[Előzmény: Az itáliai városok – mint korábban is – Sziénai Szent Katalin életében is szinte megállás nélkül harcban álltak egymással. A kereskedő városoknak többnyire polgárokból álló vezetőségük volt, akik minden városukba jött idegenben kémet gyanítottak. 1375-ben egy Perugia-ból jött fiatalembert fogtak el Sziénában kémkedés gyanújával, és ítéltek halálra, annak ellenére, hogy az ifjú – Niccoló di Toldo – végig tagadta az ellene felhozott vádat. Elkeseredésében a rab elutasította a gyónást, és a hozzá küldött két papot egymás után elzavarta. Folyamatosan Istent káromolta, és azt kiabálta a papnak, hogy egész életében nem gyónt és nem áldozott, és most nem fog ezekbe belekezdeni. Vagyis, keresztelése óta elkövetett összes bűne nyomta lelkét. Ezt hallva fordult a második pap Katalinhoz segítségért. – Itt kezdődik a következő történet.
A történet vége pedig ez:
A rabot kordén vitték a vesztőhelyre, ahol Katalin várt rá. Ő maga helyezte el a fiú fejét a tőkén, sőt, a kivégzés alatt, a bakó csapása alatt is, végig tartotta a fiú fejét, és suttogott hozzá.
A Katalint ábrázoló képeken gyakran jelenítik meg Niccoló fejét is, mint Katalin bátorságának, erejének, és szentségének egyik leghíresebb és legnagyobb bizonyítékát.]
Az őr elővette a kulcsát, és felnyitotta a hetes zárka ajtaját. Katalin keresztet vetett és belépett. Mögötte becsukódott az ajtó. A cellában olyan sötét volt, hogy időbe telt, amíg szemei megszokták a homályt. Az egyetlen fényforrás egy falmélyedésben égő gyertyacsonk volt. A fogoly, fejét a kezeibe temetve, egy zsámolyon ült.
– Katalin Benincasa nővér vagyok – mondta – és azért jöttem, hogy egy szívességet kérjek tőled.
A férfi felemelte a fejét, és Katalin látta, hogy nagyon fiatal, alig több húsz évesnél. Meg volt döbbenve, valahogyan egy sokkal idősebb, keserű tapasztalatoktól megkeményedett férfira várt. Ez azonban még ifjonc volt, sokkal fiatalabb, mint ő, akinek szemei mély üregből világító parányi, zöld pontok voltak, mint egy farkasé.
– Egy nő – morogta – mit akar tőlem? Senkinek sincs semmi adni valóm.
– Való igaz – válaszolta Katalin – egyikünknek sincs semmije, ami az övé lenne. Mi mindannyian csak gondnokok vagyunk, nem pedig tulajdonosok. Mégis, egy nagy kincset őrzöl magadnál.
– Vagy megőrültem már, vagy Ön egy őrült – gúnyolódott a fogoly. – Egy nő a cellámban! Nincs semmim, Az egyetlen, amim még van, az az életem, és még ezt is el fogják venni tőlem. Nyilván álmodok, és Ön egy álombeli nő. Takarodjon! De ha mégis valódi, akkor szégyellnie kell magát, hogy idejött. Ráadásul egy apáca – csikorgatta a fogát. – Pokol és kárhozat, ébren vagyok! A papjaikkal nem tudtak semmit elérni, hát egy apácát küldtek hozzám. Menj haza és imádkozz, te bolond! Nem akarok se téged, se senki mást! – Megmozdult, és a kezein és lábain levő láncok zörögni kezdtek. – Takarodj! – kiabálta. – Nyomorult asszony, ha mindenáron egy olyan férfit akarsz bámulni, aki nemsokára meghal, akkor miért nem vársz holnap reggelig? Akkor láthatsz egyet, mindannyian láthatnak egyet. Holnap reggel megölnek. Legyenek mind átkozottak – suttogta rekedten – ezer átok e gyáva gazemberekre. A pokol nyelje el valamennyit, ezeket a hidegvérű gyilkosokat, asszonyaikat és gyermekeiket is, és egész városukat! – A láncai vészesen csörömpöltek haragjától.
– Ártatlan Ön abban a vádban, amiért elítélték?
– Az vagyok, az vagyok! Ártatlan! Százszor elmondtam nekik, mégis mit tettek? Mosolyogtak; az ördög rohassza el a lelküket. Azt akarják, hogy bűnös legyek, és ezért bűnös vagyok. A véremet akarják. Ott fognak állni, és nézni; mind ott fognak állni és nézni, amikor … amikor az megtörténik.
– Önnek még mindig van egy barátja.
– Miről beszél? Tűnjön el!
– Önnek még mindig van egy barátja. Isten a barátja!
A fogoly felkapta fejét, és elkezdett nevetni, borzalmas, hangtalan nevetéssel.
– Isten – ismételte megvetően. – Ne merészelj nekem Istenről beszélni. Ő állítólag igazságos, nem? A jót megjutalmazza, a rosszat megbünteti. Nézz rám! Huszonhárom éves vagyok, csak most kezdtem el végre élni. És Ő hagyja, hogy ezek olyasmiért öljenek meg engem, amit nem követtem el! Hol marad Isten igazságossága? Hol? Megmondom: ha valóban létezik egy olyan lény, mint Isten, akkor ő egy ördög, egy kegyetlen, visszataszító állat. Talán igazuk volt a pogányoknak, és az istenek mind féltékenyek és gonoszok, mosolyognak az egyikre és gyűlölik a másikat, elhalmozzák az egyiket ajándékokkal és megsemmisítik a másikat, ahogy éppen tetszik nekik. Ez elképzelhető, nem? Ne beszélj tehát nekem egy mennyben trónoló szerető Atyáról, mint ahogy az a két pap tette, akiket előtted küldtek hozzám. Ha Isten létezik, akkor Ő az én legrosszabb ellenségem, és ha mindenható, mint hogy ők hajtogatják, akkor Ő a legigazságtalanabb az összes között.
– Szegény Niccolom …
– Hallgass, apáca! Mindent tudok, amit mondhatsz nekem; akit Isten szeret, azt bünteti, nem igaz? Az én válaszom ez: miért, talán a kárhozat nevében? Mit követtem én el? Se jobbat, se rosszabbat, mint bármely másik fiatal férfiismerősöm. És ők mégis továbbélhetnek, élvezhetik az életet. De én? Az igazságtalanság az égre kiált. De az égből nem jön válasz. Tudod, miért nem? Én megmondom neked. Mert a menny üres.
– A menny mindig ad választ, kedves fiam.
– Ne nevezz így, apáca! Egykor nekem is volt anyám. A legszebb nő volt Perugiában. Már halott, de jobb is így.
– Anyád imádkozott érted. És én most az ő nevében, és minden anya legdicsőségesebb anyjának, Máriának, az Isten Anyjának a nevében beszélek hozzád.
– Nem képzelsz magadról egy kicsit sokat, apáca? – nevetett gúnyosan a fogoly.
– Ezt magadnak kell eldöntened, az után, hogy meghallgattál engem – válaszolta Katalin. – Mit gondolsz, mit kellett Isten Anyjának éreznie, amikor a kereszt tövében állt? Ő nem halt meg Fia előtt. Neki végig kellett néznie Fia halálát, aki olyan ártatlan volt, mint egy bárány, és mégis a vesztőhelyre vitték. Őt, akiről Isten azt mondta, hogy ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Mi a te ártatlanságod összehasonlítva az Övével? Ellenségei Őt is bíróság elé állították, és ott mindent kiforgattak, amit Ő mondott, hogy azok az ő elvetemedett céljaiknak feleljenek meg. Te teljesen mentes vagy a bűntől, fiam? Közülünk senki nem az, de Ő az volt. És Ő mégis magára vette a bűneidet, és az enyéimet, és imádkozott, úgy ahogy te is imádkoztál …
– Én nem imádkoztam – ellenkezett Niccoló. – Én nem is tudok imádkozni.
– Dehogynem imádkoztál, hiszen én hallottam. Minden tombolásod és őrjöngésed egyetlen ima volt, ami így szólt: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?
A rab nehezen lélegzett.
– Amikor Urunk ezeket a szavakat kimondta – folytatta Katalin – minden ember bűnét magára vette, és mi az Ő sebei által gyógyultunk meg. De Ő nem kétségbeesésből mondta ki e szavakat. Hiszen ezek a szavak régebbiek, mint amennyi időt Ő emberként a földön töltött. Isten először Dávid királynak a szájába adta őket, akit Ő az ősének választott. Annak a zsoltárnak [Zsolt 21] a kezdőszavai lettek, ami az Ő saját evilági végzetét jövendölte meg. És, hallgass arra, amit mondok, fiam: ez a zsoltár diadallal végződik! Úgy ahogy te is diadalt aratsz, ha azt teszed, amit mondok neked.
– Különös asszony vagy – morogta a rab, és hangja remegett egy kicsit. – Hogyan lehetne nekem … még …. diadalom? Hiszen én már majdnem halott vagyok.
– Ellenkezőleg, szinte már élő vagy Jézus életében – mondta Katalin. – Óh, és mennyire irigyelhetlek téged, én nyomorult. Mert nekem még várnom kell, amíg Uramnak úgy nem tetszik, hogy engem is elhívjon. Nekem továbbra is hordoznom kell terheimet. De te ledobhatod őket, és beléphetsz Isten békéjébe és örömébe, hogy találkozz Isten Anyjával, aki a te anyáddal együtt vár rád.
– Ezt hiszed? – kérdezte rekedten Niccolo. – Valóban így gondolod, megesküszöl rá?
– Ezt hiszem egész szívemmel, egész elmémmel és egész erőmmel. Nem látod most, hogy miért döntött Urunk úgy, hogy oly módon hal meg, ahogyan meghalt? Amióta Ő meghalt, hogyan emelhetnénk mi még fel fejünket Isten ellen és beszélhetnénk igazságtalanságról? Isten hagyta, hogy saját ártatlan Fia kiöntse értünk drágalátos vérét. Meg tudod már érteni, hogy mit kellett a mártíroknak érezniük, amikor vérüket onthatták hitükért? Miközben ezt tették, egyek lettek Vele, és mi lehetne ennél dicsőségesebb?
– Szinte … hinni tudnék neked.
– Azt mondtad, hogy a menny nem adott választ neked. Még mindig állítod ezt? Nem érezted a szívedben, hogy a válasz rajtam keresztül érkezett hozzád?
– Valamit érzek …
– Akkor most a legbensőbb énedhez akarok szólni. A te akaratod mögötti akarathoz akarok beszélni, és ez az a kincs, amid még megvan. Kész vagy akaratodat Isten akarata alá vetni?
– Kész vagyok, ha elég erőm van hozzá.
– Isten megadja neked az erőt, ha azt teszed, amit mondok neked.
– Mit kell tennem?
– Az a pap, aki előttem beszélt veled, egy jó és jámbor férfi. Elküldöm hozzád, és életed összes bűnét meg kell neki gyónnod. Ne aggódj, ha nem emlékszel mindenre, ő azért van, hogy segítsen neked. Utána elmész a misére, és magadhoz veszed az egész Krisztust.
– Velem fog jönni?
– Igen, veled megyek.
– De ők nem fognak elengedni engem!
– De igen, én magam fogom ezt kérni tőlük.
– Akkor … akkor meg is teszik.
– Holnap korán reggel érted jövök, hogy együtt menjünk a szentmisére, és melletted fogok térdelni az áldozáskor. …
Másnap hajnalban a hivatalnokok, a felügyelők és a fegyőrök egyfajta várakozásteljes tisztelettel fogadták Katalint. A hetes cella ajtaját azonnal megnyitották előtte. A zárkában koromsötét volt, de az ő lámpása égett még. Amikor belépett, a rabból elfojtott kiáltás tört fel.
– Eljött – suttogta. – Óh, Istenem köszönöm, köszönöm!
– Hiszen megígértem – válaszolta Katalin. Niccolo elcsukló hangon mondta.
– Folyton ismételtem magamnak, hogy eljön. De annyi minden jöhetett volna közbe. Meg is tilthatták volna …
– Itt vagyok – nyugtatta a fiút Katalin. – És együtt fogunk a misére menni, Van nekik itt egy kápolnájuk, Tommaso atya fogja a szentmisét celebrálni.
– Igaza volt – mondta a rab – az atya tényleg egy jó és jámbor férfi. Mindenben igaza volt. Csak egy … oh, Katalin nővér, én olyan nagyon félek!
– Ez nem szégyen. Még maga Urunk is félt a Getszemáni kertben. Megízlelte a félelmet, mint ahogy a kínzást és a halált is meg kellett ízlelnie. De most gyere, oda vezetlek téged, ahol erő és szeretet vár rád. És senki más nem lesz a kápolnában Tommaso atya, a ministráns és rajtad és rajtam kívül, miközben az Úr betér hozzánk. ….
Alig több mint fél óra múlva Katalin és Niccoló di Toldo kiléptek a kápolnából. Niccoló segítség nélkül egyenes tartásban járt.
– Minden rendben lesz – suttogta Katalinnak. – Békében fogok meghalni.
De amikor meglátta az őröket, megingott. Katalin kezét megragadva mellére fektette a fejét, mint egy gyerek.
– Ne hagyj el – suttogta a fiú. – Bátor leszek, de ne hagyjon el.
– Kis testvérem – suttogta Katalin. – Akkor nemsokára indulunk az esküvőre. Oda fogsz menni, megtisztulva Isten Fiának vérében, gondolataidban állandóan Jézus nevével.
Niccoló feltekintett rá, és Katalin látta, hogy ragyognak a szemei.
– Hogyan lehetséges, hogy ilyen gazdag kegyelemben részesülök, hogy lelkem öröme a vérpad szent helyén fog várni rám!
A kivégzés szent helyén, gondolta Katalin ujjongva. Niccoló rövid életének ezen utolsó órájában mégis felfogta Isten jóságát. Túlnőtt magán, más emberré vált, hasonlóan a jobb latorhoz a keresztfán.
Feltéve: 2025. március 18.
|