Bevezetés Első látásra nyilván furcsának tűnik, hogy egy laikus honlapon annyi szó esik egy tisztán teológiai problémáról, a Cassiciacum- tézisről. Ennek három oka van:      1) Miközben e tézis hirdetői bevallják, hogy teóriájuk nem tartozik a kötelező érvényű hittételekhez, tehát nem kell mindenáron elfogadni ahhoz, hogy valaki katolikus legyen, sőt akár támadható is, a gyakorlatban ennek ellenkezőjét teszik. Ha kell, ha nem szóba hozzák ezt a teóriát, olyankor és olyan összefüggésekben is erről beszélnek, melyekben ez teljesen felesleges, sőt furcsa (például egy egyszerű bemutatkozáskor, ima-összejövetelen, katekizmus oktatásban, ahol ugye az Egyház elfogadott és tévedhetetlen tanítását kellene oktatni).      Sőt, maga a tézis szerzője, G. des Lauriers püspök csak azokat szentelte püspökké, akik elfogadták ezt a tézist, és ebben utóda, McKenna hűen követte, aki szintén a püspökszentelés előfeltételévé tette e teória elfogadását. Arról már nem is beszélve, hogy Thuc érsek csak abban a hiszemben szentelte püspökké G. des Lauriers pátert, hogy az visszavonta teóriáját, amit az érsek teljes egészében elvetett és hamisnak tartott. Ellenkezőleg, G. des Lauriers páter nagy valószínűséggel éppen azért akart püspök lenni, hogy teóriáját még jobban elterjeszthesse, tehát tudatosan tévesztette meg Thuc érseket, és, hogy olyan püspökök és közösségek lehessenek az utódai, akik ezt a tézist vallják – mint ahogy ez sajnálatos módon meg is történt, elsősorban éppen Európára vonatkozón.      2) E tézis és szerzőjének említett működése óriási mértékben hozzájárult a tradíció szétzúzásához, vagyis már a kezdetektől fogva mérges gyümölcsöket termett, és ami a meglepő, terem ma is. Ráadásul e tan, ahogy azt ismerői, sőt hirdetői (például Vida püspök) is állítják, valójában ugyanaz, mint Lefebvre tana – és nagyon sok mai egyházmegyés pap nézete. Amit nagyon röviden így lehet összefoglalni: van pápa, de nem kell neki engedelmeskedni, nem kell őt komolyan venni; ez pedig tökéletesen ellenkezik a katolikus tanítással. Nyilván nem túlzás azt állítani, hogy az FSSPX és minden más hozzájuk tartozó, vagy belőlük kivált közösség erkölcsi, hitbeli bukásában ez a velejéig anti-katolikus elmélet az egyik legfőbb felelős.      3) A harmadik, és ma talán a legfontosabb ok azonban az, hogy e tézis hirdetői ijesztő módon engedik magukat befolyásolni mind e tan hirdetőitől, mind magától e tantól. Az a fanatizmus, amivel ezeket – személyeket és magát a teóriát – védelmezik és csodálják, nemhogy nem katolikus, de sokkal inkább már megszállottsághoz hasonló, mondhatnánk úgy is, gonosz, ördögi befolyásoltságról árulkodik.      Mind ezen okok arra engednek következtetni, hogy magában a tanban az ördög munkálkodik, mert célját, az emberek megtévesztését, tévútra vezetését, a maradék hithű katolikusok közösségeinek szétverését ezzel kiválóan tudja vezérelni és elérni. Ha a hithű katolikusok számára szóbajöhető klerikusok, például W. és S. püspökök legújabb kommentárjait, előadásait nézzük, meg kell állapítanunk, hogy a laikusok tan dolgában semmiképpen nem hagyatkozhatnak többé ezekre az egyháziakra – ahhoz, hogy hűek maradhassanak Jézus Krisztus szeplőtelen menyasszonyának, a katolikus Egyháznak tévedhetetlen tanításához, maguknak kell megkeresniük azokat a szerzőket, tanítókat, akiktől nem mérget, hanem jó gyümölcsöt kapnak.      Ezen meggyőződésből közlöm most e téma legjobb, valóban katolikus feldolgozóinak írásait, mert ezekből nem csak ezt a teóriát, hanem – ami sokkal fontosabb – magát a katolikus tant lehet kiválóan megismerni. Elsőnek a honlapon már olvasható cikkek idevonatkozó részeit idézem fel még egyszer, majd e téma legjobb, a németül már feltett Myra Davidoglou-tanulmányt fordítom le. Részlet P. Bernhard Zaby A katolikus Egyház lényegét tekintve szent és szeplőtelen című írásából: „Cassiciacum-tézis” (más néven „sedisprivacionizmus” vagy „Papa materialiter, non formaliter” teória) hívei a katolikus Egyházat a „zsinati egyházban” meglévőnek, de hatástalannak tartják. De mivel még létezik, újra hatékonnyá is válhat. [Ide tartoznak Mgr. Guérard des Lauriers és követői, köztük többek között Vida Elmer és Sanborn püspökök.]      Ezen irányzat szerint a „zsinati egyház” nem a beteg, hanem bizonyos módon a halott katolikus Egyház. De azért még megvan és ezért újra életre kelhet, miként ez például az érdemeknél vagy azoknál a szentségeknél áll fenn, melyek a lélekbe kitörölhetetlen bélyeget nyomnak. Egy súlyos bűn által a természetfeletti érdemek elvesznek, csakúgy, ahogy a szentségek nem tudják kegyelmi hatásukat kifejteni. De a megbánás és a vezeklés eltörli ezeket az akadályokat, az érdemek újra felélednek és a szentségek kifejthetik hatásukat. Körülbelül így képzelik el ezen irányzat hívei a katolikus Egyházat: bizonyos tekintetben a katolikus Egyház halálos bűnbe esett, ahogy egy keresztény is halálos bűnbe eshet, de az Egyház is, csakúgy, mint a hívő, ismét megtérhet és akkor megint ő a katolikus Egyház teljes erejében és hatalmában. Ez körülbelül a szedesprivacionisták gondolatmenete, valamint az FSSPX-ellenállásé az ő jelszavukkal: „Kánoni egyesség nincs teológiai egyezség nélkül.”      A szedesprivacionisták tehát azt a tézist vallják, hogy a mindenkori zsinati pápa ugyan materialiter pápa, de formaliter nem, vagyis mint személy ugyan létezik, de nem tud (vagy nem akar) pápaként viselkedni. Egy belső akadály, mint például eretnekség, megakadályozza ebben. De ha az akadály megszűnne, megtérne és újra hinne, és akkor nem csak materialiter, hanem formaliter is pápa lenne [pontosan így mondta Sanborn püspök úr is].      Egyébként Lefebvre érsek is ehhez hasonló nézetet vallott. Még az 1886-os Assisi-i szentségtörés és az 1988-as püspökszentelések után is, például 1988. december 8-án ezt mondta: »Ezért helyesnek tartom, hogy csak a megtörtént dolgoktól határolódom el, hogy a Rómával való kapcsolat fennmaradhasson, és feltételezem, hogy Rómában továbbra is Péter utóda székel. Egy rossz utód, bizonyára, akit nem szabad követni, mert liberális és modernista nézetei vannak. De létezik és bármikor megtérhet.« Ezért nem meglepő, hogy a lefebvrista ellenállásban ez az elképzelés uralkodik. Hiszen ott a teológiai egyesség alatt – melynek meg kell előznie a jogi kiegyezést – nem mást értenek, mint azt, hogy előbb a „zsinati egyháznak” vissza kell térnie a katolikus hithez, a »tradícióhoz«, ahogy nevezik, és meg kell térnie. Ha ez megtörtént, eljuthatnak a jogi kiegyezéshez, és akkor ez megint teljesen a katolikus Egyház lesz.      Ezek a gondolatok könyörtelenül szétzúzódnak a valóságon, hiszen a katolikus Egyház, mint Krisztus tiszta és szeplőtelen menyasszonya, mint természetfeletti, szétzúzhatatlan realitás semmiképpen nem lehet ilyen módon „halott”. A katolikus Egyház lényegét tekintve szent és nem tud „halálos bűnbe” esni. Szentségtörés ilyet akár csak gondolni is. Részlet Füzesi Zsolt cikkéből: Ami a konklávizmust illeti: A püspök úr szerint, mivel „a zsinat utáni pápákat és püspököket soha nem ítélték el, ezért lényegében érvényes pápa- illetve püspökjelöltek, és mint ilyenek fenntartják Krisztus Egyházának jogi struktúráját.” Ez tulajdonképpen a szedeprivácionizmus populáris megfogalmazása volt, mely szerint a zsinat utáni pápák materialiter pápák, de formaliter nem. Kérdés, hogy vajon mindenre rá lehet-e húzni, az anyag-forma párhuzam filozófiai kliséjét? (Válaszként próbáljuk meg a gyermek foganásával kapcsolatban e tételt alkalmazni: Vajon lehet-e egy nő materialiter várandós, s ugyanakkor formaliter szűz. Ha erre az a felelet, hogy minden érett nő materialiter várandós, akkor összekeverjük a materialiter kifejezést a potencialiterrel, s ebben az esetben nekem az a válaszom, hogy ilyen feltételek mellett minden katolikus férfi materialiter a római pápa.) Sokan képviselik egyébként ezt a szerintem kényelmes és tétlenségre kötelező nézetet, ám többnyire tekintélyi alapon. Mindenestre azért furcsállottam főleg a püspök úr ilyetén véleményét, mert egy korábbi kérdésre, amely azt firtatta, hogy vajon a „Ferenc pápát” liturgikusan kommemoráló, de érvényesen szentelt konzervatívabb szemléletű római vagy görög katolikus papoknál el lehet-e végezni a szentgyónást, a válasza kategorikus „nem” volt. Az indoklása pedig az volt, hogy az Egyházon kívül nem lehet szabályosan felvenni a szentségeket. De ha a kérdésben említett papok érvényesen vannak felszentelve, a szentség-kiszolgáltatási intenciójuk az Egyház szándékával megegyező, és ráadásul (és főleg) a püspök úr szerint is az érvényes és meglévő jogi struktúrába illeszkednek, akkor mi a probléma? Nem jelent-e nagyobb problémát az, hogy épp ő, aki elismeri a struktúrát, mégsem illeszkedik bele?      Azt sem értem, miféle elítélést szeretne látni a püspök úr. A pápa felett senki sem ítélhet. A magától beálló kiközösítésnek (amellyel a nyilvános eretnekség együtt jár) épp az a sajátossága, hogy minden jogi lépés, eljárás, elítélés vagy cenzúra nélkül bekövetkezik. De ha el is fogadjuk, hogy van egy érvényes „pápajelölt”, és türelmesen várunk a megtérésére, amíg valódi joghatóságot nyer az Egyház kormányzására, akkor is kérdés, mitől érvényes püspök- vagy bíboros-jelöltek azok, akiket egy olyan, a pápaság előszobájában tartózkodó férfi nevezett ki püspöknek, vagy kreált bíborossá, akinek az Egyházban semmiféle joghatósága nincs. Másképpen feltéve a kérdést, miképp feje az Egyháznak az, aki annak nem tagja?      Summa summarum: Ezt a véleményt csak azért, mert komoly tekintélyek is, sőt még a Lateráni Egyetem professzora is [= Mgr. Guérard des Lauriers, lásd a honlap ezzel foglalkozó cikkét] vallották, éppúgy nem tudom elfogadni, mint ahogy a többi professzorét, akik kitartottak VI. Pál mellett. (És kétség kívül ők voltak elsöprő többségben.) Ez a tekintélyi érvelés semmiben nem különbözik attól, amikor a piuszosok Lefebvre érsek úrra, vagy épp a modernisták Rahnerre vagy Küngre hivatkoznak. A nagy név és a magas műveltség önmagában nem alkalmas egy elmélet igazolására, legfeljebb csak, mint argumentum ad hominem. Részlet a Konzekvenciák című cikkből: Mgr. G. des Lauriers ezen – az ellenállást, az Egyház restaurálásáért lelkes, kiterjedt és teológiailag alátámasztott harcot megbénító és tönkretevő, Mgr. Lefebvre „elismerni és ellenállni” teóriájától valójában csak egy árnyalatban különböző – teóriájával kapcsolatban – egyelőre – két fontos tanulmányra hívom fel a figyelmet.      Az első egy francia teológusnő nagyon alapos munkája, ami az interneten német fordításban érhető el. (a honlapon e cím alatt található: Myra Davidoglou: Analyse der These materialiter-formaliter Papst – Analyse der CASSICIACUM-THESE. A második Dr. phil. Eberhard Heller munkája, ami az Einsicht újságban mind németül, mind angolul olvasható.      (Angolul az Einsicht 2003/11. számában ezen a címen: „The Apostolic See 'Occupied', or the Case of the Basis of Theology being Schizophrenic – Comments on the “Papa materialiter, non formaliter” of Most. Rev. Guerard des Laurier”, németül pedig az újság 2002/6 szeptemberi számának 153. oldalától a „Der 'besetzte Apostolische Stuhl oder: die Schizophrenie als Prinzip der Theologie – Anmerkungen zur des-Lauriers'schen These vom Papa materialiter, non formaliter” címszó alatt – [a cím magyarul: „A megszállt Apostoli Szék avagy a skizofrénia mint a teológia elve – Megjegyzések de Lauriers Papa materialiter, non formaliter téziséhez”]. Részletek Dr. phil. Diether Wendland professzor „A római püspökök pápaságáról, az Apostoli Szék sajátosságáról és egy pápa nélküli Egyházról” című tanulmányából (lásd még a honlap következő cikkét: „Az Egyház szétszóródásban”): Mgr. Thuc püspökszenteléseivel az ú. n. apostoli szukcessziót, vagyis az Egyház tekintélyelvű tanító- és lelkipásztori hatalmában az utódlást akarta biztosítani, illetve nem engedni kihalni (ahogy ez a római zsinati egyházban történt). Az általa e célból felszentelt püspökök közé nem számítjuk a francia „Mgr.” Guérard des Lauriers O. P., hiszen ez a rejtélyes szerzetespap nem volt szedesvakantista, még csak semi-szedesvakantista sem, hanem egy tősgyökeres klerikalista. Fura módon semmit nem értett meg az Apostoli Szék mai különös vakanciájából, és annak mindenütt mutatkozó reális következményei iránt is tökéletesen vaknak bizonyult. Sajátságos felfogása egy „papa materialiter”, de nem „formaliter” pápáról sem volt más, mint egy esztelen, üres fecsegés és nem csak egy interpretáló segédelmélet a meglévő szedesvakancia tisztázására, hiszen a „materia” és „forma” dolgok elvei a pápaság viselőjére egyáltalán nem alkalmazhatók. Azon kívül – ahogy Aquinói Szent Tamás mondja – a pápaság nem szentség, még csak nem is a dolgok szubsztanciája vagy egy reális alakhoz tartozó akcidens, hanem csak egy külső adhézió, tehát a filozófiai kategória-tan szerint még csak nem is egy „ens entis”! Nevetséges azt állítani, hogy egy hitetlen „papa materialiter”, ha megtér, „papa formaliter” lesz. Hogy lehet ilyen abszurditást igaznak tartani?      A Thuc érsek által végzett rendkívüli püspökszentelések az Apostoli Széknek nem csak valamilyen, hanem egy különleges vakanciáját tételezik fel, mely eretnekség és aposztázia miatt keletkezett, és melynek kezdetét bizonyossággal és egyértelműen deklarálni lehet. Véleményem szerint még Mgr. Thuc sem ismerte fel ezt teljes világossággal, de az általa püspökké szenteltek közül a „Palmariaiak” biztosan nem, és az 1981. május 7-én Toulonban püspökké szentelt Guérard des Lauriers sem, aki egy tipikus klerikalista és francia típusú ritualista volt. Ezek és a hozzájuk hasonló klerikusok a teológiailag képzett laikusok számára már régóta nagy botrányt jelentettek, mert gőgjükben semmibe vették Szent Pál szigorú figyelmeztetését: „A Lelket el ne fojtsátok!” (1 Tesz 5,18) Ez az isteni Lélek azonban fúj (azaz munkálkodik) az Egyházban, ott és ahogy Ő akar, nem pedig ott és úgy, ahogy a klerikalisták és ritualisták akarják. …      Ezenfelül több mint furcsa, mi mindenre kellett Krisztus kijelentését: „Gyümölcseikről ismeritek fel őket” (Mt 7,16) alkalmazni, például a pszeudo-szedesvakantista R. McKenna O. P. püspökre (és az általa püspökké szenteltekre, mint például Vida Elmer, Oliver Oravec, Donald Sanborn, Stuyver stb.). A Cassiciacum-tézis analízise Írta: Myra Davidoglou francia teológus (forrás: „LA VOIE” Nr. XII. – franciából fordította: Elfriede Meurer Németül megjelent a Dr. phil. Elisabeth Gerstner által szerkesztett „KYRIE ELEISON” című újság 1991. Nr.3. számában az internetre feltette: http://poschenker.wordpress.com/ 2014. február 28-án) 1. Több olvasónk kérésére ezen tanulmányban az ú. n. Cassiciacum-tézist vizsgáljuk meg. Ellentétben azzal, amit a neve után feltételezni lehet, ennek a tézisnek semmi köze Szent Ágoston tanításához és személyéhez, a nevet egy újságtól – „Les Cahiers de Cassiciacum” – kapta, amiben kitalálója, Mgr. Guérard des Lauriers 1979-ben első ízben leközölte. 2. A tézist olyan röviden foglaljuk össze, amennyire csak lehet. (A tézis bemutatása a következő szerzők nyilvánosan megjelent írásaiból származnak: Mgr. M. L. Guérard des Lauriers, Abbé Bernard Lucien.)      A szerző, Mgr. Guérard des Lauriers és tanítványai szerint 1965. december 7-e, a „Dignitatis humanae personae” [a vallásszabadságról szóló] zsinati dokumentum promulgációja óta, melyből „egy mondat eretnekség, miközben tévedhetetlenül kinyilatkoztatott igazságnak kellett volna lennie” az Apostoli Szék elfoglalója formálisan megszűnt pápa lenni; nem birtokolja többé a Krisztustól az Egyháza számára megígért isteni segítséget, tehát nincs pápai tekintélye, következésképpen nincs joga az Egyházat kormányozni és tanítani; hivatali intézkedései a Tanítóhivatalban és a kormányzásban érvénytelenek. Ennek ellenére materiálisan pápa marad és ilyen értelemben a mi „Pontifexünk”, aki jogosan birtokolja az Apostoli Széket, aminek következtében ezt más nem foglalhatja el.      Egy materiális pápa alatt egy potenciális pápát kell érteni, olyan embert, aki pápa lehet, de aki gyakorlatilag nem az. Egy formális pápa alatt a szó igazi értelmében vett pápát kell érteni, egy olyan férfit, aki valóban pápa, mert Istentől megkapta azt, ami egy pápát pápává tesz, nevezetesen a pontifikátus formáját, mely az egyetemes jurisdikció-hatalomból áll (lásd. 219 canon). 3. Minden pápa, akit a katolikus Egyház megalapítása óta ismert, formális pápa volt; egy potenciális pápa ideája, aki igényt támaszthat a római pápai címre és az Apostoli Székre, abban az értelemben újítás, hogy semmi, abszolúte semmi nem engedi meg a Szentírásból vagy az apostoli hagyományból, az isteni Kinyilatkoztatás e két egyedüli forrásából, és az Egyház történelméből sem, hogy egy ilyen pápát levezessenek. E tekintetben tehát egy pusztán emberi tanítással van dolgunk, és ezért – legalábbis elsőnek – arra fogunk szorítkozni, hogy e tézist az észszerűsége szerint vizsgáljuk meg. 4. Láttuk, hogy a tézis összességében két mondatra redukálható. Az első, nevezetesen, hogy VI. Pál megszűnt formálisan pápa lenni, mert Jézus Krisztus megvonta tőle a legfelsőbb jurisdikciót, a szerző szerint realitás, egy a hit rangjából következő bizonyosan magától fennálló tény. A második mondatról, miszerint VI. Pál nem szűnt meg materiálisan pápa lenni, a szerző maga mondja, hogy ez csak látszaton alapszik. 5. Erre a második mondatra nyilvánvalóan nem lehet az elsőből következtetni. Aki a pontifikátus formáját, vagyis azt a teljhatalmat, hogy az egész Egyházat tanítsa és kormányozza, elveszti, az a priori éppen ezzel veszti el pontifikátusát. A pontifikátus ugyanis formája nélkül nem létezhet az alanyban, akiben lakoznia kell, más szóval a konklávé által megválasztottban. Még egyszer: a szó filozófiai értelmében a forma teszi a dolgot azzá, ami.      Vegyünk két példát: Egy márványtömb szobor lehet, de addig nem az, amíg a szobrász nem adta meg neki a szobor formáját. Ugyanígy egy felszentelésre váró szeminarista pap lehet, de felszentelése előtt nem az, és a felszentelés szentsége a papság formája. 6. A tézis hirdetői tehát azt mondják, hogy az, aki elvesztette a pápai hivatalt, egyúttal még sem lesz megfosztva a pápaságtól. Annál a kísérletnél, hogy e négyszögletű kör lehetőségét bebizonyítsák, véleményünk szerint legalább azt kellene megpróbálniuk, hogy valamilyen biztos elvre vagy egy vitathatatlan tényre támaszkodjanak, és nem csak egy „látszatra”, ami mint ilyen nem képezheti egy bizonyíték észszerű alapját. De a szerző mégis pont „a látszatra” támaszkodik, ahogy ő kifejezi, amikor megpróbálja bebizonyítani, hogy Péter székén nem de facto (ami nyilvánvaló), mindazonáltal de iure (jog szerint) olyan férfiak ülnek, mint Montini és Wojtyla, akiknél ő maga emlékeztet bennünket arra, hogy eretnekek, és ezért „jogilag, ha nem is gyakorlatilag, az Egyházon kívül vannak, mert ki vannak közösítve és ki vannak átkozva” a Vatikáni Zsinat szerint (1870). 7. A szerző még azt sem tagadja, hogy Montini bíboros 1963-as megválasztása esetleg nem volt érvényes, következésképpen az Apostoli Szék vakanciájának lehetőségét sem tagadja. Minden nehézség nélkül bevallja, hogy „az említett érvek (Montini bíboros eretnekségének bizonyítására) bizonyára nyomósak, különösen konvergenciájuk miatt, majd VI. Pálnak egyik, pápává választása előtt tartott előadásának („Religion et travail”, 27. März 1960, Turin) szövegét megvizsgálva ezt állapítja meg: „Montini bíboros gondolkodása alapjaiban van megrontva az ateista racionalizmustól.” Majd erre a végkövetkeztetésre jut: „Az említett szöveg második része nagy hatású megvallása a Theilhardi tanításban való hitnek, ami elkerülhetetlenül az ember kultuszához vezet és nem a kinyilatkoztatott valláshoz. Volt-e hite egyáltalán Montini bíborosnak, amikor pápává választották? Érvényes volt-e a megválasztása? Mi arra az utalásra szorítkozunk, hogy ez a kérdés nyitott marad.” Teilhard tana a panteizmus számos variánsának egyike, ami egyfelől az ateizmushoz vezet, másfelől a bálványimádáshoz. Ha valaki nem akar túlságosan nyilvánvalóan ellentmondásba keveredni, legalább azt be kellene vallania, hogy az Apostoli Szék birtoklása VI. Pál által nem tűnik jogosnak, hogy ennek a birtoklásnak a legitimitásához legalábbis alapos kétség fűződik. Nos, a kétely az igenlés és a tagadás közötti egyensúly állapota, ami abból keletkezik, hogy az igenlés okai egyenlő értékűek a tagadás okaival. Ebből az következik, hogy a fő érv, amelyre annál a kísérletnél támaszkodnak, hogy a zsinati pápák jogát Péter trónjára bebizonyítsák, azaz az ú. n. „látszat”, önmagát közömbösíti. 8. Erre az utolsó pontra később még visszatérünk, de addig is ki lehet jelenteni, hogy akárhogy is álljon ezzel az utolsó ponttal, az ú. n. Cassiciacum-tézis inkább egy hipotézis, ráadásul egy alaptalan hipotézis, mert a tézisben már eleve elfogadottnak veszik, hogy a Szent Szék okkupánsát érvényesen választották meg, tehát hogy létezik egy materiális pápa. Ezek feltételezések, melyek se az értelem, se a tekintély érveivel nincsenek bebizonyítva, se önmagukban vagy következményeikben nincsenek igazolva. Ezt egyébként zárójelben a tézis védelmezői is beismerik, amikor hosszas érvelés után végkövetkeztetésüket ezzel a mellébeszélő formulával zárják: „Tehát nem lehetetlen, hogy egy személy materiálisan pápa legyen, anélkül, hogy formálisan az legyen.” (Abbé Bernard Lucien) – Persze, csak hát az sem lehetetlen, hogy egy személy ne legyen pápa, se formálisan, se materiálisan, hogy ráadásul az Egyházon kívül legyen, vagy nős legyen, vagy bantu néger legyen, mit tudom én? Megszámlálhatatlanul sok dolog van, ami nem lehetetlen, vagyis, ami lehetséges. Ilyen érvekkel vagy mindent, vagy semmit nem bizonyítanak be. A tézis védelmezői paradox módon mégis azt vonják le ebből, hogy mindaddig, amíg ellene mást nem bizonyítanak be, „az embernek” biztosnak „kell” tartania (ami csak saját beismerése alapján lehetségeshogy a zsinati egyház notórius eretnek vezetője materiálisan pápa. „Az embernek kell” mondják: az önkényeskedésnek ilyen kitörései nem az értelem érvei. 9. Egy potenciális pápa feltételezésének ideáját, hogy ezzel Péter székének a hit egyik ellensége által való megszállását legitimálják, Bellarmin Szent Róbert bíboros egyik hasonlatából veszik, egy hasonlatból, amiről lejjebb beszélünk majd, de előbb arra kell emlékeztetnünk, hogy ez az egyháztanító tökéletesen visszautasította annak lehetőségét, hogy egy eretnek pápa lehessen. „Az autoritás és az értelem érvelése által be van bizonyítva, hogy egy nyilvánvaló eretnek ipso facto meg van fosztva hivatalától”, írja Szent Róbert „De Romano Pontifice” című könyvében.      Az „ipso facto meg van fosztva hivatalától” alatt ezt értik: Egy eretnek pápa éppen azáltal, hogy az eretnekség tettét követi el, meg van fosztva pápaságától, anélkül, hogy az Egyház ítélete vagy nyilatkozata ehhez szükséges lenne. „Egy nyilvánvaló eretnek nem lehet pápa”, teszi még hozzá szó szerint Bellarmin Szent Róbert. „Egy nyilvánvalóan eretnek pápa magától megszűnik pápa és az Egyház feje lenni, pontosan úgy, ahogy megszűnik keresztény és az Egyház tagja lenni.” – Tehát Bellarmin Szent Róbert számára, mint ahogy minden egyházatya és egyébiránt minden igazhitű ember számára olyan valaki, aki nem vallja a keresztény hitet, semmilyen módon nem lehet az Egyház tagja. 10. Ezekben a pontokban a tézis védelmezői az Egyház tanításától távolodnak el. Azt állítják ugyanis, hogy valaki, aki szokásszerűen eretnekséget tanít (idézet Mgr. Guérard des Lauriers deklarációjából), és ily módon nem vallja a katolikus hitet, hanem valamilyen más hitet vall, nem nevezhető eretneknek, mert emberileg lehetetlen bebizonyítani, hogy szándéka volt eretnekséget tanítani, másképp kifejezve, emberileg lehetetlen bebizonyítani, hogy szándéka volt azt tenni, amit tesz. Az ő véleményük szerint csak a pápa és a püspökök, akiknek isteni inspirációjuk van, ismerik az emberek titkos gondolatait, következésképpen csak nekik van meg az a képességük, hogy valakinek személyes kvalifikációt tulajdonítsanak, vagy valaki felett ítélkezzenek (idézet Mgr. M. L. Guérard des Lauriers a „Cahiers de Cassiciacum”-ban megjelent tanulmányából).      Ebből a perspektívából nézve azt az embert, aki szokásszerűen hazudik, nem szabad hazugnak, valakit, akinek az a szokása, hogy folyton lop, nem szabad tolvajnak, és azt a személyt, aki egyik gyilkosságot a másik után követi el, nem szabad gyilkosnak nevezni. De legalábbis egy emberi bíróságnak lehetetlen lenne ezeket a tetteket bebizonyítani, mert csak a pápa és a püspökök, és csakis ők egyedül, bírják a hatalmat, hogy valakinek a bűnét megállapítsák. Ez elég furcsa joggyakorlatot eredményezne, sőt, ha igaz lenne, az életet is csaknem lehetetlenné tenné. Később még visszatérünk erre a fikcióra, amit a Cassiciacum-tézis magában foglal, és ami szerint a hierarchia tagjait istennel teszik egyenlővé. Itt most elég annyit megjegyezni, hogy a pápának és a püspököknek nincs telepátia-képessége, amit nekik a tézis hívei tulajdonítanak, hiszen „még az angyalok sem ismerik a szívek titkos gondolatait, egyedül csak Isten ismeri őket”, ahogy ezt nekünk Aquinói Szent Tamás emlékezetünkbe idézi. Egyébiránt ugyanezt erősíti meg XIII. Leó pápa is az „Apostolicae curae” kezdetű enciklikájában: „Az érzületről vagy szándékról, amennyiben ezek lelkiek, az Egyház nem ítél; mindazonáltal az Egyháznak ítélkeznie kell arról, ami ezekből a világ számára megmutatkozik.” („Apostolicae curae”, 13. September 1896, Denz. 3318.) 11. Térjünk vissza arra a hasonlatra, amit a szerző Bellarmin Szent Róberttől vett át. Bellarmin Szent Róbert ezt írja a „De Romano Pontifice”-ban: „A bíborosok a pápa megválasztásánál autoritásukat nem a pápa felett gyakorolják, hiszen ilyen még nincs, hanem az anyag felett, azaz a személy felett, akit ők a választásukkal mintegy abba az állapotba helyeznek, hogy Istentől megkaphassa a pontifikátus formáját.” A szent egyháztanító itt azt a férfit, akire egy konklávé választása esik, egy anyaggal hasonlítja össze, ami alkalmas egy forma elnyerésére, amit az isteni Művész neki adni akar. Ez a forma, a pápai auktoritás, a determináló elem, ami a pápát pápává teszi. Az anyag, megjelenítve a papabile által, a determináló elem, a papbilének tehát alkalmasnak kell lennie a munkálkodó rész ráhatása számára.      Mindazonáltal nyilván nem minden anyag vehet fel minden formát, egy folyékony anyagnak például a szobrász a vésővel nem adhatja meg egy szobor formáját. Egy kutyafalkából egy államfő sem tudná a kormánya formáját kihozni; a formának tehát alkalmas anyagra van szüksége. (Aristoteles, „De anima”) „Ha egy anyag nem kaphatja meg a művész által tervezett formát, akkor nem szabad neki megadni az anyag nevet”, írja Szent Ágoston „De natura boni” című művében. 12. Ebből az következik, hogy valakinek ahhoz, hogy a pápa formájára alkalmas legyen, mindenekelőtt „formálhatónak”, a mi esetünkben tehát „pápává tehetőnek” kell lennie, következésképpen a római pápává választásnak három, isteni törvényből származó feltételét teljesítenie kell: 1) az Egyházhoz kell tartoznia, 2) tudnia kell az értelmét használni, 3) képesnek kell lennie a szent rendek fogadására. Az első feltétel alapján a hitetlenek, a hitehagyottak, az eretnekek és a szakadárok vannak kizárva, a második alapján a gyermekek és az elmebetegek, a harmadik alapján pedig a nők. Egy olyan személy megválasztása, aki ezen kategóriák egyikébe tartozik, isteni törvény alapján érvénytelen lenne. 13. Nos, ahhoz, hogy tudjuk, vajon VI. Pál materiálisan pápa volt-e, más szóval, vajon alkalmas „anyag” volt-e az isteni munkálkodó ráhatására, elsőnek azt kell megkérdezni, vajon Gianbattista Montini pápává választható volt-e? Azért vizsgáljuk Montini esetét, mert a Cassiciacum-tézis szerzője ezt vizsgálta, miközben ugyanazok az érvek és következtetések „mutatis mutandis” Karol Wojtylára [és Ratzingerre, Bergogliora] is érvényesek. Láttuk, hogy a hipotézis szerzője számára az a lehetőség, hogy VI. Pál megválasztása előtt már eretnekségbe esett, nem zárható ki; és ebben az esetben nem volt megválasztható. „Ha így volt, akkor az a véleményünk, hogy G. B. Montini soha nem volt pápa”, írja G. des Lauriers. Néhány tanítványa számára azonban nem fér hozzá kétség, hogy mind Montini, mind Wojtyla minden észlelhető, szükséges és elégséges feltételnek megfelelt ahhoz, hogy Istentől a szükséges auktoritást megkapja; tehát vitathatatlanul alkalmas „anyagok” voltak. (Abbé Bernard Lucien)      Ez a hallgatólagos tanúsítvány két notórius modernista igazhitűségére annál meglepőbb, hiszen az érdekelt tanítványoknak nyilván tudomásuk van Montini bíborosnak „a Theilhardi tanításhoz való aggasztó hitvallásáról”, ahogy ezt szellemi tanítómesterük maga mondja, egy tanhoz, amit a Les Cahiers de Cassiciacum újságban nyilvánosságra hoztak, mely munkában ők is közreműködtek, vagy legalább olvasták. Ugyancsak tudniuk kellett arról, hogy Wojtyla bíboros a II. Vatikáni zugzsinat eretnek tanításait már pápává választása előtt nyilvánosan vallotta és hirdette. (lásd Karol Wojtyla, „Aux sources du renouveau”, Etude sur la mise en oeuvre du Concile Vatican II, Le Centurion, Paris, 1981 – Eredeti kiadás lengyel nyelven: „U podstaw odnowy, Studium o realizacji Vaticanum II”, Krakau, 1972.)      De eltekintve ezen kezdeti véleménykülönbségektől e tézis összes védelmezője megegyezik abban, hogy az Apostoli Szék okkupánsa potenciális pápa és az is marad, következésképpen legalábbis látszólag, jog szerinti pápa. Feltéve: 2014. december 6. 14. Azt a kérdést, hogy vajon ez az okkupáns a pontifikátus formáját soha nem kapta meg Istentől, vagy hogy megkapta, de utána elvesztette, a teória szerzője megválaszolatlanul hagyja. A konklávé választottja – mondják a tézis hívei – a forma megkapása elé akadályt gördített, azáltal, hogy egy bizonyos időpontban, amit közelebbről nem határoznak meg, legbelsőbb énjében lemondott arról, hogy az Egyház javáért ügyködjön. E szándék hiányára a megfigyelt tényekből, vagyis azokból az eretnekségekből lehet következtetni, amit az okkupáns megválasztása után tanított. Pedig könnyű lett volna erre a kérdésre egyértelmű választ adni. Maga a szerző is beismeri, hogy látták, hogy amikor VI. Pál 1965. december 7-én egy eretnek nyilatkozatot promulgált, aminek egy Istentől kinyilatkoztatott igazságnak kellett volna lennie, nem birtokolta Krisztus Egyházának (lásd Mt 28,20) és Péternek ígért isteni támogatását (lásd Lk 22,32). De ha ő akkor nem rendelkezett azzal a hatalommal, hogy az egész Egyházra érvényes tanítói hivatalának gyakorlásában ne tudjon tévedni, akkor előtte se rendelkezett ezzel soha, különben nem tévedhetett volna [a katolikus tanítás szerint ugyanis egy pápa „univerzális tanítóként” tévedhetetlen]. Ennek ellenkezőjét feltételezni abszurditás. Ebből az következik, hogy VI. Pál anélkül halt meg, hogy valaha is megkapta volna a pontifikátus formáját. Így már csak az a kérdés marad hátra, hogy vajon megkaphatta volna-e, vagy utóda, II. János Pál [és Ratzinger és Bergoglio] megkaphatja-e, más szóval, vajon Péter székén egy nyilvános eretnek potenciális pápa lehet-e, ahogy ezt e tézis védelmezői állítják. 15. Láttuk, hogy a szerző számára a kételynek még árnyéka sem vetődik fel teóriájának igazságában annak ellenére, hogy Montini bíboros megválasztásának érvénytelenségét ő maga is lehetségesnek nevezi. Ez olyan adat, amit bizonyítási eljárásánál egyáltalán nem vesz figyelembe, ami emiatt alapjaiban téves. Mindössze erre a megjegyzésre szorítkozik: „Egy pápa, aki szokásszerű és notórius viselkedésével Jézus Krisztus teljhatalmának átruházása elé, ami őt formálisan pápává tenné, akadályt gördít, szóval egy ilyen pápa materiális pápa marad. Az ilyen materiális pápa közvetlenül alkalmas alany ahhoz, hogy formálisan is pápa legyen, vagy ismét az legyen, ha tévedéseit elhagyja.” 16. Ez a szöveg két nehézséget jelent, amiből az elsőt már megoldottuk: Az okkupáns nem „lehet újra” az, ami soha nem volt, hiszen a tévedhetetlen Tanítóhivatal tévedésének feltételezése önmagában ellentmondás (Nr. 14.).      A második nehézség abból adódik, hogy a szerző az okkupánsokat, „ha azok felhagynak tévedéseikkel, a formális pápaságra közvetlenül alkalmas alanyoknak” tekinti. Hogyan van ez: „alkalmas, ha…”? Akkor az okkupáns a mostani helyzetben alkalmas-e a pontifikátus formájára vagy sem? Megkaphatja vagy nem? Mert ha nem kaphatja meg, ha nem alkalmas rá „hic et nunc”, akkor e kifejezés filozófiai értelmében nem alkalmas anyag: tehát materiálisan sem pápa. Még egyszer: Az anyagnak, mint ilyennek megvan a képessége a formához, és ha egy alany egy bizonyos bevégzést, egy bizonyos hozzáadott formát nem kaphat meg, akkor nem lehet neki az anyag elnevezést adni (Nr. 11.). [Magyarul: ha egy kőtömbből nem készítenek szobrot, akkor a kőtömb kő marad és nem lesz szobor, még akkor sem, ha egy szobrász ha akart volna, tudott volna belőle szobrot faragni.] 17. A teória védelmezői azt állítják, hogy egy anyag képessége egy forma felvételére azon diszpozíciókkal alakul ki, amiket az anyag ezen aktus, azaz a felvétel iránt tanúsít, és hogy az adott esetben az Apostoli Szék okkupánsa még nem rendelkezett minden ehhez szükséges diszpozícióval. (mondja M. L. Guérard des Lauriers) Abból, hogy a konklávé választottja szokásszerűen tanít eretnekséget – mondják ők –, azt a következtetést lehet levonni, hogy nincs meg a szándéka, hogy az Egyház javát megvalósítsa. De mivel ez a szándék az előfeltétele annak, hogy Krisztustól megkapja a pontifikátus formáját, ami előfeltételezi a tévedhetetlenség karizmáját, mialatt arra várunk, hogy az Apostoli Szék okkupánsa belsőleg másképp legyen diszponálva és a II. Vatikáni Zsinatot eretneknek jelentse ki, abból kell kiindulni, hogy materiálisan pápa marad, mert az Egyházzal szembeni jó szándékok hiánya nem jelent akadályt egy pápaválasztás érvényessége elé. (mondja Abbé Bernard Lucien)      A szerző számára egyébként hasonlóság áll fenn az okkupáns hiányzó szándéka, hogy az Egyház javát megvalósítsa, és a bűnös azon visszautasítása között, hogy a kegyelmet a megigazulására elfogadja; az elsőben csakúgy, mint a másodikban szükség lenne a személy beleegyezésére akaratának egy aktusával ahhoz, hogy Istentől megkapja a kegyelmet. 18. Ezt a véleményt két okból nem lehet elfogadni. Az első a következő: Abból, hogy az okkupáns eretnekséget tanít, közvetlenül nem lehet az Egyház javára munkálkodás hiányzó szándékát levezetni, mert e két mondatrész között köztes-ítéletek helyezkednek el, melyeket a szerző kihagyott, és amiket előbb vissza kell állítani, ha a vitatott pontot nem akarjuk sötétben hagyni. Tehát e célból helyre kell állítani a szerző hiányos bizonyítási eljárását:      Az okkupáns eretnekséget tanít. Az eretnekség emberi aktus, azaz az akarat aktusa. Tehát az okkupáns eretnekséget akar tanítani, vagyis ez a szándéka. Az eretnekség kárt okoz az Egyháznak. Tehát az okkupánsnak az a szándéka, hogy ártson az Egyháznak. Ebből nyilvánvalóan az következik, hogy nem az a szándéka, hogy NE ártson neki, következésképpen az sem, hogy az Egyház javát megvalósítsa.      Abból, hogy egy ember elkövet egy tettet, elsőnek az következik, hogy el akarja követni ezt a tettet, és nem az, hogy egy ellenkező irányú tettet nem akar elkövetni! [Magyarul: M. L. Guérard des Lauriers, a szerző kihagyja a közbenső lépéseket, nevezetesen az eretnekség tanításán, és ennek következményein, e borzalmas, végzetes kárt okozó tetten átugrik, és csak arról beszél, hogy valamit nem tesznek meg a szerinte materiális pápák, hogy mit tesznek ehelyett, azt elhallgatja.]      Az akarat (vagy a szándék) hiányára egy tett elkövetéséhez, csak e tett nem-elkövetéséből lehet direkt következtetni. Egy anyánál, aki nem gondoskodik a gyerekeiről, közvetlenül csak arra szabad következtetni, hogy nincs meg a szándéka, hogy a gyerekek javát megvalósítsa. Másképp áll a helyzet, ha kínozza őket, ebben az esetben már lehet arra direkt következtetni, hogy ártani akar nekik.      Ugyanezt a bizonyítási eljárást kell a zsinati pápák esetére alkalmazni. Egy II. János Pál nem csak elmulasztja, mint egykor Honorius pápa, hogy az igaz hitet a tévtanítók ellen megvédelmezze; nem, II. János Pál [és Ratzinger, és Bergoglio] maga rombolja le a hitet azáltal, hogy szisztematikusan, nyilvánosan és konokul eretnekséget tanít és a katolikusokat arra kényszeríti, hogy ilyet tanítsanak. Ezek mindenki által ismert tények, melyekből közvetlenül le lehet vezetni a jól átgondolt akaratát, hogy a keresztény hitet, ha ez lehetséges lenne, egészen eltüntesse.      A szerző hiányos bizonyítási eljárását, úgy tűnik, az az aggodalom diktálta, hogy az Apostoli Szék okkupánsának eretnekségét amennyire csak lehet, elleplezze, hogy annak állítólagos jogát az Apostoli Székre jobban megvédhesse. De akármiért is ír ilyet, ez a végkövetkeztetés: „Az okkupánsnak nincs meg a szándéka, hogy az Egyház javát megvalósítsa”, az előtte levő mondatot, amin alapszik, igaznak előfeltételezi, nevezetesen: „Az okkupánsnak az a szándéka, hogy eretnekséget tanítson”, vagyis helytelenül cselekedjen, holott ez az a mondat, és egyedül ez, ami megengedi a szerzőnek, hogy ennek az okkupánsnak az Egyház javával kapcsolatos szándékáról véleményt mondjon. 19. Ebből az következik, hogy a híres diszpozíció, ami a konklávé választottjának szerintük még hiányzik ahhoz, hogy Jézus Krisztustól a pápaság formáját megkapja, nem más, mint az igazhitűség. Csakhogy az isteni hit elhagyása nem egy járulékos és ezért gyógyítható alkalmatlanság Péter Székének a birtoklására! Itt semmi esetre sem – ahogy megpróbálja velünk a szerző elhitetni – egy diszpozíció hiányáról, az anyagnak a forma felvételére való hajlandóságával összehasonlítható kicsinységről van szó, hanem az alany radikális képtelenségéről, alkalmatlanságáról, ami ezért az „alany” elnevezésnek is radikálisan ellenszegül. [A fenti példánál maradva: ez az az eset, amikor egy kőtömbből nem véletlenül nem lesz szobor, hanem azért, mert mállik, morzsolódik, széthasad a véső csapásaira, így lehetetlen belőle szobrot faragni, mert a kő „nem akarja”, hogy szobor legyen belőle.]      Egy eretneknek semmilyen körülmények között nem lehet hozzáférése a pápa hivatalához, ezt már fentebb megmondtuk (Nr. 12.)., és se Guérard des Lauriers abbénak, se tanítványainak nincs hatalma arra, hogy a Péter-utód választhatóságának feltételeit megváltoztassák, amik isteni joggal bírnak!      Egyébiránt, ha az igazhitűséget egyszerű diszpozíciónak akarják tekinteni, amit az alany megválasztása után csupán meg kell szereznie, a koherencia miatti aggodalomból még gyermekeket is megválaszthatónak kellene tartaniuk, akik ebből a szemszögből nézve biztosan egyre korosabbak lesznek, és így később megkaphatják a pontifikátus formáját, sőt még a megkereszteletleneket is azon ürüggyel, hogy nem lehetetlen, hogy a pápai auktoritás felülről majd formális pápákat csinál belőlük, ha véletlenül megtérnének. 20. A második ok, ami arra kényszerít, hogy a tézis hirdetőinek véleményét elutasítsuk, az, hogy ellene mond az Egyház törvényeinek, különösen XII. Piusnak az Apostoli Szék vakanciájáról és a római pápa megválasztásáról szóló „Vacantis apostolicae Sedis” konstitúciójának, melynek szószerinti szövege szerint a konklávé által megválasztottnak nincs szüksége további diszpozíciók megszerzésére ahhoz, hogy az egyetemes jurisdikciót birtokolja. „Ahogy (a megválasztottnak a választásához adott) beleegyezése megtörtént, a megválasztott azon nyomban (illico) valódi pápa, és éppen emiatt elnyeri a teljes és abszolút jurisdikciót (az egész világ felett) és gyakorolni tudja.” (Konstitution „Vacantis apostolicae Sedis”, 8. Dezember 1945, AAS Pius XII, Bd. VII, S. 276: Kap. VII, 101: „Hoc consensu prestito intra terminum, quatenus Opus sit, pendenti arbitrio Cardinalium per maiorem votorum numerum determinandum, illico electus est verus Papa, atque actu plenam absolutamque iurisdictionem supra totum orbem acquirit et exercere potest.”) 21. Ez egyébként már nagyon világosan kitűnik Bellarmin Szent Róbert fentebb (Nr. 11.) idézett szövegéből is, aki kijelenti, hogy „a bíborosok a pápa megválasztásánál autoritásukat nem a pápa felett gyakorolják, hiszen ilyen még nincs, hanem az anyag felett, azaz a személy felett, akit ők a választásukkal mintegy abba az állapotba helyeznek, hogy Istentől megkaphassa a pontifikátus formáját.” Erre a személyre tehát, mint már a választás előtt alkalmas anyagra tekintenek, bizalmasan papabilének nevezik, tehát képesnek arra, hogy a pápaság formáját felvegye. A választás ELŐTT, és nem utána, hiszen Bellarmin Szent Róbert szerint a bíborosok arra, aki már materiálisan (itt jogos ez a kifejezés) pápa, éppen a választásukkal ruházzák rá azt a diszpozíciót, ami őt megválasztása esetén késszé teszi a pápaság formájának a felvételére a választás elfogadásakor. 22. XII. Piusnak fent idézet utasítása (Nr. 20.) a következő szavakkal található Szent X. Pius Codex Iuris Canonici-jában: „Romanus Pontifex, legitime electus, statim ab acceptata electione, obtinet, iure divino, plenam supremae iurisdictionis potestatem” – A jogszerűen megválasztott római pápa isteni jogból azonnal a megválasztása elfogadása után megkapja a teljes legfelsőbb jurisdikció hatalmat (Can 219). Azonnal, latinul „statim” megkapja; XII. Pius ezt mondja: „illico”. Vagyis a megválasztott beleegyezése és az Istentől megkapott teljes hatalom között a legkisebb hely sem marad egy materiális pontifikátus számára, amit „esetleges későbbi elhatározások” a hipotézis védelmezőinek álma szerint ezen aktus számára előkészítenének. Montini, mint ahogy később Wojtyla [és Ratzinger, és Bergoglio] elfogadta a megválasztását, ami, hogy megint Bellarmin Szent Róbert hasonlatát használjuk, őt, mint anyagot abba az állapotba helyezte, hogy azonnal (statim)) felvegye a pápaság formáját. Mégis, és ez nyilvánvaló, nem birtokolta az Üdvözítőtől megígért tévedhetetlenséget (Lk 22,32), és következésképpen azt a hatalmat sem, hogy az Egyházat kormányozza. A fent idézett 219-es kánon szerint tehát csak egyetlen egy lehetőség marad: Montinit nem „jogszerűen választották” meg, legalább abból az okból, mert már a konklávéba lépése előtt a szó valóságos értelmében nem volt papabile; soha nem volt potenciális pápa, soha nem volt materiális pápa, megválasztása tehát érvénytelen. Egyébiránt a tények csak megerősítik ezt a végkövetkeztetést, hiszen általános közismert, hogy mind Montini, mind utóda, Wojtyla [és Ratzinger, és Bergoglio] már jóval megválasztásuk előtt eretnekségbe estek. 23. Hogy a Can 219 és a „Vacantis apostolicae Sedis” konstitúció rendelkezéseit megkerüljék, e szisztéma hívei azt mondják, hogy Montini a megválasztását nem őszintén fogadta el, mert nem táplált jó szándékokat az Egyházzal szemben (mondják: Mgr. M. L. Guérard des Lauriers, Abbé Bernard Lucien); „in petto” (titokban) visszautasította Jézus Krisztus teljhatalmát – vagyis a tézis hívei minden badarságot összehordanak. A szofista okoskodás ilyen fajtájára persze könnyű ezt felelni: Ha Montini Krisztus ellen volt, akkor ez azt jelenti, hogy nem tartozott Hozzá, hogy az Egyházon kívül volt, és ezáltal nem volt választható, és megválasztása érvénytelen. De már eleget beszéltünk erről. Az Egyház törvényei azok, amik, a többi mese. 24. Végezetül még egy szót kell mondani ahhoz az analógiához, amit a szerző a tévedhetetlenségnek a konklávé megválasztottjára való átruházása és a megszentelendőnek a megszentelő kegyelem által nyújtott ajándék között látni vél, mert szerinte mindkettőnek az akarat aktusával kell erre a kegyelemre előkészítve és diszponálva lennie (Nr 17.).      E tekintetben semmilyen analógia nem áll fenn, de ennek megértéséhez előbb a következőket kell tudni. A megszentelő kegyelmet, ami „minket Isten szemében kellemessé tesz” (Ef 1,4/6), az embernek saját megigazulására ajándékozza Isten, a teológusok ezért „gratia gratum faciens”-nak nevezik. Ezzel szemben a karizma olyan megszolgálatlanul ajándékozott kegyelem („gratia gratis data”), ami a többi ember megigazulásában munkálkodik az apostol szavai szerint: „A Lélek ajándékait pedig ki-ki azért kapja, hogy használjon vele.” (1 Kor 12,7) Ez a kegyelem, ami a természet lehetőségeit felülmúlja, semmilyen módon nem jár az embernek. A jövendölés, a bölcsesség, a tudomány, a nyelvek, a nyelvek megfejtésének kegyelmei, amik az embereknek a hitigazságokban való oktatását szolgálja, az Egyházban a Lélek megnyilatkozásának példái. (1 Kor 12,8-11) Az ilyen adományok szükségszerűen nem előfeltételezik a megszentelő kegyelem meglétét, bár Isten többnyire olyanoknak adja, akik a kegyelem állapotában vannak, különösen szenteknek. 25. Ezen kívül a megszentelő kegyelem és a karizma között a következő különbség áll még fenn: az egyik egy közreműködő kegyelem, a másik egy munkálkodó kegyelem. Az első kegyelem azért közreműködő, mert Isten, Aki az emberek akaratát magához téríteni megkezdte, ezzel az akarattal együttműködik, és az ember szabad beleegyezése az isteni működésbe ettől kezdve az illető megigazulásához elengedhetetlen. Szent Ágoston írja a „De gratia et libero arbitrio” című művében. „Aki téged a közreműködésed nélkül teremtett, közreműködésed nélkül nem ment meg.”      A második, a karizma egy munkálkodó kegyelem, mert Isten, ha valakinek természetfeletti adományait ajándékozza, annak közreműködése nélkül működik, és ez érthető. A bölcsesség adománya, ami az isteni dolgok, például a titkok felismerése, vagy a tudomány adománya, ami az emberi dolgok, mint teremtett valóságok felismerése, melyek Isten létének és tökéletességének a bizonyítására szolgálnak, tehát például e két adomány először az értelemhez fordul, és nem az akarathoz, és ennyiben nem követelik ez utóbbi beleegyezését. Ennek legjobb bizonyítéka, hogy azok az igazságok, melyekről korábban semmit nem tudtunk, egyszer csak feltárulkoznak értelmünk előtt, anélkül, hogy akaratunknak ebben bármi része lenne. Ezért a karizma szemben a megszentelő kegyelemmel, ami a lélekben rejlő isteni tulajdonság, és szemben azzal, amit a Cassiciacum-tézis szerzője állít, egy aktuális és nem szokásos, nem átalakító, nem megelőző kegyelem a szó teljes értelmében; a személyben, aki ajándékba kapja, se megelőző meggondolást, se különös szándékot, se a lélek szokásos készenlétét nem előfeltételezi, mert ezt minden személyes érdem nélkül adja Isten.      Úgy tűnik, hogy a hipotézis szerzője ezt nem tudta, amikor egy semmi által meg nem alapozott analógiát kitalált. Még egyszer: Amennyire a megszentelő vagy habituális kegyelem számára szükség van az alany készenlétére, ami a lelket Istennel egyesíti, azáltal, hogy természetéből részt ad neki (lásd 2 Pét 1,4; 1 Jn 3,1-2), úgy nincs szükség erre a készenlétre, hogy valaki Istentől a tévedhetetlenség karizmáját vagy bármi más karizmát megkapjon, ami nem idézi elő az egyesülést Istennel. 26. Ehelyütt nagyon hasznos P. Heris O.P. Aquinói Szent Tamás tanításához írt kommentárjából a kegyelemről szóló fejezetéből néhány mondatot idézni: „Az Egyházban néhány rang vagy hivatal megkövetelheti a Szentlélek karizmatikus beavatkozását, legalábbis bizonyos alkalmakkor; így például a pápai tévedhetetlenség karizmájánál. De ez a beavatkozás nem a személy belső diszpozíciója alapján történik, akinek ez vagy egy másik karizma adatik, hanem azért, hogy az Egyház szükségleteinek és annak a segítségnek, amit neki Krisztus ígért, eleget lehessen tenni. A karizmák nem azok lelkének szolgálatában állnak, akik e karizmákat birtokolják, hanem az Egyház misztikus testének szolgálatában, és az Egyház szükségletei vagy haszna magyarázza meg ezen megszolgálatlan aktuális kegyelmek adományozását egy személynek, nem pedig e személy lelki állapota, akit ezzel Isten megajándékoz. Végkövetkeztetés: A lélek híres diszpozíciója, ami szükséges lenne a pontifikátus formájának a felvételére az Apostoli Szék okkupánsa számára, egy teológiai fikció, kitalálás, hogy az Apostoli Szék de facto megszállásának a jog látszatát megadják, ami nélkül a Cassiciacum-tézis abszurditása túl nyilvánvaló [még az eddiginél is] lenne. Utószó: E nehéz tudományos szöveg fordításának végére érve még nyilvánvalóbbá vált e tézis másik, még eddig nem említett romboló hatása: nevezetesen, hogy a tézis szerzőjének és mai hirdetőinek azon igyekezetéből, hogy „az Apostoli Szék okkupánsának eretnekségét amennyire csak lehet elleplezzék” (lásd Nr. 18.) egyenesen következik az eretnekségeknek, és különösen a zsinati egyház tagjai eretnekségeinek elbagatellizálása, ami végső soron magának a bűnnek az elbagatellizálásához vezet. Vége Feltéve: 2014. december 8.