A tizenkilencedik század végén a szellemi életre – különösen Németországban – a racionalizmus gyakorolta a legerősebb hatást. A katolikusok nem reménykedhettek abban, hogy érintetlenek maradnak ettől az áramlattól, különösen azok nem, akik az akadémiai életben tevékenyen részt vállaltak. Hanning bíboros a német viszonyokat a következőképpen írta le és magyarázta meg: „Emlékeztetni kell arra, hogy a vegyes egyetemeken a katolikusok és a protestánsok össze lettek keveredve. A kormány számos protestáns professzort nevezett ki, akiknek előadásait a katolikus diákok is látogatták. A megfertőzést tehát nem lehetett kikerülni, csakúgy, ahogy a kerítések sem védenek meg a járványos betegségek elől. Ennek következtében a katolikus filozófusok között is egészségtelen tanok ütötték fel a fejüket. IX. Pius pápának pontifikátusa alatt három vagy négy olyan filozófiai elméletet kellett elítélnie, amelyet katolikus professzorok tanítottak.”
Ugyanakkor létezett számos konzervatív protestáns is, akik csakúgy mint Szent X. Pius pápa, elvetették a modernizmust, sőt még most is akadnak ilyenek. Az 1968-ban meghalt protestáns teológus, Karl Barth egyike volt a modernizmus legharcosabb ellenzőinek; az ő teológiájának alapját Isten transzcendenciája képezte. Isten „egészen más”, ahogy ő kifejezte. A 16. század protestánsai szintén nem tudták elképzelni, hogy Rómával való szakításuk végül is hova fogja őket elvezetni, vagyis az, ha az Egyház élő tanítóhivatalának tekintélyét a Bibliával helyettesítik. Azt állították, hogy nem az Egyház tekintélyéből beszélnek, hanem az Istentől inspirált Szentírás tekintélye által. De ki magyarázhatja a Szentírást, ha nem létezik többé egy csalatkozhatatlan tanítói tekintély? A reformátorokat sokkolta volna Rudolf Bultmann (1884-1976) – a liberális protestánsok talán legismertebb alakja – és az ő mitológizátlanító programja. E teológia-professzor számára a feltámadás nem történelmi esemény, hanem csak a mitológiai gondolkodásból fakadó mese: „Nem lehet elektromos fényt és rádiókészüléket használni, betegség esetén modern orvosi és klinikai eszközöket igénybe venni, ugyanakkor az Új Testamentum szellemi- és csodavilágában is hinni.”
Mindazonáltal az a folyamat, amely Bultmannt oda vezette, hogy a feltámadást tagadja, mégis ugyanaz, mint ami a protestáns reformátorokat Krisztusnak az Oltáriszentségben való valóságos jelenlétének a tagadására eljuttatta. Bultmann és a reformátorok pontosan egyformán cselekedtek: azaz saját értelmüket nevezték ki a Szentírás interpretálásának legmagasabb fokú tekintélyévé. Milyen joguk lenne a reformátoroknak Bultmanntól azt elvitatni, amit a maguk számára kiköveteltek?
Miként már hangsúlyoztam, a protestantizmusra jellemző gyengeség abból áll, hogy az egyes hívő saját személyes meggyőződésén kívül semmilyen más garanciával nem bír arra nézve, hogy a Bibliából valami is igaz legyen. Néhány protestáns, mint például Karl Barth sok igazat hisz és tanít. Mások viszont, mint Bultmann is, „az egész Evangéliumot eldisputálják”, ahogy Heenan bíboros kifejezte. Szerintük „a megtestesülés, a szűz szülés, a Szentháromság és természetesen a feltámadás mind csak mítoszok. Ugyanolyan téves egy ezen a földön levő Istenről beszélni, mint egy Istenről a mennyben. .. Isten nem létezik ezen a világon kívül.”
vissza