|
A rádióban mesélte valaki, hogy 80 éves elmúlt már, amikor felfedezte magáról, hogy tud szerbül. Abban az életkorban, amikor kezdett mindent elfelejteni, amit felnőtt fejjel tanult, köztük idegen nyelveket, a rádiókészüléket csavargatva felfedezte, hogy megérti a belgrádi adó híreit. Rendkívül csodálkozott, hiszen soha nem tanult szerbül. És akkor rájött, hogy egyszer kisgyerek korában a Délvidéken töltött pár hónapot valamelyik rokonánál, és ott a szomszéd gyerekekkel játszva megtanult szerbül. Visszatérve Magyarországra azonban soha többet nem használta ezt a nyelvet, az évtizedek alatt tökéletesen elfelejtette, és még azt is, hogy valaha ott járt. Mégis, most élete alkonyán kristálytisztán jöttek vissza a gyerekkorban hallott szavak, míg mindaz, amit gyerekkora után tanult, kezdett eltűnni az emlékezetéből. (Az illető nem volt se szenilis, se elmebeteg, normális korának megfelelő, egészséges ember volt.) C. S. Lewis írja „Az ember likvidálása” című könyvében: „Inkább kártyázom egy olyan ellenféllel, aki nem hisz az erkölcsi alapelvekben, de abban a meggyőződésben nevelkedett, hogy »egy úriember nem csal«, mint egy kifogástalan erkölcs-filozófussal, aki csirkefogók között töltötte gyerekkorát. … A szellemileg uralt érzések nélkül a puszta értelem tehetetlenül ki van szolgáltatva az ösztönöknek. … Platón ezt már régen megmondta: Ahogy a király tisztviselői segítségével kormányoz, úgy kell az emberben az értelemnek a »bátorító elemmel« legyőzni az ösztöneit. A fej a hasat a szíven keresztül kormányozza, a szíven keresztül, mely a nagylelkűség, az érzületek székhelye, melyek a jól-begyakorolt szokások által nemesednek kiegyensúlyozott érzésekké. A szív – a nagylelkűség – az érzés –, ezek a nélkülözhetetlen összekötő tisztek az ember agya és zsigerei között.”
Ezekre az élményeimre gondoltam, amikor G. atya szóról szóra elmondta nekem, hogy elsőáldozásra készülő hittanosait mire tanítja, illetve azoknak mit kell kívülről megtanulniuk és felmondaniuk. Az is eszembe jutott, hogy én is emlékszem sok gyerekkoromban tanult dalra és versre, míg az azóta megtanultak nagyobbik részéről jóformán azt sem hiszem el, hogy valaha hallottam őket. Jézus nem azt mondta tanítványainak, hogy írjátok le, amit mondtam nektek, hanem azt, hogy hirdessétek. „A hit hallásból van”, ez alapvető igazság, mert Isten olyannak teremtette az embert, hogy jobban magáévá teszi azt, amit hall, és amit meg kell ismételnie, amit recitálnia kell, mint amit csak olvas, de maga soha nem mond el. Ezért tudtak többet a régi emberek, mert azt a viszonylag kevesebbet, amit ők megtanultak – éppen a régi tanítási módszer révén –, nem felejtették el egész életükben, míg a mostaniak hiába tanulnak sokat, abból mindent elfelejtenek.
Ahogy G. atyát hallgattam, majdnem elsírtam magam. Hogyan lehetséges, hogy a „hivatalos” tradíció környékén mindebből a világon semmit nem lehet hallani? Hogy ott nincs senki, aki ezeket elmondaná, ismételné, belénk vésné, felmondását, betartását tőlünk megkövetelné? Hogyan lehetséges az, hogy „ott” semmilyen módon nem foglalkoznak katolikus nevelésünkkel?
Természetes, hogy a tradíciónak fontos feladata volt, hogy a katolikus híveknek elmagyarázza a modernizmus tévedéseit, és felhívja a figyelmet a hitüket veszélyeztető, káros jelenségekre. De e feladatuk elvégzése mellett legalább ugyanannyi időt kellett volna fordítaniuk a hozzájuk tartozó hívek hitoktatására, nevelésére, katolikus képzésére. A soha jóvá nem tehető, katasztrofális, és nagyon-nagyon elszomorító baj az, hogy erre semennyi időt nem szántak. (Én ugyan csak 1995 óta ismerem a helyzetet – nem csak Magyarországon –, de azóta nyert tapasztalataimból arra kell következtessek, hogy korábban sem volt más a helyzet.)
G. atyától azt kérdeztem, hogy mit tenne ő, ha valami csoda folytán egy „tradicionalista” közösség élére kerülhetne. Ezeket mondta: Először is tájékozódnék, megpróbálnék annyit megtudni minden hívőről, amennyit csak lehet. Utána felvázolnám nekik a célomat, és a katolikus közösség célját: elmesélném és elmagyaráznám Bosco atya látomását a két oszlopról. Ezután elmondanám, hogy mit várok el egy magát katolikusnak nevező hívőtől. Beszélnék a katolikus öltözetről mind a férfiak, mind a nők vonatkozásában, a katolikus felkészülésről a misére, a katolikus életvitelről. Elmondanám nekik, hogy áldozáshoz csak az járulhat, aki legalább húsvétkor meggyónt, és gyónása óta nem követett el halálos bűnt, például nem mulasztott alapos ok nélkül vasárnapi misét. Felhívnám a figyelmüket, hogy akiről biztosan tudom, hogy a katolikus kritériumok miatt nem áldozhat, azt, ha ki is jön, nem fogom megáldoztatni, és annak érdekében, hogy ezt a megszégyenülést elkerüljék, alaposan vizsgálják meg önmagukat. Elmondanám, hogy a híveknek hogyan kell viselkedniük a szentmisén, mikor kell, és mikor nem szabad válaszolniuk. Felhívnám a figyelmet arra, hogy ezeket nem csak elmondom, hanem betartásukat megkövetelem, ellenőrzöm, és ha szükséges, a megszegőiket figyelmeztetem.
Rendszeresen beszélnék a hitigazságokról, a gyónás elengedhetetlenségéről, a vasárnapi misemulasztás súlyosságáról. Gondoskodnék a helyes ministrálásról.
A tradíció papjai az elmúlt évtizedekben rengeteg mulasztást követtek el, a tridenti szentmise celebrálásán kívül semmilyen papi és lelkipásztori feladatot nem láttak el. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ennek mi az oka? S mivel az illetékesektől választ nem kaphatunk, e kérdésre a feleletet magunknak kell megpróbálni megadni. Minden bizonnyal hiányzott a helyes kiképzés, hiányoztak az elemi kulturális feltételek, hiányoztak a jó nevelők. De ezek egyedül még nem adnak választ arra, hogy amit ma egy egyszerű, magyar, a NOM-on felnőtt, vidéki pap is tud és híveitől megkövetel, miért nem tudja egy „hivatalos” tradicionalista pap?
Ha meggondoljuk, hogy a tradícióban viszonylag milyen magas a semmilyen vagy alig valamilyen katolikus múlttal, tudással rendelkező hívek aránya, még sokkal érthetetlenebb a papok viselkedése. Nem csak vallásilag, de emberileg sincs semmilyen érzékük a hozzájuk járó, következésképpen Isten által rájuk bízott nyáj helyes „legeltetésére”. Például miért nem magyarázzák el soha, semmikor a szentelmények, azaz a különböző áldások vételének helyes módját? Miért várható el, hogy ezt a konvertiták (akár a teljes vallástalanságból, akár eretnekségből, akár a NOM-ból tértek meg) tudják, pláne azok, akik sehova máshova nem járnak, és Magyarországon csaknem két évtizedig a ritka misék miatt nem is részesülhettek ezekben?
Wildfeuer atya mondta nekem, hogyha az, amit Williamson püspök úr a holocausttal kapcsolatban mondott, a katolikus vallás értelmében helytelen, akkor őt már 1988-ban, amikor először mondta, meg kellett volna inteni. Ha viszont nem helytelen, akkor annak ellenére sem szabadott volna megbüntetni a vezetőség részéről, hogy a média ezt követelte.
A legsúlyosabb tragédia és a „hivatalos” tradíció legnagyobb csődje, hogy most, amikor még az eddigieknél is jobban ellen kellene szegülni a Rómában történteknek, amikor jobban, mint valaha le kéne leplezniük az ottani szereplőket, lélekben csatlakozva a modernizmushoz, lemondtak mindenfajta ellenállásról, kritikáról, az igazság hirdetéséről.
Mit tehetünk ezek után mi? Nem tehetünk mást, mint hogy hűségesen kitartunk.
|
vissza