|
A Pius Közösségben tapasztalható tanbeli, lelki, erkölcsi, fegyelmi összeomlás láttán egyre több hívő teszi fel a kérdést, hogy szabad-e még az FSSPX-hez misére járni? Legelőször is azt kell leszögezni, hogy azoknak a papoknak, akik az Egyház mai válságának korában a lelkek segítségére sietnek, nem áll módjában a híveknek bármit is megengedni vagy megtiltani. Nekik erre nincsen semmilyen jogi felhatalmazásuk. A hierarchia, melynek ehhez joga lenne, és melynek ez a feladatához tartozna, ma sajnos kiesik; hiszen éppen ebben áll a katolikusok szükségállapota. Ezért nem marad számukra más lehetőség, hogy a hűnek maradt papokhoz fordulnak, akik ugyan szívesen segítenek, de nem parancsokkal, vagy tiltásokkal, hanem azzal, hogy elmondják, hasonló szituációkban mit tanított eddig erről az Egyház. Az Egyház idevonatkozó alapelvei, és ezeknek a mai helyzetre való alkalmazása Az Egyház elvből tiltja a nem-katolikusok vallásos rendezvényein való aktív részvételt (can. 1258 §1.: „Haud licitum est fidelibus quovis modo active assistere seu partem habere in sacris acatholicorum”) – A tekintélyes erkölcs-teológus, Jone, ezt fűzi ehhez: „Ha olyan vallásos rendezvényeken való részvételről van szó, melyek önmagukban eretnekek, akkor az ezeken való részvétel már a természettörvény miatt tilosak. Azokon a vallásos rendezvényeken, melyek az eretnekeknél a mienkével azonosak, a részvétel, mégha ebből nem is származik közbotrány, legalább az egyházi törvény szerint tilosak.” Csupán halálveszélyben „megengedett a szentségek fogadása egy nem-katolikustól, ha nincs olyan katolikus, aki ezt kioszthatná, és ha ebből nem keletkezik közbotrány”. „Aki a can. 1258 utasításait megszegve eretnekek vallásos rendezvényein vesz részt, az maga is az eretnekség gyanújába esik.” (can. 2316)
Minden katolikus számára, aki behatóbban foglalkozott a vallásával, világosnak kellene lennie, hogy a „zsinati egyháznál” valójában nem a katolikus Egyházról van szó. A zsinati egyházban Isten helyére az embert helyezték, és ezáltal egy eretnek és szakadár szektát hoztak létre, mely nem Urunk Jézus Krisztus Egyháza. Ennek az „egyháznak” megvan a saját tana és teológiája, nevezetesen a II. Vatikáni Zsinat tanításai, és a hamis vallásszabadsága és a veszedelmes ökumenizmusa, valamint a modernista új teológiája, megvan a saját liturgiája, nevezetesen az új mise és az összes „megújított” szentsége, saját fegyelmi rendje, nevezetesen az új egyházjog (CIC 1983-ból). [Ezzel kapcsolatban lásd a honlap következő cikkét: Létezik egyáltalán egy „zsinati-egyház” vagy sem?]
De vajon érvényes-e ez a tiltás a Pius Közösségre is, mely nem tartozik a „zsinati egyházhoz”? Bár igaz, hogy a Pius Közösség (még) nem tartozik hivatalosan a „zsinati egyházhoz”, mégis, a Pius Közösség vezetői a „zsinati egyházat” nem létezőnek tartják, illetve a katolikus Egyházzal azonosítják. A közösség rendfőnöke 2012, szeptember 2-án, Flavigny-ben tartott prédikációjában a „zsinati egyházat” kifejezetten az „igaz” egyháznak, sőt az „egy, szent, katolikus és apostoli egyháznak” nevezte. Ő és követői újra és újra arról beszélnek, hogy ők újra vissza akarják vinni az „egyháznak a tradícióját”. A közösség német kerületének volt főnöke [augusztus 15-től a Zaitzkofen-i papszeminárium régense] a 2013. júniusi Mitteilungsblatt-ban határozottan tagadta egy „zsinati egyház” meglétét, és azt csupán a katolikus egyházon belüli gondolkodásmódnak nevezte, egy betegségnek, melyben a katolikus egyház szenved. Mindebből az következik, hogy a Pius Közösség vezetői a „zsinati egyházhoz” egyértelműen mint saját egyházukhoz tartozónak vallják magukat.
De még ennél is több: A közösség alapjában már átvette a zsinati egyház elveit, azaz a II. Vatikáni Zsinat elvárásait és az új misét, valamint az új egyházjogot. A rendfőnök már 2002-ben arról beszélt, hogy a közösség kész a zsinat 95 százalékát elfogadni. Hírhedtté vált 2012. április 15-i „tanbeli nyilatkozatában” még ennél is tovább ment, és a II. Vatikáni Zsinatot mint alapvetően a hagyományban állónak és a tradíció fényében értelmezhetőnek ismerte el: „A katolikus hit egész tradíciójának kell a kritériumnak és kalauznak lennie a II. Vatikáni Zsinat utasításainak a megértéséhez, mely a maga részéről az egyház életének és tanításának bizonyos aspektusait megvilágítja – vagyis utólagosan elmélyíti és magyarázza –, melyek implicit benne vannak vagy még nem lettek érthetően megfogalmazva.” Néhány ellenvetés és az azokra adott válasz
Ellenvetés 1.: De hát a mise rendben van, és én csak a mise miatt megyek oda.
Ellenvetés 2.: De én tényleg csak a misére megyek, többnyire csak hétköznap, amikor nincs prédikáció. Különben semmilyen kapcsolatom nincs ezekhez az emberekhez, más rendezvényeiken nem veszek részt.
Ellenvetés 3.: De akkor egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán mehetnék szentmisére és fogadhatnám a szentségeket. De nekem ezekre szükségem van.
Mi volt és mi van azokkal a missziós területekkel, melyeken csupán néhány pap óriási vidékeket lát el, és ezért nincs rá lehetőség, hogy minden vasárnap mindenütt legyen szentmise? Vagy a diaszpórákban, ahol szintén csak alkalomszerűen lehet a katolikusakat gondozni? És mi volt az üldözések idejében? Hogy volt például a francia forradalom idején, amikor az „eskü-megtagadókat”, az igazi katolikus papokat üldözték, és ezért ezeknek el kellett rejtőzniük? Milyen egyszerű és milyen csábító lett volna a katolikus hívek számára, hogy egyszerűen a felesküdött papoknál látogassák a misét? És mégis, különösen a vidéki lakosság keresett a kereszteléshez és a szentmiséhez eskü-megtagadó papokat, akkor is, ha ezáltal nem vehettek minden vasárnap szentmisén részt. Csak olykor, ha egy igazi pap éppen a vidékükön bujkált vagy menekült tovább, tudtak a legnagyobb titokban és életveszély mellett igazi katolikus szentmisén részt venni.
És talán ma a körülöttünk egyre terjedő újpogányság láttán, nem úgy élünk megint, mint a missziós területeken? Vagy nem diaszpórában élünk, hiszen még azok közül is sokan, akik magukat katolikusnak vallják, időközben egy nem-katolikus szektához csatlakoztak? És nem egyre inkább egy újabb üldözés korában élünk, hiszen mindent, amit kereszténynek hívnak, vagy amin a kereszténységnek pusztán a szaga érződik, elnyomják és üldözik, amikor az „ellenség mindennek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek”? (2 Tesz 2,4) Végső megjegyzés: Ahogy már a bevezetőben mondtam, senkinek nem akarunk utasításokat adni. Mindenkinek magának kell legjobb tudása és lelkiismerete szerint döntenie, mert saját lelkiismeretünk szerint fognak egykor megítélni bennünket. Őszintén gondolja át szívében Isten előtt ezért mindenki az itt felsorolt érveket, és utána úgy cselekedjen, ahogy lelkiismerete diktálja. A cikkek kapcsolatos kommentár itt olvashatü Feltéve: 2013. szeptember 2.
|
vissza