|
Kommentár Pater Bernhard Zaby „Szabad-e még a Pius Közösséghez misére járni?” című cikkéhez A tradícióhoz való csatlakozásom után még több mint fél évig eljártam NOM-os misékre is, ha Magyarországon nem volt tridenti szentmise. Maeßen atya kezdetektől nem csak magyarázott, nem csak válaszolt az éppen felmerülő kérdéseimre, hanem rengeteg olvasnivalóval is ellátott, többek között saját tanulmányával, „AZ ÚJ MISERÍTUS, és az Egyház szétzúzása” című kis könyvével. Minél többet olvastam a katolikus tanításról, a katolikus miséről, annál jobban láttam, hogy a templomokban nem az történik, amiről a régi könyvekben szó van. Hat és fél hónappal első felnőttkori tridenti miselátogatásom után a Pasaréti téri templomban vettem részt utoljára NOM-on – a mise közepén távoztam, a végsőkig felháborodva azon, ahogy a „mise” alatt is az ember személyét helyezték Isten helyébe.
Maeßen atya mindig azt kérdezte tőlem, hogy szebbnek találom-e a régi misét, mint az újat (hiszen ő utoljára 10 éves korában, és akkor is mindössze egy-két alkalommal volt NOM-os misén), de én nem értettem a kérdését, hiszen nem esztétikai szempont alapján jártam tridenti misére, hanem kizárólag az új liturgiában világosan tetten érhető tanbeli visszaélések, csúsztatások miatt.
Részlet Maeßen atya könyvéből: »Lefebvre érsek 1979. november 8-án a következőket mondotta: „Haladéktalanul hagyjunk fel azzal a képtelen nézettel, miszerint, ha az új mise érvényes, akkor részt lehet venni rajta. Nyilvánvaló, hogy szentségtörő miséken nem szabad részt venni, de olyan miséken sem, melyek hitünket veszélyeztetik. Nos, azt könnyű bebizonyítani, hogy az új mise, miként azt a liturgia-bizottság megfogalmazta, mind a zsinat által hivatalosan adott felhatalmazásokkal, mind Pater Bugnini összes magyarázatával, hallatlan közeledést mutat a protestáns teológiához és a protestáns kultuszhoz. Ezek az új misék nem csak, hogy nem lehetnek tárgyai egy kötelességnek, azaz a vasárnapi kötelező misehallgatásnak, hanem e misékre sokkal inkább a kanonikus jogot kell alkalmazni, melyet az Egyház a „communicatio in sacris” (istentiszteleten való részvétel) kérdésében a szakadár ortodox és protestáns istentiszteleti alkalmakra előír.«
Mielőtt saját véleményemet megfogalmaznám e kérdésben, idézek egy kérésből és egy pár napja kapott olvasói levélből. A kérést egy olyan fiatal pap intézte hozzám, aki most ismerkedik a régi misével. Azt kéri, hogy a honlap foglalkozzon többet a régi liturgia bemutatása és a tradícióhoz való tartozás által nyújtott és szerzett örömökkel. Ehhez a kérést közvetítő pap még azt is hozzátette, hogy döntsem el, kinek készítem a honlapot, és aszerint tegyem, vagy ne tegyem fel Zaby atya cikkét, ami szerinte sok kezdő tradicionalistát elkedvetlenít, sőt elriaszt. Ami a közvetítő pap kérdését illeti, hogy kiknek készítem a honlapot, nos, erre az a válaszom, hogy nem kiknek készítem, hanem mit készítek: Közlöm az igazságot, azaz azoknak dolgozom, akiket az igazság érdekel. „Az igazság szabaddá tesz” (Jn 8,32). Jézusnak ez a rendkívül fontos mondata erre a helyzetre is érvényes: Ha valakiknek dolgoznék, akkor tekintettel kellene lennem ezekre a valakikre, és már nem lennék szabad, következésképpen már nem szolgálhatnám a kompromisszumok nélküli igazságot.
Ahogy Maeßen atyának sem értettem a kérdését, hogy szebbnek találom-e a régi misét, ugyanúgy nem foglalkoztat az a probléma, hogy a régi mise örömtelibb-e vagy sem. Csak azt tartom döntő érvnek, hogy melyik mise Krisztus Egyházának az igaz miséje, melyik fejezi ki maradéktalanul az Egyház, azaz rajta keresztül Urunk tanítását. Melyik teljesíti a szentmiseáldozat lényegét, az Istennek való hódolatot, Isten imádását, az Istennek való hálaadást, az Istennel szemben elkövetett bűnökért való vezeklést és az Istenhez szóló könyörgést. Maeßen atyának volt egy nagyon fontos, mondhatni, mindent eldöntő kérdése, amikor egy pap azt kérdezte tőle, hogy olvashatja-e az új misét vagy sem. Maeßen atya ugyanis visszakérdezett: „A kérdést nem úgy kell feltenni, hogy mit szabad vagy mit nem, hanem hogy nem akarja vagy nem tudja az új misét mondani?” Nos, ezt a kérdést mindenkinek fel kell tennie, aki elkezd kokettálni a tradícióval, és csak akkor érdemes a tradíció mellett döntenie, ha erre a válaszra így felel: Nem „nem akar”, hanem „nem tud” NOM-ra járni, nem tudja az újegyház tanítását, lelkületét, liturgiáját elfogadni, és elsősorban nem örömet, nem megnyugvást keres a vallásában és a tridenti szentmisén való részvétellel, hanem nem tud semmi olyasmiben részt venni, ami nem Krisztus igaz Egyházának a megcsonkítatlan tanítását tükrözi.
Rátérve a kapott levélre, annak írója ugyan a NOM-mal kapcsolatban tette fel ugyanazt a kérdést, mint Zaby atya az FSSPX-szel kapcsolatban, de azért érdemes idézni a leveléből, mert a probléma és az érvelés pontosan ugyanaz itt is, mint ott: vagyis: Szabad-e olyan szentmisén részt venni, mely sok veszélyt rejt magában a hitünkre nézve?
Arra a kérdésre, hogy a NOM-ra szabad-e járni vagy sem, fent, Lefebvre érseket idézve már megvan a biztos válasz: Nem, nem szabad. A NOM olyan mértékben káros a hitre nézve, hogy azon akármilyen lelkülettel, szándékkal, eltökéltséggel vesz részt valaki, csak a hitét veszélyezteti. A levélíró utolsó kérdésére pedig Zaby atya korábbi cikkeiben már megadta a világos választ: Nem, ez az egyház nem az az Egyház, ami kétezer évig létezett, tanított, őrizte és adta tovább hűségesen, csonkítatlanul azt, amit elődeitől kapott. Mivel az ember gyarló, és a misére „nem menés” valójában ma már szinte mindenki számára könnyebbséget jelent – hiszen nem kell a város másik végéből, vagy pláne vidékről sok-sok kilométert utaznia, nem kell életét a miserend szerint beosztania –, nagyonis fennáll annak veszélye, hogy a misére „nem járás” melletti döntésben ezek a szempontok is szerepet játszanak. Ezért – szerintem – csak az dönthet elvből a misére „nem járás” mellett, aki ezt a veszélyt tudatosan elkerüli. Vagyis vasárnaponként és az elsőosztályú ünnepeken a mise helyett pontosan annyi ideig, és annyi megerőltetést kívánó áhítatot tart, mint amennyit a misére való utazás jelentene a számára. És ezt állandóan ellenőrzi magánál, és a legeslegkisebb lazítás esetén önkéntes jóvátétellel bünteti.
Zaby atya példái a mai állapotokra elsősorban azért nem érvényesek, mert minden korábbi hasonló helyzetben a katolikusok nem magányosan, hanem csoportokban, de legalább családtagjaikkal együtt maradtak pap, illetve szentmise nélkül. A japánok nem egyesével bújtak el az őserdőben és tartottak ki hitükben 241 évig, hanem többezren együtt. Mikor 241 év után, 1865-ban először mentek el a „szűzen élő pap” – akiről őseik beszéltek nekik – szentmiséjére, legalább ezerötszázan voltak, egyedül Nagasaki közvetlen közelében mintegy kétezerötszáz hívet számláltak csaknem 250 év után is! A francia forradalom idején a hívek szintén nagycsaládokban, sőt, még nagyobb, többnyire falusi közösségekben éltek.
Ugyanakkor azok a veszélyek, melyekről Zaby atya beszélt, és amelyeket a levélíró is említett, valóban léteznek. Magam is hallottam olyan prédikációt Piuszos – ráadásul a kiegyezést elvileg ellenző – paptól, melyet, ha nem a saját fülemmel hallom, nem hiszek el. És a saját tapasztalatommal is alátámaszthatom Zaby atyának azt a kijelentését, hogy sok hívő hite, aki úgy hiszi, minden további nélkül járhat a Piuszos misére, már az elmúlt, viszonylag rövid idő alatt is észrevehetően meggyengült. Ráadásul, a tapasztalat azt mutatja, hogy az állandó hallgatás egyre megalkuvóbbá, egyre gyengébbé, sőt gyávábba teszi az embert. Ezzel pedig egyre fogékonyabbá magára a belső, az elvi megalkuvásra is. A kiegyezéssel elvileg egyet nem értő, de hallgató és az FSSPX-ben maradó papok pontosan ilyen sorsra jutnak, aminek az lesz a következménye, hogy idővel elvileg is el fogják fogadni a közösség vezetőinek álláspontját.
Mi akkor a megoldás? Úgy gondolom, hogy Zaby atya túl szigorúnak tűnő álláspontja nálunk, Magyarországon nem lehet annyira elfogadott, mint Nyugaton, ahol egyre több az FSSPX-ből kilépett pap. Szerintem a hívek számára nem is annyira az dönti el a kérdést, hogy a celebráló pap gyakorlatilag melyik csoporthoz tartozik, hanem az, hogy felszentelése érvényes-e vagy sem.
Robert Mäder atya „Egy reakciós gondolatai” című kis könyvében írja: »Hogy a katolikus mozgalomba egységet és erőt öntsünk, ehhez Ketteler püspök szerint semmi nem annyira fontos, mint a bizonyosság, az érthetőség, az átlátszóság [németül „Klarheit”]; helyzetünk és a minket fenyegető veszélyek pontos ismerete. Bizonyosság arról, ami igaz, és ami nem igaz, ami jogszerű és ami jogtalan.«
Zaby atya írásában a legfontosabb mondat – amit egyfelől mi a leggyakrabban felejtünk el és hagyunk ki a „számításból”, másfelől, ami a legtöbb reményt és örömet és bizonyságot adja számunkra ez: Az Üdvözítő tudja, hogy szükségünk van a szentmisére és a szentségekre, hiszen ezért alapította őket.
|
vissza