|
A protestantizmusra jellemző gyengeség abból áll, hogy az egyes hívő saját személyes meggyőződésén kívül semmilyen más garanciával nem bír arra nézve, hogy a Bibliából valami is igaz legyen.
Ahogy Sátán, e világ fejedelme, minden tőle telhetőt megtett, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus misszióját – mialatt Ő testben a földön tartózkodott – meghiúsítsa, csakúgy próbálja azóta a legnagyobb buzgalommal Jézus Krisztus misztikus testének a misszióját is tönkretenni. Az Egyház két részből tevődik össze, az emberiből és az isteniből. Maga az Egyház makulátlan, tökéletes, viszont a tagjai már nem olyan tökéletesek. Értelmünk és akaratunk az áteredő bűn következtében meggyengült. Bár szeretnénk mindig a helyeset tenni, mégis arra hajlunk, hogy a helytelent kövessük el. Ezáltal a keresztény ember azzal a problémával áll szemben, hogy miként lehet e világban, de nem e világból élnie. Ő csak vendég ezen a földön, igazi hazája az égben van, és szemeit valójában állandóan mennyei céljára kellene irányítania, ezt azonban csaknem mindig elmulasztja. Ugyanakkor mivel a keresztény a világban él, ez a világ hatással is van rá. Az a kísértés, hogy szándékait és tetteinek mércéjét e világhoz igazítsa, mindig jelen van a számára. A tizenkilencedik század végén a szellemi életre – különösen Németországban – a racionalizmus gyakorolta a legerősebb hatást. A katolikusok nem reménykedhettek abban, hogy érintetlenek maradnak ettől az áramlattól, különösen azok nem, akik az akadémiai életben tevékenyen részt vállaltak. Hanning bíboros a német viszonyokat a következőképpen írta le és magyarázta meg: „Emlékeztetni kell arra, hogy a vegyes egyetemeken a katolikusok és a protestánsok össze lettek keveredve. A kormány számos protestáns professzort nevezett ki, akiknek előadásait a katolikus diákok is látogatták. A megfertőzést tehát nem lehetett kikerülni, csakúgy, ahogy a kerítések sem védenek meg a járványos betegségek elől. Ennek következtében a katolikus filozófusok között is egészségtelen tanok ütötték fel a fejüket. IX. Pius pápának pontifikátusa alatt három vagy négy olyan filozófiai elméletet kellett elítélnie, amelyet katolikus professzorok tanítottak.”
Arra a tényre, hogy a racionalizmus a protestantizmus kikerülhetetlen következménye, már utaltam. Szent X. Pius pápa Pascendi kezdetű enciklikájában határozottan rámutatott erre az igazságra. Felhívta a figyelmet arra, hogy „a modernizmus többféle módon az ateizmushoz és mindenféle vallás megszűntéhez vezet. A vallások megszűntéhez vezető úton az első lépést a protestantizmus tette meg; a másodikat a modernizmus.” Ugyanakkor létezett számos konzervatív protestáns is, akik csakúgy mint Szent X. Pius pápa, elvetették a modernizmust, sőt még most is akadnak ilyenek. Az 1968-ban meghalt protestáns teológus, Karl Barth egyike volt a modernizmus legharcosabb ellenzőinek; az ő teológiájának alapját Isten transzcendenciája képezte. Isten „egészen más”, ahogy ő kifejezte. A 16. század protestánsai szintén nem tudták elképzelni, hogy Rómával való szakításuk végül is hova fogja őket elvezetni, vagyis az, ha az Egyház élő tanítóhivatalának tekintélyét a Bibliával helyettesítik. Azt állították, hogy nem az Egyház tekintélyéből beszélnek, hanem az Istentől inspirált Szentírás tekintélye által. De ki magyarázhatja a Szentírást, ha nem létezik többé egy csalatkozhatatlan tanítói tekintély? A reformátorokat sokkolta volna Rudolf Bultmann (1884-1976) – a liberális protestánsok talán legismertebb alakja – és az ő mitológizátlanító programja. E teológia-professzor számára a feltámadás nem történelmi esemény, hanem csak a mitológiai gondolkodásból fakadó mese: „Nem lehet elektromos fényt és rádiókészüléket használni, betegség esetén modern orvosi és klinikai eszközöket igénybe venni, ugyanakkor az Új Testamentum szellemi- és csodavilágában is hinni.”
Mindazonáltal az a folyamat, amely Bultmannt oda vezette, hogy a feltámadást tagadja, mégis ugyanaz, mint ami a protestáns reformátorokat Krisztusnak az Oltáriszentségben való valóságos jelenlétének a tagadására eljuttatta. Bultmann és a reformátorok pontosan egyformán cselekedtek: azaz saját értelmüket nevezték ki a Szentírás interpretálásának legmagasabb fokú tekintélyévé. Milyen joguk lenne a reformátoroknak Bultmanntól azt elvitatni, amit a maguk számára kiköveteltek?
|
vissza