Részletek
Blazovich Jákó O. S. B.
„A nagy Szfinx – Újkori emberalakok”
című tanulmányából
1936.
|
A Firenzei Academia kupolatermében áll a reneszánsz szellemóriásának, Michelangelónak egyik halhatatlan alkotása, Dávid-szobra. A szobor, amelyet Michelangelo az Agostino di Duccio, egy közepes szobrász által elrontott nagy márványtömbből hívott életre, az ifjú szobrász első nagy diadala. Amikor 1504-ben ünnepélyes keretek közt leleplezik, általános az a vélemény, hogy Michelangelo túlszárnyalta nemcsak a két legkiválóbb mestert, Donatellót és Verrocchiót, hanem az antik kor összes alkotásait.
Minél jobban kiemelkedünk a közelmúlt történetszemléletének lapályaiból, annál élesebben látjuk, hogy embertanilag mi a reneszánszban gyökerezünk. A ma embertípusáról hű képet rajzolni, lélektanát elemeire bontani, a kapott elemeket értelmezni csak úgy tudjuk, ha a reneszánsz embertanának tükréből nézzük. A ma emberének kialakulása lényegében a reneszánsz emberében lappangó rügyek kibomlása. A reneszánsz emberében mindenekelőtt megrendül a hagyomány tisztelete. A reneszánsz tradícióellenes. Elfordul a középkor bölcseletétől, irodalmától, művészetétől. A skolasztika, a gótika iránt nincs tisztelete, sőt megveti őket. Rajongással fordul az antik kultúrvilág felé. Ha az antik világ kultusza csak a régi értékek őrzésében nyilvánult volna, nem jelentett volna veszedelmet. A valóságban több történt: a reneszánsz magába szívta az ókor levegőjét is. Ez az ókor pedig pogány volt, tehát egészen más, mint amelyben a reneszánsz embere gyökerezett. Az ókorért való lelkesedésében teljesen elveszíti a maga tárgyilagosságát a keresztény középkorral szemben. A kultúrtörténet előtt nem ismeretlen a két határos korszak közti antagonizmus, de ez ritkán jelentkezett oly erősen, mint a reneszánszban. Tévedés volna a reneszánsz emberének kiformálóját kizárólag az antik világban keresni. A halódó középkor már olyan tüneteket mutat, amelyek az antik világ közbejötte nélkül is új utakat, új embertípust sejtetnek. Mindenekelőtt is a társadalmi szerkezet kezd bomladozni. Az egyre mozgalmasabbá, nyugtalanabbá váló élet erősen döngeti a középkor megszilárdult társadalmi berendezkedését. Az élet súlypontja a vidékről a városokba tolódik el. A városi polgárság szavának a közélet minden vonatkozásában egyre nagyobb a súlya. Ez a polgárság a reneszánsz gondolatvilágának hordozója. Belőle indul ki az első demokratikus áramlat, amely a nemesség s a papság előjogait kezdi alámosni. EI is ér annyit, hogy a születés, a rendiségben való elhelyezkedés megszűnik az egyén értékelésében kizárólagos döntő tényező lenni. Az egyéniség sajátos értékeinek, erőinek érvényesülési köre tágul. Mint Enea Silvio megjegyzi, «a szolgákból könnyen királyok lesznek». Ennek a demokratizálódásnak azonban egyik legjellegzetesebb tulajdonsága, hogy lényegében arisztokratikus. A reneszánsz nem mozgat tömegeket. Embertípusában nem egyszer ráismerünk a középkor nagyúr-típusára. Az előző kor arisztokrata élettípusa átüt a városi polgári társadalomba. Az átütést nagyban elősegíti a városi polgárság s a születési arisztokrácia összeházasodása. Az így előálló embertípusnak van érzéke a kultúrjavak iránt, kulturális célokra áldozni is tud, de már nem «a pénz megszámlálása nélkül», mint a középkor nagyura. Szereti a fényűzést, szellemi élete sokszor magas színvonalon mozog. A reneszánsz embere az első lépés abban a társadalomszervezeti atomizálódásban, amely a XIX. század folyamán teljesen befejeződik. Vele a történelmi élet rászaladt az individualizmus tragikus útjaira. Az emberi közösség nagy gondolata, amely a középkori emberben centrális valóság, elhalványul. Magában az emberben az «ens sociale», a társas jelleg tűnőben van, a hangsúly az individuumra tolódik át. Nemcsak a társadalom szerves egésze bomladozik, hanem a nyugati kereszténység, a katolikus Európa nemzeti államokra való szétesése is megindul. A reneszánsz emberének a kialakulásában az egyik leghatékonyabb tényező a gyökeresen elváltozott gazdasági élet. A reneszánsz a filozófia mellett a gazdasági szféra felől nézve a legforradalmibb. A mi homo oeconomicus-unk embrióját ez a kor hordozta méhében. A kapitalisztikus gazdasági rendszer alapjait a reneszánsz rakta le. Ilyen vonatkozásban a legmélyebb, következményeiben messze ható változás a tőke bevonulása a gazdasági életbe. A nagy történelmi tényezők sorában megjelenik a maga démonikus erőivel a tőke. A gazdasági élet az agrárszféra visszavonulásával lassan-lassan átalakul pénzgazdasággá. Amíg a középkorban a nagyvagyont szinte kizárólag a nagybirtok képviselte, most a pénztőke lesz a gazdasági élet arisztokratája. A gazdasági élet az ipar s főleg a kereskedelem hallatlan lendületének nyomása alatt szinte szükségszerűen terelődik rá erre az új útra, hogy róla egész napjainkig többé le se térjen. Az új jövevény valósággal forradalmasította a gazdasági életet. Mindenekelőtt új dinamikát hozott. A birtok kötött, mozdulatlan, a pénztőke a legnagyobb fokban mobil. Amikor a gazdasági termelés pénzben csapódhat le, a gazdasági erők halmozásának határa szinte a végtelenbe vész. Ezzel a polgári társadalom előtt olyan vagyonszerzési lehetőségek tárultak föl, aminőket a középkor nem ismert: a föld kötöttsége kínai falként meredt eléje. Ehhez hozzá kell vennünk, hogy a pénz lényegi sajátossága a mozgalmasság. Simmel szerint «a nyugodtan fekvő pénz nem pénz a maga sajátos értékjelentőségében». Az ember tehát démonikus erők sodrába került, amelyekkel szemben a reneszánsz emberének ellenállása azért is gyenge, mert valláserkölcsi élete süllyedőben van. Bergson helyesen mutat rá, hogy az újkori ember határtalan, szomorú elanyagiasodása itt a reneszánszban veszi kezdetét.
A pénz bevonulása a történelmi erők sorába az embertípusban még más változásokat is hozott. A pénz eszmei tükörképe a szám. A szám, mint a javak megszemélyesítője, gyűjtőlencseként fogja össze a vagyon mágikus erőit. Az így összefogott erők gyújtópontjába kerül az ember s lassan-lassan a szám rabja lesz. A szám hatalma, amely a mai ember fölött korlátlan, a reneszánszban alapozódik. Ha a reneszánsz emberének szellemi életét vesszük megfigyelés alá, az első, ami a szemünkbe ötlik, a nagy mozgalmasság, elevenség. A különböző tudományok, de elsősorban, a természettudományok addig ismeretlen nagyságú lendületet kapnak. A középkor elvont eszmélődése helyett a reneszánsz embere ráveti magát az őt környező természetre. Kijavítja és kitágítja a középkor világképét, kiszélesíti annak földrajzi ismereteit, keresi az utat a természet berendezkedéséhez, titokzatos életéhez. Az eredmények nem is maradnak el. Egészen tisztult formában jelentkezik már az újkori tudomány nagy hatalmasának, a természettörvénynek fogalma. Bár az isteni Gondviselést a reneszánsz embere még nem veszi tagadásba, az első lépéseket egy teljesen szekuralizált, mechanisztikus világkép felé már megteszi. Martin szerint az isteni Gondviselésnek már csak tiszteletbeli hely jut. Az egész szellemi élet új iránya már világosan kivehető: a transzcendenciától el – az immanencia felé. A természettudományok terén elért nagy sikerek a kort elbizakodottá teszik. Az a tisztelet, amellyel a középkor embere a világegyetemnek, a lét misztériumának adózott, tűnőben van. Ebben az irányban hathatósan közreműködik a kor bölcselete.
A reneszánszban közeledő forradalom első szele a filozófiában érezhető. A nominalizmusban, amely az egyetemes fogalmaktól minden tárgyi létet megtagad s ilyent csak az egyedi fogalmaknak enged meg, már az individualizmus jelentkezését kell látnunk, pedig még csak a XIV. század elején vagyunk. Vezéralakja, Ockhami Vilmos termékenyítőleg hathatott a természettudományok fejlődésére, de a metafizika ellen intézett támadásaival kétségtelenül a vallási szkepticizmus úttörője.
A reneszánsz bölcselete hűségesen tükrözteti embertanának forrongását, zajlását. A káoszban már jól kivehető az új út, amely a régi értékhierarchiától elfordul, a középkor theocentrikus gondolatvilágától anthropocentrikus világ- és életszemlélethez vezet.
A nagy átmenetet sietteti a valláserkölcsi erők hanyatlása. A reneszánsz embere nem vallástalan, nem pogány, de elért sikereinek, csodálatos alkotásainak mámorában a természetfölöttiség iránti érzéke tompul. A középkornak a végtelenre beállított tekintete lassan-lassan lesiklik s rátapad a földi életre, az életnek ezer rügyére, ígéretére. Minél több bomlik ki e rügyekből, annál nagyobb lesz bizalma az élet immanens erőibe, annál halkabb a természetfölöttiség igénylése. Egész lelkivilágán, életszemléletén fiatalos optimizmus, életkedv ömlik el.
Az embertípusban beállott nagy elváltozások természetesen kiütődnek a reneszánsz csodálatosan gazdag művészetén. Tudjuk, hogy a reneszánsz a művészettörténet legfényesebb, legvirágzóbb fejezete. A festészet, szobrászat, építészet olyan alkotásokkal lepi meg a világot, amelyek szépsége ma is lenyűgöz. Európa művészeti élete sem addig, sem azóta ily virágzó, ennyire gazdag nem volt. Minket azonban ehelyütt ez a csodálatos világ nem esztétikailag, hanem a maga eszmei tartalmával, világnézeti, életszemléleti vallomásaival érdekel. Az első futó tekintet, amellyel a reneszánsz nagy alkotásain átsiklunk, elárulja, hogy e vásznakról, szobrokból, templomokból már nem a középkornak gyermeki hitű, az örökkévalóság felé forduló, imádságban, misztikában, gótikus dómokban kivirágzó embere beszél hozzánk. Tárgyilag a reneszánsz művészete is vallásos, de a lelke már a kereszténységtől elszakadóban van. Szívesen merít a vallás gondolatvilágából, annak felségét, szépségét sokszor megrendítő erővel tudja érzékíteni, de az előző kor hitbeli egyszerűségét, objektivitását, mélységét többnyire nélkülözi. Ez a művészet már az evilági élet szépségének szerelmese, az antik világ merően emberi szépségeszményeiért lelkesedik, nem a teológia a legfőbb gondja. Ez alkotások diadalmas szépségében sokszor hiába keressük az ima lelkét, a kereszténység metafizikumát. Kellemes arányok, a természet szép áteszményesítése a fő cél – az irracionálé, a misztikus ebből a művészetből a legtöbbször hiányzik. Templomai sokszor nem az Isten házai, hanem hideg szépségű művészalkotások, amelyekben pl. a lelkipásztori szempontok alig érvényesülnek. «Szobrainak, képeinek Szent Jánosaiban nem egyszer Bacchus lapul meg. Madonnái, női szentjei a dekadens Róma érzéki szépségei, prófétái, görög istenek, sybillák». A reneszánsz művészetén már áttör az az individualizmus, amely a maga fölényes alkotó erőit nemcsak tudatosan birtokolja, hanem büszkén élvezi is, amely már a művészet teljes öncélúságát vallja. A fiatal Michelangelo szavaival élve «a művészetet is istenséggé, egyetlen úrrá kiáltja ki». A reneszánsz embere csupa káosz, kikezdés. De e káoszban már fölismerhetők az újkori ember körvonalai. Ez a közeli vérrokonság magyarázza azt a rajongást, amellyel főleg a XIX. század a reneszánsz emberét körülfogta. Mi már hidegebbek vagyunk vele szemben. Illő tárgyilagossággal ismerjük el azokat az értékeket, amelyekkel a reneszánsz kultúránkat megajándékozta, de látjuk, mert súlyos következményeikben ránk szakadtak, a kor nagy tévedéseit is. Az evilágiság optimizmusára, amely a reneszánsz csodálatos világából oly üdén, fiatalosan kikacag, a mi erőinkből már nem telik. Mi újra a nyugtalanul keresők vagyunk. Keressük a reneszánszból a reneszánszt, a «szép Föld» mellett a metafizikát – keressük a teljes embert.
[A témával kapcsolatban lásd a honlap következő cikkét is: Feltéve: 2023. június 27.
A kor, melynek sem Egyházra, sem Kinyilatkoztatásra nincs szüksége
1793. november 10-én az ifjú francia köztársaság konventje drámai részletekben bővelkedő gyűlést tartott. A gyűlés egyik tárgya: hódolat az «Ész istennőjének». Az istennőt Candeille operaénekesnő, polgári életében Momoro könyvkereskedő neje személyesítette meg. Kék köpenyben, fején babérkoszorúval s a forradalmi sapkával, egy hordozható széken trónolva vonult be a gyűlésterembe. Az elnök és titkárai csókkal fogadják, s fölkérik, hogy a gyűlést tisztelje meg jelenlétével. A gyűlés egyéb pontjainak letárgyalása után a konventtagok a kékköpenyes istennőt ünnepi menetben a Notre Dameba kísérik. A díva fölhág az oltárra, a zenekar s a tömeg győzelmi dalba kap, majd Jean Pierre Chaumette – nemrégiben még hajókormányos – beszéddel üdvözli az oltár új úrnőjét. «A hitnek vissza kellett vonulnia az ész elől. Párizs népe bevonult a gótikus dómba, amely annyi századon át visszhangzott a tévedés szavától: ma csendül fel először az igazság szava benne. Követeljük a konventtől, hogy Párizs katedrálisa az Észnek s a Szabadságnak legyen szentelve.» Mielőtt jellemzéséhez fognánk, lássuk röviden, milyen eszmék töltötték ki azt a kort, amely az aufkläristát [fölvilágosult embert], ezt a vakmerő optimistát szülte. Kérdésünkre Kant ezt a feleletet adja: «Aufklärung ist der Ausgang des Menschen aus seine selbsverschuldeten Unmündigkeit. Sapere aude! Habe Mut dich deines eigenen Verstandes zu bedienen! – ist also der Wahlspruch der Aufklärung.» [A felvilágosodás az ember kitörése abból a kiskorúságból, melybe önhibájából jutott. Legyen bátorságod saját eszedet használni! – ez a felvilágosodás jelszava.] A fölvilágosultság tehát az ember nagykorúsítása. Új jelszó kondul bele a történelembe: Ember, legyen bátorságod a saját lábadon állni, saját erőiddel, értelmeddel megalkotni mindenestül a magad világát!
A XIV. századtól kezdődőleg egyre sűrűbb szárnypróbálgatások után – reneszánsz, protestantizmus, a XVII. század nagy filozófiai rendszerei, természettudományi sikerei – az emberi szellemtörténet egy hatalmas lendülettel egészen új síkra csap át: kikiáltja az ember teljes autonómiáját és autarchiáját.
A fölvilágosultság emberének családfáján a közvetlen elődök a reneszánsz s a protestantizmus. Ami ez utóbbit illeti, az újabb protestáns tudományos irodalom ugyan tiltakozik az apaság ellen, de e tiltakozás ellenére is igaz marad, hogy a fölvilágosultság áramlata a protestantizmus felől erős lökést kapott. A protestantizmus az Egyház tekintélyének elvetésével, a szabad kutatás elvének hangoztatásával utat nyitott a racionalizmus számára a vallási szférába is. A fölvilágosult ember másik őse a reneszánsz. A reneszánsz a maga történelmi lezajlásában erősen esztétikai jelleget mutat, legnagyobb alkotásait jogos büszkeséggel a művészettörténet követeli magának, de figyelmét, munkaerejét erősen lekötik a természettudományok is. A reneszánsz emberét a Föld nemcsak a maga szépségével, hanem titokzatosságával is lenyűgözte. Tudjuk, milyen hatalmas lendület vesznek a reneszánsszal kezdődőleg a különböző természettudományok. Amikor a reneszánsz esztétikai áramlata elgyengül, a természettudományok kultusza akkor sem halványul.
A fölvilágosultság úttörői közt természetesen fontos szerepet játszik a bölcselet. Bölcseleti téren a nominalizmus s a reneszánsz kezdeményezései után két különböző irányból történnek elhatározó lépések a fölvilágosultság eszmevilága felé. A francia Descartes a tiszta eszmélődésből, axiómákból, az angol Bacon a valóság megfigyeléséből, empirizmusból kiindulva keresi az utat az egyetemes igazságok felé. A középkor univerzálisztikus gondolkozásával szemben, amely az egyént mindig, mint egy EGÉSZ részét látta, a fölvilágosultság individualisztikus. Nem az egészből indul ki, hanem az egyénből. Az egyén a végső valóság. A fölvilágosultság bölcselője, szociológusa minden közületet – a családtól az államig – a szabad egyénből, annak elhatározásából kiindulva épít fel. A teljes szabadság a fölvilágosultság emberének legnagyobb mítosza, amelynek igézete alatt térdig vérben gázolni is tudott. Amennyiben hisz Istent, az Istennel szemben is szabadságot igényel. Nem érzi sem az isteni gondviselés, sem az isteni kinyilatkoztatás szükségét, vagy ha ez utóbbi egyik-másik részét mégis elfogadja, csak abban az esetben, ha az az emberi értelem fóruma előtt tudja magát igazolni. Az emberi szabadságon csorbát ejteni akkor sem szabad, amikor az Isten s az ember közti viszony rendezéséről van szó.
A fölvilágosultság emberének lélektanában a legfeltűnőbb sajátosság a korlátlan optimizmus. Ez az ember rendületlenül hisz vállalkozásának sikerében. «A költők – írja Saint Simon – az aranykorszakot az őskorba tolták ki. De az emberiség aranykorszaka nem mögöttünk, hanem előttünk van.» Napóleon is arról álmodott, hogy megerősíti az «ész birodalmát», biztosítja «az emberi erők teljes diadalát». Hegel bölcselettörténetében a fölvilágosultsággal kapcsolatban ilyen sorokra ragadtatja magát: «Amióta a Nap az égbolton áll s a bolygók körülötte keringenek, még nem történt, hogy az ember mindenestül gondolkozására hagyatkozott volna, s eszerint építette volna föl a valóságot. . . Gyönyörű napfölkelte volt ez . .. Minden gondolkozó ember együtt ünnepelt. Valami fölmagasztosult meghatódottság fogta el azon időben a világot.»
A fölvilágosultság nagy optimizmusa kivetődik természetesen a kor embertanára is. A fölvilágosultság embere hisz az ember jóságában, elveti az eredeti bűn dogmáját, tagadja az emberi természet romlott voltát. Az embereszme kiteljesedéséhez nincs szükség természetfölötti erőforrásokra, elegendő az ember immanens erőkészlete. A kiteljesedésnek, a tökéletes embertípus kialakulásának egy föltétele van: állandóan fejleszteni, gazdagítani kell értelmi világát.
A fölvilágosultság embere az erőteljes, boldog embertípus kialakulásának egyik legnagyobb akadályát az Egyházban látja. Az Egyház természetesen nem esett az emberi értelem istenítésének delíriumába, továbbra is transzcendenciát, természetfölötti célkitűzést, természetfölötti erőforrások szükségességét, az emberi értelem fölött szárnyaló igazságokat, misztériumokat – ez utóbbiak közt a «mysterium iniquitatis»-t, a bűn szörnyű titkát is hirdette. Ezzel a hajthatatlan, élő transzcendenciával szemben csak egy eljárás igazolt: «Écrasez l'Infame!» (Voltaire) – «semmisítsétek meg a becstelent». A fölvilágosultság embere el is követ mindent, hogy az Egyházat hitelvesztetté tegye, a történeti tényezők sorából száműzze. Sajnos, törekvése nem maradt meddő. Különösen a francia fölvilágosultság vitt nagy rombolást végbe elsősorban az értelmiség lelkivilágában. Az emberi értelem autarchiájának tragikus tévtana még az Egyházon belül, egyháziak és világiak közt egyaránt, nagy károkat okozott. A kor sok szónoka «szívesebben beszél a kanti bölcseletről, mint Krisztusról». (R. Stölzle) Teológusok veszedelmes engedményeket tesznek az idők szellemi áramlatának. A hit gyengül, a fegyelem lazul. A fölvilágosultság embere nagymértékben felelős Egyház s a hívők viszonyában kialakult elhidegülésért.
A fölvilágosultság embere korának nagy társadalmi problematikáját is racionalizálással akarja megoldani. Szociológiája egyszerűen a mechanika vetülete. A kor hisz a «szociális fizika» létezésében. Amiként a fizikai világnak megvannak a maga egyetemes törvényei, amelyek szerint élete folyik, úgy – szerinte – az emberi társadalom életében is egyetemes törvények érvényesülnek.
A szenvedélyes racionalizálás nem kímélte a keresztény állameszmét sem. Az állameszme szekularizálása már a reneszánsszal, elsősorban Machiavellivel kezdődik. A folyamat a XVII-XVIII. század nagy monarchiáiban folytatódik. E monarchiák koronás urai a maguk jogát, hatalmát még Istentől származtatják, akivel szemben elismerik felelősségüket, de már az Egyházzal szemben teljes függetlenséget, szuverenitást követelnek. A fölvilágosultság még tovább megy: állameszméje már teljesen szekularizált, az isteneszmével semmiféle vonatkozásban nincsen. Ez államelmélet eszmetana Montesquieu. Locke, Pufendorf, Rousseau műveiből szűrődik le. Különösen Rousseau «Contrat sociale»-ja volt nagy hatással a modern állameszme kifejlődésére. Rousseau szerint az állam nem emberi természetben gyökerező alakulat, hanem szabad egyének szabad szerződéséből előálló egyesülés. Mint ilyen, minden hatalmát: a törvényhozó kormányzóit és bíróit a népből meríti. A népakarat «volonté generale» a számszerinti többség véleményben fejeződik ki. A mindenkori kormányhatalom tekintélye is a szuverén nép kölcsöne, amelyet bármikor megvonhat tőle. «Az állam merő eszközzé, liberális rendőrállammá lesz, amelynek föladata a közjót szolgálni, az emberi szabadságot, a kultúrjavakat védelmezni.» (Wiese) A fölvilágosultság emberének különben egyik jellegzetes tulajdonsága a történelem iránti érzéketlenség. Ez az ember ahistorikus – nem látja a történelem szerves egészét, a történelmi hagyományok nagy értékét, teljesen vak a történelmi irracionálékkal szemben.
|
vissza