„Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” (Jn 20,29) Molnár Tamás 1978-ban megjelent „A keresztény humanizmus” című könyvét ilyen megállapításokkal fejezte be: „Az utóbbi néhány nemzedéknek nem az a tapasztalata, hogy egy új vallás ölt formát a szemünk láttára, hanem az, hogy egyszerűen semmi sincs: Isten halála után az ember is meghalt. Ebben az értelemben a kereszténység utáni korszak egyúttal a humanizmus utáni korszaknak is nevezhető, hiszen látszik, hogy a humanizmus képtelen újra megtermékenyíteni akár ideológiai, akár technikai alternatíváját azon a szellemi értelemben holdbéli tájon, amivé a világunk vált. … Az emberi lét irányítására és kereteinek megadására szolgáló és így az embernek a létezés értelmét megmutató összes realitásoktól való általános idegenkedés közepette a politikai, kulturális és etikai tér, amelyben továbbra is él, elkerülhetetlenül két fő érdeklődési területre szűkül: a szexre és a vérre. … A szex és a vér a humanista civilizáció logikus végkifejletét jelenti: ennek szükségszerű eredményei. Az összes dolognak hangsúlyozott redukálása az emberre elvezet a végső redukcióhoz, amely által az emberben rejlő állatihoz jutunk. … mindezt az egyházban úgy nevezik: az autonóm ember szakadatlan Jézus-keresése. … így eljutottunk a bűn halálosabb oldalához, … sőt a gyűlöletre, gyilkosságra és minden korlát felrúgására biztató teológusokhoz. … A társadalom sosem épült »humanista« értékekre; ilyen alapokon csak a társadalom felszámolása valósulhat meg.” C. S. Lewis még korábban, már 1943-ban ugyanerre a következtetésre jutott, amit „Az ember likvidálása” című könyvében így fejezett ki: A 20. század polgárai „nem rossz emberek, hanem egyáltalán nem emberek többé: ahogy elhagyták a régi rendet, ürességbe kerültek. A tőlük függő emberek sem szükségesen boldogtalanok. Egyáltalán nem emberek többé, hanem művi produktumok. Az ember végső meghódítása az ember likvidálásához vezetett”.
E két keresztény gondolkodó tehát már évtizedekkel ezelőtt emberhez méltatlannak ítélte meg világunkat. Mi azonban elmondhatjuk, hogy mára a világ és a kereszténység helyzete még az általuk elképzeltnél is borzalmasabb, istentelenebb, istentagadóbb lett. Aki ma úgy véli, hogy ezen a kilátástalan helyzeten ember változtathat, az egyszerűen vagy nem néz szembe a valós tényekkel, vagy maga is istentelen. Aki azt hiszi, hogy a világon bármilyen emberi erő javíthat valamit, az valójában csak arról ad tanúbizonyságot, hogy nem szakadt el eléggé e világtól, sőt megvan benne e világ szeretete. Ezekre nem érvényes az a jellemzés, amit a Diognétoszhoz írt levél szerzője a keresztényekről ad: „A keresztények is a világban vannak, de nem e világból valók.”
Genovai Szent Katalin tisztítótűzről szóló értekezésének a mai katolikus számára egyik legfontosabb, sőt, döntő gondolata a következő: „A kegyelem állapotában elhunyt lélek tisztulási procedúrája, … valójában … annak a tisztulási folyamatnak a története, amit ő maga élt át a teljesen tiszta, őszinte és önzetlen istenszeretethez vezető útján.”
Ezért adjunk hálát minden nap Istennek, hogy ma élhetünk és ma szolgálhatjuk Őt, amikor az Őt szolgálók száma napról napra kisebb lesz! Törődjünk saját magunk megszentelődésével. Lelki szenvedéseinket, a világ és az Egyház sorsa feletti bánatunkat fogadjuk úgy, mint a saját lelkünk tisztító folyamatát szolgáló szenvedést. Viselkedjünk úgy, hogy érvényesek legyenek ránk Urunk Jézus Krisztus ezen szavai: „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek” (Jn 20,29), illetve mai értelmezésben: Boldogok, akik nem zavarodnak meg a mai szellemi, lelki, fizikai zűrzavaron, a hivatalos „egyház” súlyos szentségtörésein, és akkor is töretlenül hisznek és bíznak Urunkban, ha képtelenek felfogni, hogy mindez mire jó, mindezt miért engedi meg Isten.
|
vissza