Részletek
Blazovich Jákó O. S. B.
„A nagy Szfinx – Újkori emberalakok”
című tanulmányából
1936.
|
A középkori ember évszázadok hosszú során át ült a vádlottak padján. A reneszánsz barbárnak nézte, a fölvilágosultság szellemi szervilizmussal vádolta. A sok vád alapján szinte állandó jelzőül kapta a «sötét» melléknevet. A célzatos történetszemlélet, a kereszténységgel szemben táplált ellenszenv, gyűlölet úgy belegyökereztette Nyugat köztudatába a különböző vádakat, hogy a vádlott védői csak nagy nehézségekkel küzdve, lépésről-lépésre haladva tudnak utat törni a történelmi igazságnak.
Mielőtt magának az embertípusnak vázolásához fognánk, vessünk egy tekintetet arra a világra, amelyben kikristályosodott. A vázlat csak e háttérrel kapja meg a helyes távlatot. A kor ment a világnézeti szakadékoktól is: az élesszemű német kultúr-szociológus, A. von Martin szerint egész Nyugat világnézete «transzendentaler Monismus»-t mutat, azaz a Lét forrását és célját az egy személyes Istenben találja meg. Töretlen a kor kereszténysége is: csak egy Egyházat ismer, egy a hittana, erkölcstana, értékhierarchiája, amint egy volt irodalmának nyelve is. Ennek a hatalmas, élő egységnek fényes szimbóluma a IV. Lateráni Zsinat (1215), amelyet joggal neveztek el a «keresztény Európa országgyűlésének». A zsinaton megjelentek a keresztény világ úgyszólván összes fejedelmeinek képviselői, 412 püspök, 800 apát. Mekkora központosító erőnek kellett kisugároznia Nyugat egységéből, hogy az akkori közlekedési viszonyok mellett ilyen világtáborozás lehetséges volt! A kor másik szembeszökő vonása diadalmas, mindent átjáró kereszténysége. A keresztény gondolatvilágban gyökerezik a kornak nemcsak vallási, hanem gazdasági, társadalmi és kulturális élete is. E keresztény gondolatvilág tartalma, gazdagsága az Evangélium, tengelye, lelke Krisztus, az emberré lett Isten. Ez a Krisztus hatalmas alkotásában, az Egyházban tevékeny történelmi folytonossággá lesz. Éppen ezért a kor életében iránymutató és döntő tényező az Egyház. Ez Egyház legelső föladata természetesen a lelkek gondozása, előkészítése az örök életre, de tevékenysége messze átcsap e föladat-körön. Ez utóbbi szempontból a középkori Egyház egyedülálló történelmi hivatást tölt be.
Az ókori Egyház érett, hamarosan bomlásnak induló kultúrával találta magát szemben. Bár e kultúrának voltak olyan értékei, amelyek beilleszthetők voltak a keresztény gondolatvilágba, lelke szerint mégis pogány volt. Nem meglepő tehát, ha az Egyház, amely e századok alatt vívta meg a római pogánysággal a maga heroikus harcát, e kultúrától távol tartotta magát. A középkori kultúra kereszténységének másik legértékesebb vonása a katolicitás. Ez a katolicitás abban is megnyilvánult, hogy kereszténységének megőrzése mellett nem zárkózott el azon kultúrák értékeinek elismerésétől és magába:olvasztásától, amelyekkel a történelmi sors érintkezésbe hozta. Az Egyház látta az antik kultúra összeomlását, végigszenvedte maga is a népvándorlás pusztításait. Örök érdeme marad, hogy nemcsak kegyelettel őrködött a romok fölött, hanem az eltemetett értékeket napfényre hozta, s a maga értékállományába iktatva az utókor számára megmentette. Aquinói Szent Tamás vélekedése, hogy a katolikum minden igazság birtoklója, szintézise, s mint ilyen magába fogad mindent, amit bárhol és bármikor «az emberi tudatvilág igaznak és jónak megismert», a középkori keresztény kultúra egyetemes hite. E kultúrtörténeti háttérrel kezdjünk már most hozzá magának az embertípusnak felvázolásához. A középkori ember mindenekelőtt «homo religiosus», azaz kötött ember. Ezt a «megkötöttséget» elsősorban Istenre vonatkoztatja. Nemcsak létében, hanem célkitűzésében, életének értelmezésében és kiteljesedésében is Isten függvényének tudja magát. Istentől szakadt ki, hogy a földi élet fázisán keresztül személyiségének fölbomlása nélkül újra Istenhez találjon. A «homo viator», a földi vándor a középkor embertanának kedvenc szimbóluma. Az Istenhez vezető út kiépítésében nem hagyatkozik a saját értelmi és akarati erőire, hanem alázattal meghajolva a Kinyilatkoztatás történelmi ténye előtt, ráhagyatkozik az Egyházra. Ez az Egyház az ő gondolatvilágában nem vallási szubjektivizmus vetülete, nem élettelen jogi, illetőleg valláskultuszi alakulat, hanem élő, objektív valóság, amelyet Isten állított be a történelembe, mint az emberiséget meleg, szerves egészbe fogó közösséget, az embereszme kiteljesedésében, a természetfölötti cél szolgálatában nélkülözhetetlen erőtényezőt. A szekularizált újkori embereszmével szemben tehát a középkori ember theocentrikus, egyéni és tömegi életének tengelye az öröklét gondolata. Mindenestül «Jenseits-Mensch» (túlvilági ember), transzcendenciából élő ember, aki létének forrását nem immanens földi erőkben, hanem az Istenben keresi, életének kiteljesedését nem ezen a Földön, hanem egy másvilági létszférában várja. E transzcendencia-igénylésben a középkori embereszme olyan mélységei nyílnak meg, amelyeket nemcsak az antik, hanem az újkori ember is tragikusan nélkülöz. E rendületlen transzcendencia-tudat körül kristályosodik ki a középkori ember egész lélektana, amelyen a legkülönbözőbb jelenségekben tükröződik az örökélet, a Túlnan világa. Erről beszélnek a gótikus dómok, a primitívek képei, a középkori misztika, a különböző Summák egyaránt.
Tévedne, aki a középkori ember lélektanának erős transzcendencia-tudatából a földi élet teljes megvetését olvasná ki. A középkor virágkorának embere a maga ideáltípusában világ-igenlő volt, a földi életben, annak sokszínűségében Isten gondolatainak érvényesülését látta. Nem «a földi élettől való menekülés», hanem «a földi élet formálása a transzcendens erejéből s az ezzel szemben érzett felelősség» jellemezte.
A rendületlen transzcendencia-tudat sajátos biztosságot, nyugalmat kölcsönöz a középkori embernek. Helyesen nevezték el sztatikus típusnak. A középkori embernek «léte nem a teljesítménye a fontos». Ebben az emberben az élet nem oldódik föl merően eseményekké, történéssé, hullámzássá. Egy román bazilika nyugalmával áll a maga theocentrikus világnézetének sziklaszilárd alapzatán, mint aki tudja, hogy az Isten oltalma alatt álló halhatatlan, abszolút érték hordozója, hogy az élet nem merő dinamika, hanem az Isten felé fordult boldog passzivitás, kitárulás. Nem a lázas, nyugtalan «valamivé válás», hanem a szép, Istenben elpihenő «lét» az élet végső értéke. Maga a Lét, amelyet a mai bölcselet hajlamos értékelméletileg semlegesnek nyilvánítani, a középkori ember számára érték. «Lenni nagyobb érték, mint nem lenni» (G. v. Le Fort.) «Omne ens est bonum» – minden Istentől kapott létfeltételeihez hű létező jó. Nem kell hangsúlyoznunk, hogy a középkori ember lélektanának sztatikus volta távolról sem jelenti az élet, a lélek megmerevedését. Aki valamikor lélekkel végigimádkozott egy középkori himnuszt, akit elkapott egy gótikus dóm csodálatos ritmusának sodra, aki fogékony lelkülettel járt Assisi Szent Ferenc, Aquinói Szent Tamás, Dante gondolatvilágában, az tudja, hogy a középkori ember lélektanának sztatikus volta mellett is mekkora életgazdagság hordozója. Ez a sztatika nem megkövülést, hanem szilárd, tehát biztos alapzatot jelent azzal a talajvesztettséggel szemben, amelytől a mai ember annyit szenved. A középkori ember létszemléletének legjellegzetesebb vonása a rendületlen realizmusa. Amiként az Istenben nem személytelen eszmét, hanem háromszemélyű, egylényegű élő Valóságot lát, úgy a világ, a természet sem merő jelenségek, történések szövedéke, hanem ugyancsak valóság, amely a maga keletkezésében és életében egyaránt Isten függvénye. Ennek a világnak minden léthordozója – a vadrózsabokortól a Naprendszerig, az egysejtű lénytől az emberig – nem egy bizonytalan «élan vital» (a dolgok belső éltető energiája), az élethullám egy-egy fázispontja, hanem Isten egy-egy gondolatát megérzékítő sztatikus valóság, s mint ilyen sajátos értéket jelent, ontológiai mélységeket takar.
Ezt a valós világot a középkori ember nem a tér és idő kategóriái közt gomolygó Chaosnak, hanem rendezett Kozmosznak látja. A létalanyok egyedi létezésükben és egymáshoz való viszonyukban egyaránt rendet tükröznek. A rendet biztosítják a létezőkben megvalósuló célgondolatok. Minden létező egy-egy konkrét célgondolat hordozója – kiteljesülését e célgondolat elérésében találja meg. A létalanyok különböző tökéletességi fokot mutatnak. Szociológiájuk alaptétele, hogy a kevésbé tökéletes szolgálja a tökéletesebbet. A létezők együttesen egy hatalmas Egészet alkotnak – minden egyes létezőnek ezt a harmonikus Egészet is kell szolgálnia.
Elmerülve a középkori létszemlélet e felséges, grandiózus képében, amelyet Aquinói Szent Tamás csodálatos mélységgel s Dante örök szépséggel vetített Nyugat szellemi égboltjára, nem lepődünk meg azon, hogy a középkori ember lelkét eltöltötte a Lét iránti meghatódott tisztelet, a pietas. Ezzel fölvázoltuk a középkori embertípus alapvonásait. A vázlat kiegészítő vonásait a középkori kultúra különböző szféráiban kell keresnünk. Lássuk mindenekelőtt a kor szociológiájának jellegzetességeit.
A középkor szociológiájában élénken tükröződik a kor univerzalisztikus gondolkozása, amely az egyedit mindig mint egy egész részét, alkotó elemét nézi. Ennek megfelelően a kor embereszméjében nekünk szokatlanul erős kihangsúlyozást nyer az ember társas volta, az emberi közösség-és szolidaritás nagy gondolata. Az ember nem molekuláris valóság, hanem egy hatalmas szervezetnek, az emberi közösségnek sejtje, amelyből kiszakadnia a szervezet s a sejt kára nélkül nem lehet. Az emberi közösséghez való tartozás jogot és kötelességet, tehát felelősséget jelent. Az embereszme kiteljesedése csak az egésszel való együttélésben lehet. Társas voltunk és kötelező szolidaritásunk nem egyszerűen történelmi fejlődés eredménye, hanem lényegi velejárónk. «A társas lét az ember lényegi tulajdonsága, hozzátartozik emberi egzisztenciájához. Nem fogyatkozás, nem is a bűn vagy a bűnből sarjadó tökéletlenség következménye. A szolidaritás magában a létben gyökerező követelmény, amely minden társadalmi atomizmust eleve kizár.» (Steinbüchel)
A középkori társadalom szerkezeti különlegessége a rendiség. Az egyén mindig egy határozott rendbe (nemesség, papság, lovagok, városi polgárság, jobbágyság, szolgák stb.) illeszkedik bele. Ezt a társadalmi tagozódást, amelynek alapja a születés, birtok, hatalom, az Egyház mint történelmi adottságot találta s mint keretet magáévá tette, azonban ideológiailag és etikailag egyaránt a maga szellemével töltötte meg. Nevezetesen metafizikailag alapozta meg. Ezt a metafizikai megalapozást a XII. század egy kiváló nőalakja, Hildegard von Bingen érthető egyszerűséggel fogalmazta meg, «Isten a maga népét a Földön különböző rendekbe osztotta, amiként az angyalok is az Égben különböző csoportokba oszlanak. … S Isten valamennyit szereti.» A kor legmélyebb szociológusa, Aquinói Szent Tamás hasonlóan gondolkozik. Szerinte is a társadalmi tagozódás eszméje magából Istenből sugárzik ki. Az emberi társadalom nem lehet más, mint a világrend tükörképe. Amiként a világegyetem létalanyai szigorúan a Teremtőtől meghatározott rendben helyezkednek el, hasonlóképpen az emberek is a nagy közösségen belül bizonyos társadalmi szerves csoportokban oszlanak meg. Miként kora, Szent Tamás sem ismer kötetlen, izolált egyediséget, hanem minden ember állampolgársága mellett egy határozott társadalmi rendnek is tagja. A társadalomnak különböző rendekre való tagozódása s az embernek egy bizonyos rendhez való tartozása az emberi természet lényegi velejárója s mint ilyen Istenben gyökerező. A kereszténység nagy bölcselője a szolgák rendjének elfogadásával természetesen csak társadalmi különbséget ismer el – a természetes és a természetfölötti élet szempontjából a szolga éppúgy teljes, egész ember, mint a szabad, a nemes. Mint már említettük, a személy végső értékét sohasem a rendi hovátartozandóság dönti el, hanem az egyén és az Isten közt kiépített viszony. E viszony mélyebb, gazdagabb lehet a szolga és Isten, mint a nemes és Isten közt. Az alacsonyabb rendhez való tartozás elvághatja a különböző földi méltóságokhoz vezető utat, de sohasem akadályozhatja meg a legnagyobb életérték, az életszentség birtokbavételét. Az újkori túlzó, mindenestül evilági humanizmus szociológiája megbotránkozhat e társadalom-szemléleten – a középkori ember, aki mindent «in specie aeternitatis», azaz metafizikai magaslatról nézett, természetesnek találta. Gaston Paris sok irodalmi emlék áttanulmányozásából állapítja meg: «A középkorban az emberek egymásközti viszonyának szabályozói az állandó társadalmi törvények, amelyek kötelező voltában senki sem kételkedik. Senki sem gondol arra, hogy tiltakozzék ama társadalom ellen, amelynek tagja, senki sem álmodozik egy jobban fölépítendő társadalomról, hanem mindenkinek az az óhaja, hogy a meglévő minél tökéletesebben legyen azzá, amivé lennie kell.»
Alig van pont, amely felől nézve a középkori ember oly nagy mértékben ütne el az újkoritól, mint a gazdasági szféra. Az első, ami ilyen vonatkozásban már az első tekintetre szembeszökik, hogy a gazdasági kérdés az újkorban centrálisan, a középkorban periferikusan helyezkedik el. A középkori ember az anyagi javakban nem célt, hanem a létfönntartáshoz szükséges eszközöket lát, amelyekhez mindenkinek «secundum suam conditionem)}, az emberi közösségben elfoglalt helye szerint joga van. Nem mintha a vagyont nem szerette volna. De a vagyon halmozása, amely a kapitalisztikus embert oly siváran jellemzi, számára nem életcél. Gazdasági életében, ahol elsősorban a szükségletek fedezése s nem a vagyon fokozása céljából termel, még érvényesül a keresztény etika. Ez az ember még tud «iustum pretium»-ról, igazságos árról, amely a kereslettől, a piac hullámzásától független, s tud «turpe lucrum»-ról, csúnya nyereségről is [kamat, uzsorakamat], amelynek tilalmát még tiszteletben tartja. Az újkor hatalmasa, a tőke még nem vonult be a gazdasági életbe, hogy azt forradalmasítsa.
A középkori embert a legerősebb vád a tudomány elhanyagolása címén éri. Mindazonáltal a történelmi igazság teljes megkerülése az az állítás, hogy a középkori ember a tudomány szempontjából barbár. Éppen annak a kornak szellemi tudományos élete, amelynek embertípusát vázoljuk, meglepő élénkséget, mozgalmasságot mutat. Az ismeretek, a művelődés utáni vágy egyre szélesebb körökben, egyre nagyobb fokban jelentkezik. Ennek megfelelően az iskolaügy is hatalmas fejlődésnek indul. Jellemző, hogy 1400 előtt 44 egyetem létesül – többnyire pápai alapításban. A XII. század végén a bolognai, párisi, oxfordi egyetemen hatalmas munka folyik. A különböző fordítások révén nemcsak a görög-római kultúrvilág, hanem Kelet szellemi termékei is benyomulnak Nyugat szellemi életébe. Egymásután jelennek meg a különböző Summak, amelyek nagy szintézisben adják a szellemiek terén elért eredményeket. A középkori tudományos élet egy sajátosságát külön ki kell sarkítanunk. Bergson az újkori tudományt azzal vádolja, hogy elanyagiasodott, érdeklődését, munkáját elsősorban az anyagnak szentelte. A modern tudomány elsősorban uralkodni akar az anyag s annak erői fölött – a mögöttük szükségképpen jelentkező ontológiai, metafizikai kérdések elől kitér. Bálványa a természettörvény, mintha a jelenségek közt mutatkozó oksági viszony megismerő tevékenységünk szélső határa volna. Emellett szenvedélyesen és egyoldalúan analitikus, a szintézisre alig gondol. Ez az út nem vezethet a létezők teljes megismeréséhez. A középkori tudomány célkitűzésében, problematikájában az újkorinál sokkal mélyebbre ereszkedik le. Nem rabja sem az anyagnak, sem az újkori tudományi pragmatizmusnak, legfőbb vágya a létezők lényegének a megismerése. Tévedései mellett olyan mélységi távlatot mutat, amelyet az újkori tudomány legtöbbször nélkülöz vagy szkepticizmussal függönyöz el.
A görög-római, arab kultúra benyomulása a keresztény Nyugat szellemi életébe természetszerűen erős forrongást idézett elő a tudományok munkásainál. A kereszténység s az antik és keleti gondolatvilág közt erős ellentétek mutatkoztak. Ebben a veszedelmes szellemi krízisben jelentkezik a kereszténység [és az emberiség] egyik legnagyobb lángelméje, Aquinói Szent Tamás. A középkor végének ez a nagy szintetikusa volt hivatva arra, hogy korát a krízisből kiemelje, a kereszténység fölényét minden egyéb kultúrával szemben igazolja. A nagy Aquinóinak Nyugat – úgyis mint a kereszténység, úgyis mint a világtörténelem leghatalmasabb kultúrköre – sokkal adós. Súlyos századok viharzottak el Szent Tamás Summa-i fölött, de alkotásai ma sem muzeális értékek, hanem kultúréletünk eleven, termékenyítő tényezői. Szent Tamással ugyancsak mostohán bánt az újkori kultúrtörténet. A racionalista bölcselet évszázadokon át mindent elkövetett, hogy a skolasztikát hitelvesztetté tegye, eltemesse. Nem sikerült. Szent Tamás azon kevesek közé tartozik, akik a mi szerencsétlen időnknek is adni tudnak. Nagyszerű gondolatai ma újra vonzanak. A «doctor angelicus»-t lelkes, minden igényt kielégítő tudományos felszereltséggel rendelkező tanítványok serege állja körül. Neve és szellemi vezérlete alatt a keresztény bölcseletben olyan munka folyik, amelyet a nem:keresztény bölcselet sem tud hallatlanba venni. Amit a gót dómok a kövek, Aquinói Szent Tamás a bölcselet nyelvén hirdetett, azt Dante a költészet erejével varázsolta az emberiség elé. A középkori kultúra csúcsán állva, Dante a középkori eszmények utolsó nagy hirdetője, prófétája. Divina Comoedia-ja egy grandiózus képben foglalja össze a középkor Isten-, világ- és ember-szemléletét. A «karitász legnagyobb költőjének» világraszóló alkotása annak a szeretetnek halhatatlan himnusza, amely mindent létre hívott, «A világ csak visszfénye annak a világeszmének, amelyet az Isten szeretete szült.»
A középkori embertípus vázlata ugyancsak hiányos volna, ha a kor művészetének tükröződésében is nem néznénk. Különösen beszédes festészete és építészete. Aki végigjárta Európa nagy képtárait s elmerült az olasz, német, flamand primitívek alkotásaiban, annak találkoznia kellett a középkor embertípusával is. Ezek a sokszor csodálatos szépségű vásznak a művészet felséges tükrével vetítik ki a kor lélektanát. Ez a művészet theocentrikus.. elsősorban Isten s nem az alkotóművész dicsőségét akarja hirdetni. Diadalmas, biztos hit, bensőség, báj, csend, öröm, bűnbánat, ima él ez alkotásokban. «Lelkiség az ajkakon, a végtelenség tükröződése a szemekben.»
Még egy kultúrszféra tükröződésében kell a középkori embert néznünk, s ez a szorosan vett vallási élet. A kor vallási életére jellemző az eleven «sentire cum Ecclesia» – az Egyházzal való szoros együttérzés, együttélés. Az újkori individualisztikus lelkiélettel szemben a középkori ember szorosabban simul az Egyház liturgikus életéhez. Még munkájában, szórakozásaiban, időbeosztásában is a liturgiához alkalmazkodik. Ez a korszak sokszor megrendítően mélyen élte a kereszténységet. E kor lelkéből búgnak fel a «Dies irae», a «Stabat mater», az «Adoro Te» gyönyörű strófái, jelezve, milyen mélységekbe ereszkedett le a vallásos lelkiélet. Ez a kor szülte Szent Bernátot, Szent Norbertet, Assisi Szent Ferencet, Szent Domonkost, Árpádházi Szent Erzsébetet – ezeket az óriásokat, akiknek lelke ma is itt lüktet és termékenyít az Egyház életében. A társadalom minden rétegéből a férfiak és nők tízezrei vonulnak vissza a kolostorokba, hogy kizárólag lelküknek éljenek. «Csodálatos idők – írja Prohászkánk –, midőn a költők a szent szegénységre himnuszokat szereztek; midőn Giotto Szent Ferenc eljegyzését a szent szegénységgel megfestette, s ez édes szellemet a nagyok palotáiba bevitte….»
Amikor a középkori embernek ezt a rövid vázlatát elnézzük, szükségszerűen jelentkezik a kérdés: nem volt ennek a típusnak árnyéka? Természetes, hogy volt. Az árnyék különösen a XIII. század végefelé s a XIV. század folyamán ugyancsak megnagyobbodott. Tudatosan tekintettünk el ezen árnyékfoltok megrajzolásától. Eltekintettünk azért, mert a középkori embertípus bűneinek fölsorakoztatása nem adna semmi tipikusan középkorit. A középkori ember egyre mélyebbre nyomul napjaink érdeklődésének körébe. Mintha sokfelé csalódott korunk ösztönösen érezné, hogy a középkori embertan sok olyan értéket őriz, amelyeket a vajúdó «új ember» nem nélkülözhet. Az előttünk fekvő vázlat is igazolja, hogy a középkorból van mit örökölnünk. Ez örökség pontos, tárgyilagos megismerése nem egyszerűen szellemtörténeti gazdagodás, hanem az új ember kialakításában nélkülözhetetlen erőtényező.
|
vissza