„Irtózzál a sikertől!”

A gőg és a tudás megfojtja a lelket
Az alázatosság termékenyíti meg a lelket a kegyelemnek

Részletek
Pakocs Károly: Lélek-zuhanás
című, 1928-ban megjelent könyvéből

[Pakocs Károly (1892-1966), a lenti írások szerzője, katolikus pap volt Erdélyben, aki irodalmi tevékenységet is folytatott, verseket és regényeket írt.
     Teológiai tanulmányait Budapesten a Központi Papnevelő Intézetben végezte. 1915-ben szentelték pappá, ugyanebben az évben doktorált. Lelkészi pályáját Máramarosszigeten kezdte; 1920-ban teológiai tanár, 1921-től püspöki titkár, 1926-tól püspöki irodaigazgató, 1937-től kanonok.
     A második bécsi döntés után Márton Áron gyulafehérvári püspök őt nevezte ki vikáriusának, de nem sokkalkésőbb Scheffler János szatmári püspök helynöke lett. Scheffler püspök állami felfüggesztését követően ő írta alá a püspök intézkedéseit, a püspökség okiratait, mert az egyházmegye vezetését a püspök csak vikáriusain keresztül gyakorolhatta.
     A Vatikánnal való kapcsolattartás miatt 1949. december 17. és 1950. október 15. között letartóztatásban volt. A román kormány 1951 őszén teológiai tanárnak nevezte ki az állam által egyedülinek elismert római katolikus egyházmegye székhelyén, Gyulafehérváron létesített teológiai főiskolára, melynek 1956-ig dékánja is volt.
     Ezután a jászvásári teológián tanított, de 1957-ben koholt vádak alapján újra börtönbe került, ahonnan csak 1963-ban szabadult. Ezt követően a Bukarest melletti Popesti-Leorden-i apácakolostor lelkésze volt. 1966 nyarán újra letartóztatták, és súlyosan bántalmazták, aminek a következtében 1966. október 22-én Popeşti- Leordeniben elhunyt.

Az itt következő részletek az eredeti magyar szöveget a német kiadás kibővített szövegével együtt közli. A német kiadás „Im Schatten Luzifers” – „Lucifer árnyékában” címmel 1975-ben jelent meg P. Leopold Bertsche értő és gondos fordításában, egyes helyek kibővítésével.]



1.
„Veszedelmes a tudás, ha nem párosul alázatossággal”
(történik IV. Jenő pápasága idején 1437. körül a Lateránban)

     – Ezek a tudósok! – szólt a pápa fejét csóválva. – Boldogtalan tudósok! Veszedelmes a tudás, ha nem párosul alázatossággal. A gőg könnyen ellenáll Isten kegyelmének.
Cesarini Julián bíboros bólintott.
     – Igen, Szentséges Atyám, elborzadtam annak a kevélységnek a láttára, mely a hittudósok legtöbbjéből beszélt, nem meglepő hát, hogy milyen téves eredményekre jutottak. Nem csodálom, hogy Isten előtt oly gyűlöletes volt a gőg.
     – Minél tovább élek, annál jobban csodálom Assisi Szent Ferenc bölcsességét, mellyel fiait a tudás veszedelmétől óvta – szőtte tovább Julián gondolatát a pápa.
     – Ha Szentséged Bázelben lett volna, szomorúan tapasztalta volna, hogyan zavarja meg a szertelen tudás és a konok elbizakodottság a legélesebb elméket is. A hitről letért elme elbolyongásait szemléltem ott tehetetlenül. Sokuknál figyeltem meg, hogy nem az igazság érdekli őket, hanem csak az, hogy modernnek hassanak, még akkor is, ha elméleteik az Evangéliumok irányvonalaival súlyosan ellenkeznek.

A pápa az ablak felé figyelt. Trombitaszó ütötte meg a fülét.
     – Mi az? – kérdezte.
     – Esti őrváltás – felelte a bíboros – talán mennék én is már.
     – Maradj még, testvér! – marasztalta őt a pápa – oly nehéz néha egyedül lennem. Beszélgessünk. Cesarini Julián szívesen maradt. Érezte, hogy Cirenei Simon feladatát teljesíti a Kereszthordozó földi utódja mellett.

A pápa visszatért a bázeli zsinat hittudósaira.
     – Ennek a kornak súlyos tévedése, hogy a tudást hajszolja tűzön-vízen át, sokan bálványként tekintenek a tudományokra, amiknek gondolkozás nélkül mindent hajlandók feláldozni. Pedig akármilyen jelentősek is az igazi tudományos vívmányok, olyan esztelenség nekik az elsőséget elismerni és átengedni. Milyen szomorú, mikor még a teológusok sem ismerik el a vallási értékek fölényét a tudomány felett! Ez a kor ír, okoskodik, de egyet elfelejt: az alázatot, ami egyedül vezethet igazi reformhoz. És azt, ami csak az alázatosság alapján emelkedhetik diadalmasan az ég felé: az életszentséget. Ma a szellem megfojtja a lelket. Ó, ha ez a tudós-sereg Krisztus alázatával szállna a hitigazságok mélyébe, sohase tudná tévesen értelmezni az Úrnak Szent Péterhez, és senki máshoz intézett szavait: „Te Péter vagy, és erre a kősziklára fogom építeni egyházamat.” De hova fog a javíthatatlanok gőgje még vezetni, akik állítólag minden tabutól és minden hagyományos kötöttségtől megszabadultak? Hova, milyen messzire téríti még el az Evangéliumtól az embereket a gőg?
A pápa arca e szavaknál még egy árnyalattal borúsabb lett.



2.
„Holt léleknek nem használ az erő”
(történik 1448. körül Assisiben a ferences kolostorban)

A páterek közül többen ismerték Jusztinuszt. Egyesek az újoncévekben, mások pedig a firenzei kolostorban voltak vele együtt, vagy átutaztukban találkoztak vele. Lelki nagyságáról sokat hallottak, példáján sokszor épültek. De senki sem érezte annyira Jusztinusz tettének szörnyűségét, mint Lázár. Hányszor volt tanúja annak a lelki erőfeszítésnek, mellyel Cézár Jusztinusszá formálta magát! Hányszor látott bele abba a hatalmas szellembe, mely úgy tudott merengeni Istenen, mint menyasszony a vőlegényen! Hányszor látta őt imában önfeledten elmerülve! Szinte most is hallotta még prédikációit, melyeken föllángoltak a lelkek, megindultak a tömegek, lesújtva bűnbánatot tartottak, vagy fölemelve hálálkodtak az égnek. És most? Hihetetlenül szörnyű volt csak a gondolat is, hogy ez megtörténhetett. Sokszor hitte, hogy rémeket lát, vagy álmodik. De a kolostori csend, a gyász, a folytonos böjt szüntelen eléje állította a szörnyű valót: Jusztinusz testvérgyilkos lett, mint Káin: Jusztinusz gonosztevő, földönfutó, boldogtalan.

Hogy lehiggadt első izgalma, eszébe jutott Lőrinc páter, az egyetlen lélek, ki Jusztinuszból kisejtette a jövőt. Mintha most is látta volna halódó jóakaróját, és folytatta volna vele utolsó beszélgetését. Igen, ő mondta: Hogy is mondta? „Irtózzál a sikertől!” Ezt tanácsolta neki utoljára. És mit is mondott még? „Megvallom neked: a szokatlan siker, mely Jusztinusz nevét szárnyra kapta, balsejtelemmel tölt el engem.” Ez volt hát az öreg Lőrinc páter balsejtelme. És még egy tanácsot adott az öreg: „Imádkozzál érte!”
     Ő eddig is sokat imádkozott érte, és Jusztinuszért sokan imádkoztak, mert sokan voltak hálásak neki a lelkükért. Mégis! Annyi imádság és annyi kegyelem ellenére Jusztinusz lelke odavan. Lázárnak az imádság erejében való bizalma megrendült.
     Valahányszor imádkozott, mindig vigasztalanul tért vissza cellájába. Jusztinusz miatt nem bírt a régi bizalomra melegedni Isten iránt. „Ha Jusztinuszon nem segített, kin segít az ima?”, kérdezte belsejében valaki. Mindjobban elhatalmasodott lelkén a szárazság. Imái érthetetlenül üreseknek és céltalanoknak tűntek föl előtte. Lelkén, mint a Danaida-hordón, nyomtalanul ment át az imádság. Bár sohasem hagyta abban a szabály-parancsolta lelkigyakorlatokat; nem használt. Érezte, hogy nem sokáig bírja így el a lelkét. Ezért felkeresett egy idősebb, érett, mélyérzésű, tisztalelkű pátert, hogy feltárja előtte lelki szorultságát.

     – Atyám, nem tudom, mi van velem, de Jusztinusz végzete kiölte belőlem az ima erejében való bizalmamat. Végtelenül sivárnak érzem lelkemet.
     – Nem értem az összefüggést Jusztinusz végzete és az imádság ereje között – szólt a páter összehúzva szemöldökét.
     – Az összefüggés, atyám? – szólt Lázár gondolkozva – az összefüggés ez volna: Én Jusztinusszal egy percben léptem a szerzetbe, együtt nevelkedtünk. Hosszú időn át szemléltem csodálatos lelki életét, az ima és az önmegtagadás hőse volt. Mindenki szentnek ismerte, tisztelte. Megszámlálhatatlanul sok lélek gondolt hálával reá, és bizonyára imádkozott is érte hálából azokért a gyújtó szavakért, amelyekkel Istenhez visszairányította őket. Egyszóval láttam magam előtt egy imádságos lelket, akiért mások is imádkoztak, aki mégis elbukott, és méghozzá mily szörnyűségesen! Ez a gondolat kínoz szüntelen és öldösi bennem a lelket. Hova lett Jusztinusz esetében az ima ereje?

A páter arcán alig észrevehető mosoly-árny futott át. Öreg-nyugalommal kezdte a szót:
     – Nos testvér, megnyugtatlak, hogy valamit figyelmen kívül hagytál. Ne az ima erőtlenségét vedd észre ebben az esetben, hanem a kevélységet, mely megöli a lelket. Holt léleknek pedig nem használ semmilyen erő. Nézd a téli nádast. Ugyanaz a nap löveli tövére sugarát, mint tavasszal, mégsem zöldel a nád, mert a jég felfogja melegét. A gőg a lélek jégkérge: föloszlatja a kegyelem erejét, mielőtt az termékenyítő erejével a lelket elérhetné.

Az öreg ferences rövid szünetet tartott, mintha előbb ki akarta volna próbálni szavainak hatását. Majd újra elmosolyodott. Lázár megértette őt, de nem bírt belenyugodni szavaiba.
     – De, atyám, nemde a jeget is megolvasztja a nap? Miért nem oszlatja el hát lelkéről a gőgöt mások imája és a kegyelem?
A páter gyakorlott elméje tüstént készen volt a válasszal.
     – Mert a kevélység a hidegség régióiból nő ki, tehát már a lélek gyökerét megrontja. Ha a jég a nád gyökérével egy mélységből nőne ki, nem volna soha zöldülés, virágzás. A föld mélyében is kell melegségnek lennie, hogy az ég felől sugárzó meleggel találkozhasson, és életet fejleszthessen. A lélekből, a lélek gyökeréből kell feltörnie a hajlandóságnak, a vágynak, a kegyelem melege iránti szomjúságnak. Ez a belső hajlandóság hiányzik a gőgös lélekből, azért szikrázik vissza róla a kegyelem. Érted, testvér?
     – Értem, atyám –felelt Lázár, és menni akart, hogy ezen a gondolaton eltűnődjék a cella magányában. Az öreg páter marasztalta.
     – Még valami jutott eszembe, Lázár. Alkalmazd csak önmagadra ellenvetésedet. Mit érzesz: tudtál-e te valamikor olyan elmerülve imádkozni, mint Jusztinusz?
     – Bizonyára nem! – felelt Lázár halogatás nélkül.
     – És térítettél-e te meg annyi lelket, mint boldogtalan társad?
     – Semmi esetre sem! – szólt Lázár.
     – Tehát hálából imádkoznak-e érted annyian, amennyien elgondolásod szerint Jusztinuszért imádkoznak?
     – Bizonyára nem!
     – Nos látod, Lázár, én is ugyanezt vallhatom be magamról. Mi nem részesültünk annyi természetfölötti adományban, mint ő. Mi a lelki életnek feltűnés nélkül dolgozó munkásai vagyunk. De nem gyilkoltunk. És nem is fogunk ilyet tenni, ha semmiségünknek folytonos tudatában éljük életünket. Alázatosság! Alázatosság! Ez hozza le az isteni kegyelmet. Az alázatosság termékenyíti meg a lelket a kegyelemnek. Aki elfogadja kicsiségét, az azon nagysághoz törhet fel, melyet egyedül Isten adhat. Mennél jobban bemerít bennünket az Úr saját kicsinységünk mélységeibe, annál hatékonyabban leszünk képesek az Ő útját előkészíteni. A Szentlélek az alázat mezejére, minden legelő legjobbikára akar bennünket vezetni. Ehhez azonban arra van szükség, hogy természetünk adottságait a „semminek számítani” akarásának a hamujával fedjük be; hogy Isten adományait hódolatteljes hallgatásba rejtsük; hogy lehetőleg árnyékba helyezzük azt a fényt, ami bensőnkből sugárzik; és hogy teljes ismeretlenségbe merüljünk – sőt: hogy a megaláztatások harmatja után szomjazzunk.

Lázárt teljesen meggyőzte öreg társa okoskodása. Hálásan térdelt áldásért lábai elé.
     De tapasztalt és tisztán látó szerzetestársának gondolatai az alázatról még sokáig foglalkoztatták. Kétségtelen, hogy Jusztinusz páternek mély alázatra lett volna szüksége, hogy képességeinek egész súlyát elbírhassa. Az embernek lehajtott fővel kell az Istennek tetsző élet csúcsaira vezető lépcsőkön járnia, hogy ne veszítse el lába alól a talajt. – „Szegény Jusztinusz, te ahelyett, hogy lefele néztél volna, mindig nagyon magasra tekintettél. Ez volt a te végzeted.”

Lázár páter hirtelen megértette Szent Ágoston szavait is: „Azok tetszenek Istennek, akik nem tetszenek maguknak.” Felfogta végre, hogy Isten az ember nyomorúságát akarja kegyelme trónusává alakítani. Óriási örömet szerzett neki annak felfedezése, hogy minden, ami számunkra életünk során reménytelennek tűnik, valójában csak annak háttere, amin Krisztus kegyelmének ereje bennünk meg akar dicsőülni. Innen nézve az élet sebeiben rejlenek a mi igazi jövőbeli kilátásaink. Csak mernünk kell Isten terveiben vakon bíznunk. Akkor mindaz, ami számunkra az életben esztelenségnek és képtelenségnek tűnik, színtiszta értelemmé és fénnyé változik át. Az élet sebei, bármik legyenek is ezek, kegyelemmé változnak, mert Isten ereje a mi gyengeségünkben teljesedik ki.

Lázár ekkor értette meg, hogy az ördög miért gyűlöli annyira az alázatosságot. Mert ebben van a gyengék legyőzhetetlen hatalma!


Feltéve: 2025. október 23.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA