Ne hidd, ne mondd és ne tanítsd, ha katolikus akarsz lenni,
hogy azok, akiket az Úr a keresztségre rendelt,
meghalhatnak, mielőtt megvalósul az, amit a Mindenható előre elhatározott”

A honlapon nemrégen kezdtem meg az „Extra ecclesiam nulla salus – Az egyházon kívül nincs üdvösség” című tanulmány – miután németül már korábban feltettem – magyarra fordítását. E nehéz és hosszadalmas munkába elsősorban azért fogtam, mert e mű kiválóan alkalmas arra, hogy a természetfeletti és emberi, az Egyház tévedhetetlen Tanítóhivatala és a mégoly nagy szentek tanítása, a dogma és az egyháztudósok vélekedése közötti alapvető, mindent eldöntő különbségre felhívja a figyelmet. És ezzel tulajdonképpen arra, hogy valójában ki Isten, mi a Szentírás, kicsoda Jézus Krisztus és kik vagyunk mi, esendő, tudatlan, Isten dolgaiból egyre kevesebbet felfogó emberek; hogy rávilágosítson arra, hogy egy katolikusnak, pláne egy laikusnak, semmilyen körülmény között nincs joga megkérdőjelezni Jézus szavait, az Egyház tévedhetetlen tanítását, sőt, még vitáznia sem szabad róla! (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ezt az egyszerű tant, t. i. hogy isteni tanításról tilos mindenfajta vitatkozás, az iszlám mennyire szigorúan veszi, és szigorúan betartja és betartatja; éppen ez erejük egyik forrása, szemben a minden istenit kétségbe vonó ú. n. keresztények vélekedésével és viselkedésével.)

Jézus mondta, hogyha csak a barátaitokat szeretitek, mennyivel vagytok jobbak, mint a pogányok? Ugyanez igaz ma azokra, akik magukat katolikusnak tartják, és mégis határt akarnak szabni Isten útjainak, módszereinek, működésének. Mennyivel jobbak az ilyenek, mint azok, akik már a katolikus vallás felé vezető út első lépéseinél kételkednek, fenntartásaikat hangoztatják? Egyáltalán, hogyan meri egy ember megkérdőjelezni Isten szavait, vitatkozni ezekről? Hogyan meri Isten szavait a saját képzettsége, ízlése, vágyai szerint értelmezni, alakítani? Ez az igazi eretnekség, sőt pogányság, Isten-tagadás!
     Micsoda hite van annak, aki csak azt fogadja el, amit megért Isten igazságaiból, terveiből, végzéseiből, tetteiből, kinyilatkoztatásából? Az a magát katolikusnak tartó ember, aki nem gyermeki alázattal fogadja azt, amit „Isten kinyilatkoztatott, miket Krisztus Jézus és az ő szent apostolai tanítottak, s a római katolikus Anyaszentegyház, hogy higgye, elébe ad” [lásd a keresztségi fogadalom megújításának kezdő sorait], mennyivel keresztényibb ember, mint az eretnekek és pogányok?

Az említett tanulmány szerzője nem magánvéleményét közli, hanem összegyűjti a témához tartozó egyházi megnyilatkozásokat, szentírási idézeteket, vagyis természetfeletti igazságokat közöl, és szünet nélkül ismétli, hogy a tanítóhivatali döntések, a dogmák a döntőek, nem pedig a természetesen gondolkodó, mégoly szent emberek vélekedése. A katolicizmus természetfeletti vallás, nem emberek agyalták ki, nem emberek őrködnek felette, hanem a mindenható Isten, a Legfenségesebb Szentháromság, kiváltképp annak második és harmadik személye, akinek útjait és végzéseit az emberek, még a legokosabb és legszentebbek sem foghatják fel teljességgel e földön. Pontosan ez az, ami a katolicizmus lényege, ami valakit katolikussá tesz, és ezért logikusan pont ez az, amit Isten és az emberek ellensége, a Sátán és evilági, túlvilági csatlósai a legnagyobb hévvel támadtak, és mostanra gyökeresen kiirtottak az emberekből. És ezért pontosan ez az, amit annak az embernek, aki katolikus akar lenni, maradni, legelőször kell visszaszereznie!

Nemrég azt mondta nekem egy atya, hogy a híveknek a Szentírás olvasását hátulról előre kell elkezdeni, vagyis először az Újszövetséget kell elolvasniuk és csak azután az Ószövetséget. Óriási tévedés! A mai ember legnagyobb szellemi, lelki hiányossága éppen az, hogy nem érti az Isten-fogalmat, hiszen a természetfeletti elfogadásának, a tekintélytiszteletnek már az írmagja is kiveszett belőle. Csak az Ószövetség tanulmányozása és megértése segíthet abban, hogy egy mai ember felfogja, kicsoda is voltaképpen Jézus, mit is jelent voltaképpen az, hogy Ő Isten. Miközben a média és az állam tökéletes diktatúrája alatt él, minden Isten-alkotta tekintélytisztelet kiveszett belőle. Ezért aztán az egykor keresztény civilizáció gyermekei kevesebbet tudnak, értenek a természetfelettiből, az istenségből, mint a legvadabb pogányok. Az Ószövetség népei, azaz a pogányok soha nem juthattak volna az eretnekség, az újpogányság ama, minden képzeletet felülmúló alacsony szintjére, mint ahova a mostani, egykori keresztény országok lakói jutottak.
     Viszont az is igaz, hogy az Isten-tisztelet mellett egyedül a kereszténység gondol az emberre is, egyedül Jézus követelt követőitől irgalmasságot felebarátaik, sőt ellenségeik iránt is. A baj ott kezdődött, amikor ez utóbbi egyre nagyobb tért nyert az előbbi, az Isten imádása és tisztelete rovására. Hogy ezért a folyamatért nem az egyszerű hívek, hanem elsősorban az egyházi személyek felelősek, bizonyítja az is, amiről Z. atya beszélt egyik prédikációjában: nevezetesen, hogy az évszázadok során a szentek, a hitvallók, az egyháztudósok soraiban is nagy a minőségi, hitbeli romlás: minden új generációban egyre kisebb képességű, az „istenit” egyre kevésbé értő egyéniségek találhatók.

A fenti tanulmány – miközben a kereszténység egyik alapdogmáját védelmezi – legnagyobb érdeme pont az, hogy az egyedül helyes, de mára már ismeretlenné vált katolikus lelkületre, nevezetesen az Istenre való abszolút hagyatkozásra, az Istenben való feltétel nélküli, vak bizalomra épül, oda vezet – ha valaki hajlandó levetni modernista, liberális szemléletét, és elfogultság nélkül, alázattal végiggondolni az olvasottakat. Miután kizárólag szentírási és tanítóhivatali kötelező érvényű tanításokkal érvel, mindaz, amit állít, minden jószándékú, valóban Istent kereső ember számára felfogható, megérthető, következésképpen elfogadható.
     Aki ezt nem teszi meg, aki nem hajlandó korrigálni a korszellemmel haladó eddigi tévedéseit, és Jézus szavait és az ezen alapuló katolikus dogmát komolyan venni, azzal az történik, amit a tanulmány szerzője állít: „Szemmel láthatóan Jézus e szavainak komolyan vételétől függ, hogy valaki Krisztust Istennek tartja, vagy egy hazudozónak” – azaz, hogy valaki Krisztus Egyházához, Isten birodalmához tartozik-e vagy sem, még egyszerűbben fogalmazva, hogy katolikus-e vagy sem. Vagyis hitünk, vallásunk, katolikus voltunk sarkalatos kérdéséről van szó, amit senki sem hagyhat figyelmen kívül: amire így vagy úgy mindenkinek választ kell adni.

Annak bemutatására, hogy milyen alapvető, minőségi különbség van a természetfeletti, azaz tanítóhivatali és az emberi tanítás között, idézem a tanulmány egyik olyan, később következő részletét, amit eddig még nem fordítottam le.
     „III. Ince egy másik súlyos tévedése volt a lélek szukcesszív kifejlődésében való hit [németül: Glaube an die Sukzessivbeseelung]. Ez is csakúgy, mint a vágykeresztség és Mária szeplős fogantatása, Arisztotelészre visszavezethető tévedés, amit később Aquinói Szent Tamás tett népszerűvé. Egy züllött szerzetes azt követelte ágyasától, hogy vetesse el magzatát, amit III. Ince helyeselt, mivel szerinte ez nem gyilkosság, hiszen a magzat ekkor még növény vagy állat, következésképpen csak növényi vagy állati lelke van.” – Mi ez, ha nem a darwini evolúció hirdetése, de legalábbis előhírnöke! És mindezt Aquinói Szent Tamás is tanította!
     E történeti tényből arra is könnyű rájönni, hogy nem az tesz valakit szentté, ha okosakat talál ki, ír le, hanem ha mindenek felett szereti és szolgálja Istent! A szenteket nem az okosságuk, hanem Isten-szeretetük foka tette szentté! Aquinói Szent Tamást sem azért avatta szentté az Egyház [nem összekeverendő a Rómában évtizedek óta működő szektával], mert megírta a Summát, hanem azért, mert mindenekfelett imádta Istent: Jézus-jelenése után letette a tollat, és egyetlen sort sem írt többé, mondván, hogy mindazok alapján, amit látott, mindaz, amit írt, értéktelen pelyva csupán.
     Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy a szentek mindig alávetették magukat az Egyház Tanítóhivatalának, azt és nem saját véleményüket tartották tévedhetetlennek. Szent Tamás is olyan kérdésekben képviselt tévedéseket, melyekről az Egyház abban az időben még nem döntött kötelező érvényűen. Tamás úgy képviselte Máriának már az ő korában sem elfogadott ősbűnben való fogantatását, hogy hozzátette, ha az Egyház másképp dönt, ő azonnal aláveti magát e döntésnek. És az is természetes, hogy attól kezdve se foglalkozni, se vitatkozni nem fog róla többet (holott előtte védelmezte és alaposan megokolta saját álláspontját), pláne nem szembeszállni vele, ellentétben a modern és liberális ú. n. katolikusokkal, sőt laikusokkal, akik saját vélekedésüket az Egyház tévedhetetlen dogmái elé helyezik.

A mai ú. n. katolikusok túlnyomó többsége, ha nem az egésze, teljesen helyénvalónak és nagyon keresztényinek tartja, ha Jézus egyértelmű szavait, a katolikus Egyház csaknem két évezredes tanítását, dogmáját „saját képére és hasonlatosságára” alakítja, azaz saját elképzelései és vágyai szerint magyarázza. De aki elfogulatlanul, és annak belátásával kezd neki a tanulmány olvasásának, hogy mekkora hiányosságai vannak a katolikus lelkület terén, hiszen mindannyian meg vagyunk fertőzve az évszázadok óta tartó hitet romboló szemlélettel, olyannyira, hogy valójában már nincs is fogalmunk arról, hogy mit jelent katolikuson gondolkodni, érezni, az nagyon szép felfedezéseket tehet, nagyon megnyugtató és szép tényeket fedezhet fel.
     Például (ha elég idős ehhez) eszébe idézheti, hogy még nem is olyan régen, alig pár évtizeddel ezelőtt, a keresztények meggyőződéséhez, hitéhez tartozott Jézus említett szavainak halálosan komolyan vétele. Még a korábbi rendszerben is, az 1960-as évek végén a legnépszerűbb rádiós műsorban, a Szabó családban, a nagymama „ellopta” párttag fia gyermekét, és elvitte megkereszteltetni. Vagyis a műsor készítői tudták, hogy még abban az időben is éltek emberek, akik komolyan vették, hogy megkereszteletlen ember nem üdvözülhet, és az ilyesfajta vélekedést a legnépszerűbb rádiós műsorban be is merték mutatni!

Vagy eszébe jut Arthur E. Imhof kutató „Elveszített világok” című könyvéből az a honlapon évek óta megtalálható részlet, ami a megkereszteletlenül meghalt gyermekek sorsáról szól: »Természetesen Jean de Gennes és felesége éppen úgy tudták, mint a többi akkori szülő, hogy dajkaságba adott gyermekeik valószínűleg soha többé nem térnek haza. Ebben igen régi, százszorosan, sőt ezerszeresen bizonyított tapasztalatuk volt. Elhamarkodott volna, ha mindebből azt a következtetést vonnánk le, hogy ezek a szülők még nem „fedezték fel” gyermekeiket, mert ők a gyermekek lelkét tökéletesen „felfedezték”, akkor is, ha testi jelenlétüknek még nem szenteltek annyi figyelmet, amennyit manapság szokásos. Megszületés-megkeresztelés-dajkához adás-majd a feltehető gyors halál: ez volt a sorrend, mégpedig az egyetlen helyes sorrend. A gyermek megkereszteléséért a szülők igenis felelősséget éreztek, de nem testi létükért, melynek kezdete és vége Isten kezében volt. A keresztelő megnyitotta a kicsinyek előtt a mennyországot. Enélkül – a szülők hibájából – sohasem pillanthatták meg az elhaltak Isten örök fényességét.« ….
     »E képzetek lényegében egy önmagában zárt egészet alkottak, amelyek azonban az ő saját világukra vonatkoztak, az az ő saját igényeiknek feleltek meg, s nem az intellektuális beállítottságú írástudók, a városban élő világi és egyházi fensőbbség tagjai és falusi papjaik, tanítóik, azaz egy másik, „felvilágosult”, „magas” kultúra tagjainak szükségleteit követték, melyek végül is átütő erejük folytán valamennyiünk magatartásává és beállítódásává váltak. Nekünk, mai embereknek mindeme változások nyomán gyakran meglehetősen nehezünkre esik, hogy őseink világát megértsük, világszemléletüket, mint koherens rendszert eszünkkel kövessük és megragadjuk. S miután ezt a világot és hitet oly sokáig és végeredményben oly hatásosan marasztalták el, értékeltek le, igen nagy fáradságunkba kerül, hogy a helyzetnek megfelelő reakcióként, az élet gondjainak legyűrésére szolgáló megfelelő formaként értsük és tiszteljük a korábban, mint „különös dolog”, mint „tévhit, babona”, „agyrém”, „megannyi ellentmondás” gyanánt beállított jelenségeket.«

Imhof könyvének írása közben, az 1980-as években körkérdést intézett a katolikus Bajorország klinikáin dolgozó szülészekhez, hogy megtudja, mi maradt meg e téren a keresztények hitéből. Bár elküldött leveleinek csak körülbelül egynegyedére érkezett válasz, ezekből az derült ki, hogy – akkor még – elég sokan voltak, akik komolyan vették Jézus szavait (Jn 3,5), és ezért hitték, hogy megkereszteletlenül senki nem juthat a mennyországba.

Elmélkedés közben nem árt a Szentírást is kézbe venni, ahol nem akárki, hanem a Szentháromság második személye, Urunk Jézus Krisztus, valóságos Isten és valóságos ember mondta ezeket: „Aki nem születik újjá vízből és Szentlélekből, az nem megy be Isten országába” (Jn 3,5). – „Jézus azt felelte neki [Nikodémusnak]: »Bizony, bizony, mondom neked: aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát.« Nikodémus megkérdezte: »Hogy születhet valaki, amikor már öreg? Csak nem térhet vissza anyja méhébe azért, hogy újra szülessék?« Erre Jézus azt mondta: »Bizony, bizony, mondom neked: Aki nem vízből és (Szent)lélekből születik, az nem megy be az Isten országába.«” (Jn 3,3-5) – „Ha törvénynek lett volna éltető ereje, akkor valóban a törvényből fakadna az igazságosság. De az Írás mindent bűnösnek nyilvánított, hogy a hívők a Jézus Krisztusba vetett hit folyományaként részesüljenek az ígéretben.” (Részlet a Pünkösd utáni 13. vasárnap szentleckéjéből: Gal 3,21-22)
     Ez a kizárólagosság, Urunk e kijelentésének komolyan vevése adta meg egyedül a keresztényeknek az erőt a mártíromságra, adta meg az erőt az Egyház felépítésére, adta meg az erőt a világ misszionálására, adta meg az erőt évszázadokon keresztül szenteknek és egyszerű híveknek, hitükért szenvedőknek, hogy elviseljenek minden megpróbáltatást, és hűek maradjanak Urunkhoz Jézus Krisztushoz.
     Aki saját vallását nem veszi komolyan, aki folyton megkérdőjelezi vallásának alapelveit, az lassan, de annál biztosabban veszti el hitét, hiszen hite fundamentumát veszti el maga alól – lásd a mostani világot: pont e kizárólagosság, az Egyház eme egyedüliségére tartott igényének a lerombolása vezetett a mostani, soha el nem képzelt mértékű aposztáziához.

A Credoban így valljuk meg hitünket: „…megfeszíttetett, meghalt és eltemettetett, alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadott halottaiból…” Ez kell eszünkbe jusson, amikor a tanulmány az egyházatyák azon vélekedését idézi, hogy „egyedül a keresztelés törli el az áteredő bűnt. Ezért kellett az Ószövetség igazainak megkapni a keresztséget, mielőtt a pokolnak azon részéről, melyet az atyák limbusnak (a pokol tornácának) neveztek, beléphettek a mennyországba”, [lásd a már lefordított részben III. Ince „Maiores Ecclesiae causas” című levelével kapcsolatos fejezetet]. – Szinte naponta megvalljuk tehát, hogy Jézus, mielőtt feltámadott volna, „alászállt a poklokra”. Következésképpen (mint ahogy minden hitigazság) az sem mond ellent a józan észnek, hogy Krisztusnak azért kellett testében is megjelennie a pokol előtornácában, mert ott valami anyagi, „testi” dolgot kellett elintéznie. Tehát pusztán a megváltás ténye, vagyis egy anyagtalan dolog, sőt még maga a Szentlélek kiáradása sem volt elég az ószövetségi igazak kiváltására: igenis szükség volt az anyagra, vagyis a vízre, amit Jézus Jn 3,5-ben elengedhetetlennek nevezett az üdvösséghez.

A vágykeresztség hirdetői Szent Ambrusra és Szent Ágostonra hivatkoznak, mint olyanokra, akik először beszéltek a vízzel való keresztelést helyettesíthető érzületről. Csak azt felejtik el mindeközben megemlíteni, hogy bár e két egyházatya (Szent Ágoston biztosan, Szent Ambrus csak valószínűleg) eleinte valóban beszélt a vágykeresztség lehetőségéről, de később mindketten elvetették ezt.
     II. Valentinian császár Ambrusnál akart megkeresztelkedni, de mielőtt odaért volna hozzá, meghalt (valószínűleg megölték). A gyászolóknak nagyon fájt, hogy kereszteletlenül halt meg, és így az apostoli tanítás szerint nem üdvözülhetett. Szent Ambrus II. Valentinian felett mondott gyászbeszédében ilyeneket mondott (De obitu Valentiniani, #51): „Hallom, hogy panaszkodtok: Nem lett megkeresztelve. Mondjátok meg: mi van bennünk más, mint az akarat és a vágy? Bizony, bizony, ő vágyott arra, hogy katekumen lehessen, mielőtt még Itáliába jött és tudatta velem, hogy ő, amikor csak lehet, általam akarja a keresztség szentségét megkapni… De ha a vértanúk saját vérükben lesznek megmosva, akkor Valentiniant jámborsága és vágya szintén lemosta.” – Azonban mintegy 12 évvel e beszéd megtartása után Szent Ambrus Jézus Nikodémusnak mondott szavait idézve már ilyeneket mondott (De mysteriis Kap. IV #20): „Víz nélkül nem jön létre az újjászületés titka, mert »aki nem születik újjá vízből és lélekből, nem mehet be Isten birodalmába«.”

Szent Ágoston egy időben valóban vallotta a vágykeresztség lehetőségét, de ezt saját „spekulációjának” nevezte (vagyis ahogy sokan mások, ő sem értelmezte Szent Ambrus itt idézett gyászbeszédét a vágykeresztség megvallásának). Utolsó, a pelagianismus ellen folytatott harcában azonban már ő is elvetette a vágykeresztség lehetőségét. De anima et eius origine III, Kap. 10, 13: „Ne hidd, ne mondd és ne tanítsd, ha katolikus akarsz lenni, hogy azokat, akiket az Úr a keresztségre rendelt, el lehet szakítani ettől, és meghalhatnak, mielőtt megvalósul az, amit a Mindenható előre elhatározott.”
     Ennél szebben nem is lehet leírni az Isten mindenhatóságában való feltétlen hitet! Hiszen az is az Egyház tévedhetetlen tanítása, hogy Isten minden embernek megadja az üdvözüléséhez szükséges kegyelmet. Isten a maga mindentudásában, mindenhatóságában, az ember számára kifürkészhetetlen nagyságában pontosan tudja, hogy mit csinál, hogyan hajtja végre a saját maga rendelte előírásokat, és nekünk csak ebben kell rendületlenül bíznunk és hinnünk!
     Nagy Konstantinus császár csak halálos ágyán keresztelkedett meg. Ahogy Szent Ágoston írta: Nem lehet katolikus az, aki nem hiszi el, hogy Isten pontosan tudta, miért tartotta életben Konstantinust, és miért hagyta meghalni Valentiniant megkeresztelése előtt. De nem csak e két császár túlvilági sorsát határozta meg Ő, hanem minden egyes ember életét. Jézus mondta, hogy mennyei Atyánk még a verebeket is számon tartja, hogyne tudná akkor, hogy nekünk, minden egyes embernek mire van szüksége. A megoldást Ő ismeri, és ha hagyta, hogy isteni Fia olyanokat követeljen, nyilatkoztasson ki, mint amit Jn 3,5-ben mondott, akkor nem fogja meghazudtolni egyszülött Fiát.
     Ne felejtsük azt sem, hogyha Isten meghallgatja valakinek a könyörgését egy másik emberért, és megmenti az illető lelkét, akkor ezt sem törvényei felrúgásával teszi. Kegyelmi ajándékként nem azt teszi lehetővé, hogy az illető bűneiben meghalva mégis a mennybe jusson, hanem azt, hogy az illető bűnös, élete utolsó pillanatában megbánja bűneit, megtérjen, és ezért üdvözüljön. Ugyanígy van nyilván a kereszteléssel is: akiről Isten mindentudása révén tudja, hogy ha lehetősége lenne, megkeresztelkedne, akkor annak így vagy úgy, sokszor csak Általa ismert módon, hűen saját szavaihoz, megadja a keresztség szentségét.

Katolikusnak lenni annyit tesz, mint feltétel nélkül, alázatosan elfogadni Isten mindenhatóságát, irgalmasságát, igazságosságát, és beismerni, hogy Isten útjai számunkra kifürkészhetetlenek, és akkor is a legjobbak, a legigazságosabbak, ha ezt mi,az ősbűn és saját bűneink következtében és emberi esendőségünk eltompult agyunkkal nem tudjuk követni, megérteni. Gyerekként elfogadni az Atya döntéseit, és telve bizalommal hinni Neki, ez a katolikus lelkület.

Visszatérve kiindulópontunkhoz, az üdv-dogmához: „Extra ecclesiam nulla salus – Az egyházon kívül nincs üdvösség”. Talán a modern mártíromság egyik fajtája e tévedhetetlen igazságnak a nyílt megvallása: valószínűleg kevesebben is merik vállalni, mint az első évszázadokban az erőszakos mártírhalált.


Feltéve: 2016. augusztus 23.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA