|
„Abból tudjuk meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, hogy szeretjük Istent, és eleget teszünk parancsainak. Mert az az Isten iránti szeretet, hogy megtartjuk parancsait.” (2 Ján 5,2-3)
Erős a gyanúm, hogy a „mindenki hihet, amit akar”, és az „én hiszek Istenben, csak az Egyházat nem fogadom el” nevű vallások hívei azért hagyták el egykor fe1ekezetüket,mert megszegték vallásuk törvényeit, valamint eszük ágában sincs a jövőben sem Isten parancsolatait vagy bármilyen vallás követelményeit elfogadni. Vagyis úgy akarnak élni, ahogy nekik tetszik, mindenfajta velük szemben megnyilvánuló erkölcsi és szellemi kötelezettség, felelősség és testi kényelmetlenség nélkül. Ezért a saját maguk alkotta vallás egyetlen követelményének a szeretetet tették meg. Ebben sikerült a fél világgal megegyezniük, miközben közülük senki sem veszi magának a bátorságot, hogy bevallja, hogy az általuk szeretetnek nevezett érzés valójában a maguk és felebarátuk iránti közönyt, illetve önzést, kényelemszeretetet, tájékozatlanságot, gyengeséget, és mindenekelőtt erkölcsi és szellemi igénytelenséget takar és jelent. Egyik ismerősöm, aki tudott róla, hogy mennyire szeretném hozzátartozóimat – imádsággal, intésse1, meggyőzésse1 – megtéríteni, azt vágta a fejemhez, hogy „látod, én mennyivel jobban szeretem az enyéimet; én nem akarom őket semmire rávenni. Én inkább azt is elviselem, hogy a pokolba kerüljenek, minthogy megzavarjam őket, követeljek tőlük bármit is, vagy szeretetünket (!) bármilyen vitával megrontsam”. Ez a fajta vélekedés legalább akkora ostobaság vagy álszenteskedés, mintha valaki azt mondaná, hogy azért nem figyelmeztette a gyönyörű dombvidéken lefelé szaladó barátját, hogy egy gyilkos szakadék felé rohan, mert az láthatóan boldogan, a tájban gyönyörködve futott biztos végzete felé. Maessen atya mesélte, hogy neki is szoktak ilyesmit mondani, amire ő azt válaszolja, hogy így csak azok értelmezik a szeretetet, akik maguk sem akarják, hogy más megintse őket, ha hibát vagy bűnt követnek el, azaz akik maguk sem tűrik, hogy nyilvánvalóan helytelen, sőt bűnös életükbe bárki beleszóljon. A mai ember azért értelmezte át a szeretet fogalmát, mert tiltások, isteni és vallási törvények, erkölcsi korlátok, testi és szellemi megerőltetések nélkül akar élni, és semmiképpen nem tűri, hogy élete folyásába Isten vagy az Egyház beleavatkozzon. (Egészen addig, amíg a dolgok úgy mennek, ahogy neki kellemes. Ha baj van, rögtön Istent vonja felelősségre: „Hogyan engedhet meg Isten ilyesmit?” Eközben tökéletesen figyelmen kívül hagyja, hogy eladdig ő tiltotta ki Istent életéből.) Az államok vezetői, korunk ideológiájának megalkotói azért (is) adnak a mai embereknek erkölcsi és szellemi téren tökéletes szabadságot, hogy az élet más, politikai, gazdasági és közigazgatási területén a történelem során soha eddig még nem létezett szolgaságban tarthassák őket. Miközben azt hihetünk, gondolhatunk, és szellemi és erkölcsi téren azt is csinálhatunk, amit akarunk, amit minden józan társadalom súlyosan büntetne, addig életünk egyéb tevékenységeiben minden lépésünket törvények, szabályok beláthatatlanul sok paragrafusa bástyázza körül. A régi társadalmakban ez fordítva volt: minden ember élhette a saját képességeinek és igényeinek megfelelő életet (legfeljebb fegyverrel kényszeríthették másra), míg, ha hinnie, gondolnia nem is, de hirdetnie csak az volt szabad, ami – a nyugati államokban – az igazságnak, Isten természettörvényének megfelelt. Persze ezt fogalmazhatjuk másképp is: minden társadalomban azt lehet szabadon képviselni, ami az adott társadalom ideológiája. A mai nyugati társadalmak vezető ideológiája a legmélyebb szellemi és erkölcsi züllöttség; ezért lehet, sőt kell, reggeltől estig ezt hirdetni, ennek reklámot csinálni. Ehhez a züllöttséghez pedig a hazugság is hozzátartozik, ezért nem vallják be ezt nyíltan. De térjünk vissza eredeti témánkhoz, a szeretet helyes értelmezéséhez. C. S. Lewis Keresztény vagyok című könyvében így ír erről: „A szeretet keresztény értelemben nem jelent érzelmet. Ez nem az érzelmeknek, hanem az akaratnak egy állapota, amellyel természetesen magunkkal szemben viseltetünk, s amit meg kell tanulnunk mások irányában is kifejleszteni. A saját magunk iránti szeretetünk nem azt jelenti, hogy kedveljük magunkat, hanem hogy a saját magunk javát akarjuk. Ugyanígy a felebarátaink iránti szeretet is egészen más, mint a kedvelés vagy ragaszkodás. Kedvelünk egyeseket, vagy gyöngédek vagyunk hozzájuk, míg másokat nem kedvelünk. Még olyan esetek is vannak, amikor a mások javának akarása összeütközésbe kerül a kedvelt személy iránti jószívűségünkkel, vonzódásunkkal. Például egy gyermekét bálványozó anya vonzalma révén kísértésbe kerülhet, hogy elkényeztesse gyermekét, azaz kielégítse saját impulzusait gyermeke későbbi, igazi boldogsága kárára. Így tehát a keresztény szeretet meglehetősen józan dolognak tűnik az olyanok számára, akik hajlamosak az érzelgősségre, s egészen más, mint a szeretetteljes ragaszkodás. A keresztény szeretet, akár Isten, akár az ember irányában, az akarat dolga. Ha igyekszünk megtenni az Ő akaratát, akkor engedelmeskedünk a parancsnak: ‘Szeresd Uradat, Istenedet! Ha Neki úgy tetszik, majd megadja nekünk hozzá a szeretet érzését is, amit mi magunkban nem tudunk felkelteni, és nem kívánhatjuk magunknak úgy, mintha jogunk volna hozzá. A legfontosabb azonban az, hogy eszünkbe véssük, Isten irántunk való szeretete nem változik: fáradhatatlan abban az eltökéltségben, hogy ki kell gyógyulnunk bűneinkből, bármibe kerül is nekünk, bármibe kerül is Neki.”
A szeretet tehát, mégpedig nemcsak keresztény értelemben, hanem a józan ész szerint is, azt jelenti, hogy „javát akarom a másiknak”. A szülő azt akarja, hogy gyermeke egyedül is boldoguljon az életben, a megpróbáltatások között is sértetlenül megállja a helyét, a barát, a nevelő, a tanár azt akarja, hogy a rájuk bízottak sikeresen vegyék az iskola és az élet adta vizsgákat, az elöljáró azt akarja, hogy a rá bízott közösség rendben és biztonságban éljen – és a keresztény azt akarja, hogy mindenki, de legalább, akik körülötte vannak, akikhez szól szava, akikért felelősséget érez, haláluk után ne a pokolba, hanem a mennyországba jussanak.
Eddig arról a szeretetről beszéltünk, amelyet egy szülő, egy nevelő, egy felettes, egy felebarát gyakorol a neki valamilyen formában alárendelt egyénnel szemben. De miben nyilvánul meg a gyermek, a diák, valamely közösség tagjának szeretete feljebbvalójával szemben? Jézus példabeszédben tette fel ezt a kérdést: „Mi a véleményetek erről? Egy embernek volt két fia. Odament az elsőhöz és szólt neki: Fiam, menj ki a szőlőbe dolgozni. Nem megyek – felelte –, de később meggondolta és kiment. Odament a másikhoz, és annak is szólt. Megyek – felelte –, de mégsem ment ki. Melyik tett eleget a kettő közül apja kívánságának?” (Mt 21,28-31) Vagyis melyik szerette szülőjét? Jézus világosan megmondta: „Ha valaki szeret engem, az én beszédemet megtartja.” (Jn 14,23) „Nem mindaz, aki mondja nekem: Uram, Uram! megyen be mennyek országába; hanem, aki Atyám akaratát cselekszi, ki mennyekben vagyon, az megyen be mennyek országába.” (Mt 7,2l).
Az „én szeretem és keresem Istent, csak az Egyházat nem fogadom el” nevű vallás hívei azért alkották meg ezt a vallást, mert valójában olyan istent akarnak maguknak kitalálni, akinek semmilyen parancsa, semmilyen elvárása nincs velük szemben.
Jézus így fogalmazott: „Aki parancsaimat ismeri és azokat megtartja, az szeret engem” (Jn 14,2l), ami egy újabb korunkbeli tévedésről rántja le a leplet. Azt az alapvető igazságot tárja fel, hogy csak olyan parancsokat tudunk teljesíteni, amelyeket ismerünk, vagyis csak azt szerethetjük, akit vagy amit ismerünk. „Abból tudjuk meg, hogy öt ismerjük, ha megtartjuk parancsait. Aki azt mondja, hogy ismeri őt és parancsait nem tartja meg, az hazug, és abban nincsen igazság.” (1 Jn 2,3-4)
|
vissza