A pápaság a századok folyamán szinte szándéktalanul is, egyszerűen a körülmények történeti alakulása folytán, világi hatalommá is fejlődött. Erre a fejlődésre kényszerítette nem utolsó helyen a világi fejedelmeknek s nagyoknak az a szakadatlan s már nem is leplezett törekvése, hogy az Egyházat saját hatalmi politikájuk eszközévé és lépcsőjévé süllyesszék, s a belátás, hogy e törekvések ellenében a lelki hatalom szabad érvényesülésének elengedhetetlen feltétele, ha maga is jelentékeny világi hatalmat tart a kezében.      Ennek a helyzetnek szemmel tartása nélkül a középkor Egyházát s a pápaságot megérteni s igazságosan megítélni nem lehet, s nincs helytelenebb eljárás, mint ha egyesek a pápák világi törekvéseiben merő hiú hatalomvágyat akarnak látni.      A pápaságot ebbe a nagyhatalmi helyzetbe, mint láttuk, főleg VII. Gergelynek, III. Sándornak, majd III. Incének egyénisége juttatták. IX. Gergely, IV. Ince és X. Gergely pápasága még ugyancsak e nagyhatalmi helyzet méreteit mutatják. Ettől kezdve azonban ez a nagyhatalmi helyzet egyre inkább lejtőre kerül. A Hohenstaufokkal folytatott küzdelem után a pápaság segítség után nézett és egyelőre talált is a franciákban. De a segítség, amelyet a franciák hoztak, súlyosan káros következményekkel járt, mert olyan befolyást engedett a francia udvarnak a pápaságra, főleg amióta Dél-Itáliában is a francia Anjouk jutottak uralomra, hogy a pápák valósággal a franciák politikájának eszközévé alacsonyodtak le. Mikor aztán 1282-ben Anjou Károly politikájára rászakadt a sikertelenség tragédiája s őt elűzték, egyszerre nyilvánvalóvá lett a magát hozzákötő pápaságnak politikai árvasága is.      A két évszázad óta legjelentősebb világhatalmi tényező most a gyors hanyatlás jeleit mutatta. Még egy erőfeszítés történt VIII. Bonifác uralkodása alatt, de az ellentétes történelmi erőket semlegesítenie ennek sem sikerült. A süllyedésben része volt a Colonnák hatalmas családjának, amely IV. Miklós pápasága idején érte el legnagyobb megerősödését.      A süllyedés jeleit mutatja már IV. Miklósnak (1288-1292), a ferencesek egykori általános rendfőnökének pápasága is. Uralkodása alatt sikerült II. Anjou Károlynak az aragóniaiak fogságából kiszabadulnia, mire őt a pápa Nápoly és Szicília királyává koronázta. Királyságát azonban birtokba venni nem tudta, mert Aragóniai Jakab egyelőre erősen ült szicíliai trónján.      Közte és a pápa közt egyre jobban feszült a viszony s ez Rómában is éreztette hatását. Itt is összetűztek az Anjou- és Aragon-pártiak. Hamarosan minden rend felbomlott s a város a nemesek küzdelmének színhelyévé lett. A harc középpontjában két hatalmas római család állt: az Orsiniek és a Colonnák, két százados ellenfél. Miklós az utóbbiakat kegyelte s erősítette. 1291-ben egész Európa megrendült a hírre, hogy a Szentföldön a keresztények utolsó megerősített vára, Accon is elesett. Újabb kereszteshadat összehozni nem sikerült. Mindez siettette IV. Miklós halálát. A választásra összeült konklávéban pattanásig feszült az ellentét az Orsiniek és Colonnák között, aminek következtében a választás több mint két évig elhúzódott. Nem az Egyház előnyére. Végre elfogadták a bíborosok II. Károly ajánlatát, s a már évtizedek óta az Abruzzókban kemény bűnbánati életet élő Péter remetét választották meg. Ez kezdetben nem akarta a választást elfogadni, de aztán Isten rendelését látván benne, V. Celesztin (1294) néven (augusztus 29-én) Aquilában megkoronáztatta magát.      Csakhamar kiderült azonban, hogy az új pápában hiányoznak a legfőbb egyházi tisztség méltó betöltéséhez szükséges elméleti ismeretek és elengedhetetlen világi tapasztalatok. Szent, de tapasztalatlan és alkalmatlan ember volt. Meggondolás nélkül osztogatta a kegyeket, kiváltságokat, különösen az általa alapított celesztinus remete-kongregációnak. Majd észrevétlenül is II. Károly befolyása alá került s az ő kívánságára Nápolyban telepedett meg. Tizenkét új bíborost nevezett ki, köztük hét franciát.      Maga is érezte, hogy nincs a helyén, s magas egyházi méltóságában nem érezte jól magát. Visszavágyódott szűk cellájába, régi életmódjához, elmélkedéseihez és elvonultságához. Egyre jobban megérlelődött benne a lemondás gondolata. A legkiválóbb jogtudósokhoz kérdést intézett: szabad-e ezt megtennie? Miután azok igenlő választ adtak, 1294. december 13-án (tehát mindössze 3 hónap és 15 napnyi uralkodás után) összehívta a bíborosokat, letette előttük a pápai méltóság jelvényeit s a remeteség magányába vonult vissza. Lemondása oly rendkívüli eseménynek tűnt fel mindenki szemében, hogy nem tudtak napirendre térni fölötte. Voltak, kik állították, hogy lemondása érvénytelen, a többség azonban az ellentétes véleményen volt. Egyesek megrótták tettéért, mint Dante, mások viszont magasztalták, mint Petrarca. Az Egyház szentjei közt tiszteli őt. Pápaságának epizódja természetesen szintén nem járult hozzá a pápaság hatalmi erősödéséhez. V. Celesztin lemondása után néhány nappal szabályos konklávéban Gaetani Benedek bíborost választották meg pápának, aki VIII. Bonifác (1294-1303) néven (Stenglein szerint 59 évesen, más források szerint 76 évesen) foglalta el trónját.      Bonifác a legkiválóbbak egyike a pápák hosszú sorában, aki csak III. Incével hasonlítható össze. Mindkettő született uralkodó, sokoldalú, kiváló képességekkel, kormányzó akarattal megáldott vezér. Mindkettőnek célja: az Egyház reformja, elsősorban hivatásuk magaslatán álló püspökök által, kik az államhoz fűző kötelékek meglazulása után annál rendületlenebbül ragaszkodnak az Egyház fejéhez. Ince és Bonifác egyformán igyekeztek az Egyház befolyását az állami életben is diadalra vinni, a keresztény népek közt békét s egyetértést hozni létre s egységes, nagy kereszteshadjáratot. indítani a Szentföld felszabadítására.      E rokon vonások ellenére Incét és Bonifácot teljesen eltérően fogadta kora s még az utókor kritikájában is tovább él az ellentétes megítélés. Incének tisztelet és csodálat, Bonifácnak még halála után is gyűlölet és vádaskodás jutott osztályul s maradt meg úgyszólván napjainkig.      Ennek alapja egyrészt egész működésének sikertelensége, másrészt a tény, hogy egyéniségében a kiváló tulajdonságok egész sora mellett aránylag nagy gyarlóságok is mutatkoznak.      Hogy egészen különösen tehetséges ember volt, még ellenei is elismerik. Már mint bíboros-követ feltűnést keltő ügyességgel oldott meg nehéz feladatokat. Mindenkit bámulatba ejtett fényes jogi képzettsége. Uralkodása alatt mindvégig a jogász-pápa típusa maradt. Cseppet sem volt azonban megnyerő vonás, hogy szellemi fölényének túlságosan tudatában volt s ezt sokszor bántón is kimutatta. Mindenkit felülről kezelt, szinte lenézett. Ítéleteiben sokszor szeretetlen volt, kemény és gúnyos. Kíméletlen őstermészet, aki heveskedésében gyakran gyalázkodó szavakra fakadt s ellenfeleinek még testi fogyatékosságait is kíméletlen gúny tárgyává tudta tenni.      Amennyire kemény és szeretetlen volt ellenfeleivel szemben, épp annyira elnézően bánt rokonaival. Tűzön-vízen pártolta, segítette és gazdagította őket. Nepotizmusának eredményeként előzőleg szegény családja az Egyházi Államnak egyik leggazdagabbjává lett. Ezek a kellemetlen tulajdonságok jelentős mértékben hozzájárultak politikájának sikertelenségéhez. Az első kellemetlenséget elődjének lemondása okozta neki. Mivel egyesek felfogása az volt, hogy egy pápa nem mondhat le méltóságáról, Bonifác az esetleges szakadás megelőzése végett állandóan Rómában tartotta és ellenőriztette Celesztint. A remete-pápa azonban ismételten megszökött szerzeteseihez, mire Bonifác Anagniban fogságra vetette, ahol rövid idő múlva a szentség hírében 1296 májusában meghalt. A celesztinus barátok körében az a hír kapott lábra, hogy a remete-pápát Bonifác gyilkoltatta meg. Ez a vád természetesen minden alapot nélkülöz.      Azt is ráfogták a celesztinusok, hogy Bonifác a maga anyagi előnyéért félrevezetéssel bírta rá elődjét a lemondásra. Ez szintén rágalom volt, bár annak a jogi véleménynek kidolgozásában, amely megállapította a pápai lemondás lehetőségét, Bonifácnak jelentős szerepe volt. Ezt a vádat különösen a ferencesek egyik eretnek iránya, a fanatikus „spirituálisok” kürtölték világgá, mikor a pápa a Celesztintől nekik adott kiváltságokat visszavonta. Bosszúból ugyancsak heves szó- és tollharcba kezdtek az „elvilágiasodott és keresztényellenes” pápaság ellen. Még nagyobb bonyodalmakba kergette a pápát a Colonnákkal folytatott viszálya. VIII. Bonifác éppen úgy, mint elődei, II. Anjou Károlyt ismerte el Szicília királyának, a valóságban azonban Aragóniai Jakab, majd Aragóniai Frigyes uralkodott ott. A gazdag Colonna-család, amelynek két bíboros tagja is volt, nem a pápa által elismert Károly, hanem ennek ellenfele, Frigyes mellé állott, más szóval nem welf, hanem ghibellin politikát folytatott.      Politikából tagadták Celesztin lemondásának a jogosságát s ezzel együtt Bonifác pápaságának érvényességét. A feszültséget a végsőkig fokozta egy pápai kincs-szállítmánynak Colonna István részéről történt megtámadása és elrablása (1297). A pápa elégtételként nemcsak az elrabolt javak visszaadását követelte, hanem a pápai őrség befogadását a Colonnák váraiba. A Colonna-család a pápa e kívánságát elutasította, s egy emlékiratban támadta Celesztin lemondásának és Bonifác. megválasztásának érvényességét, megtagadta az engedelmességet Bonifáccal szemben s egyetemes zsinathoz fellebbezett.      A pápa a nála szokásos kíméletlen eréllyel fordult a lázadó Colonnák ellen: a két bíborost megfosztotta méltóságától, kiközösítette őket, s a Colonna-házat és javakat mindenki számára szabad zsákmánynak nyilvánította. Azután fegyverrel támadt rájuk, sőt keresztesháborút hirdetett ellenük. Váraikat elfoglalta és leromboltatta. A Colonnák főleg Franciaországba menekültek Szép Fülöp királyhoz (1285-1314), akinek közben szintén súlyos összeütközése támadt a pápával. VIII. Bonifác békeközvetítőként akart fellépni az akkor egymással harcban álló Francia- és Angolország között. Mikor békefelhívásának eredménye nem lett, más módon akarta megakadályozni a további háborút.      Mindkét küzdő fél a háborúhoz szükséges anyagiakat az egyházi javak súlyos megzsarolásával teremtette elő. A pápa erre 1296 februárjában „Clericis laicos” kezdetű bullájában kiközösítés terhe alatt megtiltotta a papságnak, hogy világiaknak adót fizessen s a fejedelmeknek, hogy a papságra, egyházi javadalmakra és egyéb jövedelmekre adókat vessenek ki. Szép Fülöp a bullára azzal felelt, hogy megtiltotta a nemes fémeknek – aranynak, ezüstnek – a kivitelét az országból külön királyi engedély nélkül, aminek következtében a pápai tizedszedők nem folytathatták gyűjtésüket, s egyéb adományokat sem volt szabad a pápának küldeni.      Bonifác erre engedett s a bulla rendelkezéseit jelentékenyen enyhítette. Kijelentette, hogy nem akarta az egyháziaknak a király iránt tartozó hűbéri kötelességeit érinteni, még kevésbé megszüntetni. Szükség esetén – aminek fennforgását a király állapítja meg – nem tiltja meg az egyháziakra kivetett adót, sőt még egyházi szerek eladását sem. Egyúttal szentté avatta IX. Lajos francia királyt. A béke így helyreállt. Az angolok és franciák most már hajlandók voltak Bonifácot békebírónak elismerni s az ő ítélete alapján kötötték meg a békét 1298-ban. Az így létrejött nyugalmi hangulatban hirdette meg a pápa az első szentévet 1300-ban „Antiquorum habet fidem” kezdetű bullájával, amely teljes búcsút engedélyez mindazoknak, akik az apostolfejedelmek sírjának látogatására Rómába zarándokolnak. A keresztény világ örömmel felelt meg a pápa hívásának. Óriási tömeg fordult meg akkor a kereszténység fővárosában Európa minden részéből, s a szent apostolok és vértanúk sírjának látogatása világszerte új táplálékot adott a vallásos buzgóságnak s az egyházi középponthoz, a pápasághoz való ragaszkodásnak. A béke a pápa és Fülöp között nem volt tartós, mert Fülöp erőszakoskodásai hamarosan vihart támasztottak. A király az egyházi bíráskodást több ízben megsértette. A megüresedett püspökségek és apátságok jövedelmeit magához vonta, az egyházi javadalmak igazgatását saját tisztviselőire bízta. A püspöki székek betöltése után az első év jövedelmét (fructus primi anni), amelyet a pápa neki csak a háború idejére engedett át, most továbbra is szedte illetéktelenül. Akadályozta a püspököket joghatóságuk gyakorlásában. Fülöp, mint a későbbi történelem folyamán oly sok bajt okozó „gallikán szabadságjogok” első képviselője, túlkapásait a királyi felségjogból eredő törvényes rendelkezéseknek tartotta.      A pápa a sok panasz és visszaélés kivizsgálására 1301-ben Saisset Bernát Pamiers-i püspököt küldte Franciaországba pápai követként, akit azzal is megbízott, hogy Fülöpöt keresztesháborúra buzdítsa. A követ személyének megválasztása nem volt szerencsés, mert Bernátnak a királlyal korábban súlyos összeütközései voltak. A király ezen a címen a követet felségárulás vádjával terhelte, elfogatta és bebörtönöztette.      Bonifác erélyesen követelte követének szabadonbocsátását, megújította első szigorú értelmezésében a Clericis laicos bulla rendelkezéseit, s a francia egyház vezetőit 1302 őszére egy Rómában tartandó zsinatra hívta meg, hogy arról tanácskozzanak, hogy „mi válik Isten és az Egyház dicsőségére, a keresztény szabadság megóvására, a királynak és a birodalomnak reformjára, az eddigi visszaélések megszüntetésére és a helyes kormányzásra”. „Ausculta Fili” kezdetű bullájában Fülöpöt is megidézte, hogy a papság elnyomása és igazságtalan uralma miatt tisztázza magát.      Az éppoly ügyes és szellemes, mint könnyű lelkiismeretű Fülöp azonban egy percig sem gondolt önigazolásra, hanem harcba kezdett a pápával. Az országban az Ausculta Fili bullát eltitkolták, helyette a franciák nemzeti büszkeségének felizgatására egy kemény kifejezésekkel telt hamisítványt („Deum time”) terjesztettek. E hamisítványban többek között ezt a kitételt adták a pápa szájába: „Lelkiekben és világiakban egyaránt nekünk vagy alávetve.” A hamis bulla úgy mutatta be a francia közvéleménynek a pápát, mint aki föltétlen és korlátlan uralmat követel magának Franciaország fölött lelki és anyagi vonatkozásban egyformán s annak királyát a maga hűbéresének tekinti. A meghamisított pápai bullával együtt körözték a királynak felháborodott és durva hangú válaszát, amely ezekkel a sértő szavakkal kezdődött: „Sciat maxima tua Fatuitas . . . Tudja meg a te legfőbb Butaságod. … Mi anyagiakban senkinek alávetve nem vagyunk: a megüresedett egyházaknak és javadalmaknak adományozása a mi királyi jogkörünkhöz tartozik. Az eddig általunk tett és a jövőben teendő javadalom-adományozások érvényesek a múltra és a jövőre, s azoknak birtoklóit mindenkivel szemben férfiasan megvédjük, az ellenkezőképpen vélekedőket pedig ostobáknak és eszteleneknek tartjuk.” Ezt a válasz-hamisítványt ugyan nem küldték el Rómába, de otthon sikerült vele elérni az óhajtott célt: feltüzelni a franciák nemzeti önérzetét a pápa ellen. [!] A zsinatot Fülöp úgy akarta megkerülni, hogy egy előbbi időpontra, 1302 tavaszára maga hívott össze francia nemzetgyűlést. Hogy minél több ragaszkodó elemet szerezzen magának, ez alkalommal először hívta meg a tanácskozásokra a harmadik rendet: a városi polgárságot. Ezek viszonzásul az őket ért királyi kegyért valóban szívvel-lélekkel támogatták is az uralkodót. A nemzetgyűlésen Flotte Péter kancellár vádlóként lépett fel a pápa ellen. Arról vádolta Bonifácot, hogy a francia egyházat zsarolja s a király fölött világi dolgokban is uralkodni akar. Tüzes beszédében a francia nemzeti hiúságot legyezgetve, a rendek védelmét kérte a király részére a pápa ellen. A világi rendek kijelentették, hogy a királynak egész eljárását helyeslik és készek életüket is feláldozni érte. Az egyházi rendek külön, bővebb tanácskozást tartottak szükségesnek maguk között s állásfoglalásuk elhalasztását kérték.      Kérésüknek azonban a többiek nem adtak helyt, sőt kijelentették, ha nem csatlakoznak rögtön a világi rendek határozatához, felségsértőknek és hazaárulóknak nyilvánítják őket. A kényszerhelyzetben végre ők is elfogadták a világiak határozatát.      A nemzetgyűlés jegyzőkönyvét a világi rendek dacos hangú levélben közölték a bíborosokkal. Ezek válaszukban kioktatták őket: a pápa sohasem állította, hogy a király világi dolgokban neki másként volna alávetve, mint „a lelkiismeret szempontjából”, s ebben ők a pápával teljesen egyetértenek. Hátra volt még a római zsinat kérdése. Hogy ezen a a francia főpapok megjelenését megakadályozza, Fülöp rendeletet adott ki, hogy az ő engedélye nélkül senkinek sem szabad külföldre utaznia. A főpapok erre félénk levélben arra kérték a pápát, ne kötelezze őket a zsinaton való megjelenésre, s helyzetükre való tekintettel bánjék kíméletesen a királlyal. A pápa azonban nem engedett. Megrótta a főpapokat gyávaságukért, s azért, hogy a nemzetgyűlésen az ellene felhozott vádakra némák maradtak s újból kötelezte őket a zsinaton való megjelenésre.      Augusztus 10-én Bonifác a francia követek jelenlétében bíborosaival tanácskozást (consistorium) tartott. Itt a király vádjait egyenkint megcáfolta, majd végül így szólt: „Negyven évig foglalkoztunk jogtudománnyal, s jól tudjuk, hogy Isten két hatalmat rendelt. Ki hihetné tehát rólunk, hogy oly esztelenség szállt volna meg minket, hogy Franciaország királyát hűbéresünknek tartsuk? Kijelentjük, hogy semmiképpen sem akarjuk a királyi joghatóságot bitorolni; de viszont sem a király, sem más hívő nem tagadhatja, hogy lelkiismeretileg (ratione peccati) nekünk van alávetve.” VIII. Bonifác 1302. október 30-án tartotta meg a római zsinatot, amelyen a királyi tilalom ellenére is 4 francia érsek, 35 püspök és 6 apát jelent meg. A király megtorlásul a zsinatra távozott főpapok javadalmait „gondozásába vette”, hogy – amint mondta – „távollétükben kárt ne szenvedjenek”. A római zsinattal kapcsolatban adta ki a pápa 1302. november 18-án az „Unam sanctam” kezdetű híres bulláját, mely a középkori pápák hatalmi igényeinek legfőbb írásos dokumentuma.      A bulla tanítása kivonatosan ez: Egy, szent, katolikus és apostoli Egyházat kell hinnünk, és ahhoz kell ragaszkodnunk. Kívüle nincs sem üdvösség, sem bűnbocsánat. Ezen Egyházban egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Az Egyház az Úrnak az a varratlan köntöse, amelyet nem daraboltak szét, hanem sorsot vetettek rá. Ennek az egyetlen Anyaszentegyháznak egy a teste, egy a feje, mégpedig Krisztus; nincs két feje, mint a szörnynek. Krisztus helytartója Péter és az, aki Péternek az utóda. Az Egyházban, ennek hatalmában két kard van: a lelki és a világi kard, ezt az evangélium szavai tanítják. Amaz a papság kezében van, emez pedig a királyokéban és harcosokéban, de csak az Egyház intése és engedélye szerint (ad nutum et patientiam sacerdotis). Szükséges azonban, hogy az egyik kard a másiknak, a világi hatalom a szelleminek alá legyen vetve. Mert nincs hatalom – mondja az Apostol – hanem csak Istentől. Ha tehát a világi hatalom az igazság útjáról letér, a szellemi hatalom ítéli meg öt E hatalom, noha embernek van adva s ember gyakorolja azt, mégsem emberi, hanem isteni, melyet isteni szó adott Péternek és benne utódainak, mondván: „Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is.” Aki tehát az Istentől rendelt hatalomnak ellenáll, az Isten rendelkezésének szegül ellen.      A híres középkori „két-kard-elmélet” lényege tehát ez: két hatalom van: lelki és világi. A lelki az Egyház kezében van, a világi az állam vezetőiben. Méltóságban a lelki fölötte áll a világinak, azért amaz ezt erkölcsi szempontból irányítja és ítélkezése alá vonhatja. A bulla nem hirdet új eszméket, csak a középkori keresztény alapon álló, általános államjogi felfogást hirdeti s a lelki és világi hatalom egymáshoz való viszonyát fejti ki. Nemcsak tanában nincs új, hanem még kifejezéseiben és szavaiban is alig. Főbb helyei III. Ince, Clairvauxi Szent Bernát, Hugo a S. Victore, Salisbury János és Aquinói Szent Tamás írásaiból vannak véve, s csaknem szóról-szóra egyeznek az ágostonos szerzetesnek, Aegidius Colonnának „De ecclesiastica potestate” című értekezésével.      A bulla utolsó mondata – és csakis ez – tartalmaz dogmatikai, hitelvi döntést. „Minden ember alárendeltségét a római pápának az üdvösségre szükségesnek tartjuk, mondjuk, határozzuk és hirdetjük.” Ez csak új formája, logikus következménye egy másik alapvető tételnek, amely szerint „az Egyházon kívül nincs üdvösség”. Ennek alakszerű kihirdetését a francia királynak az Egyház fejét támadó eljárása kényszerítette ki, amit ugyan a bulla kifejezetten nem említ, de ami nyilvánvaló, valamint a görögök elszakadása, amely már kifejezetten is benne van a bullában.      A két-kard-elmélet államjogi kifejtése nem tekinthető abszolút érvényű dogmatikai kijelentésnek, hanem csak kortörténeti érvénye volt. Ez abból is nyilvánvaló, hogy az újabb egyházi felfogás (amint az például XIII. Leó körleveleiből megállapítható) a két-kard-elmélettől lényegesen eltér, s az állam önállóságának a maga területén jóval nagyobb rendelkezési kört juttat, mint a középkor. [!?] Az Unam sanctam bulla Fülöpnek újabb, még az eddigieknél is jóval hevesebb támadásokra szolgált alkalmul. A harc jellege is megváltozott, mert míg eddig elvek és nemzeti követelések körül forgott, mostantól fogva a pápa személye, pápaságának érvényessége és erkölcsi méltósága ellen folyt. Fülöp kíméletlen szenvedélyességgel tört a pápa erkölcsi, sőt fizikai megsemmisítésére. Felbujtói ebben a hajszában főleg Nogaret Vilmos államkancellár és Du Plessis Vilmos államügyész voltak.      A francia viszály elmérgesedése időközben közelebb hozta a pápát a német királyhoz, Habsburgi I. Albrechthez (1298-1308). Eleinte trónviszály dúlt közte és Nassaui Adolf között. A pápa Adolfot tartotta törvényes uralkodónak. Időközben ez a háborúban elesett. Ekkor a pápa némi húzódozás után kibékült Albrechttel, felajánlva neki a császári koronát is, amiért viszonzásul a német király messzemenő engedményeket tett az egyházi jogok és szabadság körül. A francia királynak és embereinek gyűlölete a pápa ellen vad szenvedélyességgel lobogott tovább. 1303 júniusában Du Plessis a francia országnagyok gyülekezetében súlyos vádakat emelt Bonifác ellen, hogy: eretnek, simoniás, V. Celesztin gyilkosa, nem hisz a lélek halhatatlanságában, az erkölcsi zabolátlanságot nem tartja bűnnek s külön házi ördöge van.      A pápa újabb, ünnepélyes konzisztóriumban bíborosai előtt esküvel tisztázta magát a vádak alól, amire inkább a külvilág szemében volt szükség, hiszen bíborosai jól ismerték egész életét, erkölcsi tisztaságát, gondolkozásának, terveinek, szándékainak becsületességét. Ezek előtt nem volt szüksége védekezésre. 1303. szeptember 8-án akarta kihirdetni Fülöpnek és tanácsosainak a kiközösítését s az alattvalók feloldását a hűségeskü alól. Ezt azonban megakadályozta Nogaret és társainak merénylete, akik olasz földön a ghibellinekből és a Colonnák híveiből sereget toboroztak, s Colonna Sciarra vezetésével szeptember 7-én megtámadták a pápát Anagni-i palotájában. A pápa őrsége hősiesen védte urát, de a túlerővel jövő franciák lekaszabolták őket. E harcokban esett el az akkor éppen a pápai udvarban tartózkodó esztergomi érsek, Bicskey Gergely is.     . Az őrök leverése után a merénylők berontottak a pápa lakosztályába, ahol ez félelem nélkül, méltóságteljesen, teljes pápai ornátusban, kezében feszülettel ült a trónusán. Jobbról Nikolaus Boccasini ostiai, balról Peter Sabina bíboros-püspökök fogták közre. A támadók szidalmakkal illették a 68 éves egyházfőt, sőt állítólag tettleg is bántalmazták [Colonna páncélos csizmájával és vaskesztyűs kezével az arcába vágott]. Azután felszólították, hogy mondjon le, ellenkező esetben életével fizet. A hőslelkű pápa, elkészülve a legrosszabbra, felháborodással utasította vissza követelőzésüket. Ekkor Nogaret három napig étlen-szomjan fogságban tartotta a pápát. Végre is Anagni lakosai az Orsiniek által feltüzelve szabadították ki őt ellenségei kezéből, s Bonifác diadallal, a nép lelkesedése közt vonulhatott be Rómába. De az izgalmak és a merénylet megtörték testi erejét s 1303. október 11-én meghalt. A nem mindenben szerencséskezű, de egyébként kétségtelenül kiváló pápa több nagyfontosságú egyházkormányzati intézkedést is tett. A domonkosokat és ferenceseket Ázsiába küldte, akik ott szép sikerrel terjesztették a keresztény hitet. Az egyházi joggyűjteményeket az ú. n. „Liber sextus”-szal bővítette ki. Sokat tett a tudományok és művészetek érdekében is: ő alapította Róma híres egyetemét, a Sapienzá-t s ő festette ki Giottóval a Szent Péter-templomot. Halálával nemcsak az Egyház pápáinak egyik legkiválóbbja, hanem a középkori pápaságnak nagyhatalmi helyzete is sírba dőlt. Ezzel együtt zárult – alig száz évvel a legfőbb virágzás: III. Ince kora után maga a virágzó középkor is, hogy Krisztus Egyházának története némi átmeneti időszak után egy új világ kavargásába kerüljön bele. VIII. Bonifác Unam sanctam bulláját lásd ITT Feltéve: 2013. július 19.