A német és magyar nyelvű ú. n. „konzervatív” weblapok egyik tisztességes (vagyis olyan, aki nem másoktól, egymással homlokegyenest ellenkező szellemiségű weblapoktól veszi át forrásmegadás nélkül vonóstul-tokostul a cikkeit; aki nem használ fórumot, hogy ezzel növelje látogatóinak számát, de alaposan csökkentse oldalának minőségét; aki soha nem kéreget pénzt, hanem csak annyit tesz, amennyinek finanszírozását maga tudja megoldani; aki nem használ álnevet) és értelmesnek tűnő képviselője november 25-én megjelentetett egy cikket „A nagy kinyilatkoztatás” címmel, mely egy amerikai blogra feltett hosszú tanulmány [címe: XVI. Benedek pápa és a nagy kinyilatkoztatás] német fordítása, s melyet olvasóinak e szavakkal ajánl: „…találtunk egy analízist a Benedek lemondása és Ferenc kormányzásának felállítása után kialakult egyházi helyzetről. Felettébb meggondolni- és megszívlelni valónak tűnik…” Sajnos, nem ez az első eset, hogy e blog egyik cikkének elolvasása után mély szomorúság vesz rajtam erőt: Nehéz megérteni és elfogadni, hogy értelmes emberek a legkézenfekvőbb tényeket nem hajlandók tudomásul venni. Nem az eredeti tanulmány szerzőjének anti-katolikussága háborított fel, hiszen megszokhattuk, hogy Amerikából (se északi, se déli feléről) nemigen jöhet semmi valóban katolikus, hanem a német honlap készítőjének vallási korlátoltsága. Az amerikai szerző tanulmányából vett idézetek (szószerinti fordításban):
„II. János Pált néhány konzervatív körben még mindig kritikusan szemlélik. Az Assisi-i béketalálkozó vagy a Korán-csók szeplőt hagytak pontifikátusán, mégis, XVI. Benedek vagy II. János Pál kormányzásának egyetlen pillanatában sem érezték a katolikusok úgy, hogy a fejszét az egyház erkölcsi alapjaira helyezték volna. Ami engem, és sok más embert meglepett, az annak a nagy kinyilatkoztatásnak a súlya, ami ennek az embernek az egyház éléről való távozásával végbement.” [Az valóban csak apróság, és nem ezért idéztem e részeket, hogy a protestánsoknál a házasság nem számít szentségnek, egyáltalán, hogy az ő „erkölcsi” tanításuk egyáltalán nem követi Jézus parancsait – egyszóval, hogy a katolikus erkölcs nem egyezik meg az eretnek és elszakadt „testvérfelekezetek” erkölcsi tanításával, következésképpen ezen utolsó felszólításban a „keresztény erkölcs szétzúzása” kifejezés tökéletesen helytelen: azt ugyanis Luther és Kálvin és a többi „reformátor” már évszázadokkal korábban sikeresen elvégezte.]
E honlapon már sokszor volt szó arról, hogy az ú. n. katolikusok évtizedekig tétlenül és közönyösen nézték végig az Egyház rombolását, a teljes hierarchia árulását, hitehagyását, a tömérdek szentségtörést, melyet Isten és Fia és Egyháza ellen elkövettek, és csak akkor, amikor a nemi erkölcsöt érte támadás, kezdtek el felháborodni – utoljára Az Egyház és Asmodeus című tanulmány 2017. október 12-én feltett részében: „Ezek után nem csoda az sem, hogy mára már oda jutottunk, hogy a »katolikusok«, még az ú. n. konzervatívok is, csak a nemiségről szóló régi tan megsértésekor érzik a katolikus vallást megsértve. Évtizedeken keresztül senki nem emelte fel szavát a hit dolgait és Isten, Jézus, a Szűzanya, a szentek személyét érintő tévtanok terjesztése ellen. Csak most, amikor a »négy láb egy ágyban« »szent« témájáról van szó, jut néhány nyugalmazott írástudónak eszébe, hogy gittegyletbe tömörülve lázadozzon.”
És mindezt a nyilván sokkal képzett német blog készítője „felettébb meggondolni- és megszívlelni valónak” tartja! Mint ahogy azt a művet is ennek tartotta, melyet nemrég nagy fáradsággal fordított le, illetve melyhez recenziót írt. Ez egy másik amerikai „vallásvédő” műve, Rod Dreher The Benedict Option című könyve. A címben szereplő Benedek nem Ratzingerre vonatkozik, hanem Szent Benedekre, Európa védőszentjére. A könyvben a szerző arra buzdítja olvasóit, hogyha meg akarják őrizni keresztény hitüket, akkor Szent Benedekhez hasonlóan, ők is alkossanak kis keresztény közösségeket, melyekben a keresztény erkölcsiség szerint élhetnek, mert ennek a világnak már se egyének, se kis családok nem tudnak többé ellent állni – ez ma már csak nagyobb, zárt közösségeknek sikerülhet. Fejezeteken keresztül közli az ilyenfajta közösségek létrejöttéhez és megmaradásához szükséges szabályokat, melyek között – hogyan is lehetne másképp – az első az, hogy a legkisebb nevező mentén szerveződjenek, azaz mindegy, hogy milyen felekezetű az a család, mely e közösség részévé akar válni, fogadják el őket és tartsanak össze. Magyarul: mindegy, hogy a jelentkező kálvinista, ortodox, baptista vagy mormon, netán katolikus, egyedül az a fontos, hogy keresztény legyen. Az ebben a cikkben idézett szerzők és méltatóik számára a katolikus hit ugyanúgy leredukálódik, mint a „Magányos hívek” című írásban említetteknél. Csak amíg abban az „egyedül a mise” elv számít, addig itt az „egyedül az erkölcs”, „egyedül a szokások” elv a fontos, és minden egyéb ezeknek van alávetve: Tehát, ha megvan a „jó” mise, a többi nem érdekes, ha megvan a „jó” erkölcs, akkor a többi már elhanyagolható: Ezek azok az hit-elvek, melyeket ma az ú. n. tradicionalista „katolikusok” követnek, és ami minden lehet, csak katolikus nem! Mert egy valódi katolikus számára a tan az első, és a második, és a harmadik, és minden egyéb csak ennek a következménye, ami a katolikus tan nélkül maga soha nem katolikus, hanem csak evilági jellegzetessége lehet valaminek!
Vulgáris hasonlattal élve, ezek az „egyedül ez vagy az” nézetek körülbelül olyan lelkületre utalnak, mintha valaki anyjának a két karját tartaná megmenteni érdemesnek, míg az egyáltalán nem érdekli, hogy teste többi része milyen állapotban van: ver-e még egyáltalán a szíve, dolgozik-e még az agya, lélegzik-e még a tüdeje. És közben arról beszél, hogy magát az egész embert menti meg! Mi ez, ha nem az ú. n. régi és új tradicionalisták, konzervatívok nyílt hitehagyása! Az elmúlt évtizedekben, sőt évszázadokban Isten e világ követőit, az emberekben bízókat, mindig a korszellemhez igazodókat (a különböző korok „naturalistáit”, lásd A naturalizmus rövid története című cikket), akiket 150 év óta modernistáknak nevezünk, tette próbára. És miként láttuk, ők elbuktak e próbán, eretnekké és aposztatákká váltak. Napjainkban a látszatra még hithű konzervatívokat állítja próba elé: Benne bíznak-e rendületlenül, vagy inkább saját magukban, saját elképzeléseikben? Minden jel arra mutat, hogy ez a vizsga is kudarccal végződik: Korunk a magukat igazhitűnek tartó konzervatívok hitehagyásának a korszaka lett. És úgy váltak hitehagyottá, hogy ezt észre sem vették; hősnek, lankadatlan küzdőnek tartották magukat, sőt a világ is így ünnepelte őket. De akadnak még olyan „tradicionalisták” is, akik többé-kevésbé látják a problémák gyökerét: a tanbeli eltévelyedéseket. Ők azért nem hajlandók ebből az egyetlen helyes következtetést levonni, nevezetesen, hogy az ember-csinálta-egyház nem Krisztus igaz Egyháza, és Bergoglio és elődei nem Krisztus Egyházának a fejei, mert meg vannak győződve, hogy Jézus e szavai: „A pokol kapui nem vesznek erőt rajta” (m. m. az Egyházon) (Mt 16,18) azt jelentik, hogy a látható római egyház mindig, a világ végéig Krisztus igaz Egyháza marad. – Vagyis úgy viselkednek, ahogy a zelóták vezette zsidók, amikor 70-ben Jeruzsálem, sőt a templom elpusztulása után sem hitték el, hogy félreértették Isten szavait, és felhúzódva a felső várba még mindig nem adták meg magukat, vakon bízva abban, hogy Isten az utolsó pillanatban megmenti választott népét. Vagyis szó szerint vették Isten szavait, és nem az értelme szerint: Isten választott népét a születés, a faj és nem az ígéret, vagyis a hit, az Isten-gyermekség szerint határozták meg. Az ilyen tradicionalistáknak jót tenne, ha tanulmányoznák a múltat, és tanulnának belőle és az egyháztörténetből, és ha nem a tartalmuktól megfosztott szavakban bíznának, hanem Urunkban, Istenünkben, ha nem a tartalmuktól megfosztott szavakhoz, hanem az igazsághoz, a valósághoz, a tényekhez tartanák magukat.
|
vissza