Deus lo vult! – Isten akarja!

Az utolsó keresztes lovag
Részletek
Louis de Wohl: Lepanto győztese
című könyvéből

[Az alábbi fordítás az angol nyelvű 1956-ban megjelent eredeti mű – The Last Crusader (= Az utolsó keresztes vitéz) – és ennek németre, ugyancsak 1956-ban, Der Sieger von Lepanto címmel megjelent fordítása alapján készült.
Az itt közölt részletek a könyv 27., 28. és utolsó, 41. fejezetéből valók, és azokon a napokon játszódnak, melyeket Don Juan d’Austria 1568. november és december hónapjaiban Del Abrojo kolostorában töltött.
Don Juan (1547-1578) V. Károly német-római császár törvénytelen fia, II. Fülöp spanyol király öccse volt, akit bátyja egy évvel az itt következő események előtt nevezett ki – 20 évesen – a Földközi tengeri spanyol királyi flotta parancsnokává. És ő volt az, aki 1571. október 7-én, mindössze 24 évesen az egyesült keresztény flotta hadvezéreként legyőzte a jelentős túlerőben levő török flottát.
A történet másik szereplője a Del Abrojo kolostor perjelének helyettese, Juan de Calahorra, egy szentéletű barát. A cikkben kettőjük beszélgetéséiből következnek részletek.]


1568. november

Amikor Juan átlépte a Del Abrojo kolostor hatalmas, kovácsoltvas kapuját, olyan érzése támadt, mintha a halál előszobájába lépett volna be. A világ a háta mögött maradt. A szakállas portás barát mellett egy kis növésű, köpcös szerzetes állt, aki apró, tipegő léptekkel mosolyogva közeledett feléje.
     – Isten hozta, excellenciás Uram! Adja Isten, hogy szívében nagyobb örömmel hagyjon majd itt bennünket, mint amilyennel érkezett. …
     – Nem fogok Önnek sokat alkalmatlankodni – mondta Juan. – Kérem, legyen olyan szíves, és ismertessen meg egyik szerzetesükkel, akit Donna Magdalena nagyon sokra tart, és akinek át kell adnom az ő szívélyes üdvözletét: Juan de Calahorra baráttal.

A kis barát megint meghajolt.
     – Juan de Calahorra barát és az Ön legalázatosabb szolgája, excellenciás Uram! És a nemes hölgy nagyrabecsülésére tökéletesen méltatlan.
A kis szerzetes siralmas ábrázata nevetésre ingerelte Juant, ami e kis ember láttán, akit Donna Magdalena szentként magasztalt, egyúttal csalódását is tompította. …
     – Ugyanazt a keresztnevet viseljük – mondta Juan, hogy zavarát leplezze. A kis ember arca felderült.
     – Oh, csakugyan; mindazonáltal az apostol biztosan jobban hasonlított Önhöz, excellenciás Uram, mint hozzám. A legtöbb kép meghamisítja karakterét; puhának, szinte nőiesnek festi le. Holott Szent János ilyen soha, de soha nem volt.
     – Honnan tudja ezt? – kérdezte Juan meglepetten.
     – Magának az Üdvözítőnek a szájából. Vagy nem a mennydörgés fiának nevezte őt? Egy puha, szinte nőies férfinek soha nem adnak ilyen nevet, nem gondolja Ön is így, Uram? János apostolnak egy csodálatos, magával ragadó szónoknak kellett lennie. És nagyon lobbanékonynak. Mindazonáltal a becsvágya egy alkalommal kissé túl messzire hajtotta.
     – Valóban? Meg vagyok lepve. Nem gondoltam, hogy egy szent ilyen hibába eshet.
     – Senki nem születik szentnek – válaszolta mosolyogva Calahorra. – A pünkösdi csoda előtt valószínűleg egyik apostol sem volt szent. Szentek csak akkor leszünk, ha a Szentlélek már ránk szállott. Sőt, közülünk még azután is csak kevesen járnak szent utakon. Ez ugyanis elég komoly erőfeszítést igényel tőlünk, emberektől. Emlékszik Excellenciád, hogyan követelte János apostol a bátyjával együtt az Úrtól, hogy ígérje meg nekik, hogy a mennyben egyikük a balján, másikuk pedig a jobbján ülhessen? És ahogy az Úr erre azt kérdezte tőlük, hogy ki tudják-e inni a kelyhet, amit neki ki kell innia, és amire ők azt válaszolták, hogy igen, ki tudják?
     – Emlékszem.
     – Később, amikor Szent János a kereszt alatt állt, láthatta, mit kért az Úrtól. És ezután valószínűleg elgondolkozott magán és a két latron. A fő dolog az, hogy mindez még időben történt. – Majd elgondolkozva folytatta. – Persze, minden attól függ, hogy mit értünk becsvágy alatt. Ha csupán saját magunkat akarjuk felemelni, előbb vagy utóbb csalódni fogunk. De csalódások, sőt talán a csalódások egész sora, akkor sem fog elkerülni bennünket, ha becsvágyunk Isten országára irányul. De ezek nem árthatnak nekünk, mert nem személyünkben érintenek. Aki egyedül Isten dicsőségéért küzd, azt semmilyen kudarc nem fogja elkedvetleníteni. Kezdetben azonban nem mindig könnyű saját személyes becsvágyunkat az Isten országáért folytatott fáradozásainktól elválasztani. Igazat ad nekem Excellenciád?


     – Excellenciád tehát azt gondolja, hogy Isten kötelessége az lett volna, hogy a királynőt csak akkor hagyja meghalni, amikor a trónörökös léte már biztosítva van?
     – Ezt így nem szeretném mondani – válaszolta Juan. – De a királynő halála számomra kissé értelmetlen; mégha azt meg is tudom érteni, hogy Isten elszólította az élők sorából Carlost, hiszen belőle előreláthatólag valóban rossz király vált volna. …
     – Türelem – szakította őt félbe Calahorra. – Mivel egyikünk sem Isten, a dolgokat külön kell választanunk. Honnan tudja Ön, hogy a királynő fia jobb király lett volna, mint Carlos? ….
     – Ön tehát azt gondolja, hogy Isten azért hagyta meghalni a királynőt, mert az ő fiából is rossz király vált volna? – vetette közbe Juan.
     – Ezt nem tudom – válaszolta nyugodtan Calahorra. – De nekem elég bizalmam van Istenben ahhoz, hogy úgy gondoljam, hogy Ő tudja, mit csinál. Mindössze egy lehetőséget ragadtam ki a sok közül. … Nos, rendben, honnan tudja Ön, hogy Isten akarata az, hogy Spanyolországot továbbra is a jelenlegi dinasztia kormányozza?
Juan, halálra váltan meredt a szerzetes arcába:
     – Csak nem fogja …
     – Volt idő – folytatta Calahorra egykedvűen – amikor országunkban a mórok uralkodtak. Miként Ön is tudja, elég hosszú ideig, évszázadokig. Igen, Isten megengedte, hogy országunkat a mohamedánok uralják. Azon kor első évszázadaiban a mostani uralkodóház se Spanyolországban, se máshol nem is létezett. Miért ne ismétlődhetne meg a történelem? Egy ilyen esetben Ön megint Istent fogja vádolni. Csakhogy Isten, amennyire én tudom, egyetlen országnak sem garantálta a határait vagy az uralkodóit. Minden, amit megígért, a mi személyes üdvösségünk, abban az esetben, ha hiszünk Benne és megtartjuk parancsait. ….


     – Veszélyes dolog – kezdett bele fejtegetésébe nyugodtan a szerzetes – valakiért imádkozni. Az ima mindig meghallgatásra talál. Azonban soha nem tudhatjuk biztosan, hogy valójában mit is kértünk. Ezért én soha nem mulasztom el, hogy imáimhoz hozzáfűzzem: »amennyiben megfelel a Te szent akaratodnak«, vagy »amennyiben ez hasznos a számomra«. Természetesen Isten olykor megtagadja egy kívánság teljesítését … azaz, számunkra így tűnik. Mindazonáltal, ha mégis ezt teszi, akkor az Ő »nem«-je« valamikor és valahol kegyelmek áradatává válik. Nincs olyan ima, ami ne nyerne meghallgatást. De nem gyakran történik meg, hogy bepillantást nyerhetünk Isten működésébe, és ennek biztosan megvan a maga jó oka. Isten országának megteremtéséhez e földön semmi mással nem járulhatunk hozzá, mint egy kis szeretettel, reménnyel és hittel: a hit azonban fölöslegessé válna, ha mindent tudnánk. És az élet sokkal szegényebb lenne, ha hiányozna a hit. Nem csodálatos dolog az embertársainkba vetett bizalom? A mély, bensőséges bizonyosság, hogy ez a férfi megbízható, ez a nő hűséges. Ha ez a meggyőződésünk a biztos tudásból származna, akkor az olyan száraz lenne, mint az a megállapítás, hogy a kő kemény és a víz folyékony. Persze megtörténhet, hogy egy embertársunk mégis megtéveszt, vagy becsap bennünket, de számunkra akkor is megmarad az Úrhoz való menekülés, Aki minket soha nem téveszt meg, és Akit mi soha nem vezethetünk félre. ….


Calahorra hátradőlt a székében.
     – Mi, keresztények hiszünk a Megváltóban. Ez a hit többek között annak a biztos tudatát is magában foglalja, hogy ez a földi élet csak előkészület az elkövetkezendő életre. Urunk milyen gyakran – kezdve a Hegyi beszéddel – hívta fel erre hallgatói figyelmét! Mégis úgy tűnik, hogy még a jó keresztények is nagyon ritkán gondolnak a halál utáni életre! Gondolataik csak az evilági dolgok körül forognak, és minden játékszerük elvesztése miatt siránkozásba fognak. Kétségbe esnek, ha egy szeretett asszonyt, egy méltóságot, egy házat, egy kiváltságot, akár csak egy fogadást elvesztenek, és Istent igazságtalansággal vádolják, mert elvette a játékukat. … Csakhogy az ember nem lehet addig boldog, amíg a lelke vak!


1568. december

Szokatlanul hideg december volt, erős északi szél fújt. Calahorra rövid, kövérkés ujjait a Juan szobájában égő kandallótűznél melengette. Juan mosolyogva tekintett a kis szerzetesre.
     – Egyik bajtársam mondta egyszer, hogy Istennel pontosan úgy kell bánni, mint a tűzzel – nem túl messze Tőle, különben fázunk, és nem túl közel, különben megégetjük magunkat.
     – Nagyon vicces – mondta Calahorra. – Ha újra látod őt, Uram, akkor mondd meg neki, hogy mit mondott az Úr: Nem azok, akik túl tüzesek és nem azok, akik túl hidegek – hanem a langyosak azok, akiket az Úr kiköp a szájából. [Jel 3,15-16 „Ismerem cselekedeteidet, hogy sem hideg nem vagy, sem meleg. Bár hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, és sem hideg, sem meleg, kivetlek a számból.”] Tudja, Excellenciád, hogy mi rejtőzik e mögött a szólam mögött? Gyávaság. A barátja azért vicces, mert ezt a botor gondolatot szórakoztatóan fogalmazta meg. És száz és száz, sőt még ennél is több meggondolatlan ember fogja tovább mesélni ezt a vicces szólamot, és pajzsként használni gyávasága leplezésére. Oh, az ördög nagyon jól érti a mesterségét! Még a legértékesebb ajándékokat is kiforgatja, melyeket Isten nekünk adott, ebben az esetben a humort. Élj e szellemes és csábító szólás szerint, és lásd, mi jön ki belőle! Vegyük például az iszlámot: a kereszténység valamennyi határán tombol a kereszt ellen. És mi történik? Az országok, az uralkodók, mivel se melegek, se hidegek, annyira szeretik a semlegességüket, hogy küldenek néhány részvétnyilatkozatot, talán még segítséget is kilátásba helyeznek, miközben kezüket az ölükbe teszik, és nem tesznek semmit. Maradjunk semlegesek – jóindulatból, ez a szólamuk. A velenceiek az ujjukat sem mozdították, amikor a szultán megtámadta Rhodost. Önkéntesek, igazi keresztények ezrei gyűltek össze Itáliában. De senki sem adott nekik hajót. Ezért kellett Rhodosnak, a kereszténység egyik utolsó végvárának a rohamozó iszlámtól elesnie. … Annyira hozzászoktunk a javainkhoz, hogy azt hisszük, soha nem veszíthetjük el őket. És közben még azt sem vesszük észre, hogy világunkból a régi szellem már teljesen kiveszett. Vajon létezik-e ma olyan ember, aki a keresztes hadjáratok tiszta szellemét még magában hordja? Olyan férfi, aki egy feladatot el akar végezni, de nem azért, mert ő akarja, hanem azért, mert Isten akarja azt!
Deus lo vult – ezt a kiáltást én már egyszer sem hallottam egész életem során! Ha a dolgok ugyanígy mennek tovább, az elkövetkezendő generációk már azt sem fogják elhinni, hogy egy ilyen felkiáltás valaha is elhangzott! Pénzsóvár gondolkodásuk egy ilyen felkiáltásban legfeljebb az álszenteskedés, a képmutatás különös megmutatkozását látja majd, vagy, Isten őrizz, babonát!

Juan zavarodottan nézett a kis szerzetesre.
     – Bizonyára lesznek mindig jó papok, akik megtanítanak bennünket arra, hogy mi a helyes.
     – Igen, azok mindig lesznek – válaszolta Calahorra. – Tudjuk, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt Isten országán. Csakhogy ehhez mindenkinek úgy kell élnie, mintha Krisztusnak ez az ígérete tőle, egyedül őtőle függne. De a papok és szerzetesek ehhez nem elegek. Krisztusnak laikusokra is szüksége van.

     – Eljön az idő, amikor nem csak a kolostorokban és a nemesek könyvtáraiban, hanem a polgárok házaiban is könyveket fognak olvasni. A tudomány a kolostorokból a laikusok világába vándorol ki. De mit fognak a laikusok vele kezdeni? Ettől függ minden – a földön még Isten országa számára is. Vajon a hatalmat, ami az ő kezükbe kerül, önző módon fogják-e felhasználni, vagy Istent fogják vele szolgálni? Ne gondolja, Uram, hogy ezek a gondolatok újak. A Megváltó, mint minden mást, ezt is előre tudta. Nem ezért beszélt-e arról, hogy az Úr szőlőjében kevés a munkás? És apostolait sem azért küldte szét, hogy néhány kiválasztottat oktassanak, hanem azért, hogy minden népet tanítsanak. Az embereket, a laikusokat. Ez az új kereszteshadjárat. Deus lo vult! Ezt akarja Isten.


A hetek múltak. A barátok ünnepélyesen ülték meg Krisztus születését. Juan ministrált Calahorra atya miséin, amelyek állandóan új kinyilatkozást hoztak a számára. Itt, az oltárnál a kis ember, akit a gazdag miseruha még gömbölydedebbnek mutatott, olyan spirituális magasságokba emelkedett, melyek szétfeszítették a pusztán emberi határokat. Útját lelkiismeretesen és szeretetteljesen járta végig Mestere szántóföldjén, és az Úr biztonságban volt a kezeiben. De aki Istent ily módon szolgálta, annak Isten is adott valamit: Miséje alatt erős, durva arcvonásai szinte a felismerhetetlenségig megnemesedtek, és minden gesztusa, minden mozdulata királyivá vált.

És miközben a régről jól ismert szent szavak alázatos imádatban és méltó ünnepélyességgel elhagyták Calahorra ajkait, Juan gondolatai olyan ösvényekre tévedtek, melyeken még soha nem jártak.

Calahorra barát erejének forrása itt volt, az oltárnál. Innen merítette erejét, ahogy Antaios az övét az anyja, a föld érintéséből kapta. Antaios, a görög mondák titánja, egészen addig verhetetlen volt, amíg teste anyjával érintkezett. A keresztény ugyancsak legyőzhetetlen volt, ameddig szoros egységben élt Krisztussal, a testté vált Igével, Istennel, aki emberré lett; és amíg a szent ostyában az Ő élő testéből részesedett. Ha viszont Krisztus csak ember, akkor jelentéktelen prófétává válik. Akkor Isten nem lenne többé az emberek Atyja, hanem csak király, a pogány idők borzalmas, tiszteletet parancsoló ura. Azzal, hogy az iszlám megpróbálta Krisztus hatalmas áldozatát megsemmisíteni, egyre veszélyesebbé vált, és ezért újra és újra küzdeni kellett ellene.
     Csak ez az egyetlen számít: Isten országát a földön megtartani és terjeszteni, mely felett Isten nem csak királyként, hanem Atyaként is uralkodik; ahol az embernek megadatik, hogy az Ő Istenségében részesülhessen, ahogy Ő sem tartotta magához méltatlannak, hogy megossza velünk a mi halandóságunkat. Ezt az országot támogatni és gazdagítani, ezért születtünk mi, ezért született az ember. Ez volt az, amit Isten akart, amikor Krisztus ezt mondta: „Menjetek és tanítsatok minden népet.”
     A kereszt volt az, ami miatt a régmúlt idők lovagjai elhagyták asszonyaikat és váraikat.
Deus lo vult! Mert Isten akarta, indultak el a keresztesek, hogy visszahódítsák a Szentföldet.

Calahorra atya óvatosan becsukta a misekönyvet. Juan felriadt a gondolataiból.
     – Engedd, hogy Neked szolgáljak, Uram! – formálta ki ajkai hangtalanul a szavakat.


1571. október 8.: A lepantói győzelem utáni nap

     – Az egész tegnapi nap egy nagy csoda volt. Tudjátok például, hogy a hajók előárbocára helyezett feszületek közül egyetlen egy sem sérült meg? – kérdezte Juan.
Sok országban ünnepelni és magasztalni fogják a keresztények győzelmét, de idővel már csak történelmi dátum lesz. 1571. október 7-én a Szent Liga flottája Don Juan d’Austria fővezérsége alatt a lepantoi öbölben legyőzte az Ali pasa vezényelte török flottát. Így fogják tanítani a gyermekeknek az iskolában.
     Azt fogják mondani, hogy csodálatos volt, ahogy egy alig 24 éves fiatal ember meghozta a helyes döntést a nálánál több, mint kétszer idősebb, és legalább tízszer több tapasztalattal rendelkező férfi feje fölött – de azt nem fogják látni, hogy ez valójában Isten módszere volt annak megmutatására, hogy miként tud Ő egy embert arra inspirálni, hogy az Ő akaratát tegye.
Azt fogják mondani, hogy az ő győzelmük volt, holott a valóságban Krisztus győzelme volt, amit már akkor megnyert, amikor szent Teste a kereszten függött. In hoc signi vinces. ….
És egyedül ezért volt a győzelem döntő és végső.

Mily dicső balga! Mily dicsőséges balgaság! Nem volt már korábban valaki más is, aki így beszélt a Kereszt balgaságáról?
Hát persze, hogy volt: Szent Pál. – Mert bármilyen magasra is szárnyal egy költő képzelete, bármilyen mélységbe is lát bele, egy szent biztosan megelőzi.


[„A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek, mi azonban a keresztre feszített Krisztust hirdetjük, ami ugyan a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig oktalanság (balgaság), maguknak a meghívottaknak azonban, zsidóknak és görögöknek egyaránt, Krisztust, Isten erejét és Isten bölcsességét, mert az Isten oktalansága ("balgasága") bölcsebb az embereknél, és az Isten gyöngesége erősebb az embereknél. Gondoljatok csak meghívástokra, testvérek! Nem sokan vannak köztetek olyanok, akik a világ szerint bölcsek, nem sok a hatalmas, nem sok az előkelő. Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak.” (1 Kor 1,22-28)]


Feltéve: 2025. augusztus 22.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA