A fordítás Karl Haselböck „Freude an der Wahrheit – Römisch-katholische Schriften” (Az igazság felett érzett öröm – Római katolikus írások) címmel kiadott sorozatának 92. füzete alapján készült (Részletek) Korunk legelterjedtebb tévedései között egyetlen egy sincs, amelyiket ne valamilyen eretnekségre lehetne visszavezetni. A modern eretnekségek között egyetlen egy sincs, melyet ne lehetne egy másikra visszavezetni, melyet az Egyház már réges-régen elítélt. Az Egyház minden éppen felmerülő eretnekséggel már a jelenlegi és a jövőben felbukkanó eretnekségeket is elítélte. Bár ezek a tévedések lényegüket és eredetüket tekintve tökéletesen megegyeznek egymással, felhasználásukat tekintve mégis hatalmas különbségeket mutatnak. Ebben a munkámban elsősorban ez utóbbival, inkább a politikai és szociális, mint a vallási szempontok alapján történő felhasználásukkal fogok foglalkozni. … Ami a mi évszázadunkat illeti [ez alatt Cortes a 19. század első felét érti, de minden, amit mond, az azóta eltelt időkre, és a mi mostani korunkra is illik], elég csak kissé megvizsgálni, hogy felismerhessük, hogy az, ami az eddig eltelt évszázadok között olyan különösen szomorúan hírhedtté teszi, nem abban rejlik, hogy eretnekségeit és tévedéseit arcátlan módon teoretikusan az egész világra kikürtöli, hanem abban, hogy ezt sátáni elbizakodottsággal és módon teszi: az elmúlt századok eretnekségeit és tévedéseit ráerőlteti az egész mostani társadalomra, és ezáltal alapjaiban mérgezi meg.      Az emberi értelem minden időben hajlamos volt, hogy őrült spekulációkba bocsátkozzon, de régebben megelégedett azzal, ha azt elérte, hogy az intellektuális életben egy állítással szemben egy tagadást felállítson, a filozófiában egy igazsággal szemben egy tévedést vagy a vallásban egy dogmával szemben egy eretnekséget. Ma azonban ugyanez az értelem már nem elégszik meg ennyivel, hanem egyúttal a politikai és szociális életbe is beavatkozik, hogy ilyen módon mindent káoszba taszítson. És ily módon sikerül neki – mint egy varázslat által –, hogy minden tévedéséből viszályt, minden eretnekségéből lázadást, és minden dölyfös tagadásából iszonyatos összeomlást idézzen elő. Úgy tűnik, hogy a tévedés fája, melyet vakmerő tévtanítók első nemzedéke ültetett, és ezután a tévedést hirdetők újabb és újabb generációi öntöztek, mára a Gondviseléstől megengedett teljes nagyságát elérje. Nagyapáink idejében mutatta levélzetét, apáink idejében virágait, és végül ma kézzelfoghatóan és gyümölcseivel megrakodva áll előttünk. E gyümölcsök egészen különleges módon átkozottak, úgy, ahogy korábban a virágai voltak, ahogy még korábban a levelei voltak, melyek betakarták, és amilyen a törzs volt, mely ezeket hordja, és végezetül amilyenek azok az emberek voltak, akik e fát ültették. E munkámban csak azokkal a kérdésekkel foglalkozom, melyek, mégha eredetük és tartalmuk alapján teológiaiak is, de mostanra lassú és állandó átalakulásuk által politikai és szociális kérdésekké váltak. … Mert a régi és a mostani idő között a következő jelentős különbség áll fenn: A korábbi korokban a tévtanok oly módon el voltak rejtve a könyvekben, hogy aki ezekben a könyvekben nem kutatott utánuk, más helyen sehol nem tudta őket megtalálni. Ezzel szemben a mi időnkben e tévtanok mind a könyvekben, mind azokon kívül megtalálhatók: mert e tévtanok mindenütt ott vannak és uralkodnak: a könyvekben is, és mindenütt másutt is: A társadalmi intézményekben, a törvényekben, az újságokban, a beszédekben, a társalgásokban, a oktatótermekben, az egyesületekben, a saját otthonban és a nyilvánosságban, egyszóval, mindenben, amit kimondanak, de ugyanígy mindabban is, amit elhallgatnak. A modern eretnekségek megszámlálhatatlanok; de eredetük és végük is két rendkívül fontos tagadásban rejlik: az egyik Istenre, a másik az emberre vonatkozik.      A társadalom tagadja, hogy Isten gondoskodik teremtményeiről. Az embernél pedig tagadja, hogy mindannyian áteredő bűnben fogantatunk.       A mai emberbe a gőgje két mondatot súgott, amit ő el is hitt, nevezetesen: hogy makulátlan, és hogy nincs szüksége Istenre; hogy erős és hogy szép. Ezért olyan beképzelt a hatalmára és olyan szerelmes a szépségébe.      Ha azonban tagadjuk az áteredő bűnt, akkor ezzel együtt a következő alapvető tanításokat is tagadjuk: Nevezetesen, hogy az evilági élet a vezeklés ideje, és hogy a föld, ahol ez az élet zajlik, hasonló a siralom völgyéhez; továbbá, hogy az értelem fénye csak gyenge és pislákoló; hogy az ember akarata beteges és gyenge; hogy az élvezet szinte kizárólag csak kísértésül adatott nekünk, hogy ellenálljunk csábításának és megszabadítsuk magunkat tőle; hogy a fájdalom, amennyiben egy természetfeletti cél érdekében önként fogadjuk, javunkat szolgálja; és végül, hogy evilági életünk üdvözülésünk megszerzésére adatott, és hogy erre az embernek szüksége van, mármint az üdvösségre.      Ha azonban mindeme igazságokat tagadjuk, akkor sok egyéb között a következő állításokhoz jutunk: Hogy a földi élet azért adatott nekünk, hogy saját erőnkből és szakadatlan fejlődés által a legmagasabb tökéletességre jussunk; hogy azt a helyet, ahol életünket töltjük, az ember fenekestül meg tudja változtatni, sőt meg is kell változtassa; hogy az embernek egészséges értelme van, és ezért nem létezik olyan igazság, amit ne tudna felfogni, és hogy másfelől nincs olyan igazság, mely az értelme felfogóképességét felülmúlná; hogy e világon nincs olyan baj, amit az értelme mint ilyet fel ne ismerne. Hogy nincs más bűn, mint az, amiről az ember értelme kimondja, hogy bűn; vagyis hogy se olyan baj, se olyan bűn nem létezik, mint amit a világi filozófia annak ismer fel. Továbbá, hogy az ember akarata alapjában véve ép és egészséges, és ezért nincs szüksége arra, hogy helyreigazítsák. Hogy a fájdalomtól menekülnünk kell, és hogy az élvezeteket kell keresnünk, hogy az evilági életet azért kaptuk, hogy élvezzük, és végezetül, hogy az ember önmagában véve jó és romlatlan. Ezek az emberre vonatkozó tagadások és állítások Istenre vonatkozóan is újabb tagadásokhoz és állításokhoz vezetnek. Ha az ember nem bűnben született, akkor azt is tagadják, hogy az ember újra születhet. Ebből a tagadásból következik a megváltás misztériumának, a megtestesülés, a testté vált Ige és az isteni Ige dogmájának tagadása. Ha egyfelől az emberi akarat természetes épségét feltételezzük, másfelől vonakodunk elismerni, hogy más rossz vagy más bűn is létezhet, mint amit a világi filozófia annak tart, akkor ebből a megszentelő kegyelemnek az emberre gyakorolt hatása, és ezzel egyidejűleg a Harmadik Isteni Személy, a Szentlélek létezésének tagadása következik. Mindezekből a tagadásokból következik a Legszentebb Szentháromság tiszteletreméltó dogmájának a tagadása: ami nem más, mint hitünk és minden katolikus dogma alapjának a tagadása.      Ezekből a tagadásokból és állításokból fakad a naturalizmus mindent átfogó rendszere, ami a mi összes hittételünkkel szembeni alapos, általános és tökéletes ellentmondást foglalja magában. Katolikusként hisszük és valljuk, hogy a bűnös ember folyamatosan segítségre szorul, hogy Isten ezt a segítséget természetfeletti gondoskodásával, melyben szeretete és végtelen irgalmassága csodálatos módon hat, állandóan megadja neki. Számunkra a természetfeletti a természetes atmoszférája, azaz: az egyik magában foglalja a másikat, anélkül, hogy ezt állandóan tudatosítanunk kellene magunkban. Az ősbűn miatt Isten és ember között áthidalhatatlan szakadék keletkezett. De Isten Fia emberré lett, és azáltal, hogy Benne mindkét lényegiség igazán egyesült, ez a szakadék feltöltetett. De Isten emberré lett Igéje – aki egyszerre igaz Isten és igaz ember – és a bűnös ember között még ekkor is mérhetetlen távolság tátongott. Ezen mérhetetlen távolság áthidalására Isten Fiának Anyját, a Boldogságos Szűz Máriát, a „szeplőtelen asszonyt” adta nekünk. De e „szeplőtelen asszony” és a bűnös ember között még ezután is nagy volt a távolság, s végtelen irgalmasságában Isten ezért állította a Boldogságos Szűz és a bűnös emberek közé a „szent bűnösöket”. Ki ne csodálná ezt a fenséges és pompás, csodálatos és tökéletes rendelkezést? Ettől kezdve a legnagyobb bűnösnek sincs másra szüksége, mint hogy kinyújtsa bűnös karját, hogy megtalálja azt, aki segít neki bűneinek mélységéből a mennyei létrán fokról fokra a menny magasába felemelkedni. … Hogy e csodálatos természetfölöttiségről elképzelésünk legyen, arra van szükség, hogy a hit szemével a legmagasabb és legelrejtettebb régiókba nyomuljunk be. Be kell nyomulnunk az ember lelkébe, hogy lássuk, Isten kegyelme hogyan udvarolja körül és keresi őt, és hogy az ember lelke hogyan nyílik meg vagy csukódik be ezen isteni hívás előtt; és amennyiben megnyílt, hogyan indul el és folyik utána szakadatlanul a csendes párbeszéd teremtmény és Teremtője között.      Ugyanakkor arra is szükség van, hogy pillantást vessünk az ellenkező oldalra is: arra, amit ott a sötétség szelleme keres, mond és csinál. És azt is fel kell ismernünk, hogy miként ingadozik az ember lelke ide-oda, miként igyekszik, majd elfárad e két öröklét között, hogy végül azon szellemiség szerint, amelyet követ, a fény birodalmába vagy a sötétség mélységébe merüljön el. … De a történelemre is vissza kell pillantanunk annak megértésére, hogy lássuk, milyen csodálatos módon irányítja Isten az emberek sorsát a maga dicsőségére és a kiválasztottak javára. Annak ellenére, hogy Isten minden történés, minden ember sorsának Ura, meghagyja az ember szabad akaratát, vagyis az ember minden tettéért maga felel. …      Végül azt is látnunk kell, hogyan veszik el az ember a történelem labirintusában, és mily gyakran ténfereg benne világtalanul. Egy olyan történelemben, melyet ugyan az emberek maguk írnak, anélkül azonban, hogy azt meg tudnák magyarázni, hogy ennek hol van az eleje és hol a vége.      A természetfeletti eme mindent átfogó és nagyszerű rendszerének létét, ami minden emberi körülményre megadja a helyes kulcsot és magyarázatot, mindazok tagadják, akik azt állítják, hogy az ember bűn nélkül fogant. És aki ma ilyet állít, az nem csupán néhány filozófus, nem, ezt teszik a népek vezetői, az uralkodó osztályok, sőt, maga az egész társadalom, melyet teljesen átitatott e romboló eretnekség mérge. Itt a magyarázata mindannak, amiben élünk, és ami minket abban a helyzetben érint, melybe ezen eretnekség logikája alapján kerültünk. Ha értelmünk fénye valóban ép lenne – ahogy a modern ember állítja –, akkor ez a fény elegendő, hogy ezt az igazságot az értelem a hit segítsége nélkül felismerje. Ha a hitre nincs szükség a felismerésekhez, akkor az értelem független úr. Akkor a az igazság fejlődése az értelem haladásának függvénye; az értelem haladása pedig saját állandó gyakorlásától függ. Ez a gyakorlás legjobban a folytonos párbeszéddel valósulhat meg. A párbeszéd így lett a modern társadalom alaptörvénye, és az egyetlen olvasztótégely, melyben felolvasztásuk után, az igazságokat a tévedésektől el kell választani. Ezen alapelven nyugszik a sajtó szabadsága, a képviselők immunitása és a parlamentek legfelsőbb hatalma.      Továbbá: Ha az ember akarata sem sérült – miként ezt a modern eretnekségek állítják –, akkor elég neki a jó vonzereje, hogy ennek nyomát kövesse, ezért ehhez nincs szüksége az isteni kegyelem természetfeletti segítségére. Ha azonban az embernek nincs erre a kegyelemre szüksége, akkor nincs szüksége a szentségekre sem és az imádkozásra sem. És ha az ima nem szükséges, akkor értelme sincs. De ha értelmetlen, akkor a szemlélődő, imádságos életnek sincs semmi értelme, így tehát a szemlélődő rendekre sincs semmi szükség. [Pontosan erre a következtetésre jutott Bergoglio is, amikor most éppen – többek között – a kontemplatív női kolostorok megszüntetésén fáradozik: Miután a Sátán még mindig tart az imáktól, egyáltalán mindentől, ami a legcsekélyebb mértékben is magán visel még valami halvány katolikus vallásosságot – vagy egyszerűen csak undorodik tőlük, még akkor is, ha ezek már semmit sem segítenek, de azért még léteznek –, eszközének, mondhatni elsőszámú harcostársának, azaz Bergoglionak ezt a parancsot is kiadta.]      Ez azonban azt is megmagyarázza, hogy miért tartják e felfogás képviselői fölöslegesnek a szentségek kiszolgáltatóit, azaz Isten küldötteit. Akinek nincs szüksége Istenre, annak természetszerűleg olyas valakire sincs szüksége, aki Istent képviseli, tehát se Egyházra, se papokra, se szerzetesekre. Mindazonáltal, ha ily módon mindent, ami természetfeletti, eltöröltek és a vallást csak valamilyen homályos deizmussá alakították át [pontosan ez az, amit Bergoglio éppen ma, 2019. március 30-án is művel, amikor egy újabb iszlám országban arról szónokol, hogy a „mohamedánok és keresztények ugyanazt az istent imádják”], az ember – Isten helyett, akit valahová fent bezártak – e földi világ felé fordítja tekintetét, és életét kizárólag materiális érdekeinek gondozására fordítja. Így jöttek létre a hasznossági elv uralmának, a kereskedelem expandálásának, az iparosodás lázának, a gazdagok önteltségének és a szegélyek felháborodásának korszakai. A materiális gazdagság és a vallási nyomorúság ezen állapotát mindig azok a szörnyű katasztrófák követik, melyeket a hagyomány és a történelem örökre bevésett az emberek emlékezetébe. Ezek elkerülésére jönnek aztán össze minden korban az okosak és ravaszok [ahogy ma is nap nap után ezt teszik ilyen-olyan konferenciákon, találkozókon]. Az ár azonban feltartozhatatlanul közeleg, míglen terveiket egyetlen csapással romba nem dönti, és őket magukat összes ravaszkodásukkal együtt örökre el nem nyeli.      Ezzel azt akarom mondani, hogy teljesen kizárt a forradalmak kitörését vagy a diktátorok uralomra jutását meggátolni. Mivel e kettő alapjában véve egy és ugyanaz, hiszen mindkettő az erőszak alkalmazásán nyugszik, mely egyedül képes még kormányozni azután, hogy az Egyházat a sekrestyébe és Istent a mennybe száműzték. E kettő távolléte a társadalomban olyan vákuumot idéz elő, melyet megpróbálni azzal kitölteni, hogy a hatalmat mesterséges és kiszámított módon felosztják, dőre nagyképűség és hiábavaló. … És fordítva: Nincs olyan kormányzati forma, mely alapjában véve veszélyes lenne, amíg alatta Isten és az Egyház szabadon „működhet”, vagyis, ha az erkölcsök és a szokások megfelelnek Isten és az Egyház törvényeinek. …. Feltéve: 2019. március 30. Akadnak olyanok is, akik ugyan tudják, hogyha a világ nem akar elpusztulni, akkor szüksége van vallásunk és az Anyaszentegyház segítségére, de attól már vonakodnak, hogy alávessék magukat Istennek, a vallásnak és az Ő Egyházának, mert ami az alázatosak számára szelíd, az a gőgösök számára már elviselhetetlenül súlyos teher. És ezért egyfajta közbenső állapotban keresnek kiutat, melyben a vallásnak bizonyos tanait és követeléseit elfogadják, de másokat, melyeket túlzottnak tartanak, elutasítanak.      Ezek az emberek azért nagyon veszélyesek, mert kiválóan alkalmasak arra, hogy elfogulatlannak tűnő viselkedésükkel ítélőbíróként lépjenek fel, és a maguk elé idézett tévtan és igazság között úgy döntsenek, mintha erre valamiféle különleges engedéllyel és megbízatással rendelkeznének. Az ugyan igaz, hogy az igazság mindig két egymásnak ellentmondó tévtan között helyezkedik el, de az már nem, hogy tévtan és igazság között bármilyen igazság létezhet! Igazság és tévtan között nem létezik semmilyen közvetítés! Mert e két ellenpólus között nincs semmi, abszolút semmi! Csak a végtelen űr. Aki ebben az üres térben foglal helyet, az az igazságtól ugyanolyan távol van, mintha közvetlenül a tévtan mellett állna! Mert csak az az ember él az igazságban, aki az igazsággal teljesen eggyé vált! [Érdemes jól megfontolni e szavakat, melyek Bergogliora és csapatára, de szinte minden mai közszereplőre vonatkozik – nagyon úgy tűnik, hogy már csak azok hallathatják hangjukat, akik ezt az ideológiát képviselik.] Az eddig bemutatott tételek azon embereknek és azon rétegeknek a legfontosabb tévedései, melyek korunkban megszerezték maguknak azt az előjogot, hogy a népeket kormányozzák. De a tévedések számának növekedése és súlyos következményei ezzel még nem értek véget. Némelyek ugyanis továbbmennek, és úgy gondolják, hogyha az ember makulátlanul születik, és ezzel az emberi természet, az emberi lény épsége teljes, értelme és akarata jóravaló és remek, akkor ebből az is következik, hogy a szenvedélyek, melyek az emberen uralkodnak, szintén helyesek és követendők.      Mások meg ezt a kérdést teszik fel: Ha a párbeszéd azt szolgálja, hogy eljussunk az igazsághoz, akkor miért lennének olyan dolgok, melyek jóságát vagy megengedettségét ne szintén a párbeszéd döntésjoga alá kellene rendelni? És azt sem értik, hogy ezen előfeltételek, azaz a gondolkozás, az akarat és az alkotás szabadsága mellett, ne létezhetne a világon minden és mindenki számára korlátlan függetlenség.      Sőt, az így gondolkodók odáig elmennek, hogy még azt a kérdést is felteszik, hogy miért ne lehetne megengedni az élvezeteknek a vágyak teljes kielégítéséig való fokozását, hogy ezzel az ember ezt a siralom völgyét az örömök kertjére változtathassa át. A filantrópok [hivatásos emberbarátok, akikre ma a legjobb példa Bergoglio és az ú. n. Szent Egyed közösség: kettőjük ezirányú működéséről lásd a következő nemrég feltett írást: Isten nem fog közbelépni] szörnyülködnek, ha az utcán egy szegényt látnak.      De bármennyire is különbözőek ezek a kívánságok, abban minden kérdező egyetért, hogy a legfontosabb teendő a társadalom aláásása, a kormányzatok megdöntése, a vagyon felosztása, és ezzel egy csapásra az összes emberi és isteni törvény eltörlése. Mindazonáltal én azok tévedését tartom a legveszélyesebbnek, mert következményeiben ez a legkárosabb, akik nem akarják meglátni e tévedések és az eretnekségek közötti összefüggést, és ezért tiltakoznak elismerni, hogy a mostani tévedések valójában nem mások, mint az eretnekségek kikerülhetetlen következményei. Ha a társadalom nem szabadítja meg magát e tévedésektől, és ezekkel együtt nem ítéli el az ezeket előidéző eretnekségeket, mégpedig alaposan és véglegesen, akkor a társadalom, emberileg nézve, örökre elveszett. [Ne felejtsük, hogy ez a megalapozott, komoly, „szakmai” vélemény csaknem 170 évvel ezelőtt hangzott el. E szemszögből tekintve, az elmúlt 100 év történései teljesen más megvilágításba kerülnek: ha nem jöttek volna a nagy 20. századi katasztrófák, a társadalmak nagy valószínűséggel, már 100 évvel ezelőtt abba a megmászhatatlan szakadékba zuhantak volna, mint ahol most mi vagyunk.] Az itt felsorolt tévedések egy része kikerülhetetlenül általános felbomláshoz, és onnan anarchiába vezet; míg a másik része akkora zsarnokság kialakulásához, melynek mind mérete, mind mértéke az emberiség eddigi történelmében elképzelhetetlen volt. [Az elmúlt évtizedekben az első a nyugat minden értéket eltörlő liberalizmusában és demokráciájában, a második a szovjet-kommunizmusban valósult meg a legláthatóbban.]      Az első csoport azon tévedések következménye, melyek az emberi szabadság túlméretezését és minden intézmény erőszakos lerombolását tűzték ki célul. A második csoporthoz azok tartoznak, akik egy teljes átrendeződést hirdetnek. A politikai tudományban az elsőket szocialistáknak [időközben liberálisoknak], a második csoportba tartozókat kommunistáknak nevezték el. Az elsők elsősorban az individuális szabadságnak az állami felsőbbség rovására való korlátlan kiterjesztését szorgalmazzák, a másik csoport tagjai az emberi szabadság teljes elfojtását az állami hatalom kolosszális méretre való kiépítése mellett. …. E tévedések fellépését, elterjedtségét és korlátlan eluralkodását az egykor keresztény országokban egyedül azon eretnekségek súlyossága és romboló hatása képes megmagyarázni, melyekből ezen tévedések erednek. A szocialisták [liberálisok] nem elégedtek meg annyival, hogy Istent a mennybe száműzzék, hanem továbbmentek, és végül létét is tagadni kezdték [ez vezetett el a mai szinte tökéletes ateizmushoz, hiszen azok túlnyomó része, akik még istenhívőnek mondják magukat, nem Istent, hanem egy általuk kreált bálványt „tisztelnek”].      Ha azonban Isten létét, minden tekintély forrását és eredetét, tagadjuk, akkor ebből a logika szerint kikerülhetetlenül magának a tekintélynek, mint ilyennek a tagadása következhet, mégpedig feltétel nélküli és tökéletes tagadása. Isten mindenre kiterjedő atyaságának a tagadása pedig elkerülhetetlenül hozza magával az apaság tagadását a családban, és ezzel ugyanolyan elkerülhetetlenül a család szétzúzását. Csakhogy a vallási tekintély tagadása magával hozza a politikai és társadalmi tekintély tagadását is. [Ez történik ma mindenütt: a nevelők, a szülők, a vezetők tekintélyének tagadása; illetve ezzel párhuzamosan azokon a helyeken, ahol a hatalomnak van még eszköze akaratának keresztülvitelére, a zsarnoki döntések alkalmazása.] Ami a kommunizmust illeti, az nyilvánvalóan a panteista és az ehhez hasonló eretnekségekből vette kezdetét. Ha „Isten” minden és a minden „Isten”: akkor „Isten” mindenekelőtt a népuralommal és a néptömeggel egyenlő [ezt vallja a jezsuita Teilhard de Chardin hű követőjeként a zsinati szekta, de különösen Bergoglio és csapata]. A mindenségből az egyes lények „isteni atomként” jönnek elő, a mindenség teremti őket, és újra oda mennek vissza, ami folyamatosan elnyeli őket. Ebben a rendszerben, ami nem a „mindenség”, az nem „Isten”, és ami nem „Isten”, az nem is létezik.      Innen ered a kommunistáknak az emberek iránti dölyfös megvetése és az emberi szabadság brutális tagadása. Innen ered azon mértéktelen igyekezetük, hogy a demagógia segítségével a közösségek felett megszerezzék az uralmat, melyet az egész világra ki akarnak terjeszteni, egészen a legvégső határokig. Innen ered az az őrült düh, amivel minden családot szét akarnak szakítani és össze akarnak keverni; de nem csak a családokat, hanem az összes társadalmi osztályt, minden népet és minden fajt, hogy a forradalom nagy darálójába taszítsák őket. [A katolikus filozófus és politikus Cortes mindezt már 1851-ben látta és leírta!!! – de ma már kimondhatjuk, hogy minden eredmény nélkül: a katolikus felelősök közül senki nem vette komolyan, legalábbis annyira nem, hogy megpróbált volna valamit tenni ellene, sőt; Csak ezért történhetett, hogy mára az eretnek zsinati egyház e terv legfőbb támogatója és propagálója!]      Mindennek az a célja, hogy a mesterségesen előidézett káoszból egy napon megszülessen az egyetlen isten, az egyenlőség istene, mint az összes egyenlőtlenség legyőzője; a kollektív istene, mint minden személyes legyőzője; a minden kezdet és vég nélküli végtelenség, illetve anyag istene, mint minden elmúlás és keletkezés legyőzője: a demagógia istene, a jövő egének egyetlen csillaga. A demagógia [a demokrácia, azaz népuralom, a többség uralmának létrehozója] az új világmindenség, korunk igazi istene, ami egyetlen tulajdonsággal, nevezetesen a mindenhatósággal van felruházva. Ez a győztes a katolikus Isten három „erőtlensége”: a jóság, a szeretet és az irgalmasság felett! Ki ne ismerné fel őt ezen vonásai alapján? Ő a gőg istene, vagyis Lucifer, a Sátán, a hazugság fejedelme, e világ fejedelme! Aki egy kicsit alaposabban foglalkozik e meg- és elvetendő tanításokkal, az nem tudja nem észrevenni azon titokzatos, de mégis látható jeleket, melyek azon tévedések sajátjai, melyek különösen az apokalipszis korában ütik fel fejüket és jutnak uralomra. Nem nehéz megjósolni, hogy az Antikrisztus nagy birodalma a demagógia kolosszusa lesz, amit egy sátáni hatalommal, azaz a bűn emberétől (v. ö.: 2Tessz 2.3) kapott hatalommal felruházott plebejus ember fog kormányozni. … Számomra nem kétséges, hogy mindaz, ami az emberek feletti isteni kormányzást gátolja, ugyanilyen mértékben és ugyanilyen módon a polgári társadalmak kormányzatait is zülleszti. Az újabb kor első vallási tévedése az emberi értelem függetlenségéről és kizárólagos uralmáról szóló alapelv volt. E tévedés a politikai rendszerben azok tévedésének felel meg, akik szerint a közjog általános alapját az emberi értelem uralma képezi; ezért nem véletlen, hogy a lázadás azon társadalmakat támadta meg először, melyek ezen elv alapján rendezkedtek be. Ily módon vezették be a társadalmakba a hatalommegosztást, a sajtószabadságot és a képviselők immunitását.      A második tévedés, mint fentebb már láttuk, az akaratra vonatkozik, és a vallási rend tekintetében abból az állításból áll, hogy az akarat önmagában jó, és ezért az embernek nincs szüksége az isteni kegyelemre, hogy a jót tegye. Ez a politikában azok tévedésének felel meg, akik arra hivatkoznak, hogy csak jó akarat létezik, és ezért nincs olyan akarat, melyet vezetni kellene, aki tehát ne a maga ura lenne. Ezen alapelvre támaszkodik az általános választójog, és innen veszi eredetét a demokratikus, republikánus rendszer.      A harmadik tévedés a szenvedélyekre vonatkozik, és a vallási rendben azon állításból áll, hogy az ember bűn nélkül fogantatott, és ezért szenvedélyei csak az ember pozitív tulajdonságai. Ez a tévedés a politikai rendben azok tévedésének felel meg, akik a kormányok tevékenységét arra korlátozzák, hogy az embereknek minden vágyuk kielégítését biztosítsák. Erre az alapelvre épül fel minden szocialista és demagóg rendszer, melynek tagjai korunkban a hatalomért küzdenek, amit, ha a dolgok ugyanígy folynak tovább, azt meg is fogják szerezni. [Most, csaknem 170 évvel e sorok megjelenése után, már tudjuk, hogy valóban megszerezték.] Tehát alapos megfontolás után kimondható: minden eretnekség felforgatja a közrendet. Ezért annak megállapítására, hogy a politikai területen mit tagadnak, vagy éppen mit engedélyeznek és támogatnak, elegendő azt megtudni, hogy vallási területen ugyanott mit vitatnak el Istentől. Ahol vallási területen egyfajta ködös deizmus uralkodik, azaz elismerik még, hogy Isten a teremtője a világnak, de azt már tagadják, hogy Ő ennek kormányzója is, ott a politikában az az alapelv, hogy az országnak van ugyan első embere, de ő csak elnököl és nem kormányoz. Ahol már Isten puszta létét is tagadják, ott ezen elátkozott korszakokban a szocialista iskolák anarchikus ideái uralkodnak és terjednek el ijesztő sebességgel.      Végül, ha már addig az állításuk jutnak el, hogy a teremtmények maguk istenek, és isten csupán egy fogalom, ott vallási területen a panteizmus, politikai területen pedig a kommunizmus kerül hatalomra. És ekkor Isten, aki végül megelégeli mindezen istentelen káromlásokat, e tévedésektől uralta világban az embereket életre-halálra kiszolgáltatja az elvetemült és megvetésreméltó zsarnokoknak. Feltéve: 2019. április 4. Krisztus igaz Egyháza, a római katolikus Egyház isteni alapítójának mennybemenetele óta ugyanazoknak a tévedéseknek volt kitéve: olyanoknak, melyek lényegüket tekintve mindig ugyanazok maradnak, mindegy, hogy közvetlenül Isten ellen vagy Isten szent Egyháza ellen irányulnak-e, vagy a társadalmi rend megdöntését tűzték ki céljukul.      Az Anyaszentegyházat két szempontból vizsgálhatjuk: Először önmagában, mint független és „tökéletes közösséget”, ami önmagában mindent birtokol, amire szüksége van ahhoz, hogy korlátozások nélkül és teljes mértékben végezhesse dolgát, a lelkek megmentésének munkáját. Másodszor a polgári társadalmakhoz és az államok kormányaihoz való viszonyában.      Belső szervezetét tekintve az Egyháznak történelme egész folyamán a tévedések hatalmas áradatával kellett szembe néznie, és ezekre megfelelő válaszokat kellett adnia. Eközben különösen figyelemreméltó, hogy a legkárosabb tévedések azok voltak, melyek egységét azon a ponton támadták, mely benne a legcsodálatosabb és a legtökéletesebb: nevezetesen a pápaságban, az isteni építmény alapkövében. Ezen tévedések közé számít elsősorban az a tévtan, amelyik Jézus Krisztus földi helytartójától elvitatja az egyetlen és oszthatatlan utódlást az apostoli hatalomban (a közösségek fölött), vagyis amikor azt állítja, hogy a többi püspök, mint örököstárs, szintén részese ennek a hatalomnak. Ha ez a tévedés győzedelmeskedne az igazság felett, akkor igen gyorsan szörnyű zűrzavar és óriási káosz keletkezne az Egyházban, mert az oszthatatlan és átruházhatatlan fensőbbség, azaz a pápai hatalom, felosztása az Egyházat az egyik legnyugtalanabb arisztokráciává változtatná át. [Pontosan ezt a tervet hajtja most végre Bergoglio, aki nyílegyenesen és szinte, jobban mondva, szó szerint, megszállottan dolgozik azon, hogy a pápaságot eltörölje. Cortes 1851-ben még az akkori súlyos, életveszélyes szellemi támadások közepette se gondolta volna, hogy egy ilyen tévtant maga egy hivatalosan pápának tartott egyén fog diadalra vezetni, megvalósítani.]      Ha a Pontifex Maximus-nak mindössze az üres elöljárói tisztet hagyják meg, de elveszik tőle a döntés jogát és a valóságos kormányzói hatalmat, akkor a pápa ugyanolyan fölöslegessé válik, mint Isten a deista eretnekség uralta társadalmakban, ahol az utóbbiak a pápát ugyanúgy bezárnák a Vatikánba, ahogy Istent már a mennybe száműzték, és minden közreműködést és beleszólást a világ, az emberek dolgaiba megtiltanának neki. Azok, akik nem szívesen hódolnak be az értelem hatalmának, és az akarat hatalmát részesítik előnyben, amennyiben demokratikus érzelműek, abban a tévedésben vannak, hogy mindenki a saját papja: ez a tévedés az Egyházban a köztársasági formának felelne meg. A világban ők azok, akik az általános választójogot követelik és vezetik be.      Azok, akik az egyén korlátlan szabadságának ideájába szerettek bele, és ezt odáig viszik, hogy elismerik minden egyén korlátlan uralmát és minden hatalmi intézmény eltörlését követelik, a politikai rendet anarchiába vezetik, míg a vallási rendben a személyes megtapasztalásért és fejlődéséért lelkendeznek, mint korábban a fanatikus szekták vezetői. [Ez is olyan tévtan, ami mára a zsinati szektában a legmagasabb fórumokig eljutott, sőt mint például a Szent Egyed közösség, a neo-katekumen mozgalom stb. a legkomolyabb befolyásra tett szert.]      Végezetül azok, akiket a panteizmus tévtana vezetett félre, egyházi vonalon az összes hívő tömegének oszthatatlan uralmához, vallási területen minden teremtmény istenítéséhez, és a politika területén egy mindent felölelő és mindent elnyelő kommunista állam erőszakos létrehozásához jutnak el. [Cortes ezen ősidők óta meglévő, de koronként más elnevezést nyerő tévedések felsorolása után arról ír, hogy az teljesen kizárt, hogy az Isten ígéretei által védett Egyházba ezek a tévedések betörhessenek és ott tért nyerhessenek, még akkor sem, ha a teológusok elfogadnák őket, de a politikában, valamint a vallás és politika viszonyában győzedelmeskedhetnek. Cortes felvázolja mindazon következményeket, melyeket e tévedések elfogadása és gyakorlatba való átültetése okozhat. – Mint azóta mi már tudjuk, e tévtanok nem csak tért nyertek, hanem az élet minden területén, a hivatalosnak nevezett egyházban is abszolút uralomra jutottak, ráadásul a hivatalosan egyháznak nevezett szekta aktív közreműködésével. – Mi, ismerve mai világunkat, ellenőrizhetjük, hogy az általa leírt következmények bekövetkeztek-e vagy sem. És ha azt látjuk, hogy ezek pont úgy következtek be, ahogy ő ezt 170 évvel ezelőtt leírta, vagyis, hogy e következmények pontosan kiszámíthatóak voltak, akkor jogosan kérdezhetjük meg, hogy milyen emberek lehettek azok, akik a világot, de legfőképpen Krisztus Egyházát ide vezették, de legalábbis ide engedték jutni.] E tévedések mind végzetes következményekkel járnak. Az egyik anarchiát és forradalmat idéz elő, a másik először szétforgácsolódást és belső villongást, majd a szabad akarat zabolátlan térnyerését, és végül az emberi szív ösztöneinek zsarnoki uralmát, a harmadik elvaduláshoz, zűrzavarhoz és az emberi értelem elsötétüléséhez. És mindezek együtt törvénytelenséghez, barbársághoz, zűrzavarokhoz és háborúk sorozatához az egész világon. Látható tehát, hogy mindezen tévtanok, akármennyire is különbözőnek és számtalannak tűnnek, valójában egyetlen egy tévtanból származnak. Mégpedig abból, hogy azt a hierarchikus és megváltoztathatatlan rendet, amit Isten az egész teremtésbe belehelyezett, vagy félreismerik, vagy megváltoztatják.      Az Isten által teremtett rend előírja a hierarchikus fensőbbségét mindannak, ami természetfeletti mindaz felett, ami természetes: következésképpen a hit fensőbbségét az értelem felett, a kegyelemét a szabad akarat felett, az isteni Gondviselést az emberi szabadság felett, és az Egyház fensőbbségét az állam felett – egyszóval: Isten fensőbbségét az ember felett. A hitnek az előjoga, hogy az értelmet megvilágosítsa és az utat neki megmutassa, nem jogtalan birtokbavétel, egyfajta zsarnokoskodás, hanem előjog, mely a hit fennkölt természetéből vezethető le. Másfelől az értelem által követelt előjog, hogy a hitnek határait és területét ő határozza meg, nem jog, hanem becsvágyó elbizakodottság, mely nem felel meg saját alsóbbrendű és alárendelt lényegéhez. A kegyelem titkos sugallataira való hallgatás megfelel az általános rendnek, mert az ember számára az a legfontosabb, hogy átadja magát az isteni ösztönzésnek és hívásnak. Ezzel szemben a kegyelem semmibevevése, visszautasítása vagy az ellene való lázadás a szabad akaratot belsőleg a nyomorúság állapotába taszítja, míg kívülről az érintett személyt a Szentlélek ellenségének tünteti fel. Istennek a történelem feletti korlátlan uralma az Ő kizárólagos előjoga; a történelem egyfajta tükör, melyben Isten az embernek mintegy bepillantást enged saját terveibe. Ellenben, ha az ember dölyfös elbizakodottságában arra vetemedik, hogy azt állítsa, hogy ő határozza meg és irányítja a történéseket, akkor az ostoba felfuvalkodottság: Hiszen az ő egyetlen része e történésekben azon tettekből áll, melyeket az isteni parancsok ellen elkövet, különben csak résztvevője azon eseményeknek, melyek Isten akarata szerint történnek meg.      Az Egyháznak a polgári társadalmakkal szembeni elsőbbsége nagyonis megfelel a józan észnek, mely azt mondja, hogy a természetfeletti a természetes, az isteni az emberi felett áll. Ezért az államok azon kísérlete, hogy az egyházat magába olvassza, magától szétválassza, felette uralkodjon vagy akár csak önmagával egyenrangúnak állítsa be, nem más, mint anarchia, ami konfliktusokat és katasztrófákat idéz elő [lásd a honlap ezen cikkét]. Az emberi társadalom, az emberiség megmaradása egyes egyedül a vallási, politikai és szociális rend ezen örök törvényeinek a megtartásán, illetve mára: a helyreállításán múlik. Ugyanakkor ezen örök alapelveket csak olyan hatalom állíthatja helyre, mely pontosan ismeri őket: és ez egyedül a katolikus Egyház. Az Egyház joga, hogy a népeket oktatassa és irányítsa, mellyel Alapítója és Ura bízta meg, nem egyedül ezen isteni megbízásra támaszkodik, hanem a józan ész törvényére is, mely a logika alapján a tudatlant tanulásra, a tudót pedig oktatásra kötelezi.      Tehát mégha az Úr nem is ruházta volna fel a legfelsőbb Tanítóhivatallal, az Egyháznak akkor is joga lenne a népek tanítását és irányítását gyakorolni: egyedül azon tény alapján, hogy ő azon egyedülálló alapelvek őrzője, melyeknek sajátja az a titkos és csodálatos erő, ami a harmonikus rendet megőrizni, és e rendet mindenben megteremteni képes.      Mindazonáltal azon állítás, hogy az Egyháznak joga van tanítani, bármennyire is alapos és értelmes következtetés, még nem az egész igazság, ha egyúttal nem társul azzal a megállapítással is, hogy a világnak viszont kötelessége, hogy hagyja magát az Egyháztól okítani. Hiszen a polgári társadalmaknak nincs meg a hatalmuk ahhoz, hogy az örök igazság csúcsait meghódítsák, de még ahhoz sem, hogy az erőt nem igénylő lecsúszást a tévedések meredek lejtőin a szakadékba való zuhanásig megakadályozzák.      A kérdés tehát így szól: Vajon annak, aki elvesztette józan eszét és ezért ostobaságokat követ el, meg kell-e adni erre a jogot vagy sem. Illetve másképp fogalmazva: Vajon jogát gyakorolja-e az, aki minden jogáról lemondva öngyilkosságot követ el. Tehát az oktatás szabadságáról szóló alapelv – pusztán önmagában nézve, eltekintve a körülményektől, melyek között azt kihirdették – téves alapelv, amit a katolikus Egyház soha nem ismerhet el. A katolikus Egyház az oktatás szabadságának elvét soha nem fogadhatja el anélkül, hogy ne kerülne nyílt ellentétbe minden eddigi tanításával. Ha kihirdetik, hogy az oktatásnak szabadnak kell lennie, akkor az valójában nem jelent mást, mint kihirdetni, hogy a már ismert igazságok között egy sincs, melyet tanítani kellene, és hogy az igazság olyan dolog, melyet még nem találtak meg, amit tehát keresni kell, mégpedig az összes létező véleményt átfogóan megvitató párbeszéd által. Vagyis ha kihirdetik, hogy az oktatásnak szabadnak kell lennie, akkor ez azt jelenti, hogy az igazság és a tévedés ugyanolyan jogokat élvez.      Csakhogy az Egyház azt vallja, hogy az igazság már ismert, nincs tehát szükség rá, hogy keressék. Valamint azt is, hogy a tévedésnek nincs joga, jogtalanul született, jogtalanul él és jogtalanul hal el, miközben az igazság mindig megmarad a korlátlan jog birtokában. Az Egyház tehát – mégha a gyakorlatban kénytelen is olykor kompromisszumokba bocsátkozni – elvben soha nem teheti magáévá a szabad oktatás elvét. Röviden összefoglalva ezek korunk legkártékonyabb tévedéseinek listája, melyek bemutatását felvállaltam. Ezen objektív vizsgálat, szerintem, két alapvető felismerést bizonyított be: 1) Minden tévedésnek egy és ugyanaz az eredete, és középpontja; 2) Mind eredetük, mind középpontjuk tekintetében mindegyik vallási természetű. Ez annyira biztos, hogy Isten pusztán egyetlen tulajdonságának a tagadása minden területen rendetlenséghez, zűrzavarhoz vezet, és az emberi társadalmakat a pusztulás veszélyének teszi ki. Vége Feltéve: 2019. április 7.