1. Az FSSPX válasza Rómának
(forrás: https://fsspx.de – 2026. február 19.)
Részletek a rendfőnöknek a közösség híveihez intézett leveléből
A rendfőnök február 18-án levélben közölte a főtanács válaszát a dikasztérium prefektusával, amelyet a főtanács öt tagja is ellátott névjegyével, és amelyhez több függeléket is csatolt.
Mivel az ügy a "szentszék" február 12-i közleményével már nyilvánossá vált, helyénvaló, ha a mi levelünknek és csatolmányainak a tartalmát is nyilvánosságra hozzuk, hogy az érdeklődő hívek is megkapják a lehetőséget válaszunk pontos megismerésére.
A rendfőnök az ily módon előállt helyzetet a közösség tagjai és minden hívő imáira bízza. Egyúttal kéri, hogy a rózsafüzér-imádságaikat, valamint a most kezdődő nagyböjti idő áldozatait egészen különösen a "szentatyáért", a szent Egyház javára, és a lelkeknek a július 1-i szertartásokra való méltó felkészülésére ajánlják fel.
Kelt: Menzingen, 2026. február 19.
Az FSSPX főtanácsának válasza a Hittani Dikasztérium prefektusának
Menzingen, 2026. február 18. Hamvazószerda
Eminenciás Uram,
először is köszönetemet fejezem ki Önnek, hogy február 12-én fogadott, valamint, hogy találkozásunk tartalmát nyilvánosságra hozta, mert az a kommunikációban elősegíti a tökéletes átláthatóságot.
Csak üdvözölni tudom a Szentszéknek ma kinyilvánított óhaját egy tanbeli diszkusszió megnyitására – azon egyszerű okból, hogy én magam is ezt javasoltam pont hét évvel ezelőtt egy 2019. január 19-én írt levelemben. Akkor a Dikasztérium nem mutatott valódi érdeklődést egy ilyen eszmecsere iránt azzal a – szóban közölt – megokolással, hogy egy tanbeli megegyezés a Szentszék és a Szent X. Pius Papi Közösség között nem lehetséges.
A közösség oldaláról egy tanbeli diszkusszió kívánatos és hasznos volt – és marad továbbra is. Mert még akkor is, ha nem jutunk egyezségre, egy ilyen találkozó lehetővé teszi a testvéri eszmecserét, egymás jobb megismerését, a saját érvek pontosítását és elmélyítését, valamint annak a szellemiségnek és szándéknak a jobb megértését, melyek a másik fél álláspontja mögött rejlenek, különösen az igazság, a lelkek és az Egyház iránti igaz szeretetét. Ez minden időben mindkét oldal számára érvényes.
Pontosan ez volt nekem is a szándékom 2019-ben, amikor egy ilyen diszkusszióra nyugodt és békés pillanatban tettem javaslatot, ami a párbeszédet a lehetséges kiközösítés nyomása vagy fenyegetése nélkül – ami ma sajnos fennáll – valamivel szabadabbá tehette volna.
Mindazonáltal természetesen örülök a párbeszéd újraindításának, és a 2019-es javaslatomra adott pozitív válasznak. Ugyanakkor intellektuális tisztességből, és Isten és a lelkek iránti papi hűségből sem azt a perspektívát, sem azokat a célokat nem tudom elfogadni, melyek nevében a Dikasztérium a jelenlegi helyzetben a párbeszéd újrafelvételét javasolja, csakúgy, ahogy a július 1-i dátum elhalasztását sem.
Tisztelettel előadom e döntésem okait, melyekhez néhány kiegészítő megjegyzést fogok csatolni.
1. Mind a ketten előre tudjuk, hogy tanbeli síkon nem tudunk megegyezésre jutni, különösen a II. Vatikáni Zsinat óta Róma által követett alapvető irányvonalakat illetően. A közösség részéről ez a nézeteltérés nem egyszerű véleménykülönbségből ered, hanem valódi lelkiismereti konfliktusból, amit az Egyház tradíciójával való törés bizonyossága kelt bennünk. Ez a komplex csomó a legutóbbi pontifikátusok alatt meghozott tanbeli és pasztorális intézkedések miatt sajnos még inkább feloldhatatlanabbá vált.
Ezért én nem látom, hogyan tudna egy közös párbeszéd-procedúra oda vezetni, hogy közösen meg tudjuk határozni, hogy mik jelentenék „a katolikus Egyházzal való teljes közösséghez szükséges minimális követelményeket”, hiszen – ahogy Ön maga is teljes nyíltsággal kijelentette – se a zsinat szövegeit nem lehet korrigálni, se a liturgikus reform legitimitását nem lehet megkérdőjelezni.
2. Ennek a párbeszédnek a II. Vatikáni Zsinat értelmezését kellene tisztáznia. Csakhogy ez már világosan megtörtént a zsinatot követően és a Szentszék zsinat utáni dokumentumaiban. A II. Vatikáni Zsinat nem szabadon értelmezhető szövegek gyűjteményéből áll: Az egymást követő pápák hatvan év óta precíz tanbeli és pasztorális tájékozódás után elfogadták, továbbfejlesztették és alkalmazták őket.
Ez a hivatalos olvasat fejeződik ki például olyan kirívó szövegekben, mint a Redemptor hominis, Ut unum sint, Evangelii gaudium vagy Amoris latitia. Ez manifesztálódik a liturgikus reformban is, a Traditionis custodes által megerősített elvek fényében értelmezve. Mind ezek a dokumentumok azt mutatják, hogy az a tanbeli és pasztorális keret, amelybe a Szentszék ezt a párbeszédet helyezni kívánja, már előre meg van határozva.
3. A javasolt párbeszéd ma olyan körülmények között zajlik, melyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Valójában mi már hét éve várunk pozitív válaszra a 2019-évben elküldött tanbeli eszmecserére tett javaslatunkra. Nem sokkal ezelőtt két levelet is írtunk a Szentatyának: először, hogy kihallgatást kérjünk, másodszor, hogy világosan és illő tisztelettel kifejthessük kívánságainkat és a közösség konkrét helyzetét.
Önök hosszú csend után mégis csak abban a pillanatban javasolják a párbeszéd újrafelvételét, amikor mi a püspökszentelésről kezdünk el beszélni, ami emiatt későnek és feltételekhez kötöttnek tűnik. A párbeszédre kész kinyújtott kezet valójában egy másik kéz kíséri, mely máris kész arra, hogy szankciókat szabjon ki ránk. Közösségünk elszakadásáról, szkizmáról és „súlyos következményekről” beszélnek. Ráadásul ez a fenyegetés most már nyilvános, ami olyan nyomást okoz, amit nehezen lehet a testvéri eszmecsere és a konstruktív párbeszéd iránti őszinte vággyal összeegyeztetni.
4. Ezenfelül számunkra nem tűnik lehetségesnek olyan párbeszédet folytatni, melynek célja „a katolikus Egyházzal való teljes közösséghez szükséges minimális követelmények” definiálása – egészen egyszerűen azért, mert mi erre nem vagyunk illetékesek. Évszázadokon keresztül az Egyházhoz való tartozás kritériumait a Tanítóhivatal rögzítette és definiálta. Amit hinni kellett ahhoz, hogy valaki katolikus lehessen, azt mindig auktoritással tanították, a hagyományhoz való állandó hűséggel.
Ezért nem világos, hogy egyfelől miként képezhetnék ezek a kritériumok egy közös diskurzus tárgyát, másfelől hogyan lehetne ezeket ma addig a pontig újraértékelni, hogy azok többé már ne annak feleljenek meg, amit az Egyház tradíciója mindig tanított, és amit mi, a magunk helyén hűséggel szeretnénk követni.
5. Ha mégis egy olyan párbeszédre törekszünk, amivel a II. Vatikáni Zsinatot illetően eljuthatunk egy olyan tanbeli magyarázathoz, amit a közösség elfogadhatna, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül az ugyanezen okból már eddig megtett fáradozások történelmi precedenseseteit.
Az Ön figyelmét különösen a legújabb ilyen esetre szeretném felhívni: 2009. óta hosszú utat járt be a Szentszék és az FSSPX közötti párbeszéd, ami két éven keresztül különösen intenzív volt, majd ezen idő után, 2017. június 6-ig, alkalomszerűen folytatódott tovább. Mind ezen évek alatt Róma azt próbálta meg elérni, amit most a Dikasztérium javasol.
De mindez drasztikus véget ért a Hittani Kongregáció prefektusának, Müller bíborosnak az egyoldalú döntésével, aki 2017 júniusában a maga részéről ünnepélyesen rögzítette „a katolikus Egyházzal való teljes közösséghez szükséges minimális követelményeket”, amibe az egész zsinat és a zsinat utáni időt explicit belevette. Ez mutatja, hogy egy elegendő higgadtság nélkül kierőszakolt párbeszéd hosszú távon a helyzetet inkább rontani tudja.
Tekintettel közös megállapításunkra, miszerint tanbeli kérdésekben nem juthatunk közös nevezőre, számomra úgy tűnik, hogy az egyetlen pont, amiben megegyezhetünk, az a lelkek és az Egyház iránti felebaráti szeretet.
Mint bíboros és püspök Ön mindenekelőtt pásztor. Engedje meg nekem, hogy e minőségében forduljak Önhöz. A Pius közösség objektív realitás, valóságosan létezik. Az évek során a Legfőbb Pásztorok ezért vették tudomásul a létezését, és ismerték el konkrét és jelentős aktusokkal azon jó értékeket, melyeket kánoni helyzete ellenére létre tudott és tud hozni. Ez az oka annak is, amiért mi ma egymással beszélünk.
Ez a Papi közösség mindössze azt kéri Öntől, hogy továbbra is megtehesse a jót azon lelkek számára, akiknek a szentségeket kiszolgáltatja. Nem kér egyebet, semmilyen privilégiumot, még csak kánoni helyzetének normalizálását sem, ami tekintettel a tanbeli eltérésekre a dolgok jelenlegi állásában úgyis kivitelezhetetlennek tűnik. A közösség nem hagyhatja cserben a lelkeket. A szentelések a tradíció túlélésének rövidtávú szükséglete a szent katolikus Egyház szolgálatában.
Egy pontban megegyezhetünk: egyikünk sem kíván megint sebeket feltépni. Én sem fogom itt mindazt elismételni, amit már XIV. Leó pápának küldött írásunkban kifejtettünk, amiről Ön közvetlenül is értesült. Csak az hangsúlyozom, hogy a jelenlegi helyzetben az egyetlen valóban járható út a felebaráti szeretet útja.
Az elmúlt évtizedben Ferenc pápa és Ön maga is bőségesen kiemelte a „meghallgatás” és a megértés fontosságát a szokásos kereteken kívül eső különleges, komplex és rendkívüli helyzetekben. Ön még a jognak olyan alkalmazását is be kívánta vezetni, ami mindig pásztori, rugalmas és ésszerű, anélkül, hogy azt állítaná, hogy képes mindent jogi automatizmusokkal és előre meghatározott sémákkal megoldani. A közösség ebben a pillanatban nem kér mást Öntől – és ezt sem saját magáért kéri: azokért a lelkekért könyörög, akiket, miként ezt már a Szentatyának megígérte, a római Egyház valódi gyermekeivé akar nevelni.
Végezetül van még egy további pont, amiben szintén megegyezünk, és aminek bátorítania kell bennünket: Az idő, ami minket július 1-től elválaszt, az ima ideje. Ez olyan időszak, amelyben mi a mennytől különleges kegyelemért, és a Szentszéktől megértésért könyörgünk. Én az Ön számára különösen a Szentlelket kérem és – ne fogja ezt fel provokációként – az Ő legszentebb menyasszonyának, minden kegyelmek közvetítőjének a közbenjárását.
Őszintén köszönetet mondok Önnek a figyelemért, amit rám fordított, és azért az érdeklődésért, amit Ön ezzel az üggyel szemben tanúsítani fog.
Eminenciás Uram, fogadja legmélyebb köszönetem és az Úr iránti engedelmességem kinyilvánítását.
Davide Pagliarani, rendfőnök
+ Alfonso de Galarreta, első általános asszisztens
Christian Bouchacourt, második általános asszisztens
+ Bernard Fellay, első, egykori rendfőnök
Franz Schmidberger, második főtanácstag, egykori rendfőnök
I. csatolmány: Pater Pagliarani levele Mgr. Pozzo-nak 2019. január 17-én
II. csatolmány: Szentelés és jurisdictio: A szkizma-vád tarthatatlansága
III. csatolmány: Müller bíboros levele Mgr. Fellay-nek, 2017. június 6-án
Részletek a III. csatolmányból = Müller 2017. június 6-i levele az FSSPX részére
[ez a csatolmány az fsspx.de oldalon már nem elérhető, de a közösség angol nyelvű oldaláról igen]
Bergoglio megbízásából és a Hittani Dikasztérium összes tagjának egyetértésével Müller felsorolta azokat a kikerülhetetlen feltételeket, melyeket az FSSPX-nek a Rómával való teljes közösség eléréséhez teljesítenie kell.
1. Az FSSPX tagjait kötelezni kell a hitvallás 1988-as új változatának az elfogadására. Tehát már nem elegendő csak az 1962-es hitvallást követelni tőlük.
2. Az új doktrinális nyilatkozatnak tartalmaznia kell egy bekezdést, melyben az aláírók kifejezetten elfogadják a II. Vatikáni Zsinat és a zsinatutáni idő tanításait, és e hitvallásokhoz az őket megillető beleegyezésüket kell adniuk.
3. Az FSSPX tagjainak el kell fogadniuk a II. Vatikáni Zsinat utáni liturgikus könyvekben előírt szentmisének és szentségeknek nem csak az érvényességét, hanem a törvényességét is.
Müller ezeket a követeléseket conditio sine qua non, azaz elengedhetetlen feltételekként prezentálta, függetlenül a választott egyházjogi formától. Ezzel csak ugyanazokat a feltételeket ismételte meg, melyeket minden korábbi dialógus is megkövetelt. …
Ezt a megoldást az FSSPX nem fogadta el.
Ez a levél megmutatja, hogy Róma már a kezdetektől fogva olyan konkrét teológiai előírásokat fogalmazott meg, melyek az FSSPX számára eleve elfogadhatatlanok [megalakulásuk, létük, tanításuk értelmét, célját megtagadóak, azokkal nyíltan szembeszállóak] voltak. Ezért számít ez a dokumentum a legfontosabb kontextusokhoz, melyekre a Pius közösség válaszai támaszkodnak.
Müller követeléseinek listája angol nyelven:
1. It is necessary to require members of the Society of Saint Pius X to adhere to the new form of the Professio fidei dating from 1988. Consequently, it is no longer sufficient to ask them to make the Professio fidei of 1962.
2. The new text of the doctrinal declaration must include a paragraph in which the signatories explicitly declare their acceptance of the teachings of the Second Vatican Council and of the post-conciliar period, granting to said doctrinal affirmations the degree of assent due to them.
3. Members of the Society of Saint Pius X must recognise, not only the validity, but also the legitimacy of the Rite of the Holy Mass and the Sacraments, according to the liturgical books promulgated after the Second Vatican Council.
Szerkesztői megjegyzés:
1. Mivel egy hivatalos levélről van szó, hűen követtem a levélíró kifejezéseit: azaz az álklerikusokat művésznevükön szerepeltettem.
2. Miként nyílt levelemből és e honlap számos írásából egyértelműen kiderül, rendkívül károsnak tartom azt az ideológiát = elfogadni és ellenállni –, amit az FSSPX képvisel. Meggyőződésem, hogy az egész modernista-ellenes katolikus tábort ez az ideológia vezette tévútra és osztotta meg, majd tette tönkre.
Pagliarani fenti levelét ennek ellenére mesterműnek tartom: a legmélyebb hódolattól, alázattól csöpögő levele kiválóan alkalmas arra, hogy a benne levő iróniát még jobban kiemelje.
Hajszálpontosan leplezte le az aposztata zsinati szektát: Külön érdekes, ahogy Müller volt prefektust leleplezi, aki mióta Bergoglio kirúgta, a hit harcosaként és védelmezőjeként járja a világot.
Lásd vele kapcsolatban a honlap következő oldalát: Egy főeretnek lesz a Hittani Kongregáció új prefektusa
A porno-"bíboros", és a kirúgott "bíboros" leveleiből a napnál világosabban kiderül, hogy a zsinati szektával semmiféle katolikus párbeszéd nem folytatható, mert ők, mégha valaha tudták is, mára már tökéletesen elfelejtették, hogy mi a katolicizmus. És az is kiderül belőle (amit én például nem tudtam), hogy ez a szekta még a hitvallást is megváltoztatta: már 1962-ben, aztán pláne 1988-ban új hitvallást konstruált és vezetett be,
A tragédia az, hogy ebből az ú. n. tradicionalisták semmi áron nem hajlandók levonni az egyetlen ésszerű tanulságot, nevezetesen, hogy 1958 óta Krisztus szeplőtelen Menyasszonyának, a katolikus Egyháznak nincs pápája.
Mikor 1976-ban a már felfüggesztett Lefebvre Róma határozott tiltakozása ellenére Lille-ben több tízezres tömeg előtt [a híveket a szedisvakantista papok verbuválták össze] mégis "misét" mutatott be, a média hetekig, hónapokig róla beszélt, és kézről kézre adta. Az FSSPX nem utolsósorban ennek az eseménynek köszönheti népszerűségét, sőt magát a létét is. De mára a média már sokkal okosabb, és sokkal irányítottabb: ma már tudják, hogy amit a világ urai nem támogatnak, arról még említést sem szabad tenni. A híres emberek között az a szólás járja, hogy mindegy, mint írnak, mondanak, jót vagy rosszat, a fő, hogy beszéljenek, halljanak rólad. Nos, a szedisvakantisták a világ számára ma már – még 30-40 évvel ezelőtt nem így volt – egyszerűen nem léteznek. – Ez a fő oka annak, hogy az ú. n. tradicionalisták képtelenek szembenézni az igazsággal, és levonni belőle az egyetlen lehetséges konzekvenciát.
Feltéve: 2026. február 21.
|