Szeptember 19-én felhívott egy régi barátom, és magából kikelve megkérdezte, hogy olvastam-e már a legújabb pápai [?] interjút, ugyanis ezen a napon jelentek meg az interjúból az első részletek. A főcímekben az állt, hogy „Ferenc pápa [?] minden kényes kérdésben állást foglalt”. Nem, ez nem igaz. A valóság az, hogy Ferenc az igazán kényes és fontos kérdésekben nem mondott semmit, hallgat, és ezt még helyesnek is tartja. Ezt mondja: »Nem kell ezekről vég nélkül beszélni« – és ezért inkább rögtön nem is beszél róluk semmit. Ferenc ezt mondta az interjúban: »Nem foglakozhatunk csak az abortusz, a homoszexuális házasságok [hogy micsodák? ezt a két szót ilyen összefüggésben egy katolikus egyházi vezető hogyan ejtheti ki a száján?], a fogamzásgátló módszerek kérdéseivel. Ez nem megy. Nem beszéltem sokat ezekről a dolgokról. Ezt a szememre vetették. De ha valaki erről beszél, vigyáznia kell a szövegkörnyezetre. Egyébként az egyház nézetei ismeretesek, és én az egyház fia vagyok. De nem kell ezekről vég nélkül beszélni.« »Ez borzalmas«, hebegte barátom, aki elkötelezett életvédő, a telefonba. »Egyszerűen csak borzalmas.« – „Ez a pápa” [ezen utolsó idézőjeleket nem én tettem ki, hanem a cikk szerzője] már eddig is kerülte az élethez való jog témáját. Ez már valóban sokaknak feltűnt. Sok katolikus, mint a telefon másik végén levő barátom is, abban reménykedett, hogy nemsokára világos szavakat talál a meg nem született gyermekek védelmére. Minden nemtörődöm pápai szót és minden nemtörődöm pápai gesztust némely életvédő csoportban úgy értelmezték, mintha Ferenc ezzel kapcsolatban ugyanazt az irányvonalat követné, mint elődei. De valóban ezt teszi-e? »Most végre tudjuk. Teljesen tudatosan hallgatott, és a jövőben is hallgatni fog,« folytatta csalódott barátom. – „Nem vég nélkül beszélni róla?” – Ki beszél még egyáltalán ezekről? – „Nem foglakozhatunk csak az abortusz kérdésével”, mondta Ferenc. De hiszen a püspökök és a papok többsége már mélyen hallgat erről. De ha mégis beszél róla, akkor csak mint kötelező feladatból és csakis az életvédők előtt, akikről tudja, hogy szívesen hallgatják.      És tovább: »Éppen tegnap olvastam, hogy a pápa [?] köszöni „az élet védelméért Németországban folytatott tevékeny erőkifejtést”. És hogy a pápa [?] „a Berlinben szeptember 21-én, szombaton tartott demonstráció résztvevőinek üdvözlő üzenetet küldött”.« – Barátom beolvasta a telefonba, hogy mi áll ebben a bizonyos üdvözletben: »A Szentatya szívesen egyesül imában az életért rendezett menet résztvevőivel, és arra kéri Istent, hogy minden igyekezetüket kísérje áldásával, melyet az emberi élet korlátlan védelméért folytatnak annak minden fázisában.« – Ez nem más, mint egy általános hivatalos szöveg. Egy igazi személyes üdvözlet másképp hangzik.      Egy ideig csönd volt a telefonban, majd barátom ezt mondta: »Ez az úgynevezett üdvözlet nem a pápától származik. Vagy talán nincs igazam?« – Nem tudtam ellentmondani. A fogalmazás tipikusan az államtitkárság valamelyik irodájának a műve. Semmiképpen nem a pápa személyes üzenete. »Amit Ferenc tényleg gondol, azt megmondta az interjúban, folytatta barátom. Az valóságos üzenet a számunkra, akik szombaton Berlinben az utcára megyünk, hogy az abortusz igazságtalansága ellen demonstráljunk, és a születendő gyermekek élethez való jogáért. Az interjúban elhangzott mondat a valódi üzenet a világ számára, és ez az üzenet egy katasztrófa. Ebben az áll, hogy hagyjátok már abba az abortuszról való fecsegést, nem lehet folyton csak erről beszélni, ezzel foglalkozni.«      »Ez tiszta őrület. Ki beszél még itt egyáltalán igazságtalanságról? Már csak egészen kevesek [a berlini felvonuláson mintegy 4.500 ember vett részt]. Hiszen korunk nagy tabui közé tartozik, amiről már nem beszélnek többé. És akkor a pápa [?] ennek a kevés embernek, aki még beszél erről, azt mondja, hogy fejezzék be már végre.« – De hiszen az abortusz égbekiáltó bűn – Ferenc pápa [?] ezt a tabut akarja becementezni, ahelyett, hogy kiszedné a cementből? »Egyedül a német nyelvterületen évente több mint 150 ezer gyereket ölnek meg, valójában valószínűleg sokkal többet. De ez teljesen mindegy. Hiszen nem kell folyton erről beszélni. Ezt mondja nekünk a pápa [?], a mi pápánk [?]. Azt mondja, hogy a gyermekgyilkosság ezen égbekiáltó igazságtalansága végülis nem olyan fontos. Mert vannak „fontosabb” dolgok. Az egyház tanítása az abortuszról és a homoszexualitásról ismert, de a pápa [?] soha nem mondja ki ezt a tanítást. Miért?« – Újra csend a vonal másik végén. Majd jön a kérdés? »Rosszul látom? Nem azt mondja Ferenc szó szerint, hogy neki mindegy a milliónyi gyermekgyilkosság. Az egyháznak más témákkal kell foglakoznia, a gyermekgyilkosságok nem olyan fontosak. Nem ezt mondja?«      Megint nem tudtam tiltakozni, hiszen a beszélgetés alatt megnéztem az interjú eredeti szövegét. Barátomnak igaza volt. A pápa [?] azt mondja a világ nyilvánosságának, hogy az abortusz – miközben soha nem beszél a meg nem született gyermekekről és megölésükről – helytelen, de nem olyan fontos. És azt is mondja, hogy nem szabad ítélkezni, mert minden abortusz egy bizonyos „szövegkörnyezetben” történik. A tömegfenomént ezzel – egészen individuálisan – számtalan egyedi esetre szedi szét, és ezzel azt is mondja, hogy semmilyen általánosan érvényes kijelentést, vagyis elítélést nem lehet erről kimondani. Ez az az irányvonal, amiben nálunk [és az egész volt civilizált világban] a püspökök a politikával kiegyeztek. Természetesen senki sem szereti az abortuszt, de a törvényen nem változtatnak [kivéve az egyre liberálisabb irányba].      Mi lett azonban ebből a katolikus alapelvből: „fortiter in re suaviter in modo” – határozottan a bűn ellen, de szelíd a bűnössel szemben? Minden felszívódik a lelkipásztorkodás elsőbbségében? Egyedül a bűnös individuális gondozása marad, anélkül, hogy a bűnt nevén neveznénk?      Aki mégis az élet védelméért akar síkra szállni, annak – anélkül, hogy ítélkezne, és anélkül, hogy a dolgot igazi nevén nevezné – meg kell próbálnia a nőket lebeszélni az abortuszról, de ezt csak nagyon korlátozott keretek között. Azok az intézmények, melyek valóban feltételek nélkül harcolnak az élethez való jogért, semmilyen köztámogatást nem kapnak.      Franciaországban nem sokkal ezelőtt egy 80 év feletti életvédőt börtönbüntetésre és pszichoterápiás kezelésre ítéltek, mert a gyermeküket megölni akaró nőknek egy pár bébi-cipőt ajándékozott. Ferenc őt nem hívta fel, nem bátorította, nem mutatta magát szolidárisnak vele. Valójában ezzel ezt mondta neki: magad vagy a hibás. Hogyan írta Ferenc pár napja az ateista Eugenio Scalfari-nak? „Csak aki a lelkiismerete ellen cselekszik, az követ el bűnt.” [Aki nem követi belső hangját, bűnt követ el.] Ez nem egy ateista lelki üdvéért való küzdelem, ez egy biankó-csekk. Ferenc célratörően beméri szavaival és gesztusaival a társadalmi konszenzust – és most már tudjuk, hogy egészen tudatosan teszi ezt, hiszen ezt maga is beismeri. Ezzel tapsot szerez magának és senkit nem bánt meg. A többiről hallgat. És ekkor a vonal másik végén, a barátom, ez a tántoríthatatlan életvédő, zokogásban tört ki. A pápa [?] miatt sírt, az ő pápája [?], az én pápám [?] miatt. Kínosan éreztem magam, és nem tudtam, mit mondhatnék. És aztán nekem is sírnom lett volna kedvem. Ez a pápa [?] tényleg megtette, amit megválasztása óta a levegőben lógott, és amitől sokan féltek: átlépte a Rubicont. Minden kornak megvannak a saját nagy kihívásai. Korunk egyik legnagyobb kihívása a gyermekgyilkosság égbekiáltó igazságtalansága. Az individuális önzés valódi holocaustja. A korszellem kifejeződése, és ezért valóságos, de borzalmas jele korunknak. Ezt az egyháznak fel kellene ismernie. Mégsem teszi. A legtöbb püspök már régen kiegyezett a domináns korszellemmel, a politikai pártok előre megmondják, hogy az abortusz törvényről nem lehet vitázni. A püspökök társadalom-képesek akarnak maradni. Ez már évtizedek óta így van. De eddig a katolikusoknak volt pápájuk Rómában, aki egyértelmű szavakat talált e témában.      VI. Pál kiadta a Humanae vitae enciklikát. Nem véletlen, hogy az egész német nyelvterület püspökei megtagadták ennek elfogadását. A világ tapsai fontosabbak voltak számukra. Ez volt a döntő szakadás, melyet mai napig nem vontak vissza.      II. János Pál a „modern”, maga felett rendelkező, ösztönhajtotta és fogyasztás orientált emberek gyilkolását nevén nevezte, és a „halál kultúrájáról” beszélt. Milyen sokan bojkottálták ezért. Milyen gyakran lehet még a katolikus lelkipásztoroktól is hallani, hogy egy asszony „helyesen cselekedett”, hogy „ebben a helyzetben” megölte a gyermekét? Az égben az angyalok minden alkalommal felkiáltanak az iszonyattól egy ilyen galádságon.      És XVI. Benedek, aki még 2013. január 1-én azt mondta a béke napja alkalmából, hogy „az abortusz és a homo-házasság [?!] tönkreteszi a békét”. [Miért nem azt mondta, hogy Istent sérti súlyosan, hogy Isten parancsait hagyja figyelmen kívül, miért nem azt mondta, hogy égbekiáltó bűn, melynek örök kárhozat a bére?] Ekkor barátom újra megszólalt: »És most? Most van egy pápánk [?] Rómában, aki kiegyezett a korszellemmel. Mindig ez az abortusz. Fejezzétek már be végre. Nem veszitek észre, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik ebben valami kivetnivalót találunk. Rendben, nem helyes, de nem is olyan fontos. Nem kell mindig erről beszélni, mondja Ferenc. De hát pontifikátusa alatt mikor beszélt erről egyáltalán? Vagy mikor beszélt erről mint Buenos Aires érseke az utolsó alkalommal? Ez a pápa [?] többet beszél, mint bármelyik pápa előtte. Elárasztja a világot szavaival. Minden reggel ezek a „gyöngyszemek” és rengeteg ismétlés. És mindezen sok szó ellenére arra nem talál időt, hogy akár egyetlen egyszer félreérthetetlenül korunk legnagyobb gaztette ellen állást foglaljon, és azt a kis csapatot erősítse és bátorítsa, akik részben komoly áldozatok árán a gyermekeket védik? Valamilyen római irodából jövő üzenet, amit a berlini demonstráció tagjainak küldött, ez csak azért van, hogy bennünket, tökfilkó életvédőket megnyugtasson. De ő maga nem veszi komolyan. Valószínűleg nem is tud róla, hogy a nevében elküldték. A világgal akar kiegyezni, ahogy a püspökök is.« »És a homoszexualitás témájához, amit a Biblia iszonyatnak nevez, szintén hallgat. Holott ebben a témában zajlik a jelenlegi legkeményebb kultúrharc. Franciák milliói harcoltak idén tavasszal a homo-„házasság” bevezetése ellen. A harc az őszinte katolikusoktól indult el. És Ferenc pápa [?] támogatta őket ebben? Nem. Egyetlen szóval sem. Cserbenhagyta őket. Egészen magukra. Így nem viselkedik egy jó pásztor.«      Hosszú szünet következett, melyben se én, se a barátom nem szólt semmit. Szomorúság és szenvedés lógott a levegőben, de harag is.      Végül azt mondta a barátom, aki sírt a pápa [?] miatt: »Évek óta minden nap imádkozom a pápáért. Minden nap. Most Ferencért imádkozom, és a jövőben is imádkozni fogok érte. És meg fogom védeni mindabban, amiben valóban katolikust tesz. De a jövőben minden nap azért is fogok imádkozni, hogy a mindenható és háromszemélyű egy Isten gyorsan új pápát ajándékozzon nekünk.« Hallgattam. De hát nem volt barátomnak igaza? A gyermekgyilkosság korunk jellemzője. Nem ez az égbekiáltó igazságtalanság, ez a megölt gyermekek kiáltása, mely Istenhez hatol, az, ami népeinktől az áldást elrabolja? Nem ezért van, hogy népeink, és ezzel kultúránknak nincs jövője? A kihaló népeknek nincs jövője. Minden ezzel összefüggő következménnyel!      Minden kezdeténél a gyermekgyilkosság áll. Ha ezt az áldást elpusztító gaztettet nem hagyják abba, semmi más nem fog jobbra fordulni. Aki az emberi tett lelki dimenzióit ismeri, az ignorálhatja ezt a kijelentést, de ellent aligha mondhat neki. 50 millió megölt gyermek, 50 millió felsebzett, vétkessé vált nő, 50 millió vétkessé vált férfi, orvos és segítő. Ez a lelkek apokaliptikus méretű harctere. De a pápát [?] ez nem érdekli igazán. De akkor mi érdekli egyáltalán? A lelkileg felkavaró telefonbeszélgetés után még egyszer nyugodtan elolvastam, mit mondott a pápa [?]. Az egész interjú kulcsszava ez volt: az egyház képe mint „tábori kórház”. Igen, csakhogy a saját csatatér tábori kórháza. Vagy ahogy Tornielli egyik kommentárjában megjegyezte: »Nem, Ferenc pápa [?] téved, az egyház nem tábori kórház, sokkal inkább az őrültek háza, és az őrülteket nem csillapítani, hanem animálni (buzdítani) akarja.« (A fotón egy születése előtt modern amerikai módszerekkel megölt gyermek. Aki ezt, illetve ilyen képet, amiből rengeteg található a médiában, egyszer az életében látott, hogyan tud nyugodtan aludni, és Bergoglio-t elfogadni?) Feltéve: 2013. szeptember 22.