Részletek Consilia Maria Lakotta
Klauzúra – Tilos a belépés!
című regényéből
[A szerkesztő előszava:
Consilia Maria Lakotta (1920-1998) német író, újságíró, aki – különösen pályája kezdetén, még a "zsinat" előtt – számos katolikus regényt jelentetett meg. Legismertebb, 1958-ban kiadott történelmi regényének címe: Kein Weihrauch für Caesar (kb. Nincs tömjén a cézár számára), ami Xanteni Szent Viktor és társainak a vértanúságáról szól. Másik nagyon ismert katolikus műve az első ízben 1962-ben megjelent Klausur – Eintritt verboten! (Klauzúra – Tilos a belépés!) című könyve. Ebből a könyvből következik alább néhány részlet.
A regény története: Egy amerikai női magazin újságírónőjét főnöke azzal bízza meg, hogy derítse ki, mi késztette az egyik világhíres fiatal hollywoodi filmszínésznőt arra, hogy sikerei csúcsán otthagyja a filmezést, hátat fordítson a világnak és bevonuljon egy kolostorba. Az újságírónő ír katolikus családból származik, így nem kelt nagy feltűnést, ha a világ úgy tudja, hogy néhány hétre, vagy hónapra, lelkigyakorlatra elvonul egy kolostorba.
De az újságírónő csak úgy juthat hozzá az információkhoz, ha maga is jelöltnek adja ki magát. Úgy tervezi, hogyha már elegendő adatot szerzett, otthagyja a kolostort, hiszen ezt mint próbaidős jelölt, bármikor minden magyarázkodás nélkül megteheti.
A kolostorban sokáig nem ismeri fel a volt színésznőt, egy másik nővért néz a filmdívának, így arról próbál adatokat gyűjteni. Közben azonban egyre jobban megismeri és megszereti a szerzetesi életet, így az első év végén már igazi hivatásból dönt úgy, hogy véglegesen a kolostorban marad.
Ami ebben a történetben nagyon szomorú, az az, hogy Consilia Maria Lakotta katolikus könyveit elég sok nyelvre lefordították, köztük lengyelre és csehre is, de magyarra egyiket sem. Ez is beleillik abba a végtelenül szomorú képbe, mely a magyarországi katolikus életet az elmúlt 100 évben jellemzi: Talán ennek a könyvnek a sorsa is szerepet játszik abban, hogy Lengyel- és Csehországban ma is vannak érvényesen felszentelt papok, akik érvényes szentmiséket mutatnak be, míg Magyarországon egy ilyen sincs. Az ilyen értékes katolikus könyvek nagy mértékben hozzájárulhatnak az igaz katolikus lelkület megszerzéséhez és fenntartásához, és – a mostani helyzet azt bizonyítja –, hogy ezt az említett országokban, ellentétben Magyarországgal, fel is ismerték.]
76-77. oldal
Egy prédikációt kora reggel éhgyomorra meghallgatni, ez ugyan már Chicago-ban is előfordult velem, hiszen nem éltem úgy, mint a modern pogány lányok, hanem ír hűséggel teljesítettem vallási kötelességeimet, de Pater Donatus nem csak egyszerűen prédikált, hanem komoly lelkigyakorlatot tartott. Hatalmasan és súlyosan állt ott, kezeit mellén keresztbefonva, mint a hit egyik rendíthetetlen sziklája – csak sajnos tekintet nélkül a félig alvó szerzetesjelöltekre és az én egyre jobban elfehéredő orromra.
A páter megrendítő beszédet tartott az isteni Gondviselés felfoghatatlan útjairól: ami mindent tud, mindent lát, mindent elrendez. Arról beszélt, hogy az ember összes tervével és összes makacsságával, önfejűségével sem képes semmit Isten eredeti tervén elrontani. Isten minden embert előbb vagy utóbb arra a pályára vezeti vissza, amit Ő a kezdetek óta kijelölt a számára.
Isten semmilyen módon nem lehet megtéveszteni se terveinkkel, se tetteinkkel kapcsolatban. Isten egy napon minden egyes emberi szív indítékát és mélységét szuverén nyugalommal és higgadtsággal fogja feltárni.
Érthető, hogy e szavak nem voltak rám jó hatással. A páter még egy meglepetés-szünetet sem tartott, amikor én a szomszédom karjába szédültem. …
233-234. oldal
„Akit az Úristen meg akar vizsgálni, azt spirituálisnak küldi egy apácakolostorba”, mondta Pater Donatus bosszankodva. „Maga már a harmadik ma, aki azt közli velem, hogy el akarják küldeni. Ez olyan, mint egy járványos őrület. Se Gratia nővért nem fogják elküldeni azért, mert szívbeteg, se Mary Clara nővért azért, mert szokatlanul önfejű – és abban is biztos vagyok, hogy maga is maradni fog.”
„Pater Donatus”, dadogtam, „nálam más a helyzet. Én – én egy áruló vagyok – igen, tényleg.”
És hirtelen ott térdeltem előtte a földön, és zokogtam. Amikor spirituálisunk ennyi drámaiság után végre magához tért, mogorván szabadította ki szerzetesi ruháját a kezeimből.
„Nővér, ön félreismeri a skapuláré rendeltetését. Ez nem arra való, hogy a novíciusok könnyeit felszárítsa.”
A látogató-székbe tessékelt, majd óvatosan kisimította a ruháját, kényelmesen helyet foglalt, és megvárta, amíg újra képes vagyok értelmes mondatokban beszélni. Ekkor elmeséltem neki az egész könnyelmű vállalkozásomat; nem túl választékosan és világosan kifejezve magamat. Mégis mindent megértett, ami bizonyította rátermettségét az apácák lelki vezetői tisztére.
Végre le tudtam szárítani a könnyeimet, mert megtaláltam a zsebkendőmet. Pater Donatus egyetlen kérdést tett fel:
„Ha mindezek ellenére hajlandók lennének önt itt tartani – akkor itt akarna maradni?”
A lélek mélyéből, mely még számunkra is ismeretlen, spontán jött a válaszom:
„Igen, szíves örömest, Pater Donatus. Talán – talán mégis van szerzetesi hivatásom – egész biztosan így gondolom.”
„Úgy, és miből következtet erre?
Lehajtottam a fejemet.
„Olyan – olyan boldog vagyok itt.”
„Tipikus női válasz”, mosolygott Pater Donatus. „Ez a boldogság azonban noviciátusa alatt jelentősen megváltozhat. Talán szigorúbbak lesznek magával, mint a többiekkel, olyan munkákat osztanak magára, melyek mélységesen visszataszítják, hogy próbára tegyék önmegtagadását, és a megaláztatások elviselését. Ráadásul mindezt jó okkal teszik. Akkor mi lesz?
Vörösre kisírt szemeimmel határozottan néztem a szemébe.
„Nem számítana, hiszen Isten akaratából történne.”
Pater Donatus bólintott: „Jól felelt. A gyakorlatnak kell bebizonyítania, hogy ez több mint üres lelkesedés. Egyébként nincs kizárva, hogy Isten kivételesen választott egy ennyire különleges utat, hogy egy lelket, akit szívesen ott akart látni, a kolostorba tereljen. Hogy eközben lekent egyet a főnökének, azt én teljesen rendben találom. A világi embereknek, különösen a sajtó embereinek, tudniuk kell, hogy vannak olyan területek, melyek nem tűrik a kíváncsi pillantásokat.
Majd előrehajolva folytatta:
„Eileen nővér, gondolt volna valaha ott kint a világban arra, hogy belépjen egy kolostorba?”
Határozottan megráztam a fejemet, és már nekem is mosolyognom kellett. „Nem, egészen biztosan nem.”
„No, látja! Istennek sokkal több a humora, mint ahogy azt a legtöbb ember feltételezi; Mindig halálosan komolynak képzelik a mennyei Atyát, én viszont meg vagyok róla győződve, hogy Ő szívesen mosolyog rajtunk, embereken. Ha nem is ajánlanám senkinek, hogy az ön veszélyes kísérletét megismételje – ebben az esetben feltételezhetjük, hogy az isteni Gondviselés útjai olykor nagyon kuszák – mondhatni, kifejezetten furcsák.” …
80-83. oldal
Pater Donatus szinte mindazon típusokat bemutatta, akik önfejűségből akarnak belépni egy rendbe, mégha ezt jól vagy rosszul álcázzák is. Úgy tűnt, hogy ez a domonkos barát birtokol valamit abból az isteni éleslátásból, amiről a reggeli prédikációban olyan behatóan beszélt.
„Minden, ami nem igazságból történik, nem létezhet – és aki az igazságot valamilyen módon megkerüli, az nem maradhat meg a mi rendünkben. … Nem lehet valaki dominikánus, aki nem hozza magával az igazság iránti erős és megalkuvás nélküli szeretetet.
De mit jelent az igazság iránti szeretet? Nos, az igazság iránti szeretet nem más, mint a Krisztus iránti szeretet. Hiszen Ő maga mondta magáról, hogy ’Én vagyok az igazság.’ Nem tudom, hogy bárki önök közül valaha is egészen felfogta-e, hogy ez mit jelent. Ezt az igazságot, aki Krisztus, élni és tanítani: ez a mi rendünk értelme. Ennek mindenki számára világosnak kell lennie, aki ki akar tartani azon elhatározása mellett, hogy domonkos apáca lesz.
Aki azonban úgy dönt, hogy az igazságot élni és tanítani akarja, annak előbb ehhez meg kell tanulnia, hogy mi az igazság. Ezért oktatom és vezetem be önöket a rend szellemébe és az igazság mélységeibe. Ezért fogják elsőnek azt megtanulni, hogy minden reggel, amikor lelkük az alvásból felébred, csendes szemlélődésben Krisztus igazságának tükrébe tekintsenek.
Ha ezt megteszik, akkor, mint spirituálisuk, nem kevesebbet ígérek meg önöknek, mint a mennyet itt a földön – mert fenn a mennyben mind az angyalok, mind a szentek szintén az örök igazság szemléletében élnek. Ima, tanulás és szemlélődés e három olyan boldogságot fog önöknek szerezni, mely mellett mindenfajta evilági öröm elhalványul.”
Csaknem elakadt a lélegzetem e merész ígéret hallatán. A páter nagy sötét szemeiben semmifajta fanatizmus nem látszott. Azon a józan, higgadt érthetőséggel beszélt hozzánk, ami már az első alkalommal feltűnt nekem – és mégis azon tűz visszfényével, mely az embert jóérzéssel tölti el.
Nővértársaim is várakozásteljesen néztek rá, bár itt-ott érezhető volt némi kételkedés is afelől, hogy ez az ember nem túloz-e kissé, és talán többet ígér, mint amennyit be tud tartani. Mert hHa valóban a kolostorokban található meg az igazi boldogság, akkor ezt miért nem veszi észre sokkal több ember, Sőt, akkor ezt a legtöbben miért tagadják, gúnyolják és kinevetik?
Szinte félénken tekintettem fel szomszédom – Clare – arcára: és láttam, hogy az ő arca annyira halk és békés volt, mint aki a páter minden szavát biztosra veszi, Igen, mint aki már az eddig eltelt pár hétben megérezte, hogy a pap nem a levegőbe beszél. Boldognak látszott – tényleg. Ő biztosan a helyén volt itt, a kolostorban. …
163-165. oldal
Valahányszor a zsolozsmára csöngettek, Claret már ott találtam a kápolnában, amikor beléptem. Már jóval a szertartás kezdete előtt ott ült a padban, kezeit összekulcsolva az ölében tartva, de se nem feltűnően szenteskedve magába merülve, se nem különösen, aszkétamódra térdelve. Várakozásteljesen ült ott, felszabadult és derűs arccal, bensőleg annyira boldogan, hogy sokat adtam volna érte, hogy megtudjam, valójában mi adja neki ezt a mérhetetlen békésséget, ami mindannyiszor körülvette, ahányszor a kápolnába belépett.
Később, egy nyugodt pillanatban óvatosan feltettem neki a kérdést:
„Clare nővér, valójában mit csinálsz, amikor olyan csöndesen ülsz a kápolnában? Én sokszor nem tudom, hogy mi mindent kellene imádkozzak.”
Csaknem meglepődve fordult hozzám.
„Imádkozni?” kérdezte lassan.
„Igen, mi mást, vagy csak egyszerűen kipihened magad?”
Tiszta, merengő szemeivel nézett rám.
„Nagyon egyszerű, Eileen nővér. Ott ülök, és rámosolygok az Úrra, és Ő visszamosolyog rám, ez minden.”
Megnémultam. „Ebben biztos vagy, Clare?”
Bólintott: „Ilyenkor tökéletes egyetértésben vagyok Isten szándékaival és terveivel.”
„Ah, ugye ez pont az, aminek a mi legfőbb célunknak kell lennie, ahogy Pater Donatus a tegnapi előadásában elmagyarázta? Én úgy gondoltam, hogy ezt sokkal nehezebb elérni – szigorú aszkézissel, bűnbánati gyakorlatokkal és satöbbi.”
Kezeire tekintett.
„Nem, számomra ez az út a helyes, de ezt nem akarom senkire ráerőszakolni. Minden ember más. Számomra a szemlélődés áll az első helyen mindazon tevékenység között, amiket itt a zárdában átélek. És rendünk alapító atyja is így gondolta.”
Valóban, ennyit már én is megtapasztaltam az ismeretlen Domonkos lényéből és munkásságából. Most végre megértettem, hogy miért ábrázolják őt könyvvel és fáklyával. Hiszen Isten szemléletéből izzik szeretete tüze, amivel az igazságot hirdetni akarja!
„Látom, Clare, hogy te tökéletes domonkos apáca leszel”, mondtam neki csodálattal. „De hidd el, ha én csöndben ott ülök a kápolnában, semmi nem történik. Talán, mert akkor Isten is hallgat. Mindenesetre nálam nem lesz ima ebből.”
Gyorsan megragadta a karomat, mintha vigasztalni akarna.
„De, Eileen, várd csak ki a végét. Istenhez járulni és csöndben lenni, az emberekhez menés és a hangoskodás helyett, ez az első lépes. Hagyd csak magad tovább vezetni, és akkor majd megtapasztalod te is.”
[Szemlélődés (contemplatio): az elmélkedő imának egyik módja, amely a kinyilatkoztatott igazságokat bizonyos nagy lelki nyugalommal, szerető és csodáló elmerüléssel élvezi, s belőlük magasfokú lelki világosságot s az akaratnak hatalmas fellángolását veszi. Amennyiben természetes erőkkel létesül: szerzett, amennyiben természetfeletti, kegyelmi erők hatása: belénk öntött. (Katolikus Lexikon 1933.)]
Feltéve: 2025. április 22.
Istennek szolgálni, ez a legnagyobb szabadság
173-180. oldal
Hatalmas léptekkel közeledett a beöltözködés és a noviciátusba való felvétel ideje. Bevallom, hogy jó néhány álmatlan éjszaka volt mögöttem. Egyáltalán végig kell nekem csinálni ezt a ceremóniát? Nem megyek túl messzire? Bár még rosszabb lenne a helyzet, ha az első fogadalom felé haladnék – ez volt az a határ, amit tudtam, hogy nem szabad átlépnem, és nem voltam annyira merész, hogy mégis megpróbáljam.
Dominica anya újra és újra elmondta, hogy valójában a novíciusok is csak jelöltek, akiknek megvan a joguk, hogy bármilyen egyházi beleegyezés nélkül szabad elhatározásukból elhagyhassák a kolostort. A fogadalomtétel tehát még messze van. Persze még így is hevesen kezdett dobogni a szívem, amikor megtudtuk, hogy a beöltözési szertartást a vizitátor végzi. Tehát akkor mégis ünnepélyes lesz!
Még sokkal nyugtalanabbul és kellemetlenebbül éreztem magam, amikor a szertartást megelőző lelkigyakorlatok elkezdődtek. Pater Donatus a legnagyobb nyomatékkal beszélt még egyszer az előttünk álló lépés komolyságáról, és arról a felelősségről, amit az az ember vesz magára, aki arra kötelezi magát, hogy egész lényével és minden erejével átadja magát Istennek. Mert ez az Istennek való tökéletes önátadás a kolostori lét legmélyebb értelme. Az egyedül Istenért való létezés, és az Istentől és Istenhez való kizárólagos függőségben és tartozásban való élet. Eközben nem az emberek azok, akiknek személyes szabadságunk királyi ajándékát a kezébe tesszük, hanem maga az Úr.
A nyolcnapos lelkigyakorlat végére egyáltalán nem az volt a benyomásunk, hogy a lelki befolyásolás eszközeivel zárda-késszé akartak volna tenni bennünket; ellenkezőleg – még egyszer szélesre tárták számunkra a kaput a világ felé és felrázták a szívünket, hogy elhatározásunkat még egy utolsó alkalommal alaposan gondoljuk át. És amikor Pater Donatus befejezésként arra szólított fel bennünket, hogy akinek bármilyen kérdéssel kapcsolatban kétségei maradtak, az menjen hozzá tanácsért a fogadószobába, az a gondolatom támadt, hogy meg kell kérdezzek tőle valamit.
Valójában ez butaság volt, hiszen csak szerepet játszottam, és ha ezzel végeztem, vissza akartam térni a privátéletbe, és mégis: vajon miért égette a lelkemet a szabadság kérdése annyira, mint ha engem is komolyan érintene a beöltözés?
Így kerültem tehát a fogadószobába, és ültem szembe Pater Donatus-szal, aki fehér domonkos ruhájában olyan volt, mint egy hatalmas, nagyon megnyugtató, mélyen behavazott hegység, melynek tetején egy sas fészkel feszes szárnyakkal – ezek a világos, éber, mindent tudó szemei voltak, melyek nem eresztettek el. Szívdobogással hallottam saját hangomat megszólalni:
„Páter, az én legnagyobb nehézségem a szabadságom átadásában áll, amiről ön beszélt. Úgy gondolom, hogy ez az áldozat, amit tőlünk követelnek, majdnem túl nagy. Soha többé nem tehetni azt, amit akarunk, hanem mindig egy másik akaratnak engedelmeskedni – hogyan bírják ezt ki a szerzetesek?”
Pater Donatus mosolygott egy kicsit, de nem úgy, hogy ez megbánthatott volna, mert égető kérdésemet túl könnyedén akarná elintézni.
„Milyen gyakran tudta valóban a saját akaratát követni az eddigi világi életében, Eileen nővér – nem állt a legtöbb esetben ott is valamilyen parancs alatt?” – Eltűnődtem kérdésén, és haboztam a válasszal. Helyettem ő válaszolt.
„Kezdjük a születésével; szüleit nem választhatta meg szabadon – ezt a földön csak egyetlen ember tehette meg, Krisztus, aki Istentől származott, és aki édesanyját maga választhatta meg. Mi többiek azonban már ezt az első szabadságot is elveszítjük, amikor Isten egy bizonyos családba ültet bennünket, pontosan behatárolt körülmények közé. Világos eddig?”
Bólintottam. A bolondoknak és a bölcseknek is be kellett ezt látniuk. De engem nem ez a 'szolgaság' nyomasztott. De Pater Donatus, aki megszokta, hogy mindent alaposan megvizsgáljon, nem engedte magát megzavarni, és tovább szőtte a gondolatait.
„Jó; akkor vegyük most a gyermekkorát. Amíg fel nem nőtt, mindig engedelmeskednie kellett. Feltételezem, hogy jól nevelt gyermek volt, aki engedelmeskedett a szüleinek, tehát soha nem volt szabad. De ez nem zavarta önt, mert ez a gyermekek normális állapota. Nos, idővel felnőtt, és választott magának egy hivatást. Voltak bizonyos képességei, amiket azonban nem maga kölcsönzött magának. Csakúgy, mint minden ember, ön is fentről kapta ezeket. Lehetett volna valami más is, mint szerkesztőségi alkalmazott?” – Meg voltam rökönyödve.
„Minden bizonnyal, Pater Donatus. Azt hiszem, hogy jó kalapkészítő is válhatott volna belőlem, Csak a kézi munka riasztott el, és a kiképzést tartottam túl hosszúnak. De lehettem volna óvónő vagy tanítónő.”
„Rendben, tehát ehhez mind lett volna kedve. De lehetett volna például villamosvezető vagy orvos – vagy tisztviselő a statisztikai hivatalnál – vagy mondjuk egész egyszerűen takarítónő?”
Megrándult az arcom. Micsoda képtelen összeállítás!
„Nem, Pater!” – tört ki belőlem. „Minden nyilván nem lehetett volna belőlem.” – Bólintott, és tiszta szemei csillogtak az élvezettől.
„Akkor belátja, hogy viszonylag csekély lehetőségből kellett választania. Tehát semmiképpen nem volt szabad, hogy olyan hivatást válasszon, ami csakúgy eszébe jutott. A szabadsága tehát ismét meg volt csorbítva.”
Kissé zavarba jöttem. Az atya ügyes volt, mint egy jogász, és már el is bizonytalanított.
„Tovább, Eileen nővér. Teljesen szabad volt az a választása, hogy férjhez megy-e vagy hajadon marad? Most biztos azt mondja, hogy igen. De várjunk csak – sok ember van, aki se testileg, se lelkileg nem alkalmas a házasságra, és ezt tudják is. Ugyanilyen sokan vannak, akik ugyan alkalmasnak tartják magukat a házasságra, de nem találják meg a megfelelő partnert, minden vágyakozó keresés ellenére. Ön tehát szabadon döntött a hajadonlét mellett?”
E pontnál gyorsan lesütöttem a szemem. Hiszen valójában még most is meg voltam győződve róla, hogy egyszer férjhez megyek. Talán egyszer később találok még egy kedves férfit.
„Úgy gondolom” – mondtam vontatottan – „hogy ez attól függ, milyen helyzetbe kerül valaki.”
„Helyes, de nem mindenki találja meg az igazi partnert, és nem minden ember tekinti a házasságot az ideális állapotnak ezen a földön. Egy házasságban egy bizonyos emberhez kellene alkalmazkodni, sőt, olykor egészen alávetni magát a másiknak. Itt is az adottságok és a hajlamok döntenek. Azt akarom mondani, hogy még maga a házasság vagy szüzesség iránti vágy is fentről lett belénk helyezve és onnan is lesz irányítva. Soha nincs tehát döntéseiben annyira szabad, mint ahogyan szeretne lenni. Tud követni?”
Buzgón bólogattam. „Teljesen: azt akarja mondani, hogy szabadságunknak mindig van valamilyen gátja. Ez igaz, a legideálisabb hivatásban is kellett volna valakihez alkalmazkodnom, még szabad íróként is, ha másnak nem, akkor az olvasók elvárásainak.”
Pater Donatus előre hajolt, nagy, erős kezeit keresztbe tette, s nekem az volt az érzésem, hogy az asztalnak mindjárt össze kell e teher alatt reccsennie.
„Vegye életének bármelyik napját. Amikor reggel felébred, szabadon dönthet arról, hogy aznap mit csinál? Nem inkább úgy van, hogy mindig új meglepetések érik, amikre nem számított, és amikre mégis így vagy úgy reagálnia kell?”
Itt már nevetnem kellett. „Pater Donatus, ön túlságosan kiélezi ezt a kérdést. Egyetlen ember sem olyan szabad, hogy egy nap eseményeit a legkisebb részletekig előre meg tudná határozni – mit akar akkor nekem ezzel a megállapítással mondani?”
„Hogy mi életünk minden másodpercében irányítottak és vezetettek vagyunk, és egyetlen hajszálunk sem hullik le fejünkről – mennyei Atyánk akarata nélkül.”
Azonnal paríroztam: „De hol marad akkor voltaképpen az ember szabadsága?”
Pater Donatus kényelmesen hátradőlt, mint az az ember, aki végre megpihenhet, mert elérte célját. Valóban elejétől fogva ehhez a felháborodott kérdéshez akart terelni? Teljesen megváltozott hangon folytatta.
„Mit mond Krisztus az ember szabadságáról és szolgaságáról? 'Mindenki, aki bűnt követ el, a bűn szolgája. A szolga nem marad mindig a házban, a fiú azonban mindig ott marad – a Fiú felszabadít benneteket.' [„Mindaz, aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek; a szolga pedig nem marad a házban mindörökre; de a fiú ott marad mindörökké. Ha tehát a Fiú titeket megszabadít, valóban szabadok lesztek.” (Jn 8,34-36)] – Így tehát ha bűnt követünk el, szolgákká válunk, ha viszont Krisztust, a Fiút és az igazságot követjük, akkor tökéletesen szabadok leszünk.”
Nagy szemekkel meredtem rá. Micsoda gondolatugrás – nem tudtam teljesen követni, ezért magyarázólag hozzátette.
„Egy egyszerű példa a mindennapokból: Valaki – mondjuk, itt a zárdában egy botor nővér – megsérti önt. Ön nem volt szabad abban, hogy a sértés önt érinti-e vagy sem – de most, hogy a sértés megtörtént, ön tökéletesen szabadon dönthet arról, hogy élesen vagy szelíden, azaz bűnös viszontsértéssel vagy isteni alázattal válaszol. Senki a világon nem kényszerítheti önt arra, hogy rosszal reagáljon, és bűnt kövessen el! Igazam van?”
Lejátszottam magamban a helyzetet. Aztán bólintottam.
„Igaza van – a jó és rossz közötti döntésben mindig tökéletesen szabad vagyok. De, Pater Donatus, tényleg ez az egyetlen és végső szabadság, ami számunkra az életben megmarad? Mert ha igen, akkor jobb lenne, ha az egész világ kolostorba vonulna, mert valódi szabadság nem létezik.”
Pater Donatus szemei most nagyok és nyugodtak és szeretettel teljesek voltak.
„Az igazi szabadság, kedves nővér, ez: Tökéletesen szabad döntésből mindig Isten akaratát tudni tenni – ez az ember királyi szabadsága. És ez a szabadság a zárdában nem hogy megsértve vagy korlátozva, hanem ellenkezőleg, minden lehetséges eszközzel védve és támogatva lesz.”
Hallgattam. Amit a páter mondott, az annyira igaz volt, hogy nem lehetett ellene semmit sem felhozni. A világban az embereket minden és mindenki mindig bűnre igyekszik bíztatni vagy kényszeríteni – ha nem is mindig sikerrel. Egyik sem lehetséges, hacsak magam nem tagadom meg a szabadságomat. Itt, a zárdában azonban minden erővel arra nevelnek, hogy a jót válasszam és tegyem. Mit számít akkor, hogy a főnővér vagy a világi felettesem akaratát teljesítem? Pater Donatus türelmesen várakozott.
„Nos?” kérdezte végül. „Még mindig egy idegen akarat rabjának érzi magát?” – Felálltam.
„Lefegyverzett, Pater Donatus.”
„Ugyan! Már Ágoston megmondta: A legnagyobb szabadság az, ha Istennek szolgálunk. Pedig ő egy nagyon szabadságszerető ember volt. Az Isten-gyermek szabadságát – ami az Úr szavai szerint örökre megmarad – kívánom önnek, Eileen nővér a kolostorban.”
210-211. oldal
Gratia és mind a többiek nyugodtan letérdelhettek Isten elé, de én?
„Nem értem, miért csinálnak ekkora cirkuszt a hivatás kérdése körül”, mondtam ingerülten Gratia nővérnek. „Nem mindegy, hogy milyen okból jön ide valaki. A lényeg az, hogy tisztességes apáca legyen belőle.”
Gratia nővér mosolygott. „És éppen az nem lehet valaki hivatás nélkül, Eileen. Én világosan látom, hogy a hivatás mennyire fontos.”
Szembe fordultam vele, és elszántan tettem fel neki utolsó kérdésemet.
„Akkor mond meg nekem, Gratia nővér, miért néztél ki olyan boldognak a halotti szertatás alatt?”
Gratia az ágya szélére ült, kezeit ölébe tette, és kissé zavartan válaszolt, mert lelkiismereti kérdést tettem fel neki, amit a zárdában nem illett megtenni.
„Eileen nővér, azért voltam boldog, mert arra gondoltam, hogyha valóban meghalnék most a szertartás alatt, akkor véglegesen az Eukarisztia nagy áramkörébe kerülnék, és én is együtt lebeghetnék azzal a roppant hálaadással, amit Krisztus naponta bemutat Atyja színe előtt. Itt a földön ezt a hálát csupán mint egy képben vagy hasonlatban lehet ünnepelni: ezt a befogadottá-válást abba a hatalmas hálaözönbe, amivel minden teremtmény az Atyának tartozik – –, de ez talán már túlságosan teológiai magyarázat a számodra?”
De én csak elragadtatottan néztem rá. Hogy Gratia mit hitt és mit remélt és mit élt át. Sírni tudtam volna.
„Miért vagy ezen a földön annyira hálás, Gratia?” suttogtam. „Egyszer már azt mondtad nekem, hogy a hit kegyelméért, de ez nem lehet az egyedüli ok.”
„Ez igaz”, válaszolta ugyanolyan halkan. „Azért vagyok hálás, mert felismerhettem, hogy az ember kizárólag Istennek szentelt szerzetesként képes egész emberi léte értelmét bevégezni: nevezetesen minden erejével, egészen töretlenül Isten nagyobb dicsőségére létezni.”
Valóban, Gratia a keresztényeknek a katekizmus első kérdésére adandó válaszát idézte: mi végből vagyunk a földön?
„Erre még soha nem gondoltam”, morogtam megrendülve. Mellé ültem, és spontán megfogtam a kezét. „Gratia nővér – a főnöknőink iránti tisztelet mellett – téged kellett megismernem ahhoz, hogy a szerzetesi élet értelmét teljes jelentőségével felfoghassam.”
folytatás következik
Feltéve: 2025. május 6.
|