A zsidó nem olyan, mint más népek, melyek ma születnek és holnap eltűnnek, melyek a tér és az idő bizonyos pontján civilizációt teremtenek, mint például az ókori egyiptomiak, az asszírok, a perzsák, a görögök vagy a rómaiak, kiknek dicsősége az emberiség történelmében egynapos dicsőség volt csupán. A zsidó nép, a kelet és a nyugat találkozásánál fekvő kis területén, jelentéktelenségből alkottatott, hogy évszázadokon át testébe vésve hordja magában Isten titkát. Nem kell civilizációt teremtenie, mert ez emberi dolog, neki pedig az isteni van fenntartva.
A zsidó nép Isten népe, amit Isten magának alkotott. Mózes a Teremtés Könyvében mondja el nekünk, miként szólította Isten Krisztus előtt 2000 évvel Ábrahámot, aki akkor Mezopotámiában a kaldeai Úrban lakott: „Az Úr így szólt Ábrámhoz: »Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (Ter 12,1-3) A kérdés ezek után a következő: Vajon Izrael nagysága csupán Ábrahámtól való testi származásán alapul, vagy azon a hiten, amivel Ábrahám Isten ígéretét fogadja? A helyes válasz erre a kérdésre rendkívüli fontosságú, mert ha Isten áldása Ábrahám testi ivadékainak szól, akkor a zsidó nép a kiválasztott és minden nemzetség között az áldott, hiszen ő Ábrahám fia. Ha azonban az áldást azok kapják, akik az isteni ígéretben hisznek, akkor a testi leszármazásnak nincs jelentősége, akkor az isteni ígéretben való hit szerint kell Ábrahámtól származni, vagyis a származás szellemi, és a hiten nyugszik. Izmael és Izsák
Min alapszik tehát Izrael nagysága az isteni elrendelés szerint? E kérdés megfejtésének megkönnyítésére Isten két fiat adott Ábrahámnak. Az egyiket, aki az Izmael nevet kapja, rabszolganője, Hágár szüli neki a szokásos testi úton. A másikat, akit felesége, Sára magas korban, minden emberi várakozás ellenére az isteni ígéret szerint szül neki, Izsáknak nevezi. „De Isten ezt válaszolta: »Nem úgy! Feleséged, Sára ajándékoz meg fiúval téged, s te majd az Izsák nevet adod neki. Szövetségemet örök szövetséggé teszem vele, én pedig az ő és őutána leszármazottainak Istene leszek.«” (Ter 17,19) – Isten tehát Izsákkal és az ő utódaival újítja meg azt a szövetséget, amit Ábrahámmal kötött, míg Izmaelnek csak materiális áldást ad: „Nézd, megáldom, termékennyé teszem és szerfölött megsokasítom. Tizenkét fejedelmet fog nemzeni és nagy néppé teszem. De szövetségemet Izsákkal kötöm meg, akit Sára a jövő évben ez idő tájt szül.” (Ter 17,20-21) – Ettől az Izmaeltől származnak a mai arabok, akik erélyesen tiltakoztak a zsidók Palesztinába való telepítése miatt.
Mit jelent Ábrahámnak ez a két fia, Izmael és Izsák? Szent Pál, Isten titkainak tudója, így magyarázza ezt el nekünk: „Az Írásban ugyanis az áll, hogy Ábrahámnak két fia volt, az egyik a szolgálótól, a másik a szabad asszonytól. A szolgálótól való a test szerint született, a szabad asszonytól való ellenben az ígéret által. Ennek jelképes értelme van. A két asszony a két szövetséget jelenti. Az egyik a Sínai-hegyről való, és szolgaságra szül: ez Hágár. Hágár ugyanis az Arábiában fekvő Sínai-hegyet jelenti, s a mai Jeruzsálemnek felel meg, amely gyermekeivel együtt szolgasorsban él. A szabad asszony ellenben a fenti Jeruzsálemet jelenti: ez a mi anyánk. Hiszen írva van: Örülj te magtalan, aki nem szülsz, fejezd ki örömöd és ujjongj, aki nem vajúdol. Mert több a gyermeke a magányosnak, mint annak, akinek férje van. Ti tehát, testvéreim, az ígéret fiai vagytok, mint Izsák. De ahogy akkor a test szerint született üldözte a lélek szerint valót, úgy van most is. De mit mond az Írás? »Űzd el a szolgálót és fiát, mert a szolgáló fia nem örököl a szabad asszony fiával.« Mi tehát, testvérek, nem a szolgáló fiai vagyunk, hanem a szabad asszonyéi.” (Gal 4,22-31) Mindazok, akik Krisztussal egyesülnek, Ábrahám és a pátriárkák lelki utódainak számítanak, és ők az isteni ígéret örökösei. Az Egyház, ez Sára, aki Isten erejéből lett termékeny. A Lélek az, ami életet ad, mondja majd később Krisztus, míg a test nem használ semmit: „A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit.” (Jn 6,63)
Megtörténhetett-e mégis, hogy ez a nép vagy egy része ennek a népnek, amely testileg Ábrahámtól származik, azt higgye, hogy egyedül a testi leszármazás az, ami megigazulást és megmenekülést szerez számára?
Ezért kell feltétlenül különbséget tenni Izrael igazi fiai, akik őt az Istenben való hitben másolják, azáltal, hogy hisznek Krisztusban – ezek azok, akik Izsákban vannak előrajzolva –, és az izraeliták között, akik Ábrahámtól pusztán testileg származnak, anélkül, hogy hitét követnék – ezek vannak Izmaelben előrajzolva. [Itt fontos emlékezetbe idézni, hogy Izmael leszármazottai, az arabok, akik előbb többisten-hívő pogányok, majd muzulmánok, Krisztus istenségének legfőbb és legveszélyesebb tagadói lettek.] Ez fejezi ki annak teológiai szükségszerűségét, hogy Izmael Izsákot üldözi, hogy a zsinagóga az Egyházat üldözi, hogy a zsidók, akik Ábrahámmal pusztán testi kapcsolatban vannak, a keresztényeket üldözik, akik Izrael igazi gyermekei, akik a Messiásban való hitben vannak Ábrahámmal rokonságban. Ézsau és Jákob
Ugyanezt a titkot tárja fel annak a két fiúnak a története is, akiket Izsák ősapánknak ajándékozott az Úr: Ézsau és Jákob.
Szent Pál a rómaiakhoz írott levelében, melyben a zsidó nép titkát tárja fel, világosan kifejti, hogy „nem mindenki izraelita, aki Izraeltől származik, s nem mindnyájan Ábrahám gyermekei, akik az ő leszármazottai. Csupán »Izsák leszármazottjait hívják utódoknak«. Más szóval: nem a testi származás szerinti utódok Isten gyermekei, hanem az ígéret gyermekeit nevezik utódnak.” (Róm 9,6-8) – És ez utóbbiak alkotják az Egyházat, melynek mind a pogányságból, mind a zsidóságból származó tagjai hisznek Isten Fiában, Jézus Krisztusban, és amelyet Krisztussal való összefonódásuk miatt Isten előnyben részesít Ézsauval szemben, amivel a Szentírás szavai teljesednek be: „Ugye, Ézsau, a testvére voltál Jákobnak? – mondja az Úr. Mégis Jákobot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem” (Mal 1,2-3, amit Róm 9,13 idéz: „Az Írás is ezt mondja: »Jákobot szerettem, Ézsaut gyűlöltem«.”). A zsidó nép nagysága Az előzőekből kiderült, hogy a zsidóságnak már az eredetében előrajzolódik e nép nagysága és nyomorúsága, ami az Egyházzal való ellentétének oka. A zsidó nép a teológiai nemzetség, amit Isten kiválasztott, megszentelt, hogy benne testesüljön meg az a Másik, Akinek el kellett jönnie, Azt, Akire a népek vártak. Ez az, ami minket megborzongat ennél a népnél: teste meg van szentelve és ki van jelölve, hogy elhozza nekünk Azt, Aki maga az igazság és az élet, Jézus Krisztust, az emberek üdvösségét.
De miért szent ez a test? Miért származik Ábrahám nemzetségéből, és miért kell éppen neki a Messiást elhozni számunkra? Más szóval: zsidó származása szenteli meg Krisztust, vagy Krisztus szenteli meg a zsidó nemzetet?
De akármelyik szerepet is választja, ez a kiválasztott nép a föld összes többi nemzetsége előtt elsőbbséget élvez. Ha elfogadja a Messiást, akkor ő lesz a legelső és a legjobb az Egyházban. Ő lesz annak az olajfának a gyökere és törzse, ami az örök élet gyümölcseit termi, ahogy ezt az apostol tanítja. Ha viszont elveti a Messiást, akkor a gonosz birodalmában lesz a legelső, a legrosszabb.
Micsoda nép ez az Isten népe, ami az Egyház fájának törzsévé lett! És mit jelentenek a pogány népek ezen olajfa mellett, mikor ők csak szegény vadhajtások. Mit jelent Róma hatalma vagy a görögök tudománya? Balgaságot és oktalanságot (Róm 1,22: „Kérkedtek bölcsességükkel és oktalanná váltak.”), mert semmit nem érnek az üdvözüléshez. A zsidó nép nyomorúsága
De mivel Izrael naggyá lett, Krisztus iránti hűségének is nagynak kell lennie. Nagy szerencsétlenséget jelent e nép számára, ha úgy adódik, hogy elveti Azt, Aki az ő üdvössége! Bár ekkor is az első marad, de már a gonoszságban az első. Ez esetben e népből származik mindig mindaz, ami a világon a leggonoszabb és a legromlottabb.
Hol rejlik mindezen zsidó tévedés gyökere? Abban a tényben, hogy e nép egy része azt hitte, hogy az ígéretek, melyeket a zsidók a közülük megszületendő Messiással kapcsolatban kaptak, a Messiás testi származására vonatkoznak. Vagyis elvakultságukban azt hitték, hogy Krisztusnak a belőlük eredő testi származására kell büszkének lennie, ahelyett, hogy felismerték volna, hogy a zsidó nép Krisztus miatt vált egyáltalán kiválasztottá! Bűnük tehát abból állt, hogy az isteni ígéreteket testieknek képzelték és várták el. Vagyis szubsztanciának vették azt, ami pedig csak előkép volt. És a Messiásból, aki Az volt, akitől az egész világ számára kegyelmet és igazságot kellett volna elvárniuk, egy politikai, evilági uralkodót csináltak, akinek Izrael nagyságát és minden nép feletti uralmát kellene biztosítania és megszilárdítania, hogy a világ minden népe a zsidó birodalomnak rabszolgaként legyen alávetve. Feltéve: 2017. június 13. A zsidó nép teljes elvilágiasodása
Tanulságos végigkísérni azokat a lépcsőfokokat, melyek a zsidó nép teljes elvilágiasodásához vezettek. Az izraelita ember mindig is hajlamos volt a degenerációra, ezenkívül nagyfokú gőg és fösvénység jellemezte. Nem véletlen, hogy már Mózes kifejezetten óvta az izraelitákat: „Maradj annak a tudatában, hogy az Úr, a te Istened ezt a szép földet nem hűségedért adja birtokodul, mert nyakas nép vagy.” (Mtörv 9,6) És valamivel később: „Aztán így folytatta az Úr: »Látom, nyakas ez a nép! Hadd pusztítsam hát el, s hadd töröljem el a nevét a föld színéről! Téged pedig ennél nagyobb s népesebb néppé teszlek.«” (Mtörv 9,13-14)
E nép jellemzésekor először is azt kell tudnunk, hogy a zsidóság alapkönyve, Mózes öt könyve, azaz a Tóra, amit azonban csak a rabbik értelmezésében fogadnak el. Ezek az értelmezések – szerintük – Isten szavaként hagyományozódtak át, és még Mózes szavainál is többet számítanak. Ezeket az értelmezéseket a Talmudban foglalták össze, mely a zsidók polgári és vallási törvénykönyve, és ami bizonyos értelemben megkérdőjelezhetetlen számukra.
A zsidóság tehát olyan nép, melyet a rabbik, különösen a farizeusi rabbik szellemisége formált. A farizeus tökéletes képet ad a zsidók elvilágiasodásáról. Ahelyett, hogy a nagy próféták, mint például Izajás vagy Ezékiel nyomdokait követték volna, akik Isten imádatát, töredelmes bűnbánatot, erkölcsös életet, a felebaráti szeretetet hirdették, a farizeusok a néptől a kicsinyes rítusok betűszerinti betartását követelték, és Ábrahámtól való testi leszármazásuk miatt a dölyfösség érzetét vésték beléjük. (Jn 8,33: „Ábrahám utódai vagyunk – felelték –, s nem szolgáltunk soha senkinek.”)
A zsidók elvilágiasodását semmi sem világítja meg jobban, mint azok a szörnyű jaj-kiáltások, melyeket Jézus földi életének utolsó napjaiban vágott a fejükhöz, és amivel a farizeusi nép vallási kétszínűségét bélyegezte meg, lásd Máté 23. fejezetének következő verseit: A zsidók hatalmas bűne
Körülbelül Krisztus után a 30. év Niszán hónapjának 14. napján, a zsidó húsvétkor a Jeruzsálembe összesereglett zsidók, a római helytartótól, Pontius Pilátustól az Istentől nekik megígért Messiás halálát követelték: „Keresztre vele, keresztre vele!” (Jn 19,6) – Pilátus nem értette, milyen bűnt követett el a vádlott: „»Én nem találom bűnösnek.« De a zsidók nem tágítottak: »Nekünk törvényünk van, s e törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát!«”(Jn 19,6-7) És Jézus Krisztus, a botrány köve, halálával két részre osztotta ezt a népet: egyesek az apostolok személyében az Egyház megalapításában és elterjedésében az isteni irgalmasság eszközei lettek. Mások az írástudók és farizeusok személyében Sátán birodalmában, és az Egyház és a lelkek megrontásában az isteni igazságosság eszközeivé váltak. [Idézet Víz László: „A torinói halotti lepel és korának meghatározása” című művéből. „A zsidóknál négyféle kivégzési módot ismertek: a megkövezést, elégetést, lefejezést és megfojtást. A keresztrefeszítést, melyre csak elvétve akadt példa, nem tartották összeegyeztethetőnek az emberi méltósággal. … Régi szokás volt viszont, hogy a kivégzett ember holttestét keresztfára függesztették, annak jeléül, hogy azt az embert Isten is elvetette. „Istentől átkozott mind, aki a fán függ” – olvassuk az Ószövetségben (Mtörv 21,23). Abban, hogy a főpapok olyan szenvedélyesen követelték Pilátustól Jézus keresztrefeszítését, világosan felismerhető a szándék, hogy Jézust örökre megvetetté és átkozottá tegyék. A helytartó a Jézus élete feletti alkudozás során többször is felajánlotta a főpapoknak, hogy végezzék ki ők a vádlottat; de azok ragaszkodtak a római kivégzéshez, a keresztrefeszítéshez.”] A zsidó, egy igazi Káin De Isten az elvilágiasodott zsidóságot mégsem írtja ki. Ha az istengyilkos zsidók az Úrhoz fordulnak, és Káinhoz hasonlóan ezt mondják neki: „Túl nagy a büntetésem ahhoz, hogy el tudjam viselni. Lám, ma elűztél a föld színéről és el kell rejtőznöm előled, hontalan és bujdosó leszek a földön, s bárki, aki rám talál, megölhet” (Ter 4,13-14), az Úr nekik is azt fogja válaszolni, amit egykor Káinnak: „Semmi esetre. Aki Káint megöli, annak hétszeresen kell lakolnia. Az Úr jelet tett Káinra, hogy senki, aki találkozik vele, meg ne ölje.” (Ter 4,15) Jézus Krisztus halála óta ennek az Istentől megjelölt népnek bolyongania kell a világban. És mit tesz eközben? Testében hordozza bűnének titkaként Krisztus tanúságát. Mert a zsidó test, akár akarja, akár nem, Krisztus hirdetője. Húsuk hirdeti Őt, mert Krisztus teste belőlük származik. A zsidó test Krisztust hirdeti, mert a zsidók eme törvénye a rabbik magyarázatában Krisztust, e törvény végét és beteljesedését, megfeszítette. És ezért nem beszélhet senki anélkül Krisztusról, hogy ne beszéljen egyúttal a zsidókról, és fordítva, nem beszélhet senki a zsidókról anélkül, hogy ne beszélne Jézus Krisztusról.
A zsidó test a gonoszság titkában hirdeti Krisztust, mert a zsidó, gaztettének elkövetése óta megbélyegezve, a történelem további szakaszában a gonoszság kiszolgálója lesz. A zsidó, aki korábban a jó titka volt, most a gonosz titkává változott át. Ettől kezdve ő már nem Izsák, hanem Izmael, nem Jákob többé, hanem Ézsau, nem Ábel, hanem Káin.
És mit fog a zsinagóga, a zsidó tenni az Egyházzal, Krisztus Egyházával, ami maga Izsák, Jákob és Ábel? A zsidó, a zsinagóga veszi át Izmael, Ézsau és Káin szerepét. Mit tett Izmael Izsákkal? Kigúnyolta és üldözte őt (Ter 21,9). És mit tett Ézsau Jákobbal? A Teremtés Könyve megmondja: „Ézsau ettől fogva gyűlölte Jákobot az áldás miatt, amellyel apja megáldotta. Ézsau így szólt magában: »Nemsokára közeledik a gyász ideje atyám halála miatt, akkor majd leütöm testvéremet, Jákobot.«” (Ter 27,41)
Ezt kell tennie, mert ez a küldetése, az a teológiai szerepe. A zsidó lesz tehát a gonoszság segítője. A gonoszság birodalmában neki jár az első hely, ahogy a jó birodalmában is ő foglalta el az első helyet. És mindaz a gonoszság, ami az elmúlt húsz évszázadban történt és még történni fog, elsődlegesen és leginkább a zsidók műve volt és lesz.
|
vissza