„Csak egyetlen bűnt követtem el: isten akartam lenni”
Részlet
Louis de Wohl
Fény Aquino felett

című könyvéből
1956

[A jelenet szereplői:
– II. Frigyes német-római császár (1194-1250), akit III. Honorius pápa koronázott császárrá 1220-ban Rómában. III. Ince, III. Honorius, IX. Gergely és IV. Ince pápasága alatt uralkodott A pápák esküszegés, szentségtörés, templomrablás, eretnekség vádjával több ízben kiközösítették. Az ő törvénytelen fia, Enzio volt az, aki 1241-ben az egyetemes zsinatra siető francia és spanyol főpapokat foglyul ejtette. Frigyes a pápai államba is betört; ezzel kezdődött Itáliában a pápa- és császárpártiak (guelfek és ghibellinek) háborúskodása. A Foggia közelében fekvő olasz városba, Lucerába mohamedánok tízezreit telepítette le, akik rettegésben tartották a környéket. A pápasággal szemben a világi hatalom, értsd: saját hatalmának abszolutizmusára törekedett. – Ereje teljében érte váratlanul a halál az apuliai Fiorentinoban.
– Berard, palermói érsek, aki követte Frigyest, s ezért a pápa őt is kiközösítette.
– Johannes von (Giovanni da) Procida (kb. 1210-1297 után) korának hírneves orvosa, aki II. Frigyes és fia, Manfréd, majd ennek unokaöccse és utóda, Konradin szicíliai királyok előtt is nagy kegyben állott. Élete végén a pápát hívta segítségül, hogy elkobzott birtokait visszaszerezhesse.
– Viaticum (szent útravaló): annak a szentáldozásnak a neve, amelyet halálos veszedelemben vesz magához a hívő. A viaticum vételének kötelezettsége valószínűleg isteni eredetű, és minden igazán halálos veszedelemben fennáll, bármily okból fenyeget az, tehát akkor is, amikor a szentkenet fel nem vehető (műtét, életveszélyes utazás, csata, kivégzés). A viaticum vétele hirtelen halálveszedelem esetén még azoknak is ajánlatos, akik aznap áldoztak s nagypénteken is kiszolgáltatható. Ki kell szolgáltatni mindazoknak, akiket legalább feltételesen fel lehet oldozni, tehát eszméleten kívül levőknek, elmebetegeknek is (világos pillanataikban), gyermekeknek, ha a szentségi kenyeret a közönségestől már meg tudják különböztetni. A viaticum kiszolgáltatása a lelkipásztor kizárólagos joga és szigorú kötelessége. A viaticumot nyilvánosan kell a beteghez vinni, fontos okokból azonban (városokban) rejtetten is lehet.]


Frigyes hangja gyenge és rekedt volt. Olykor suttogásba ment át. De gondolatai világosak maradtak, és kezei újra egészségesebbnek tűntek – mintha a közeledő vég elűzte volna a lázat. Egy Spanyolországba küldendő levél diktálása közben Frigyes végre elaludt. Néhány nemes sírni kezdett, mert azt hitték, hogy meghalt. De Procida megrázta a fejét, és arra kérte őket, hogy hagyják el a szobát. Némán, gyámoltalanul engedelmeskedtek, mintha nem is hercegek, hanem gyermekek lettek volna.
     Mintegy félóra múlva Frigyes összefüggéstelen szavakat kezdett el mormolni. Közben néhányszor röviden felnevezett, vagy felsóhajtott. A láz teljes erőből visszatért.
     Egyszer felült, egyedül, segítség nélkül, és világos, csengő hangon ezt mondta: „Azért jöttem, hogy betöltsem a törvényt.” – Aztán visszazuhant, és újra mormolásba kezdett.

Négy napi szakadatlan harc után Procida belátta, hogy nincs többé remény. A tünetek egyértelműek voltak: a bőr nedves és ragacsos lett. Az arc kékes színt öltött. A beteg nehezen lélegzett, és már a szíve is lázadozni kezdett. – Frigyes egyszer csak ránézett: teljesen visszanyerte öntudatát, és szája szögletében egy mosoly árnyéka játszott.
– Az igazat, Procida, hallod? Az igazat! Hány órám van még? – A tapintat ideje lejárt. És ezeket a szemeket nem lehetett becsapni.
– Nem sok, uram. – Frigyes alig láthatóan bólintott.
– Berard –mondta – hívd nekem Berardot.
Az orvos mogorván küldte el az egyik asszonyt az öreg emberért. De amikor Berard érsek kezében kendővel lefedett kehellyel belépett, kíséretében két gyertyavivővel, akik egy asztalkát hoztak, melyre olajat, vizeskorsócskát és két égő gyertyát helyeztek, Procida felugrott, és haragosan tiltakozni kezdett, mégha elfojtott hangon is.
– Csönd – mondta Frigyes – A te munkád végetért, most az övé kezdődik. – Johannes von Procida megdöbbenten meredt rá.
– Császárom, csak nem fog … Csak nem akarja megengedni, hogy ez … Ön nem hihet ebben …, ebben nem! De hiszen egész életén keresztül … – Frigyes merev szemei rátekintettek, és hallgatásra kényszerítették.
– Fiatalember – mondta Frigyes – nem te vagy az, aki itt meghal. – Procida térdre esett.
– Császárom, oh az én nagy császárom .. én mindig szerettelek és tiszteltelek. Ön volt az emberi értelem, a Legnagyobb szimbóluma, akit ismertem …. Ön volt az emberi szellem csúcsa, láncok nélkül és szabad! Ön volt az, aki átlátta a babonásak csalását és ámítását. Ön volt a szellem, az erős, bátor szellem császára. Ne hagyja, hogy azt mondják Önről, hogy abban az órában, amikor az élet és halál keresztútján állt, mégis engedett a babonának, … hogy Önnek, köztünk a legnagyobb realistának az illúzió vigaszára volt szüksége. – Zokogni kezdett.
– Szegény bolondom – mondta Frigyes barátságosan. – A legnagyobb, amit egy ember ismer … azt mi Istennek nevezzük. Én tehát a te istened voltam … és most a te istened haldoklik. Ez valóban kegyetlen és szomorú dolog… ha isten meghal. Igazad van. Keresztút előtt állok. – Mélyen és fájdalmasan vett lélegzetet.
– Orvos vagy – mondta szinte suttogva – és mégsem tudod, mit jelent meghalni. Nem félelem, hanem a kezdet … a látás kezdete. Az illúziók nélküli látásé. Boldog az a férfi, aki ezt el tudja viselni … ha egyáltalán akad ilyen férfi. – Újabb mély lélegzet. – Menj most, jó bolond!
Procida sírva menekült abból a helyiségből, melyben istene elesett. A merev szemek az érsekre tekintettek.
– Berard, öreg barát … hűséged kiközösítést hozott számodra. Mondd meg nekem, tudsz még mindig … érvényesen gyóntatni, és feloldozást … adni?
– Igen, ha szorít az idő, és nincs más pap kéznél – mondta az öreg ember reszkető hangon. – És ez az óra minden régi fájdalmat kiegyenlít. Meggyóntathatlak és átadhatom neked a viaticumot. Egy pap szentelése örökre érvényes marad … akármilyen súlyosan is vétkezett. – Frigyes bólintott.
– Jó, jó… küldd el ezeket a gyerekeket. – A gyertyavivők hangtalanul távoztak.

– Mennyi ideje vagyok itt, Berard?
– Öt napja, császárom.
– Öt éve… ötven éve – mondta Frigyes. – Akár hiszed, akár nem, … egész életemet újra átéltem. Mindazt, amit tettem és gondoltam … és mondtam … ez ízelítőt ad az embernek az örökkévalóságra. .. És, tudod mit? … Csak egyetlen bűnt … követtem el: isten akartam lenni. – Berard bólintott.

– Csak ez az egy bűn létezik, fiam. Nincs más. Ádám bűne. A törvényt a saját kezünkbe venni … törvénynek akarni lenni. Olyannak lenni, mint Isten. Elődeink bűne … és a sajátunk. Te Ádám vagy, én Ádám vagyok.
– Isten … akartam lenni – suttogta Frigyes. – Már kisfiúként, amikor szegény voltam … és ételért kellett koldulnom, Palermóban … már akkor … isten akartam lenni, .. hatalmas … mindenható. És amikor segítségemre jött, az a borzalmas öreg férfi … III. Ince! … akkor gyűlöltem ezért. Semmivel nem akartam neki tartozni… Senkinek nem akartam tartozni … csak saját magamnak. Kezdettől gyűlöltem őt, és mindent, … amit ő képviselt. Ő … és az utódai, mind egyek voltak. Hogyan másképp lehettem volna én a császár… ha nem én magam voltam a hatalom. És mindig … mindig volt egy öreg férfi Rómában. Aki törvényt tartott a szemem elé ... és ez nem az én törvényem volt. Egyikünknek … el kellett tűnnie. De ő … szívós volt, és amikor meghalt … jött egy másik, ugyanolyan szívós, mint az első …. Öt napja! Csak öt nappal ezelőtt gondoltam arra … hogy mégis megnyertem a harcomat. És most … nézz rám … itt fekszem a saját piszkomban …, mint az, akinek ők engem neveztek: Heródes.

Az érsek felemelte a fejét. Könnyek csorogtak végig az arcán. Egy nagy halom emberi dölyf mállott szét előtte porrá és hamuvá.
– Nem mint Heródes – mondta Berard gyengéden – hiszen te megbántad.


Feltéve: 2025. január 1.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA