A harmadik emberfajta A vázolt folyamat során tehát egyre inkább kirajzolódik és megerősödik egy bizonyos fajta emberekből álló szervezet, továbbá egy olyan társadalom, amelynek alapjai teljesen újak, meg egy új embertípus, amilyent a világ még sohasem látott. Az őskeresztény élet összképéből e három jellemző sajátosság bontakozik ki. Amikor Szent Pál a Galatáknak irt levelében azt írta a keresztényeknek, hogy ők már „se nem görögök, se nem zsidók”, hanem immár új népet, egy minden mástól különböző történelmi valóságot alkotnak, ez a három elem volt az, amit zseniális intuíciója kiemelt az evangéliumi üzenet lényegeként; ezek határozzák meg, mit is jelent a kereszt forradalma, és biztosítják e forradalom győzelmét. Amióta – a második század végétől – a római világ egyre gyorsuló ütemben hanyatlásnak indult – „mint egy folyó, amely az őt elnyelő szakadék felé rohan”, mondja Nietzsche –, az antik civilizáció is feltartóztathatatlanul dekadenciába süllyed. Már a birodalom fénykorában is meg-megmutatkozó, de az első két évszázad folyamán kevésbé ható valamennyi romboló erő egyre erőteljesebben és félelmetesebben tör a felszínre. De abban a percben, amikor az antik Rómának át kell adnia a helyét, ez a felváltására rendeltetett új valóság éppen befejezte a felkészülést: megjelent a kereszténnyé lett Róma. Az egyre hevesebb krízisek, meg az állami mindenhatóság és az egyre nehézkesebben működő hatalmi centralizáció kiépülési folyamatának következtében a császári uralmi szervezet lassanként megbénul; adminisztratív keretei fellazulnak; hierarchiája immár nem a valóságon nyugszik. De ugyanekkor az Egyház egyre erősebbé és egyre szervezettebbé válik. Hasonlóképpen a római társadalom is, amit fokozatosan szétrágtak: a különféle szabályozásokkal és törvényekkel meg nem fékezhető bűnök, önmagában fog szétkorhadni. A tényleges hanyatlás a 2. század elején kezdődik és a dekadens császárság kora az egyre mélyebb süllyedés látványával szolgál. Szociális szempontból kiegyensúlyozatlanul, súlyos erkölcsi bajokkal terhelten, az antik társadalom már nem hordoz semmiféle olyan belső értéket, amely önmagából fakadó erejével megmenthetné. Megszületett viszont saját kebelén belül egy más, teljesen eltérő alapelveken nyugvó társadalom, amely folyamatosan növekedik benne és végül is a helyébe lép. Végeredményben maga az ember az, aki megváltozik: életének alapelvei, önmagáról, a földön betöltendő szerepéről és sorsáról alkotott fogalmai. Egyfajta új humanizmus van kialakulóban, azaz valamiféle új szintézis az idő történelmi adottságai és a tudat maradandó értékei között. És amint az mindig is történik a világ mély átalakítására hivatott szellemi forradalmak során, ez az új szintézis magába szívja és átalakítja a múlt elemeit is. A keresztény valóságba integrált és abba átlényegített görög gondolkodás vívmányaiból és a római rendből születik majd meg az a csodálatra méltó emberi jelenség, aki tizenöt évszázadon keresztül uralkodó figurája lesz a történelemnek, és akit – úgy látszik – éppen a mi korunk hagy veszendőbe menni: a nyugati értelemben civilizált ember típusa. [a szerző 1948-ban írja e sorokat!] A civilizáció ezen összes és a mélyben ható tényezőinek változását kell megragadnunk, ha meg akarjuk érteni a kereszténység rövidesen bekövetkező diadalát. Mert a keresztény élet – nem árt ismételten hangsúlyozni – átalakult élet. És mindaz, ami az élet velejárója, egy csapásra alakult át. Amint a kereszténységnek megvan a sajátos „magán-erkölcse”, ami például tiltja a válást és a luxus túlzásait, meg a becsületességet kívánó „kereskedelmi erkölcse”, úgy megvan a társadalmi erkölcse is, amely teljes mértékben módosítja bizonyos intézmények – mint például a rabszolgaság – megítélésének szempontjait. Ki fog alakulni az öltözködés keresztény módja. Lesz keresztény oktatás. Még keresztény módon történő szórakozás, társasági élet is lesz, sőt kialakul a látványosságokkal kapcsolatos felfogás is. Lesz természetesen keresztény irodalom is, aminek rendkívüli fontosságát majd látni fogjuk. Talán megkockáztathatunk itt egy találó hasonlatot, ami első látásra esetleg paradoxnak tűnhet: „a világ alapjaiban fog megváltozni”. Semmi sem szembeszökőbb e vonatkozásban, mint az alaposan megfigyelt művészet, amint azt az első keresztények felfogták és gyakorolták. Kezdetben, amikor díszíteniük kellett a katakombák folyosóit és temetkezési helyeit, vagy pedig egyik-másik nevezetes halottnak hozzá méltó szarkofágot akartak készíteni, nem tehettek egyebet, mint hogy utánozták a pogányokat; freskóik „pompeji” stílusban készültek, domborműveik hűen mutatják a kor római szobrászatának jellegzetes vonásait. Lassanként azonban a még pogány arcokon keresztül is keresztény szándékok szüremkednek az ábrázolásba, egyfajta megindító szimbolizmus törvényeit követve. Az ifjú, szakálltalan és finoman megmunkált pásztor, aki báránykát visz a vállán, vajon „Hermész krüophorosz” – a kost vivő Hermész – alakját jeleníti-e meg, vagy már a „jó pásztort”? És az állatokat szavaival megszelídítő Orpheusz alakja mi mást is juttatna eszünkbe, mint a vigasztaló igazságok letéteményesének képmását? Az Egyház egyéb feladatokkal nagyon is elfoglalt vezetői egyelőre még nem nagyon foglalkoznak olyasmivel, ami számunkra talán pusztán díszítménynek tűnne. Később, a második század folyamán megértik, milyen hasznos lehet a művészet a hívek nevelésében; szövetségesükké teszik tehát a művészetet a hívek oktatásában és erkölcsi nevelésében. Ezután a kereszténység forradalma behatol a művészetbe is; új ábrázolási formák jelennek meg: a „jó pásztor”, az „imádkozó”, a „Szűzanya” felejthetetlen alakjai, amelyeket – a formák esetlensége ellenére is – mélységes lelkiség hat át. Mivel a kivitelezést iparosokra bízták – a pogány iskolában nevelkedett művészek nem tudtak volna megbirkózni ekkora feladatokkal! – a technika szükségszerűen egyszerűbb, kevésbé ügyes. Ezek a keresztény festők és szobrászok miközben dolgoztak, nem gondoltak egyébre, csak Isten dicsőségére és hittestvéreik épülésére. És éppen ezáltal történik meg a csoda! A józan mértéktartás, a valóságos dolgok iránti tisztelet és alázat gyógyító kúrának fog bizonyulni, ami megújítja a keresztény tudatot. A dekadencia korának antik művészete elmerülhet a bravúros ügyeskedésbe, az öncélúságba, a mesterségbeli rutinba; mellette azonban, és a tőle kölcsönvett eszközöket használva, felnő egy új és eddig ismeretlen ragyogást sugárzó művészet; e művészet fiatal erejének nem sokat kell várakoznia, hogy nagy napja felvirradjon. Ilyenformán az őskeresztények élete volt az, ami – azáltal, hogy kizárólagos figyelmét nem a világ hatalmasságaira, hanem Isten országára irányította, amely, mint tudjuk, „nem e világból való” – végrehajtja az akkor már múlhatatlanul szükséges forradalmat. Ez készíti elő már jó előre a történelem által igényelt váltást. És vajon maguk az emberek, akik végigélték ezt az óriási kalandot, tudatában voltak-e a rájuk háruló szerep fontosságának? Úgy látszik, igen. A 2. század elején íródott Levél Diognétoshoz – ami keletkezési idejét tekintve kétségtelenül az első a Szentíráson kívüli keresztény remekművek közül – ezeket a csodálatos világossággal megfogalmazott mondatokat tartalmazza; „Ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. Amint a test gyűlöli a lelket és hadat visel ellene, ugyanígy a keresztények is örökös küzdelemben élnek a világgal. Amint a fogoly lélek megőrzi az őt bebörtönző testet, ugyanúgy tesznek a keresztények a világban.” Az erjesztés és megőrzés kettős szerepe ez abban a társadalomban, amelyben kifejtheti működését; ez tehát a feladat, amit magára vállalt az új, a keresztény emberfajta, a múltat a jövővel összekötő élő kötelék, az a „tertium genus”, amelyről Szent Ágoston fog majd beszélni. Feltéve: 2012. február 17.