|
„Mind, ami előre megíratott, okulásunkra íratott meg, hogy reménységünk legyen az Írásokból merített béketűrés és vigasztalás által” (Róm 15,4)
Karácsony ünnepe – sajnos – kiválóan alkalmas annak felmérésére, milyen mértékben uralkodott el korunkban már az újpogányság, és az egykor keresztény körökben mekkora méreteket öltött a hitehagyás. E napokban a közmédia minden csatornáján óránként elmondják, hogy az ünnepeken milyen okosságokat mondtak az ember-csinálta-egyház fő funkcionáriusai, ami csak arra jó, hogy még azt is nevetségessé tegyék, ami a kereszténységből mára megmaradt.
Karácsony első napján az egyik tévécsatornán egy görög-keleti (vagy görög-katolikus?) „pappal” beszélgetett egy riporternő: e beszélgetésnek csak az utolsó kérdését-válaszát hallottam – és ez így szólt: Kérdés: Hogyan foglalná össze Karácsony üzenetét? Válasz: Karácsony valóban a szeretetről szól, de tegyük hozzá, hogy Isten szeretetéről, aki azért adja magát nekünk, hogy minket magához emeljen…. stb. stb.
A „pap” merészsége csak addig ért, hogy kimondta Isten nevét, odáig már nem, hogy az ördög nevét is kiejtse: enélkül viszont nem adhatott helyes választ a kérdésre, mely egy mondatban összefoglalva így hangzik: Karácsonykor Isten megtestesülését ünnepeljük. Isten azért lett emberré, hogy bennünket kiváltson az ördög birodalmából, fogságából, ahova ősszüleink bűne, az áteredő bűn miatt – Szűz Mária kivételével – minden ember került.
És ugyanez kicsit bővebben, a honlap következő cikkéből idézve: „Sátán nem kényszerítette az első emberpárt a vétkezésre: ezek szabadon döntöttek, azaz szabad akaratukból tagadták meg az engedelmességet Istennek. Így minden emberi lény részese lett Ádám és Éva bűnének. Ettől a pillanattól kezdve mindannyian a démon rabszolgái lettünk, és – ami még ennél is rosszabb – képtelenné váltunk arra, hogy ebből a rabságból a magunk erejéből kiszabaduljunk. Mivel szabad akaratunkból vetettük alá magunkat Sátánnak, szétzúztuk Isten képmását és hasonlatosságát magunkban, és ezzel saját magunkat ítéltük halálra. … Az igazságosság elve alapján Isten örökre Sátán karmaiban hagyhatott volna bennünket, de irgalmasságából elküldte Fiát, hogy bennünket ebből a rabságból kiszabadítson. Mivel Sátán az emberi nemet jog szerint tartotta fogva, Isten magát ajánlotta föl arra a feladatra, hogy szabadságunkat visszavásárolja: ennek árát ugyanis csak Ő maga tudta megfizetni. Csak Isten vethette magát alá Istennek. Ezért az Atyaisten megbízta a Fiúistent, hogy bennünket, Sátán túszait, kiváltson a fogságból. Krisztus szenvedései megbénították az ördögöt, és kiszabadítottak bennünket az elkárhozás és a halál torkából.”
Ezt az igazságot halljuk a karácsonyi hajnali mise szentleckéjében Szent Páltól: „Amikor azonban üdvözítő Istenünk kinyilvánította jóságát és emberszeretetét, megmentett minket. Nem azért, mert igazak voltak tetteink, hanem irgalmasságból.” (Tit 3,4-5)
Csakhogy ahhoz, hogy a Fiúisten megmenthessen, azaz feláldozhassa magát Atyjának érettünk, előbb emberi alakot kellett öltenie: És azóta az Ő megtestesülését, azaz első eljövetelét e világra, ünnepeljük Karácsonykor.
Részlet a Krisztus-Király ünnepére című cikkből: „H. M. Morris írta már évtizedekkel ezelőtt az oktatásról: »Olyan fogalmak, mint teremtés, bűnbeesés, az emberiségre kimondott átok, bűn, megváltás stb., melyek a történelem legfontosabb és legalapvetőbb tényeihez tartoznak, említésre sem kerülnek.« … Holott aki ezeket a fogalmakat nem ismeri, az képtelen megérteni a történelmet, az emberi élet célját, egyáltalán bármit is.”
Az 1960-as évekig forgalomban volt katekizmusok általában ezzel a kérdéssel kezdődtek: „Mi végre vagyunk a világon? – Avégre vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, őt szeressük, neki szolgáljunk, és majdan örökké vele éljünk.” Ez a válasz világosan, félreérthetetlenül meghatározza az ember feladatát, célját, és ezzel azt is megmondja, hogy Isten miért teremtette a földet és rajta az embert. Vagyis Isten határozott, egyetlen és nagyon konkrét célból teremtett bennünket: Hogy Belőle kiindulva, az Ő segítségével újra eljussunk Hozzá.
A körülöttünk levő egész világot Isten tehát e cél érdekében, azaz egyedül azért teremtette, hogy benne minden a mi tulajdonképpeni, egyetlen célunkhoz segítsen minket. Ahogy Loyolai Szent Ignác megfogalmazta: „Az ember arra van teremtve, hogy Istent, a mi Urunkat dicsérje, tisztelje és szolgáljon neki, és ezáltal lelkét üdvözítse. Minden egyéb a föld színén az emberért van teremtve, és azért, hogy segítse őt a cél elérésében, amire teremtve van.”
Vagyis az emberiség története nem más, mint az üdvtörténet: Isten a földön is mindent úgy rendez el, úgy hagy megtörténni, hogy az a legjobban megfeleljen annak, hogy az ember elérhesse célját, azaz Isten színről színre való látását. Emiatt kell az embernek a pusztán világi dolgokat megvetnie, és mindent végső céljának alávetnie. Ezért kell annak, aki a világ folyását meg akarja érteni, mindent felülről és e cél ismeretében nézni és értékelni: És akkor belátja, hogy a dolgok e cél felől megítélve milyen gyakran néznek ki egészen másként, mint innen alulról nézve.
C. S. Lewis írja híres könyvében, melyben az emberi sorsokat, a világot a főördög oldaláról ábrázolja, hogy az egyik köz-ördögöt, akire egy angol fiatalember megrontását bízták, milyen súlyos büntetéssel sújtotta a főördög, amikor az hagyta őt a háború alatt egy bombatámadásban meghalni, és még örült is ennek. Hogyan lehetett ekkora hibát elkövetni! Hagyni őt pont akkor meghalni, amikor megbánta bűneit!, ordított beosztottjával a főördög. – „Az Úr színe előtt drága dolog, hogy meghaljanak a jámborok” (Zsolt 115,15), írja a zsoltáros. Valóban, akit az Úr szeret, azt nem hagyja sokáig itt lent, a siralmak völgyében, száműzetésben az örök haza után sóvárogni. Ezt az igazságot nem árt, ha eszünkben tartjuk, és nem felejtjük el, hogy korlátolt emberi agyunkkal olyanok vagyunk, mint a pocsolyában élő amőba, amelyik csak két dimenziót ismer, és ezért el sem tudja képzelni, milyen egy háromdimenziós tárgy (Balogh akadémikus hasonlata). Isten gondolatai nem a mi gondolataink; mi nem vagyunk képesek felfogni, sőt előre még megítélni sem, hogy mi visz bennünket közelebb célunkhoz, és mi nem. „Akkor láttam: minden az Isten műve, s az ember nem képes felfogni az eseményeket, amelyek a nap alatt lejátszódnak. Bármennyit fárad is az ember a kutatással, nem jut el a megértésig. És maga a bölcs sem tud a dolog nyitjára jönni, aki azt gondolja, hogy érti.” (Préd 8,17)
Jézus mondta tanítványainak: „Közületek melyik apa ad a fiának követ, amikor az kenyeret kér? Vagy ha halat, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót ad neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” (Lk 11,11-13) – E mondatok gondolatmenetét követve jogosan tehetjük fel a kérdést: Milyen Isten-fogalma lehet annak az embernek, aki el tudja képzelni, sőt, terjeszteni, védelmezni tudja azt az ideát, 1) hogy Isten, a mi Atyánk évmilliókon keresztül tévutakon hagy bolyongani bennünket; 2) hogy minden, amit Isten megenged megtörténni nem egyes-egyedül csak azt a célt szolgálja, hogy mi üdvözüljünk; 3) hogy az emberiség történelmét Isten nem azon terv és szükségszerűség szerint irányítja, hogy a lehető legtöbb ember, a lehető leggyorsabb módon jusson el Hozzá?
A 20. századot a közvélemény és a történészek is az emberiség történelmének egyik legsötétebb, ha nem a legsötétebb évszázadának tartják. Arra senki nem gondol, hogy mindaz a testi szenvedés, ami ezidőben érte az embereket, csak halvány lenyomata mindannak a szörnyű bűnhalmaznak, amit ugyanebben az időben az emberek Isten ellen elkövettek, és amiért még sokkal szörnyűbb büntetést érdemeltek volna. Ha tehát felülről, a Teremtés Ura és fenntartója felől nézzük a történéseket, akkor alázatosan be kell látnunk, hogy az emberiség már réges-régen megérdemelte, hogy Isten kímélet nélkül ezt az egész világot elpusztítsa. Azonban Ő ehelyett még mindig csak olyan büntetéseket küld, melyek egyfelől valami sokkal rosszabbtól óvnak meg minket, másfelől lehetőséget adnak arra, hogy az emberek végre elgondolkodjanak és megtérjenek. Hogy csak egy példát említsünk: Ha nem lettek volna a 20. század borzalmas háborúi, akkor a szabadkőművesek terve az Egyház elpusztítására, ahogy azt előre kitervelték, már sokkal korábban bekövetkezett volna. Következésképpen mi talán meg sem születtünk volna, vagy ha igen, a mainál is kevesebb esélyünk lett volna az igazság megismerésére.
A honlap több cikkében szó van erről a tervről, többek között ezekben:
A pápaság megszűnik; megszentelt kés alatt hal meg, amit az utolsó zsinat atyái fognak megfenni
A pápai állam külső elfoglalása a katolikus Egyház belső elfoglalásának előképe volt
A szabadkőművesek terve
Az előző gondolatmenetet folytatva, igenis elképzelhető, hogy a 20. század földi szemmel nézve szörnyű borzalmai nélkül, például az evolúció őrület még a mostaninál is sokkal nagyobb pusztítást végzett volna az emberek lelki-szellemi életében, vagy a gender és a nyugati világ egyéb pusztító szellemi áramlatai már sokkal korábban meghódították volna az egész világot.
Az „Óda a szellemhez” című, első katolikus könyvemben több fejezetben foglalkoztam az evolúció iszonyatos, magát tudományosnak nevező tévtanával, sok e témával foglalkozó könyvből vett idézettel. [Lásd a KÖNYVTÁR fiók „MINDEN ÁLTALA LETT, AMI LETT” alfiókját.] – A könyv megjelenése óta eltelt csaknem 24 évben az általam idézett tudósok mellett még több komoly szakember látta és vallotta meg, hogy az evolúció képtelenség, a természettörvények ellentmondanak neki. Mindez azonban a legkisebb mértékben sem zavarja a közéletet, az oktatást, a közmédiát, egyszóval azokat a fórumokat, melyek az emberek okításával foglalkoznak, hogy mindent mindig az evolúció tévtanaival magyarázzanak meg, mintha a világon nem akadna egyetlen komoly ember sem, aki kételkedne ennek igazában. És ami a legmegdöbbentőbb (holott valójában nagyon is logikus, hiszen az ember-csinálta-egyházban az ördög működik, és minden olyat védelmez és terjeszt, ami hazugság): Pontosan úgy, ahogy most Bergoglio és csapata minden legújabb őrült idea elsőszámú védelmezője, lásd a migráció, az emberi jogok, a klímaváltozás okait érintő bal-liberális elméleteket, úgy az evolúció leghűségesebb hívei is az ember-csinálta-egyház tagjai közül kerülnek ki. Könyvem megjelenését követően csak katolikus „klerikusoktól” kaptam olyan leveleket, melyek ugyan általában elismerőleg szóltak írásomról, de az evolúciót cáfoló részeket mélyen elítélték.
M. Mottet írta „Et regnabunt cum Christo mille annis” című tanulmányában, hogy IX. Pius tudatosan „másította meg a Szeplőtelen Fogantatás dogmájának szövegét, ami az egyetlen út volt arra, hogy a hivatalos aposztázia ideje kezdetét vehesse”.
[Mottet tanulmányának e témával foglalkozó részeit kihagytam az ezeréves birodalomról szóló magyar nyelvű fordításból, és majd egy külön cikkben közlöm le. Most csak annyit, hogy IX. Pius miután dogmának hirdette ki a már régóta biztosnak tartott tant arról, hogy Mária mentes az áteredő bűntől, az 1708-ban már általánosan előírt Szeplőtelen Fogantatás ünnepének címét és szövegét is megváltoztatta. A dogma kihirdetése 1854-ben volt, a Lourdes-i jelenés 1858-ban. Darwin 1859-ben adta ki „A fajok eredete” című művét, IX. Pius pedig ezt követően, 1863-ban rendelt el új zsolozsmát és új misét e napra, és az ünnep addigi címét: «Conceptio B. M. V. immaculata», amit 1622-ben XV. Gergely adott neki, «Immaculata Conceptio»-ra változtatta. Ugyanakkor megtartotta másodosztályú ünnepnek, csak 1879-ben XIII. Leó emelte azt elsőosztályú ünneppé vigíliával. Az eredeti «Conceptio B. M. V. immaculata» cím, azaz az ünnep eredeti neve ez: „A szeplőtelen Boldogságos Szűz Mária fogantatása” (ami azt jelenti, hogy Mária Isten terveiben már a kezdetektől fogva, tehát Isten gondolataiban is öröktől örökké szeplőtelen), míg a IX. Pius adta új címben nem Mária szeplőtelen, hanem „csak” a fogantatása: «Immaculata Conceptio», «szeplőtelen fogantatás» – de erről a különbségről bővebben majd egy külön cikkben később.
Egyébként pont e sorok írásakor olvastam a hírt, hogy Bergoglio és egy általa nemrég kinevezett spanyol „püspök” e napokban tagadta meg nyilvánosan a szeplőtelen fogantatás dogmáját (nyilván ennek is köze van az előbb említett előzményhez: az evolúció szellem- és hitromboló hatásához). Azok számára, akikhez még nem jutottak el e hírek, egy rövid ismertetés: 1. Bergoglio a december 21-i karácsonyi fogadáson tartott beszédében ezeket mondta: „Ki boldog tehát a jászolban? Isten Anyja és Szent József telve vannak örömmel. Nézik a gyermek Jézust, és boldogok, mert ezernyi gond után sok hittel és szeretettel elfogadták Isten eme ajándékát. Túlárad bennük a szentség és ezért az öröm is. Ti azt mondjátok nekem: Hát persze! Hiszen ők Isten Anyja és a Szent József! Igen, csakhogy nem szabad azt gondolnunk, hogy nekik könnyű volt: Szentnek nem születik senki, hanem azzá lesz, és ez önökre is érvényes.” 2. Porto „püspöke”, Manuel da Silva Rodrigues Linda, akit Bergoglio 2018. márciusában nevezett ki, december 23-án adott nyilatkozatában, ami több médiában megjelent, és amit a mai napig nem vont vissza senki, többek között ezeket mondta: „Jézus nem egy szűz gyermeke, Mária és József nemzette, mint minden más embert, és valóban ember volt.”]
Ami Mottet fent idézett állításából egészen biztosan helytálló, az az, hogy az általános aposztázia az 1850-es években lódult meg annyira, hogy mára – ezt ki lehet jelenteni – az egész emberiséget elérte: azok száma, akiket még katolikus hívőnek lehet nevezni, olyan csekéllyé vált, hogy számokban már szinte kifejezhetetlen. És az is vitathatatlan, hogy ugyanezen években emelkedett az evolúció tana tudományos rangra. És mivel egyfelől IX. Pius nem ítélte el az evolúciót, és terjedésének semmilyen gátat nem vetett, másfelől véletlenek nincsenek, jogosan feltételezhető, hogy a fent említett dátumoknak, illetve eseményeknek súlyos következményekkel járó közük van egymáshoz.
Az evolúció legnagyobb és örökre helyrehozhatatlan bűne az, hogy Istent „tudományosan” megfosztotta minden isteni tulajdonságától. Elvette tőle természetfelettiségét, és azt állította, hogy „tudományosan bizonyított tény”, hogy a világ nem Isten akaratából és az Ő puszta szavára jött/jön létre és létezik, hanem a véletlen és az ember működésének eredményeképpen. A kereszténységet ezáltal teljesen megfosztotta a misztériumtól, és Isten emberi aggyal felfoghatatlan nagyságában és a csodákban való hittől. Istent lefokozta egy jóságos báb szintjére, akiről „tudományosan bebizonyította”, hogy a teremtéshez, az élethez semmi köze, következésképpen a halál utáni élethez, a feltámadáshoz sem, mert ilyenek nem is létezhetnek. Ezzel a vallás alapját és értelmét zúzta szét: Ki és minek higgyen ezek után egy olyan valakiben, aki nem az ura az univerzumnak, hanem az uralkodik felette?
Az evolúcióval megfertőzött ember – és 1859 óta kivétel nélkül minden ember meg van ettől fertőzve – már nagyon nehezen, de többnyire egyáltalán nem tudja úgy nézni a világot, és úgy tekinteni Istenre, mint Teremtőjére, a mindenség Urára, ahogy az teremtmény voltához nélkülözhetetlenül szükséges lenne; miként erről fentebb már szó volt.
Az evolúció ugyanolyan józan ésszel felfoghatatlan, minden természettörvénynek és tapasztalatnak ellentmondó elmélet, mint a gender-ideológia: És a fogadtatásukban, fejlődésükben is hasonlóak egymáshoz. Nem túlzás azt állítani, hogy az összes őrült elmélet, benne mai csúcspontja, a gender is csak azért volt képes létrejönni és uralkodóvá válni, mert 160 évvel ezelőtt az evolúciót szó nélkül „lenyelte” az Egyház és a világ, sőt, teljes mértékben behódolt előtte.
Ha nem jön közbe Mendel ágostonrendi szerzetes alapos és valóban tudományos kísérleteivel, vagy ha Mendel atya törvényei a világgazdaságnak nem hoztak volna rengeteg hasznot, akkor a katolikus Egyház által soha el nem ítélt, sőt támogatott, és XII. Piusban nagy segítőt elnyerő evolúciós elmélet még a mostaninál is nagyobb rombolást idézett volna elő, illetve a mostani szellemi-lelki összeomlás is hamarabb következett volna be.
Nem túlzás azt állítani, hogy az ősbűn után az evolúció hozta a második legnagyobb kárt az emberiségnek: Ez az őrült tan alapozta meg látszólag azok igazát, akik Istennek a létezését tagadták, vagy „csak” abban kételkedtek, hogy Isten irányítja a világot, a történéseket, hogy Ő szabja meg az ember célját és feladatát. Az a tény, hogy az evolúciós elméletet – amit nem Darwin talált ki, hanem már az ókorban is megvolt, csak akkor nem tudott tért nyerni – az egész nyugati világ ellenállás nélkül tudományosnak, bizonyítottnak, egyedül lehetségesnek elfogadta, csak úgy vált lehetségessé, hogy az Egyház nem ítélte el, nem utasította azonnal, egyértelműen és határozottan vissza. Sőt, nemcsak hogy nem utasította vissza, hanem még magáévá is tette! Ezzel lényegét tekintve igaznak ismerte el, hogy Isten nem igazi Isten, csak egy báb, hogy az ember előtt nincsenek akadályok abban, hogy maga irányítsa sorsát, jövőjét.
Holott az igazság az, hogy a világon minden egyedül Istentől függ, mindent egyedül Ő irányít. Hogy Isten végtelen jóságában megkönyörült rajtunk, és mindig mindent úgy rendezett el, hogy az embereknek a lehető legkönnyebb legyen Neki engedelmeskedni és ezáltal Hozzá eljutni. Az emberiség egész történelme ezt bizonyítja, és aki képes a látásra, az ezt könnyen fel is fedezheti, legalább visszafelé tekintve.
„A naturalizmus rövid története” című írás bemutatja az emberiség történelmének kezdetét: Hogyan rendezte el Isten a világot az első időkben, mit várt el az első emberektől. És azt is, hogyan és miért szegték meg az emberek Isten parancsait, és váltak olyan mértékben méltatlanná Isten szeretetére, hogy Isten megbánta, hogy embert teremtett, és Noé és családja kivételével a vízözönnel az egész emberiséget kiirtotta a föld színéről.
Noé igaz ember volt, joggal lehetett volna tehát feltételezni, hogy az ő hithűsége és a vízözön emléke megőrzi az elkövetkezendő nemzedékeket az Istentől való elpártolástól. De nem így történt, azok újra a naturalizmus bűnébe estek, azaz a világi dolgokat többre becsülték Nála, és ily módon súlyosan vétkeztek Ellene. Ekkor kiválasztott magának egy népet, melynek olyan vezéreket adott – az ószövetségi pátriárkákat – akik „közvetlen kapcsolatban” álltak vele, és amit rajtuk keresztül irányított. Mikor ez sem volt elegendő, mert „lázongó nép ez, hazug fiak, olyan fiak, akik nem akarnak az Úr szavára hallgatni” (Iz 30,9), Isten Mózes által írott törvényt adott választott népének, melyek világosan kimondták, miként és hogyan kell élniük, mit és hogyan kell tenniük. De mivel még az isteni elvárásoknak, parancsoknak ez az írásban megörökített törvénykönyve sem bizonyult elegendőnek, és a választott nép a világ többi népét követve még ezután is újra és újra letért az Istentől rendelt helyes útról, az idők teljességében Isten elküldte saját Fiát („De amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, és ő alávetette magát a törvénynek, hogy kiváltson minket a törvény szolgaságából, hogy a fogadott fiúságot elnyerjük.” (Gal 4,4-5)). Krisztus első eljövetelekor nem csak kiváltott bennünket az ördög fogságából, hanem egy újabb lét-formát, evilági intézményt alapított az emberek számára, hogy azok az addigi segítségeknél határozottabb, konkrétabb evilági támogatást kapjanak az Isten melletti hűség megtartására. Jézus tehát megalapította az Egyházat, látható struktúrával, tanítványára, Szent Péterre építve.
Mára azonban bebizonyosodott, hogy még ez a közvetlen isteni segítséggel alapított és fenntartott látható intézmény sem elég az áteredő bűn átka alatt élő emberiségnek, hogy hű maradjon Istenéhez, és ezzel igazi célját elérje, vagy akár csak megközelítse. Mert körülbelül ugyanannyi év után, mint amennyi Ábrahám meghívása (a Szent István Társulat 1992-ben kiadott Bibliájának végén található időrendi táblázat szerint Ábrahám Kr.e. 1850-ben érkezett Kánaánba – Ter 12.), azaz a zsidó nép kiválasztása és Jézus kereszthalála, az Egyház megalapítása és a zsidó nép árulása között eltelt, az emberiség, élén a világ előtt látható egyházzal, minden eddiginél radikálisabban fordult Teremtőjével szembe.
Maga Isten tudatja velünk a Szentírás szavaival, hogy, egyfelől, „aki egyszer már részesült a világosságban, megízlelte az égi ajándékot, megkapta a Szentlelket, felfogta az Isten tanítását, és megtapasztalta az eljövendő élet erőit, aztán mégis elpártol, lehetetlen újra bűnbánatra indítani.” (Zsid 6,4-6) – Másfelől: „Ha ugyanis azután, hogy az igazságot felismertük, szándékosan vétkeztünk, nincs többé áldozat a bűnért, hanem rettenetes ítélet és lángoló tűz vár ránk, amely megemészti a lázadókat. Aki Mózes törvényét megszegte, annak két vagy három tanú szavára irgalom nélkül meg kellett halnia. Gondolhatjátok, mennyivel súlyosabb büntetést érdemel az, aki lábbal tiporja az Isten Fiát, semmibe veszi a szövetség vérét, amely megszentelte, és kigúnyolja a kegyelem Lelkét.” (Zsid 10,26-29) – Tehát nem csak emberi logikánk, és napi tapasztalatunk, de ezen isteni szavak szerint sem várható már semmi igaz a látható, hivatalos „egyháztól”, ami Krisztus Egyházából a világ szeme előtt ember-csinálta-egyházzá degenerálódott.
Hogyan tovább tehát? Mit küldhet Isten még az embereknek, hogy ne kárhozzanak mindannyian el? Egy olvasó írta nekem: „Ha az egyház nem az Egyház, akkor az előbbitől semmit sem várhatunk. Sem a térítés, sem a reform reformja sem segít már a világon. A diaszpórákban szétszóródott kevés kereszténynek pedig nem adatott meg az erő az újraszervezéshez.” Ez utóbbi megállapításhoz még azt is hozzá lehet tenni, hogy Isten nem is bízta meg ezt a picinyke diaszpórát „szervezéssel”, hanem kifejezetten csak azzal, hogy vonuljanak ki e világból, hogy önmagukat és a rájuk bízottakat megmenthessék.
Az ember-csinálta-egyház pedig Isten szavai szerint már csak arra jó, hogy beteljesüljenek rajta Isten szavai: „Rettenetes ítélet és lángoló tűz vár” rá, „amely megemészti a lázadókat”.
Feltéve: 2018. december 30.
Egy szedesvakantista blog heteken át folytatásokban közölt egy cikket „Antikrisztus” címmel. A cikk szerzője E. Sylvester Berry, Arndt-Allioli Biblia-magyarázata, a Jelenések könyve és – mint szerinte a legfontosabb – Mélanie Calvat „nagy üzenete” (amit a látnoknő körülbelül 40 évvel a La Salette-ben 1846. szeptemberben történt Mária-jelenés után írt le) alapján igyekezett megfejteni az emberiség előtt álló időket. De nem csak ez a blog, hanem sok más írás szerzője is úgy véli, hogy megfejtette Szent János apostol Jelenések könyvében leírt jövendöléseit. (Mint már korábban szó volt róla, ezek már csak azért sem lehetnek fontosak a számunkra, mert többségük nem abban az időkben íródott, melyekre ezek a jövendölések vonatkoznak.) Így aztán a Bibliának valószínűleg ez a legtöbbet magyarázott és félreértett könyve, erről jelent meg a legtöbb hamis értelmezés.
E rengeteg, az utolsó mintegy százötven év óta megjelent műből M. Mottet tanulmánya az egyetlen általam ismert és elérhető, ami egyedül Isten szavaira, az Általa sugalmazott Szentírás mondataira támaszkodva foglalkozik e témával. Rajta kívül az elmúlt százötven évben kiadott, ma is hozzáférhető művek szerzői – az evolúcióval megfertőzött agyukkal – allegorikusan értelmezik az apostol szavait. Velük ellentétben M. Mottet hisz az Ószövetség összes prófétájának jövendölésében, Krisztus kedvenc tanítványának, Szent Jánosnak a szavaiban és – nem utolsósorban – az első háromszáz év egyháztanítóinak vélekedésében; vagyis ragaszkodva az ő világos mondataikhoz, elhiszi azt, amit olvas. Hisz abban, amit fentebb Pál apostoltól olvastunk, hogy a bűn elhatalmasodásakor Jézus újraeljön, és megbünteti a „lázadókat”, eltünteti őket a föld színéről, és megalapítja az ezeréves birodalmat, melynek két legfőbb ismérve, hogy 1) Jézus a látható uralkodója, 2) Sátán egészen az utolsó szakaszáig láncba verve tehetetlenül hever a pokolban.
Részlet az „És ezer évig uralkodtak Krisztussal” című tanulmányból: „Ugyanis az ezeréves birodalom eljöttéről a Bibliában nem csak Szent János Jelenések könyvében lehet olvasni, hanem az evangéliumokban és az ószövetségi próféták szinte mindegyikénél. Olyannyira, hogy szinte az egész Biblia, benne Jézus szavai is, igazán csak úgy érthetők meg, ha feltételezzük az ezeréves birodalom eljöttét! Például ez az evangéliumi rész: »Akkor Péter vette át a szót: 'Nézd, mi mindenünket elhagytuk, és követtünk téged. Mi lesz hát a jutalmunk?' Jézus így válaszolt: 'Bizony mondom nektek, ti, akik követtetek, a megújuláskor [!], amikor az Emberfia dicsőséges trónjára ül, ti is ott ültök majd vele tizenkét trónon és ítélkezni fogtok Izrael tizenkét törzse fölött.'« (Mt 19,27-28) – De ha, ahogy Ágoston óta a legtöbben tanítják, Jézus tényleg csak az Utolsó Ítéletkor jön újra el, mikor lesz apostolainak lehetősége ítélkezni Izrael tizenkét törzse fölött? Pláne, ha igaz az, amit Billot bíboros és Billot szerint több más egyháztanító is állít, hogy az Utolsó Ítéletkor már egyetlen élő ember sincs a földön? De ha ez utóbbiaknak nincs is igazuk (ami biztos, hiszen a Credo-ban azt valljuk, hogy Jézus újra eljön, „ítélni eleveneket és holtakat”), Jézus az Utolsó Ítéletkor akkor is már a legvégső ítéletet tartja, mely az emberek túlvilági örök sorsa felett dönt, és amely ítélet mindenki számára követhető lesz: Következésképpen ekkor emberi bíráknak már egyáltalán nincs és nem lehet lehetőségük az ítélkezésre! Vagy, ha úgy értelmezzük Jézus szavait, hogy a mennyben fognak mellette trónokon ülni az apostolok, akkor ott meg olyanok nincsenek, akik fölött ítélkezni lehetne! Ott már csak szentek vannak!”
De vegyünk egy másik példát a Bibliából: Jézus egész földi élete alatt egyetlen napig nem volt „uralkodó”. Minden katekizmus, minden ima, minden ájtatosság úgy beszél Jézusról, mint „akinek nem volt, hol fejét lehajthassa” (vö. Lk 9,58: „Emberfiának nincs hová fejét lehajtania”), akit egész életében üldöztek, aki nélkülözött és szenvedett érettünk. Az ószövetségi próféták azonban – mégha beszélnek az Emberfia szenvedéseiről is – túlnyomórészt dicsőségéről, evilágon megvalósuló fenséges uralmáról jövendölnek (vö. Pál apostol szavaival: „Mind, ami előre megíratott, okulásunkra íratott meg, hogy reménységünk legyen az Írásokból merített béketűrés és vigasztalás által” (Róm 15,4)).
Olvassuk el figyelmesen most, Vízkeresztkor a szentmise szövegeit, Malakiás, Izajás és a zsoltáros szavait (Mal 3,1; Iz 60,1-6; Zsolt 71,10-11: „És hódoljon előtte a föld minden királya, s legyen minden nemzet a szolgája”)! Bár ehelyütt ezen igék a háromkirályok hódolatára vonatkoznak, és rajtuk keresztül a pogányok megtérésére („az Egyház igyekszik elősegíteni, hogy Krisztus a mai pogányok közt is megjelenhessék, mint király és Isten”), azért az evangéliumokból tudjuk, hogy a bölcsek hódolata volt a kivétel: A szent családnak nem sokkal később már menekülnie kellett, mert Heródes Jézus életére tört. És azt is tudjuk, hogy Jézus legfőbb bűne a világi hatalmak előtt éppen az volt, hogy „királynak” tartotta őt a nép. Vagyis az ószövetségi jövendölések Jézus uralmáról – „hódoljon előtte a föld minden királya, s legyen minden nemzet a szolgája” – nem vonatkozhatnak első eljövetelének idejére!
Ráadásul ha figyelmesen olvassuk el a szentmise szövegeit, vagyis a Szentírásból vett idézeteket, akkor még egyértelműbbé válik, hogy azok csakis Krisztus dicsőséges, az egész földi világtól elismert uralmáról szólhatnak: Izajás ezt írja: „Kelj föl, világosulj meg Jeruzsálem, mert eljött a te világosságod, és az Úr dicsősége fölötted feltámadott. Mert íme, sötétség borítja a földet és homály a népeket; fölötted pedig feltámad az Úr és az ő dicsősége látható benned. És a népek a te világosságodban járnak, és a királyok a neked támadott fényességben. Emeld fel körös-körül szemeidet és lássad; mindezek egybegyűlnek és hozzád jönnek, a te fiaid messzünnen jönnek és leányaid minden oldalról indulnak. Akkor meglátod a bővelkedést, csodálkozik és kitágul szíved, mikor hozzád tér a tenger sokasága és hozzád jő a pogányok ereje. Tevék sokasága borít el téged, Mádián és Éfa gyors tevéi, mind eljőnek Szábából aranyat és tömjént hozván, és az Úrnak dicséretet zengvén.” (Iz 60,1-6)
Vagyis, Izajás csak aranyról és tömjénről beszél, mirháról nem! A mirhát az Újszövetség bölcsei hoznak: a mirha az Újszövetségre, vagyis Krisztus megváltói működésére, szenvedésére és kínhalálára utalnak! Az Egyház ősidők óta így értelmezte a háromkirályok ajándékait: „Az arany mutatja a királyi hatalmat, a tömjén illata a főpapot illeti, és a mirha Krisztus szenvedésének és eltemetésének az előképe. Keleten az arany a király előtt hódolat volt, a tömjén és a mirha az anyának és gyermekének szólt: az egyik jó illatot terjesztett, a másik szerintük a tejképzést segíti elő.”
Izajás nem beszél mirháról, tehát az, akiről ő jövendöl, aki előtt az egész világ meghódol, se nem csecsemő, se nem olyan valaki, akire szenvedés vár – egyértelműen király és főpap, aki előtt mindenki meghajol.
És azok az írásmagyarázók, akik komolyan vették a Bibliát, arról is meg voltak győződve, hogy miután Róma, az új Babilon, a Jelenések könyvében említett kéjnő, örökre elpusztul, az ezeréves birodalom, Jézus királyságának új székhelye Jeruzsálem lesz. Ami pedig Szent Ireneus véleményét támasztja alá: Az igazságosság azt kívánja, hogy mindenki ott kapjon elégtételt, ahol szenvedett: Jézusnak tehát Jeruzsálembe kell dicsőségesen bevonulnia, ott kell először a hódolatot fogadnia.
De nem csak az ószövetségi próféták, hanem maga Jézus is ilyen értelemben beszél a jövőről. Ő maga mondta az emmauszi tanítványoknak: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe? Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak.” (Lk 24,25-27) – Jézus eme szavai, majd nem sokkal később, a búcsúzáskor adott válasza (lásd: Ap Csel 1,6-7), sokkal inkább értelmezhetők úgy, hogy emberként elviselt evilági szenvedése jutalmaként fog egykor emberként ezen a világon dicsőségesen uralkodni. Még azelőtt, hogy végül isteni Bíróként megtartja az Utolsó Ítéletet, és végleg átadja országát Atyjának. Hiszen a mennyben Jézus öröktől fogva és örökké dicsőségben van! Ehhez nem kell, nem kellett volna előbb a földön szenvednie!
Mindezek után a legkevesebb, amit egy hithű katolikusnak meg kell tennie, az az, hogy előveszi a Bibliát, és mindenfajta emberi okoskodás nélkül azt olvassa ki belőle, ami ott le van írva: „Először is azt értsétek meg, hogy az Írásnak egyetlenegy jövendölése sem származik önkényes értelmezésből. Hisz sohasem keletkezett jövendölés emberi akaratból, hanem mindig csak a Szentlélektől sugalmazva beszéltek – Isten megbízottaiként – a szent emberek.” (2 Pét 1,20-21)
És bár ekkor is marad számára sok megmagyarázhatatlan dolog, de legalább ellentmondás nem! Nem kell kicsavarnia Jézus, apostolai és az ószövetségi próféták szavait, hanem amennyit lehet, megért, amit meg nem tud megérteni, azt alázattal elfogad belőlük.
És akkor felfedezi, hogy az ezeréves birodalom valójában tökéletesen illeszkedik (vagy illeszkedhet) Isten terveibe: Miután a látható, intézményes Egyház sem volt elegendő segítség, hogy a megromlott emberiség végre úgy éljen, ahogy Isten megparancsolta neki, utolsó mentsvárként Isten még ennél is nagyobbat, a lehető legnagyobb segítséget küldi: Krisztus nem csak rejtett, de valóságos, látható uralkodását, jelenlétét! Sőt, még ennél is többet: Az ember megromlott, rosszra hajló természetét ugyan még Isten sem teheti semmissé, de legalább megkötözteti a Sátánt, hogy külön természetfeletti csábítója ne lehessen!
További, emberi aggyal logikusnak tűnő érvek az ezeréves birodalom eljövetelének szükségessége mellett:
1. Szent Ireneus írja: Az igazságosság úgy kívánja, hogy ugyanabban a világban, melyben fáradoztak és szenvedtek, a türelemben minden módon kipróbálva, fogják majd türelmük gyümölcseit is learatni. Abban a világban, melyben Isten iránti szeretetük miatt megölték őket, abban lesznek újra élőkké téve is. Ahol szolgaságban sínylődtek, ott fognak uralkodni. Mert Isten a gazdag mindenben, és minden az Övé. Ezért kell ennek a teremtésnek, a régi állapotba visszahelyezve, akadálytalanul az igazaknak szolgálnia.
2. A katolikus Egyház azt tanítja, hogy a túlvilágon nem lesznek többé nemzetek. Ugyanakkor a történelem azt bizonyítja, hogy igenis voltak, vannak olyan népek, melyek többet szenvedtek, mint mások; melyek többet tettek Krisztus országáért, mint mások; melyeknek sokkal jobb földi adottságai voltak, és ezért sokkal jobb körülmények között éltek, mint mások; melyek ezen előnyeiket nem jóra, hanem más nemzetek leigázására használták stb. stb.
Ugyanakkor azonban az Utolsó Ítéletkor Krisztus emberek és nem népek felett fog ítélkezni, embereket büntet a pokollal, vagy jutalmaz a mennyel, ahova azonban népeket mint ilyeneket nem küldhet. Az igazságosság azonban megkívánja, hogy a népek is feleljenek azokért a bűnökért, melyeket közösen követtek el, amelyeket éppen azért követhettek el, mert polgáraik túlnyomó többsége beleegyezett és támogatott! Nos, az ezeréves földi birodalomban erre is alkalom adódhat, mint ahogy arra is, amit Jézus ígért meg apostolainak: „Bizony mondom nektek, ti, akik követtetek, a megújuláskor, amikor az Emberfia dicsőséges trónjára ül, ti is ott ültök majd vele tizenkét trónon és ítélkezni fogtok Izrael tizenkét törzse fölött.” (Mt 12,28)
3. Isten ezzel az új birodalommal egyúttal azt is világosan meg tudja mutatni a romlott emberiségnek, hogy parancsai igenis végrehajthatóak, és mindig is azok voltak! Az Ő országa élhető, működő ország földi körülmények között is!
Ha azonban tovább olvassuk a Jelenések könyvét, akkor ott ezt a megdöbbentő és szomorú jövendölést találjuk: „Amikor eltelik az ezer esztendő, a sátán kiszabadul börtönéből, és útra kel, hogy a föld négy sarkán félrevezesse a népeket, Gógot és Magógot, és harcra toborozza őket. Számuk annyi, mint a tenger fövenye. Felvonultak szerte az egész földön, bekerítették a szentek táborát és a szeretett várost.” (Jel 20,7-9) – Akármennyire is szomorú, megrendítő, sajnos ez a történés nagyonis valószerű: Az ősbűn miatt megromlott emberi természet még a legjobb körülmények között és a legigazságosabb uralkodó alatt is a rosszra hajlik, ha nem veszi tudatosan és folyamatosan igénybe a természetfeletti segítséget. De, szerintem, nem azért lesz egy részük hálátlan, mert „az emberek minden korban langyosakká váltak, ha túl jó soruk volt” (miként ezt a fent említett blog szerzője véli), hanem sokkal inkább az ősbűn mélységes istenellenessége miatt, melyet Jézus egyik példázatában így mutat be: „Polgártársai gyűlölték, ezért követséget küldtek utána és tiltakoztak: Nem akarjuk, hogy királyunk legyen.” (Lk 19,14) Ahogy Jézus első eljövetelekor még csodái láttán sem ismerte el a zsidó nép többsége Isten-voltát, ugyanúgy lesznek olyanok az ezeréves birodalomban is, akik tagadni fogják, hogy királyuk valóban Isten.
Az emberi gőg, hiúság és irigység, ami az ősbűnre csábította Ádámot, ez az, ami nem viseli el, hogy a „Jó” uralkodjon felette, akinek puszta léte is saját kicsinységét tárja nap mint nap szeme elé. Így történik az ezeréves birodalomban is: amint feledésbe megy a nagy tüzet túlélő emberek utódai között, hogy mitől mentette meg őket az Úr, kiönti lelkükben gyilkos mérgét emberi gőgjük. És ahogy János apostol mondta: Júdás is előbb határozta el, hogy elárulja Mesterét, és az ördög csak ezután bújt bele, az emberek elégedetlensége is még abban az időben elkezdődik, amikor a Sátán még láncokban van. Amikor ő kiszabadul, már kész helyzetet talál: Hiszen Jézus ellenségei, a lázadók már annyira megromlottak saját maguktól, hogy csak vezérre várnak, akit követhetnek (és akit aztán később bűnükért felelőssé tehetnek, ha erre szükségük és lehetőségük adódik).
Még az is logikusnak tűnik, hogy Isten csak éppen azért nem dobta már előzőleg az örök tűzre Sátánt, hogy most szabadon engedhesse, hogy ezt a hálátlan, az emberi történelem legistentelenebbnek bizonyult embertömegét – hiszen a látható Fiúisten ellen támadnak – a kísértésével még gonoszabbá tehesse, és így a végső döntő harcra sor kerülhessen, az emberiség evilági történelme a lehető legigazságosabban befejeződhessen.
Karácsony estéjén a www.summorum-pontificum.de blogon megjelent egy cikk: „Adam war kein Apfeldieb – Ádám nem almatolvaj volt” címmel. Ebben a cikkben hivatkozik a szerző Ezekiel könyvének 26-28. fejezeteire, melynek ez a szokásos címe: „Jövendölés Tírusz ellen”. – Ezekiel próféta követte népét a babilóniai fogságba, a könyvében leírt látomásokban ott részesült.
[Tírusz Föníciának Szidon mellett legjelentékenyebb városa volt. Krisztus előtt a 10. században élte fénykorát. Kereskedelmével és gyarmataival (Kr.e. 846-ban alapította Karthágót) uralkodó állást vívott ki magának a Földközi-tengeren és környékén. Először az asszír királyok, majd Nagy Sándor foglalta és pusztította el. A római uralom alatt Szíriához tartozott, és ekkor kereskedelme ismét fellendült. A keresztes háborúk idején erős vár volt, amit a keresztesek 1191-ig meg tudtak tartani. A török uralom ismét nagy hanyatlást hozott, ez és a földrengések a város nagy részét elpusztították.]
Ezekiel Tíruszról szóló jövendölése e tanulmány szempontjából különösen érdekes:
1. Elsőnek a város neve lepi meg az olvasót: ugyanis Tírusz (Tyros) héberül sur, azaz sziklát jelent. Az Újszövetség óta a szikla minden kereszténynek Pétert és Krisztus Egyházát juttatja a katolikusok eszébe.
2. Aztán szinte mindaz, amit Tírusz történetéről elmond: „Emberfia, zengj gyászéneket Tírusz királyáról, és mondd meg neki: Ezt mondja az Úr, az Isten: A tökéletesség példaképe lettél, telve bölcsességgel és tökéletes szépséggel. Az Édenben voltál, az Isten kertjében. Sokfajta drágakő ékesítette ruhádat: karneol, topáz, jáspis, krizolit, ónix, berill, zafir, rubin és smaragd. Csörgő dobjaid és fuvoláid aranyból készültek, ez mind elkészült már a teremtésed napján. Oltalmazó kerub mellé állítottalak, az istenek szent hegyére helyeztelek, tüzes kövek közt járkáltál. Tökéletes voltál teremtésed napjától addig, amíg gonoszságot nem találtam benned. Kiterjedt kereskedést folytattál, s közben gonoszsággal telt meg bensőd és vétkeztél. Levetettelek az istenek hegyéről, és az oltalmazó kerub a tüzes kövek közül romlásba taszított. Szépséged miatt szíved felfuvalkodott. Ékességeddel tönkretetted bölcsességedet. A földre vetettelek, a királyok szeme elé tettelek látványosságul. Tömérdek vétkeddel és becstelen kereskedéseddel meggyaláztad szentélyeidet. Tüzet támasztottam benned, hadd emésszen meg. Hamuvá teszlek a földön mindenki szeme láttára. Azok, akik ismertek a népek közül, mind megborzadtak miattad. Iszonyattá váltál és véged van mindörökre.” (Ez 28,12-19) „Emberfia, mondd meg Tírusz fejedelmének: Ezt mondja az Úr, az Isten: Szíved felfuvalkodott, s azt mondtad: "Isten vagyok, és az Isten trónján ülök a tenger közepén." Noha ember vagy, nem Isten, szívedet mégis Isten szívéhez tetted hasonlóvá.” (Ez 28,2)
Az 1916-ban kiadott Szentírás összefoglalva így magyarázza e látomást: „A szentatyák legtöbbje úgy tekinti a tíruszi király hatalmának és bukásának leírását, mint prófétai előképét Lucifer és pártja [tehát minden követője] egykori dicsőségének és elestének a mennyben és a földön.” – „A kereskedő állam, Tírusz, kezdetben jótékony volt az emberiségre nézve; hajózása által elémozdította a népek között a barátságos közlekedést, megismertette velük az idegen országok terményeit, s ez által őket hálára buzdította a világ jóságos Teremtője iránt. Tírusz kitüntette magát a kereskedelmi becsületességben s a szomszéd izraeliták iránti békeszeretetben is, különösen Dávid és Salamon alatt. Idővel a becsületesség csalássá fajult, a békeszeretet kárörömmé, az erényesség elvetemültséggé, úgy hogy más nemzetekkel való közlekedésük ezekre nézve már nem volt többé jótétemény, hanem erkölcsi romlásra vezető alkalom.”
3. Harmadszor az a nagy hasonlatosság, mely Ezekiel Tírusz pusztulásáról és János apostol Babilon elestéről szóló leírása között található: „Az asszony, akit láttál, az a nagy város, amely a föld királyain uralkodik." Ezután láttam egy másik angyalt, amint alászállt az égből. Nagy hatalma volt, s fénye beragyogta a földet. Teljes erejéből kiáltozott: "Elesett, elesett a nagy Babilon! Ördögök tanyája lett, minden tisztátalan szellem hajléka, minden tisztátalan madár fészke, minden tisztátalan és gyűlöletes állat odúja, mert erkölcstelensége tüzes borából minden nemzet ivott, vele paráználkodtak a föld királyai, és a föld kereskedői meggazdagodtak határtalan fényűzéséből." Egy másik szózatot is hallottam az égből, ez így hangzott: "Én népem, vonuljatok ki onnét, nehogy részetek legyen bűneikben, és benneteket is érjenek csapásaik! Bűneik az eget verik, de az Úr számon tartja gonoszságaikat. … Hisz ezt mondja magában: Királynőként trónolok, nem vagyok özvegy, és nem ismerem a gyászt. Ezért egyetlen napon zúdulnak rá a csapások: halál, gyász, éhség, sőt tűz fogja elhamvasztani, mert hatalmas az Úr, az Isten, aki ítéletet tart fölötte." …” (Jel 17,18; 18,1-17)
Ha a névazonosságot, Tírusz eredeti tökéletességét, majd szíve felfuvalkodását, a népekre hozott erkölcsi romlást tekintjük, az ószövetségi Tírusz, a Jelenések könyvbeli Babilon és a mostani ember-csinálta-egyház között (még a többi próféta látomásaiban leírtaknál is jobban) szembetűnő a hasonlatosság. Ezekiel kifejezetten a tíruszi királyról és nem általában a tírusziakról beszél. János apostol sem a „nagy város” követőiről, hanem kifejezetten magáról a „nagy városról” jövendöl. „Kopár sziklává és hálószárító hellyé teszlek. Nem épülsz fel többé, mert én, az Úr mondtam ezt – mondja az Úr, az Isten.” (Ez 26,14) Isten a prófétáinak adott látomásokban elsősorban mindig a nép vezetőit, királyait fenyegeti meg!
És ha mindemellett még arról sem feledkezünk meg, hogy Jézus ellenségei elsősorban a zsidó főpapok, a papi kaszt tagjai voltak, akik közül senkiről nem olvassuk, hogy megtért volna, és nem a nép, akkor az is rögtön érthetőbbé válik, hogy miért elsősorban az utolsó idők papjai és a mostani ember-csinálta-egyház funkcionáriusai tiltakoznak a legjobban az ezeréves birodalomnak még a gondolata, lehetősége ellen is! És miért ők a leghívebb követői a modern „babiloni királynak” még mai is!
Ahogy a zsidó papok nem fogadták el Jézust a nekik ígért Messiásnak, és az Ószövetség idézeteivel harcoltak ellene és követői ellen, akár még saját pusztulásuk árán is, úgy harcolnak most az ember-csinálta-egyház különböző csoportjaiba tartozó funkcionáriusok a kompromisszumok nélküli katolikus hit ellen, mely magába foglalja Jézus szavainak komolyan vételét, köztük a keresztelés elengedhetetlen szükségességét az üdvösséghez, és az ezeréves birodalom eljövetelét.
Gondoljunk Jeruzsálem pusztulására: a zsidók még akkor sem adták meg magukat, amikor templomuk már égett, és Dávid fellegvárába húzódtak, arra hivatkozva, hogy Jahve nem engedi elpusztulni választott népét, és legalább a legeslegvégső pillanatban megmenti őket. Ugyanígy barikádozzák el magukat az ember-csinálta-egyház érvénytelen szentelésű „papjai” mind az igazságtól, azt hangoztatva, hogy Jézus maga jelentette ki: 1) veletek vagyok a világ végezetéig; 2) a pokol kapui sem vesznek erőt Egyházamon. Bukásuk oka ugyanaz lesz, mint a zsidó papokéé volt: saját személyüket összetévesztik Jézus igazi követőivel, akik nem a holt betűt, hanem a betűk mögötti tartalmat követik: őket Jézus valóban soha nem hagyja el, velük mindig együtt lesz, és ameddig hűségesek, addig azt sem engedi meg, hogy bármilyen eretnekség megtévessze őket.
És az is logikusnak tűnik, hogy Jézus első eljövetele és Egyházának megalapítása után Isten már nem bízza többé földi emberre az üdvtörténet menetének irányítását: azaz nem küld semmilyen prófétát, nem küld semmilyen nagy uralkodót (akiről a különböző blogok szerzői szónokolnak), aki megoldhatná a mostani helyzetet, aki összegyűjthetné Isten nyáját: Megtestesülése után már csak egyedül Jézus építheti fel újra Izrael országát, és valósíthatja meg látható módon Isten országát. Ha tehát az emberiség kap még egy esélyt a megtérésre, akkor ez csakis egy olyan uralom alatt történhet meg, melynek Jézus a királya, nem csak szellemileg, hanem testileg is, láthatóan! És pontosan ez az, amiről János apostol és a Biblia összes prófétája beszél: az ezeréves birodalom.
Feltéve: 2019. január 9.
|