Omnia ad maiorem Dei gloriam! – Mindent Isten nagyobb dicsőségére!
Per Mariam ad Jesum!

„Isten rendelésiben nincsen haszontalanság, mert ő mindent a maga dicsőségire rendel”


1.
„Köszönöm Uram, hogy elvevéd tőlem mindazt, mit a világ javaknak nevez”
Részlet
Herczeg Ferenc Pro Libertate!
című regényéből

Az égbolt ma ünnepi kedvében volt: a nap sugárküllői aranyszegélyű felhőkből óriás diadalívet formáltak a tenger fölött.
     Rákóczi fejedelem nehézkesen fölemelkedett íróasztala mellől – a csúz ma megint a lábába nyilallt –, lassan az ablakhoz bicegett, és sokáig elnézte a naplementét.
     Az ő lelkében is ünnep volt. Megint érezte a nagyszerű és félelmetes vonzerőt, mely ismeretlen régiókból áradt feléje, és szédítő magasságokba emelte lelkét.
     Valahányszor ez a titokzatos hatalom megragadta, az mindig a számonkérés napja volt. Úgy rémlett neki, hogy abból a távolságból, ahol ő most áll, át tudja tekinteni életének kanyargós útjait.

Zűrzavaros földi életének csak akkor találja meg értelmét, ha belenyugszik a gondolatba, hogy ő mindig csak eszköz volt felsőbb hatalmak szolgálatában. Ő, a háborúk fejedelme, a nagy lázadó, sohasem volt harcos természet. Ha az ő óhaja teljesül, akkor már neuhausi kisdiák korában kitér az élet elől. Egy felsőbb parancsszó azonban vezért és harcost csinált belőle. Kard volt a Szabadság Istenének a kezében.
     Fájdalmas balsikerek és lealázások láncolata volt az ő harca. De most, hogy csoda módon megtisztult a látása, világosan megérti, hogy ő csak egyike volt azoknak az erőknek, melyeket a Gondviselés munkába állít, hogy megérlelje a jövendőt. A császár volt a másik, ő az egyik fogaskerék, és miközben egymásba martak, előttük ismeretlen célok szolgálatában dolgoztak. Mindegyikük azt hitte, markában tartja az igazságot, de az egyiküké sem volt, hanem csillagok elérhetetlen magasságából mosolygott le reájuk.
     De miféle diadalt is harcolhat ki magának halandó ember? Győztes az marad az élet porondján, aki le tudja győzni önmagát.

A fejedelem lelke tiszta volt; a nép és a szabadság szeretete adta kezébe a fegyvert. Igaz, hogy önzetlenségének álarca alatt jó ideig ott lappangott az ő emberi becsvágya. Hős akart lenni, egy nemzet szabadítója, akinek önzetlenségéről egykor majd krónikák regélnek, költők dalolnak. De már ez is elmúlt tőle, amióta megátkozta és megbélyegezte a magyar törvényhozás.
     Megértette, hogy neki égnie és olvadnia kellett minden földi pokol tüzében, hogy megtisztuljon a salaktól. Most már ott tartott, hogy örülni tudott a balsikereinek és szenvedéseinek, mert ezek lefosztottak róla minden büszkeséget és önzést. Most már nem félt semmitől, nem vágyódott semmire, nem remélt semmit, és ezzel fölemelkedett a legmagasabb régiókba, ahová halandó ember egyáltalán emelkedhetik: föléje emelkedett a saját sorsának!

… Visszabicegett az íróasztalához, kezébe vette a tollat, és a kézirat fölé hajolt. Végrendelete volt. Két napja dolgozott már rajta. Most folytatta az írást:

„Köszönöm Teneked, Uram, hogy elvevéd tőlem a fejedelemséget s mindazt, mit a világ javaknak nevez – és hogy meglátogattál mindennemű szomorúságokkal, ellenkezésekkel, üldöztetésekkel, gyaláztatásokkal, rágalmaztatásokkal, melyeket a világ nagyjaitól szenvedtem. Mindenekfölött pedig hálákat adok neked, hogy oly erős ragaszkodást adtál belém állásom kötelességeihez, hogy elhagyván a csendes és nyugodalmas élet édességeit, lelkemmel és természetes büszkeségemmel annyira ellenkező országba eljöjjek, mert itt adtál nekem alkalmat arra, hogy büszkeségemet megtörjem, hogy lemondjak az emberi elme hiú számításairól, a véges ész tanácsairól és a földi hatalmakban való bizodalomról. És ne vessem másba reményemet, mint a Gondviselés könyörületes vezérlésébe, hogy csak azt akarjam, amit Te, Atyám, akarsz!”
Megint letette a tollat. Tenyerébe támasztotta állát, és az ablak felé nézett.
Odakünn már eltűnt az égi diadalív. Sötét esti felhők takarták a láthatárt. A szobára is homály borult. Itt volt az éjszaka, a csend, a nyugalom.



2.
„Isten rendelésiben nincsen haszontalanság, mert ő mindent a maga dicsőségire rendel”
Mikes Kelemen
"nagynénjének" írt utolsó, 207. levele Törökországból
Rodostó, 20. decembris 1758.

Kedves néném, nemcsak mi, hanem az egész emberi nemzet olyan, mint a halálra ítéltetett rabok, akik nem tudják, mikor viszik ki a halálra. A mi sorsunk éppen olyan. Mennyi urakot, nemesembereket temettünk már el, kit egy, kit más esztendőben, úgyannyira, hogy már csak ketten maradtunk volt Zay úrral. Az Isten azt is kivevé a bujdosásból 22 octobris. Már most egyedül maradtam a bujdosók közül, és nem mondhatom, mint eddig, hogy hadd vigyék ki ezt vagy amazt előre, mert egyedül maradván, nekem kell kimennem az áldozatra.
     A Csáki úr halála után Zay urat tette volt a porta a magyarok fejévé, akik ebben az országban vannak a császár protectiója alatt. Halála után a portára kelletett mennem, hogy hírré adjam halálát. A szokás szerént engemet tettek básbuggá, mert azt jó megtudni, hogy akik ebben az országba az öreg Rákóczival jöttünk, azok közül csak én maradtam, hanem akik most velem vannak, azok újak.

Micsodás a világ! Mennyi változáson mentem már által, de az Istennek gondviselése mindenkor velem volt és vagyon mindnyájunkkal. Egész predikációt csinálhatnék a siralomnak völgyében lévő változó életünkről, amely változást mindaddig próbáljuk, valamég az örömnek hegyére nem megyünk.
     Vagyon immár egynehány napja, hogy ide visszáérkeztem. Mit rendel az Úr ezután felőlem, az ő kezében vagyok, hanem azt tudom, hogy a pornak porrá kell lenni, és boldog az, aki nem az Úrnak, hanem az Úrba hal meg. Annyi hosszas bujdosásom után kell-é mást kívánnom annál a boldogságnál.

Az első levelemet, amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig hatvankilencedikbe írom; ebből kiveszek 17 esztendőt, a többit haszontalan bujdosásba töltöttem. A haszontalant nem kelletett volna mondanom, mert az Isten rendelésiben nincsen haszontalanság, mert ő mindent a maga dicsőségire rendel. Arra kell tehát vigyáznunk, hogy mi is arra fordítsuk, és úgy minden irántunk való rendelése üdvességünkre válik. Ne kívánjunk tehát egyebet az Isten akaratjánál. Kérjük az üdvességes életet, a jó halált és az üdvességet, és azután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól.
     Amen.


Feltéve: 2026. október 21.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA