|
Erdélyi tapasztalataim olyan gyümölcsöt is hoztak, hogy az elkövetkezendő napokban végre felkerül a honlapra az ú. n. Ottaviani Intervenció. A cikk Gergely atya honlapjáról való, és három részből áll: Father Anthony Cekada „Az Ottaviani Intervenció történelmi háttere” című bevezetőjéből, Ottaviani és Bacci bíborosok VI. Pál pápának írt leveléből, és magából az Intervenció szövegéből. A tanulmányhoz tartozó Jegyzeteket külön dokumentumban közlöm. A hosszú cikket az angol eredetiből Alácsi Ervin János fordította. Az egész tanulmány számunkra, a mára legfontosabb következtetése így hangzik: Az Ottaviani Intervenció arra késztet minket, hogy meggondoljuk, vajon a széles körben elterjedt liturgikus visszaélések – és hitvesztés – nem az új rítusban gyökerező alapelvek természetes következményei-e? Vajon a hivatalosan szankcionált reformok nem bizonyultak-e, ahogyan az Intervenció megfogalmazta, „felmérhetetlen hibának”?
AZ OTTAVIANI INTERVENCIÓ RÖVID KRITIKAI TANULMÁNY AZ ÚJ MISERENDRŐL 1969. június 5. RÓMAI TEOLÓGUSOK EGY CSOPORTJA
1967. októberében a Rómában összegyűlt Püspöki Szinódust megkérték, hogy mondjon ítéletet az akkor „irányadónak” vagy „normatívnak” nevezett mise kísérleti bemutatása felett.
A nemzetközi sajtó az előterjesztett miserend elutasításáról beszélt, amíg a katolikus sajtó „progresszív” szárnya mélyen hallgatott az eseményről. Egy jól ismert folyóirat, amelynek címzettjei a püspökök, s amely az ő tanításukat hivatott tükrözni, így foglalta össze az új rítust: Sajnos úgy találjuk, hogy ugyanez az „irányadó” mise lényegileg azonos formában jelent meg az új miserendben (Novus Ordo Missae), amelyet a Missale Romanum kezdetű apostoli konstitúció (1969. április 3.) léptetett érvénybe. Sőt úgy tűnik, hogy a szinódus óta eltelt két év alatt a püspökök nemzeti konferenciáinak véleményét (legalábbis ebben a minőségükben) nem kérték ki. Az apostoli konstitúció megállapítja, hogy az Szent V. Pius által 1570. július 19-én bevezetett Missale – mely legnagyobb részében visszavezethető Nagy Szent Gergely idejére, sőt még korábbi antikvitásra [1] – négy évszázadig szolgált alapul minden alkalommal, mikor a latin rítus papjai bemutatták a szentmise áldozatot. A konstitúció hozzáteszi, ez a világ minden területére elterjedt Missale „lelki táplálék bőséges forrása volt rengeteg ember számára Isten iránti áhítatukban”. Ennek ellenére ugyanez a konstitúció, amely végérvényesen eltörölné a régi Missale használatát, kijelenti, hogy a jelenlegi reform szükséges, mert „a keresztények között elterjedt és megerősödött egy mélységes érdeklődés a liturgia előmozdítása iránt.”
Nyilvánvalónak tűnik, hogy ez a kijelentés komoly csúsztatást tartalmaz. Ha a keresztények kifejeztek egyáltalán valamit, az az a vágy volt (Szent X. Pius pápának köszönhetően), hogy felfedezzék a liturgia igazi és halhatatlan kincseit. Soha és semmikor sem kérték, hogy a liturgiát megcsonkítsák, vagy megváltoztassák a könnyebb érthetőség érdekében. Valójában a hívők az egyedülálló és változatlan liturgia jobb megértését akarták, egy olyan liturgiáét, amelyet sohasem kívántak megváltoztatni. Mivel az „irányadó” misét, ami most végleg bevezetésre került és új miserendként kötelezővé vált, a szinódus lényegében elvetette, mivel azt sohasem vetették alá a nemzeti püspöki konferenciák kollegiális ítéletének, és mivel a hívek (legkevésbé a missziós területeken) sohasem kérték a mise reformját, lehetetlen megérteni az okot erre a törvénykezésre, egy olyan intézkedésre, ami megdönti az Egyház 4-5. század óta változatlan hagyományát. Mivel tehát nincs megfelelő indok e reform végrehajtására, úgy tűnik, a reform nélkülöz minden ésszerű érvet, amely igazolhatná vagy elfogadhatóvá tehetné azt a katolikus hívek számára. A II. Vatikáni Zsinat valóban kérte, hogy „a szentmise rendjét úgy kell felülvizsgálni, hogy világosabban kitűnjék az egyes részek sajátos értelme és kölcsönös összefüggése, és hogy a hívek buzgó és tevékeny részvétele könnyebbé váljék.” [2] – Látni fogjuk, hogy a nemrégen bevezetett Ordo mennyire felel meg a zsinat szándékainak, melyek immár fakuló emlékek csupán. A Novus Ordo pontról-pontra haladó vizsgálata olyan nagy mértékű változásokat tesz nyilvánvalóvá, amelyek megerősítik az „irányadó” mise felett már kimondott ítéletet – mert több ponton is tartalmaz olyan dolgokat, amelyek a legtöbb modernista protestáns szívét felvidítják.
Kezdjük a mise definíciójával. Az új miserendet megelőző Általános Instrukció 7. cikkelyében a következő definíciót találjuk: A mise definícióját így leredukálták egy közös „vacsora” szintjére, amely egy olyan kifejezés, amit az Általános Instrukció folyton ismétel. [5]
Az Instrukció továbbá e vacsorát gyülekezetként jellemzi, amely felett a pap elnököl, s amely az Úrról való megemlékezés a Nagycsütörtök eseményeinek felidézése által. Ez egyáltalán nem foglalja magában: Egyszóval az Instrukció definíciója nem foglal magában egyetlen olyan dogmatikus értéket sem, ami lényegileg hozzátartozna a szentmise fogalmához, s amelyeknek együttes alkalmazása adja a mise igazi definícióját. Itt a dogmatikus értékek tudatos elhagyása, az azokon való „túllépés”, legalábbis gyakorlatban, azoknak tagadását vonja maga után. [7]
A 7. cikkely második része e veszélyes kétértelműséget még súlyosabbá teszi. Ez ugyanis megállapítja, hogy Krisztus ígérete („Ahol ketten vagy hárman…) legteljesebb értelemben a gyülekezetre alkalmazható.
Az Instrukció következő cikkelye felosztja a misét az Ige liturgiájára és az Eucharisztia liturgiájára, valamint hozzáteszi, hogy az „Úr Igéjének” asztalát és „Krisztus Testének” asztalát a misében azért készítik elő, hogy a hívek „tanítást és ételt” kapjanak.
Az Instrukció sok különböző nevet használ a szentmisére:
Mindezek a kifejezések elfogadhatók relatív értelemben, de amikor kizárólagosan és abszolút módon használják őket, amint itt is szerepelnek, akkor ezeket el kell utasítani! Az Instrukció azon kifejezése is pontatlan, miszerint a mise „a szenvedésről és a feltámadásról való megemlékezés”. A mise valójában az egyedülálló áldozatról való megemlékezés, amely magában is megváltó erejű, míg a feltámadás az a gyümölcs, amely az áldozat eredménye. [8] Látni fogjuk, hogy ilyen és hasonló kétértelműségek felbukkannak mind a konszekrációs formulában, mind pedig a Novus Ordo egészében.
Most a mise céljai illetve szándékai felé fordítjuk figyelmünket, s afelé, hogy mit valósít meg a természetfeletti rendben.
1. Végső (legfőbb) cél.
Az új miserendből ez a cél eltűnt:
2. Rendes (általános) cél. Ez a cél is kompromisszum áldozata lett. Az élők és holtak bűnei elengedésének hangsúlyozása helyett az új rítus a jelenlévők táplálását és kiengesztelődését tartja fontosnak. [10] Az utolsó vacsorán Krisztus megalapította az Oltáriszentséget, és benne áldozatként örökül hagyta önmagát, hogy magával mint áldozattal egyesítsen minket. De a szentségi áldozatnak ez az aktusa az Oltáriszentség magunkhoz vétele előtt történik, és teljes megváltó értéket képvisel már áldozás előtt is a kálváriai véres áldozattal való egysége erejéből. Ennek a bizonyítéka az is, hogy a misét hallgatók nincsenek kötelezve az áldozatból való szentségi részesülésre. [11]
3. Immanens (bennfoglalt) cél. Lényeges, hogy az áldozat, bármilyen természetű is, kedves és elfogadható legyen Isten számára. Az áteredő bűn miatt azonban Krisztus áldozatán kívül semmilyen áldozat sem lehet a maga erejéből kedves és elfogadható Istennek. A Novus Ordo megváltoztatja az áldozati felajánlás természetét azáltal, hogy ajándékok egyfajta kölcsönös kicserélésévé alakítja azt át Isten és ember között. Az ember kenyeret hoz, s Isten ezt az élet kenyerévé változtatja, az ember bort hoz, s azt Isten a mi „lelkünk italává” lényegíti át.
Áldott vagy Urunk, mindenség Istene, mert a Te bőkezűségedből kaptuk a kenyeret (a bort). Felajánljuk neked, mint a föld (szőlőtő) termését és az emberi munka gyümölcsét. Ebből lesz számunkra az élet kenyere (lélek itala). [12]
A ajándékok felajánlásában hasonló kétértelműség (equivocatio) jelenik meg. A régi felajánlás tartalmazott két magasztos imát, a „Deus qui humanae” és az „Offerimus tibi” kezdetűt: Az új miserendben egyik imát sem találjuk meg. Az eucharisztikus imákban az ismételt kérések Isten felé, hogy fogadja el az áldozatot, ugyancsak ki lettek törölve, ezért nincs immár semmilyen nyilvánvaló megkülönböztetés emberi és isteni áldozat között.
Elmozdítván a sarokkövet, a reformátoroknak fel kellett állítaniuk valamilyen állványzatot. Amint megszabadultak a mise valódi céljaitól, szükség volt azoknak mondvacsinált célokkal való behelyettesítésére. Ez arra késztette őket, hogy olyan dolgokat vezessenek be, amelyek a hívek és a pap egységét illetve a hívek közötti egységet hangsúlyozzák. Ez olyan nevetséges kísérletekhez vezetett, melyekben megpróbálták a szegények, illetve az Egyház részére tett felajánlások gondolatát ráerőltetni az engesztelésként felajánlott áldozatra.
Most az áldozat lényegét tesszük megfontolás tárgyává. Íme a főbb okok: 1. Az „eucharisztikus ima” kifejezés értelme Az „eucharisztikus ima” jelentése a Novus Ordo szerint a következő: Az egész gyülekezet Krisztushoz csatlakozik elismervén, hogy Isten nagy dolgokat művelt, és felajánlván az áldozatot. [15] Milyen áldozatra történik itt utalás? Ki ajánlja fel az áldozatot? Ezekre a kérdésekre nem kapunk választ. Az Instrukció által felállított definíció így redukálja le az eucharisztikus ima szerepét:
Az egész szertartás központja és csúcsa kezdődik el: az eucharisztikus ima, a hálaadás és a megszentelés imája. [16] 2. A valóságos jelenlét szerepének eltörlése
Az indok, amiért az áldozat (Sacrificium) többé nincs kifejezetten megemlítve, egyszerű: A valóságos jelenlét központi szerepét eltörölték. Kiemelték arról a helyről, amit eddig a régi liturgiában elfoglalt.
A szövegkörnyezet itt is a táplálék jelleget hangsúlyozza ki. [17] Krisztus valóságos és folytonos jelenléte az átlényegült színekben, Test és Vér, lélek és Istenség, sohasem kerül említésre. A transubstantiatio kifejezést teljesen figyelmen kívül hagyják. Végül lehetetlen hallgatnunk arról, hogy a valóságos jelenlétet kifejező rituális gesztusok és formák megváltoztak illetve el lettek törölve.
A Novus Ordo megszüntette a következőket: Mindezek az eltörlő intézkedések kihangsúlyozzák, hogy a valóságos jelenlétbe vetett hitnek milyen vérlázító módon a bennfoglalt tagadás jutott osztályrészül. 3. A főoltár szerepe
Az oltár majdnem minden egyes alkalommal asztalként van megnevezve [19]: „az oltár vagy az Úr asztala, ami az egész eucharisztikus liturgia középpontja.” [20] Az oltárt most el kell mozdítani a faltól, hogy azt a pap körbe tudja járni, s így a néppel szemben is ünnepelhesse a szentmisét. [21] Az Instrukció azt ajánlja, hogy az Oltáriszentséget egy félreeső helyen őrizzék a személyes imádság számára, elkülönítve, mintha az valamiféle ereklye lenne. Így ha valaki belép egy templomba, figyelme nem a tabernákulumra irányul, hanem egy lemeztelenített asztalra. Újra látjuk, hogy a privát lelki élet felváltja a liturgikus lelkiséget, oltár áll fel oltár ellen.
Az Instrukció biztatása szerint az áldozáshoz használt Szentostyákat ugyanazon a szentmisén kell konszekrálni. Ugyancsak ajánlatos egy nagy ostya használata [24], hogy a pap ezt megoszthassa a hívekkel. 4. A konszekrációs formulák A régi konszekrációs formula szakramentális jellegű volt, nem csupán narratív (elbeszélő). Ezt leginkább három dolog biztosította:
A) HASZNÁLT SZÖVEG
B) TIPOGRÁFIA ÉS KÖZPONTOZÁS
C) ANAMNÉZIS
A Novus Ordo-ban Szent Pál szavai „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” váltják fel a régi formulát, s ezt majd naponta hirdetik a híveknek népnyelven. Ez elkerülhetetlenül arra ösztönzi a hallgatókat, hogy Krisztus emlékezetére úgy összpontosítsanak, mint az eucharisztikus cselekvés középpontjára, nem pedig annak kezdetére. Így a megemlékezés (anamnesis) gondolata hamarosan felváltja a mise hagyományos értelmezését, mely szerint a mise szentségi cselekvés. [26] Mindez megváltoztatja a konszekráció szavainak modus significandi-ját, vagyis azt a módot, ahogy azok megmutatják és jelzik az éppen megtörténő szentségi cselekvést. A pap most úgy mondja a konszekrációs formulát, mint egy történeti elbeszélés részét, ahelyett, hogy Krisztus képviselőjeként egy pozitív ítéletet mondana: „Ez az én Testem.” f29] Ráadásul a hívek ú. n. megemlékező akklamációja a konszekrációt követően: „Halálodat hirdetjük… míg el nem jössz”, ugyancsak elhomályosítja az „itt és most” megvalósult jelenlétbe vetett hitet az Utolsó Ítéletre és Krisztus második eljövetelére történő utalással. Mindenféle szünet nélkül a közösség megvallja Krisztus eljövetelét az idők végén, pont abban a pillanatban, amikor Krisztus lényegileg jelen van az oltáron, mintha Krisztus valódi eljövetele csak az idők végezetekor történne meg, s nem ott az oltáron.
A második választható akklamáció ezt még erősebben kiemeli:
Most azt a kérdést vizsgáljuk meg, hogy ki mutatja be az áldozatot.
1. A hívek szerepe az új rítusban Vajon ez Krisztus igazi jelenléte? Igen, de csak lelki jelenlét. Az Egyház misztériuma? Nyilvánvaló. De csak annyiban, amennyiben a közösség megmutatja s kéri Krisztus jelenlétét.
Ezt a teljesen új értelmezést újra és újra kihangsúlyozva látjuk:
A Novus Ordo III. eucharisztikus imája ezt a fohászt intézi az Úrhoz:
A mondat célirányosságot kifejező szerkezete „azért, hogy” azt a benyomást kelti, mintha nem a pap, hanem a hívek jelentenék a szentmise bemutatásának elengedhetetlen elemét. Mivel még itt sem tisztázódik, hogy ki mutatja be az áldozatot, a nép maga jelenik meg, mint aki önálló papi hatalommal rendelkezik. [35]
2. A pap szerepe az új rítusban
3. Az Egyház szerepe az új rítusban A néppel együtt bemutatott szentmise esetében azonban csak „Krisztus emlékezetéről” és a „jelenlévők megszenteléséről” esik szó. Eszerint a celebráns pap: „Egyesíti a népet önmagával az áldozat felajánlásában Krisztus által, a Szentlélekben, az Atyának” [41] – ahelyett, hogy a nép egyesíti magát Krisztussal, aki felajánlja Önmagát a Szentlélek által az Atyának.
Ebben a kontextusban a következőket kell megjegyeznünk: A IV. eucharisztikus imában az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházat alázták meg azzal, hogy kihagyták a római kánon könyörgését „a katolikus és apostoli hit minden igaz követőjéért.” Ez most csupán „mindenki, aki őszinte szívvel keres Téged.” A kánon halottakról való megemlékezését már nem azokért ajánlják fel, akik „a hit jelével költöztek el tőlünk”, hanem egyszerűen csak azokért, akik „Krisztus békéjében hunytak el”. Ehhez a csoporthoz, az Egyház egységének és láthatóságának további kompromisszumaként, a IV. eucharisztikus ima hozzáteszi azoknak nagy csoportját, „akiknek hitét egyedül Te ismered.” A három új eucharisztikus ima egyike sem tesz említést az elhunyt lelkek szenvedő állapotáról, egyik sem tartalmaz külön megemlékezést az elhunytak számára. Mindez szükségképpen aláássa a hitet az áldozat engesztelő és megváltó természetében. [43]
Keresztül-kasul deszakralizáló hatású elhagyások rontják le az Egyház misztériumát. Mindenekelőtt figyelmen kívül hagyják az Egyház szent hierarchikus természetét. Az új kollektív Confiteor második része az angyalokat és a szenteket névtelenségre ítéli, első részében pedig, Szent Mihály arkangyal személyében, megszűntek bírák és tanúk lenni. [44] A római kánont kivéve a Novus Ordo mindenhol nélkülözi nemcsak a római Egyház alapítói, Péter és Pál apostolok neveinek említését, hanem minden más apostol nevét is, akik alapjait jelentik az egy, szent és katolikus Egyháznak. A szentek neveinek ez a megengedhetetlen elhagyása, amely a három új eucharisztikus imára is jellemző, az Egyház egységét veszélyezteti! Az új miserend még a szentek közösségének dogmáját is megtámadja azáltal, hogy eltörli az „Úr legyen veletek” köszöntéseket, mikor a misét a pap egyedül mondja. Szintén eltörli az „Ite missa est” elbocsátást, még akkor is, ha a misét ministráns jelenlétében mutatják be. [45] A kettős Confiteor a mise elején azt volt hivatva megmutatni, hogy a pap Krisztus szolgájaként beöltözve és mélyen meghajolva, elismerte méltatlanságát mind magasztos hivatásához, mind pedig a hatalmas misztériumhoz, amit bemutatni készül. A „Kérünk, Urunk, vedd el vétkeinket” kezdetű imádságban, a pap elismerte méltatlanságát a Szentek Szentjébe való belépésre, s egyben azoknak a szenteknek és mártíroknak közbenjárására bízta önmagát a „Kérünk Téged, Urunk, hogy szentjeidnek” kezdetű imával, akiknek ereklyéit az oltárba építették. Mindkét imát eltörölték. Amit a fentiekben a kettős Confiteor és az áldozás rítusáról megállapítottunk, itt is pont ugyanúgy érvényes. Az áldozatbemutatás külső jelei, amelyek az áldozat szentségét jelölték, szintén áldozatul estek az újítások profanizációjának. Például érdemes megfontolni az új előírásokat a templomon kívüli mise bemutatásának esetére vonatkozóan: egy egyszerű asztal, nem tartalmazván sem oltárkövet, sem pedig ereklyéket, egyetlen terítővel letakarva, elegendőnek ítéltetett ahhoz, hogy oltár legyen a Legszentebb Áldozathoz. [46] Itt is alkalmazható mindaz, amit eddig a valódi jelenléttel kapcsolatban megjegyeztünk – az étkezés és áldozati vacsora elválasztása a valóságos jelenléttől.
A deszakralizációs törekvések a következő változásokban teljesednek ki:
Ráadásul kialakul a templomban egy olyan légkör is, ami a figyelmet elvonja: szüntelen jövés-menése a papoknak, diákónusoknak, szubdiákónusoknak, a kórusnak, a kommentátoroknak – a pap maga is kommentátorrá válik, hiszen állandó biztatást kap arra, hogy elmagyarázza, mit készül tenni –, a lektoroknak (férfiaknak és nőknek), a ministránsoknak és laikusoknak, akik az ajtóban üdvözlik a híveket és helyükre kísérik őket, amíg mások az ajándékokat készítik elő.
A fentiekben a Novus Ordo azon pontjainak rövid tanulmányozására korlátoztuk figyelmünket, amelyek a legkomolyabb eltérést mutatták a mise katolikus teológiájától. Megjegyzéseink a tipikusnak mondható eltéréseket érintették. Egy teljes értékű tanulmány az új rítus szövegeiben, rubrikáiban, instrukcióiban fellelhető buktatókról, veszélyekről, pszichológiai és lelki értelemben romboló elemekről hatalmas munkát kívánna meg.
Az új misekönyvet úgy mutatták be Rómában, mint a „lelkipásztori munka bőséges forrását”, olyan szöveget, ami „inkább pasztorális mint törvénykező”, s amit a püspökök nemzeti konferenciái saját körülményeik szerint saját népeik „lelkéhez” tudnak igazítani. Ettől kezdve az új Istentiszteleti Kongregáció első szekciója lesz felelős a liturgikus könyvek publikációjáért és állandó revíziójáért.
A Novus Ordo Missae-t életbe léptető apostoli konstitúció maga adja meg a halálos döfést az Egyház egyetemes nyelvének, amikor – a II. Vatikáni Zsinat kifejezett szándéka ellenére – félreérthetetlenül kijelenti, hogy „különböző nyelvek nagy változatosságában, egy (?) és ugyanaz az imádság fog tömjénnél édesebben felszállni az égbe.” Mindebből nyilvánvaló, hogy az új rítus pluralisztikus, kísérletező jellegű, valamint időhöz és helyhez kötött. Miután az imádás egységét egyszer s mindenkorra összezúzták, milyen alapja lesz az azt kísérő hit egységének, amit eddig kompromisszum nélkül kellett védelmeznünk? Egyértelmű, hogy az új miserendnek nem áll szándékában a Trienti Zsinat tanítását képviselni. De ehhez a hithez a katolikus lelkiismeret mindörökké kötve van. Ezért az új miserend érvénybe léptetése után, egy igaz katolikusnak tragikus választással kell szembenéznie!
Az apostoli konstitúció kifejezetten említi azt a liturgikus és doktrinális gazdagságot, amelyet a Novus Ordo a keleti Egyházaktól kölcsönöz. Az eredmény azonban oly távol áll a keleti liturgiák lelkületétől, s azzal valójában oly ellentétes, hogy a keleti rítusú keresztényeket a NOM elrémíti és megbotránkoztatja. Melyek is ezek az ökumenikus kölcsönzések? Alapvetően a több eucharisztikus ima (anaphora) bevezetése – amelyek egyike sem közelíti meg a keleti anafórák összetettségét és szépségét –, a két szín alatti áldozás engedélyezése és a diákónusok használata. Ezzel szemben az új miserend mindazokat az elemeket eltörölte, amelyek a római liturgiát a keleti rítusokhoz közel hozták. [53] Egyben elhagyván eltéveszthetetlen és ősi római karakterét, a Novus Ordo elveti mindazt, ami lelkiségében saját értéke volt. Ezeket az elemeket pedig behelyettesítette olyanokkal, amelyek a protestáns szertartásokhoz vitték közelebb, ráadásul azokhoz, amelyek nem is a legtöbb közösséget mutatják a katolikus liturgiával. Ezek az új elemek lealacsonyítják a római liturgiát, s ez még inkább elidegenít bennünket a keleti Egyházaktól, mint azt tették az új miserendet megelőző reformok is. „Kárpótlásul” az új liturgia kielégíti majd azokat a csoportokat, akik a hitehagyás szélén táncolnak, s akik e példa nélküli lelki hanyatlásban tovább rombolják az Egyházat azzal, hogy megmérgezik az Egyház szervezetét, és aláássák doktrinális, liturgikus, morális és fegyelmi egységét.
Ahogy azt a jelenlegi apostoli konstitúció is felidézte, Szent V. Pius pápa a katolikus hívek közötti egység eszközeként állította össze misekönyvét. A Trienti Zsinat határozatainak megfelelően a régi Missale arra volt hivatva, hogy kivédjen minden olyan liturgiára vagy hitre irányuló veszedelmet, amit a protestáns lázadás fellépése jelentett a katolicizmus számára. A komoly fenyegetettség igazolta, sőt prófétai kijelentéssé avatta a szentéletű pápa figyelmeztetését, amelyet az 1570-ben kiadott, és az ő Missale-ját érvénybe léptető bullájában olvashatunk:
Amikor a Novus Ordo-t bemutatták a Vatikáni Sajtóirodában, oktalanul megjegyezték, hogy a Trienti Zsinat határozatait kiváltó körülmények többé már nem léteznek. Holott ezek a határozatok nemcsak aktuálisak, de a körülmények ráadásul összehasonlíthatatlanul rosszabbak. Az Egyház isteni sugallatra pontosan azért állította fel dogmatikus definícióit és tett dogmatikus kijelentéseket, hogy kikerülje azokat a csapdákat, amelyek minden korban fenyegetik a hitletétemény tisztaságát. [55] Ma megosztottság és szkizma hivatalosan elismerten létezik nemcsak az Egyházon kívül, de azon belül is. [58] Az Egyház egységét nemcsak fenyegetik, de immár kompromittálták is. [59] A hitre veszélyes tévedések nemcsak befurakodnak, hanem – amint azt hivatalosan is elismerik – azokat rá is erőszakolják a hívekre liturgikus aberrációk és visszaélések formájában. Elhagyni olyan liturgikus hagyományokat, melyek négy évszázadon keresztül az imádás egységének jelképeként álltak [60], és felváltani azokat egy olyan liturgiával, amely a bennfoglaltan engedélyezett számtalan szabadosság miatt nem lehet más, mint a megosztottság jelképe – egy liturgia, ami hemzseg a katolikus hit integritását fenyegető célzásoktól és nyílt tévedésektől – felmérhetetlen hiba, s mi ezt lelkiismeretünk szerint kötelesek vagyunk kijelenteni.
CORPUS DOMINI A Jegyzetek ITT találhatók
|
vissza