|
„Köszönöm Uram, hogy elvevéd tőlem mindazt, mit a világ javaknak nevez” Részlet Herczeg Ferenc Pro Libertate! című regényéből
Az égbolt ma ünnepi kedvében volt: a nap sugárküllői aranyszegélyű felhőkből óriás diadalívet formáltak a tenger fölött.
Zűrzavaros földi életének csak akkor találja meg értelmét, ha belenyugszik a gondolatba, hogy ő mindig csak eszköz volt felsőbb hatalmak szolgálatában. Ő, a háborúk fejedelme, a nagy lázadó, sohasem volt harcos természet. Ha az ő óhaja teljesül, akkor már neuhausi kisdiák korában kitér az élet elől. Egy felsőbb parancsszó azonban vezért és harcost csinált belőle. Kard volt a Szabadság Istenének a kezében.
A fejedelem lelke tiszta volt; a nép és a szabadság szeretete adta kezébe a fegyvert. Igaz, hogy önzetlenségének álarca alatt jó ideig ott lappangott az ő emberi becsvágya. Hős akart lenni, egy nemzet szabadítója, akinek önzetlenségéről egykor majd krónikák regélnek, költők dalolnak. De már ez is elmúlt tőle, amióta megátkozta és megbélyegezte a magyar törvényhozás. … Visszabicegett az íróasztalához, kezébe vette a tollat, és a kézirat fölé hajolt. Végrendelete volt. Két napja dolgozott már rajta. Most folytatta az írást: |
| „Köszönöm Teneked, Uram, hogy elvevéd tőlem a fejedelemséget s mindazt, mit a világ javaknak nevez – és hogy meglátogattál mindennemű szomorúságokkal, ellenkezésekkel, üldöztetésekkel, gyaláztatásokkal, rágalmaztatásokkal, melyeket a világ nagyjaitól szenvedtem. Mindenekfölött pedig hálákat adok neked, hogy oly erős ragaszkodást adtál belém állásom kötelességeihez, hogy elhagyván a csendes és nyugodalmas élet édességeit, lelkemmel és természetes büszkeségemmel annyira ellenkező országba eljöjjek, mert itt adtál nekem alkalmat arra, hogy büszkeségemet megtörjem, hogy lemondjak az emberi elme hiú számításairól, a véges ész tanácsairól és a földi hatalmakban való bizodalomról. És ne vessem másba reményemet, mint a Gondviselés könyörületes vezérlésébe, hogy csak azt akarjam, amit Te, Atyám, akarsz!” |
|
Megint letette a tollat. Tenyerébe támasztotta állát, és az ablak felé nézett. Odakünn már eltűnt az égi diadalív. Sötét esti felhők takarták a láthatárt. A szobára is homály borult. Itt volt az éjszaka, a csend, a nyugalom.
„Isten rendelésiben nincsen haszontalanság, mert ő mindent a maga dicsőségire rendel” Mikes Kelemen "nagynénjének" írt utolsó, 207. levele Törökországból Rodostó, 20. decembris 1758.
Kedves néném, nemcsak mi, hanem az egész emberi nemzet olyan, mint a halálra ítéltetett rabok, akik nem tudják, mikor viszik ki a halálra. A mi sorsunk éppen olyan. Mennyi urakot, nemesembereket temettünk már el, kit egy, kit más esztendőben, úgyannyira, hogy már csak ketten maradtunk volt Zay úrral. Az Isten azt is kivevé a bujdosásból 22 octobris. Már most egyedül maradtam a bujdosók közül, és nem mondhatom, mint eddig, hogy hadd vigyék ki ezt vagy amazt előre, mert egyedül maradván, nekem kell kimennem az áldozatra.
Micsodás a világ! Mennyi változáson mentem már által, de az Istennek gondviselése mindenkor velem volt és vagyon mindnyájunkkal. Egész predikációt csinálhatnék a siralomnak völgyében lévő változó életünkről, amely változást mindaddig próbáljuk, valamég az örömnek hegyére nem megyünk.
Az első levelemet, amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig hatvankilencedikbe írom; ebből kiveszek 17 esztendőt, a többit haszontalan bujdosásba töltöttem. A haszontalant nem kelletett volna mondanom, mert az Isten rendelésiben nincsen haszontalanság, mert ő mindent a maga dicsőségire rendel. Arra kell tehát vigyáznunk, hogy mi is arra fordítsuk, és úgy minden irántunk való rendelése üdvességünkre válik. Ne kívánjunk tehát egyebet az Isten akaratjánál. Kérjük az üdvességes életet, a jó halált és az üdvességet, és azután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól.
|
vissza