmed előzzön meg és kísérjen minket mindenkor…”
Isten kegyelme nélkül tehát semmit nem tudunk tenni, sem elindulni, sem megmaradni a helyes úton, sem az igazságot megtalálni, felismerni és követni. A szentmise előtti és utáni imádságokban hangoznak el ezek a könyörgések: „Kegyes Isten, figyelj jóságosan imádságunkra és a Szentlélek kegyelmével világosítsd fel szívünket … Kérünk, Uram, hogy a tőled származó Vigasztaló világosítsa meg elménket: és tanítson meg Fiad ígérete szerint minden igazságra. … Isten, ki híveid szívét a Szentlélek megvilágosításával oktatod: add meg nekünk, hogy ugyanazon Lélekben a helyeset megismerjük és az ő vigasztalásának szüntelen örvendhessünk. …”
Napjainkban a tragédia az, amit a Pünkösd utáni tizenhatodik vasárnapi szentmise bevezetése így ír le: „A kegyelem útjának igazi akadálya a mi gőgös emberi akaratunk, mely nem akar meghajolni…” Csak reménykedhetünk abban, hogy ez a rendkívül furcsa és szomorú helyzet azért van így, mert Édesanyánk, a Boldogságos Szűz Mária, Magyarország Királynője teljesen egyedül akarja, minden emberi segítség nélkül, árva országát, de benne legalábbis az arra érdemes egyéneket megmenteni.
|
vissza