„Tu es Petrus, et super hanc petram aedificabo ecclesiam meam”

Végigjártuk a keresztutat!
Írta: Török József
Részlet a „XI. Pius pápa” című műből

Csernoch János, az Anyaszentegyház bíborosa, a magyar egyház hercegprímása, Esztergom érseke 1922. február 6-án a Sixtusi-kápolnában így szólt bíboros-társaihoz: „Végigjártuk a keresztút tizennégy stációját és a tizennegyedik végén keresztre feszítettük Ratti bíborost, Milánó érsekét, akit pápává választottunk. Mert manapság pápának lenni nem más, mint a kereszten szenvedni.”
     A váratlan megnyilatkozás mély megindultság közepette hangzott el. Minden bíboros, elsőnek pedig a megválasztott komolyan átérezte: a magyar főpap valamennyiük közös gondolatát foglalta szavakba. A négy éve befejeződött világháborút követő, igazságtalanságoktól súlyosan megterhelt békeszerződés újabb háborúskodások forrásának ígérkezett.
     Keleten újfajta egyházellenesség szerveződött, nyugaton pedig a féktelen materializmus hódított. Az Egyház hajójának eggyel többször biztoskezű kormányosra volt szüksége, és ez a konklávé négy nap után sikerrel teljesítette kötelességét. A bíborosok föllélegezhettek: a két heti interregnum, pápanélküliség után ismét Péter-utód állt az Egyház élén.

Az előző pápa, XV. Benedek váratlanul, rövid betegség után halt meg 1922. január 21-én. A konklávé Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepének estéjén ült össze. A bíborosok ötvennégyen voltak. … Február 6-án kevéssel dél előtt a bíborosok megválasztották Milánó érsekét, Achille Ratti bíborost. Ekkor a bíboros-dékán három társa kíséretében Achille Ratti trónusa elé járult és föltette a hagyományos kérdést: „Elfogadod-e a pápai méltóságot?” – Az újonnan megválasztott mély megindultsággal rövid ideig némán imádkozott, majd válaszolt: „Ne mondja senki, hogy nem nyugszom meg fenntartás nélkül az isteni akaratban; ne mondja senki, hogy visszautasítottam azt a terhet, amelyet vállaimra rótt; ne mondja senki, hogy nem becsültem értékük szerint testvéreim szavazatát; azért mélyen átérzett méltatlanságom ellenére elfogadom.” – „Milyen nevet akarsz viselni?” – „IX. Piusz uralkodása alatt születtem, kereszteltek meg, és kaptam a papi hivatás kegyelmét; X. Piusz hívott szolgálattételre Rómába. Piusz a békességesek neve, s miután elődeim nyomában a népek békéjét akarom szolgálni, a Piusz nevet veszem föl. Hadd fűzzem hozzá: megígérem a Szent Kollégiumnak, hogy az Egyház jogait és a Szentszék kiváltságait megvédem, de áldásomat, a béke áldását az egész világra fogom adni.”

Ezalatt a fehér füst a téren negyedik napja várakozó tömeggel tudatta a hírt, amire hatalmas örömujjongás válaszolt. Kevés idő elteltével Bisleti bíboros a Szent Péter-bazilika erkélyéről kihirdette: „Annuncio vobis gaudium magnum. Van pápánk, éspedig Achille Ratti bíboros, aki a XI. Piusz nevet vette föl.”
     A tömegben legelöl állók reménykedve várták, hogy a bazilika kapui kinyílnak, s a szerencsések bejuthatnak az áldás vételére. A hatalmas bronzkapuk azonban zárva maradtak, a zsibongó tömeg az eső ellenére türelmesen várakozott.
     A pápa ezalatt magára öltötte a fehér reverendát, majd harangzúgás közepette, a bíborosok kíséretében megjelent a tér felé nyíló erkélyen. Több mint fél évszázada, 1870. óta ő volt az első pápa, aki innen adta első áldását Urbi et Orbi, a városnak és a földkerekségnek. Ezzel jelezte, pápasága egyik nagy feladata lesz a „római kérdés” megoldása.

Hat nap múlva, február l2-én, vasárnap délelőtt volt az új pápa ünnepélyes beiktatása, megkoronázása a tiarával, úgy, amint az elődeinél is történt, a több évszázados hagyomány szerint. A pápa a sedia gestatoria nevű hordszéken érkezett a tömeg tapsa közepette a Szent Péter-bazilikába. Az új pápa erőteljes alakja ellentétben állt az előző gyönge alkatával. Az egyik pap megállította a menetet, és egy marék kócot gyújtott meg. Mialatt a tűz gyorsan ellobbant, a pápához szólva ezt mondta: „Sic transit gloria mundi!” (így múlik el a világ dicsősége!) – ezzel figyelmeztetve az új Péter-utódot, hogy ne a látszattal, az őt körülvevő fénnyel és pompával törődjön, hanem küldetését a kereszthordozás jegyében közelítse meg. A mise elején adták föl rá a három helyen megtűzött palliumot, a mise végén történt a megkoronázása. A jezsuita szerzetesből lett bíboros, a francia Billot helyezte XI. Piusz fejére a pápai tiarát és így szólt hozzá: „Fogadd e hármas koronával ékesített tiarát. Te atyja vagy a földkerekség népeinek, és helytartója a mi Urunk Jézus Krisztusnak, akinek dicsőség és tisztelet mindörökkön örökké, Amen.”

Lelki szemeimmel egy hosszú-hosszú embersort láttam térdelni a múlt ködös távlatában
Egy szemtanú leírása XI. Pius pápa ünnepélyes beiktatásáról, 1922. február 12-én
Írta: H. V. Morton
Részlet a „Pál apostol nyomában” című könyvből

Kaptam jegyet a Szent Péter bazilikában tartandó főpapi nagymisére. XI. Pius pápa – aki nem volt többé „a Vatikán foglya” – készült az első nyilvánosság előtti megjelenésére. Kora reggelre esősre fordult az idő, s én elindultam frakkban a Szent Péter bazilikába. Soha nem repült gyorsabban az idő, mint miközben a gigantikus térséget gyorsan betöltő tömeget figyeltem. A vatikáni őrség a templom szárnyain helyezkedett el. Testőrkucsmát, fehér őzbőr térdnadrágot és fekete, térden felüli csizmát viseltek, és amint sarkantyúik pengtek a márvány-kövezeten, olyanok voltak, mintha a napóleoni idők valamelyik lovas-százada tévedett volna ide.
     A Svájci Gárda a Péter apostol sírja fölé emelkedő Baldacchino körül állt szolgálatban. Teljes parádés egyenruhájukat viselték, melyről azt mondják, hogy Michelangelo tervezte: acélsisak, nyaktól övön alulig érő, testhez álló, piros-sárga-kék csíkos zeke és nadrág. Mindegyik gárdista lándzsát tartott. Amint múltak az órák, a vatikáni tisztviselők, akik – mintha csak egy Greco képből léptek volna elő – méltóságteljesen lépkedve jártak a hajóban, hogy helyükre vezessék az előkelőségeket, hegyes fehér szakálluk keményített nyakfodrukba ütközött, kardjuk rézsútosan simult fekete szatén térdnadrágjukhoz.

Egy távolabbi templomszárnyból hirtelen vezényszavak hangzottak, s az egész bazilikában vigyázz-ba álltak a csapatok, miközben dárdák csörrenése és sarkantyúk pengése hallatszott. Majd ezüsttrombiták fanfárja zúgott fel, melynek hangjaira – csodálkozásomra – nők és férfiak ezrei álltak fel és éljeneztek. Végignéztem a főhajón a nagy nyugati kapuk felé és megláttam, amikor a menet elindult. Olyan volt ez számomra, mint valami középkori lovagi parádé. A Svájci Gárdisták fényes sisakjai lassan mozogtak az álló tömeg feje fölött. Láttam a pápai díszkíséretet kihúzott karddal, skarlát piros tunikában és sisakjuk forgójából lecsüngő hosszú fekete lófarokkal. Azután a vatikáni káptalan tagjai jöttek kettesével, valamennyi katolikus rend képviseletében. Majd a szerzetesek vonultak barna csuhában. Amikor az éljenzés véget ért, egy-két másodpercre olyan csend lett, hogy a márványon hallani lehetett az egyenletes lépések zaját és a sarkantyúk pengését.
     A menet lassú díszlépésben közeledett a főhajóban, s az óriási templom, melyet eddig csupán az átszűrődő nappali fény világított meg, egyszerre számtalan lámpa fényárjában ragyogott fel, s a harsonák elnémultak. Az ünnepélyes menet vonulásának neszei töltötték be a Szent Péter bazilikát, s megláttam XI. Pius pápát valahol messze, a templom keleti végénél díszes gyaloghintóban, a „secdia gestatoria”-n ülve fehér öltözékében. Ékszerekkel megrakott tiara volt a fején, mozdulatlanul ült, csak kezét emelte lassan, a kereszt jelével osztva áldást a levegőben. Két „flabella” (nagy strucctoll-legyező) mozgott a pápa feje fölött. Ezek Konstantinápolyra és a bizánci császárokra emlékeztettek, és azokra az időkre, amikor Péter apostol képviselője uralkodott a keleti keresztény egyházban is.
     Nem volt ebben a gazdag látványosságban egyetlen olyan tárgy vagy mozdulat sem, melynek ne lett volna meg a maga jelentősége. Nem volt egyetlen csipke-darab sem, melyet ne a megfelelő helyre tűztek volna, úgy, ahogy az az idők folyamán kialakult. Minden század összefogott, hogy hozzáadjon valamit ehhez a pápai menethez.

A Szent Péter bazilika fullasztó volt emlékeivel. Felfoghatatlan volt számomra, hogyan tudtak az emberek levegőt venni az éljenzéshez és „evviva” kiáltásokhoz. Egyszerre századok árasztották el a templomot, sebben az áradatban úgy kapkodott a képzelet, mint a fulladozó ember a levegő után.
     Körülöttem az emberek mind éljeneztek, de az én torkom száraz volt, s azt hiszem, még akkor sem tudtam volna éljenezni, ha ezzel az életemet kellett volna megmentenem. Talán különösnek hangzik, de én az előttem lejátszódó jelenetnek semmiféle érzelmi vonzását nem éreztem, viszont értelmemre és képzeletemre hatott: egy fehérbe öltözött idősebb .embert láttam vállmagasságban tartott, kissé himbálódzó székben előrehaladni. De én nem egy embert, nem egy pápát láttam lelki szemeim előtt, hanem az egész történelmet és az összes pápát. Ehhez képest minden más intézmény fiatalnak látszott. Ez számomra a világ legősibb ma is élő intézményét jelentette: egy közösségi emlék látható kifejezését, mely visszanyúlik a keresztény korszak legeslegelejére.

A nagy széket hordozói leeresztették a vállukról. A fehér alak leszállt róla és a bíbor színű baldachin alatti fehér trónusra lépett. A kardinálisok sorra közeledtek hozzá és megcsókolták gyűrűjét. Magasan szárnyaló hangok csendültek fel a Sixtusi kápolna felől és a pápa az oltár elé térdelt... Olyan pillanat volt ez, amit nem tudok szavakba foglalni. Lelki szemeimmel egy hosszú-hosszú embersort láttam térdelni a múlt ködös távlatában és ezek között az elsőt, Péter apostolt…
     „Tu es Petrus, et super hanc petram aedificabo ecclesiam meam”

(Az első fotón XI. Pius pápa beiktatásakor, a másodikon XII. Pius pápa a sedia gestatoria-n)


Feltéve: 2013. június 3.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA