A könyv szerkesztőjének, Mezei Zsoltnak a levele
Kedves Testvérek!
Szeretném felhívni a figyelmet egy könyvre, ami az elmúlt héten jelent meg az Ecclesia Kiadónál.
Címe: „A papi életszentség Szent Péter apostol példája nyomán”. Írója Wilhelm Hausen jezsuita atya, aki először 1764-ben adta ki művét. Magyarul először 1883-ban jelent meg, igazi sikerkönyv volt a maga korában. Tulajdonképpen egy lelkigyakorlatos könyv ez, amely 3 napra elosztott elmélkedésekben vezeti végig az olvasót Péter apostol tagadásán, bűnbánatán és megtérésén. Párhuzamba állítja az apostolfejedelem lelki elbukását és felemelkedését a papi hivatást gyakorlók kísértéseivel és megtéréseivel.
Az 1883-as opusz átdolgozása alapján készült a mostani kiadás, hogy a mai olvasó számára érthetőbb és könnyebben áttekinthető legyen. Az átdolgozást magam végeztem, a lektorálást Barsi Balázs atya, akinek jótanácsait ezúton is szívből köszönöm.
A könyv a Papság Éve alkalmából jelent meg, a Szeplőtelen Szívű Szűzanyának és Vianney Szent Jánosnak ajánlva.
Megvásárolható a püspökségeken keresztül vagy közvetlenül az Ecclesia Kiadó boltjában: Budapest V. kerület, Ferenciek tere 7-8.
Pax et bonum!
Mezei Zsolt
szerkesztő, ferences öregdiák
Részlet
P. Wilhelm Hausen SJ: A papi életszentség Szent Péter apostol példája nyomán című könyvéből
(Ecclesia Kiadó, Bp., 2010)
Korunknak – talán jobban, mint máskor – szentekre van a legnagyobb szüksége. Mert korunk hatalmas lelki nyomorán csak a hitelesen és őszintén megélt keresztény lelkiség és erkölcsiség segíthet. De szentnek lenni nem azt jelenti, hogy a pusztába kell vonulni, kenyéren és vízen böjtölve csodákat tenni – hanem a rosszal, a bűnnel szakítani, jót cselekedni, szeretni az igazságot. Szent papnak az nevezhető, aki kerül minden szándékos tökéletlenséget, viszolyog a bűntől, szándékaiban és tetteiben az Úr Krisztus tetszését keresi. Mindenét örömmel áldozza föl Isten dicsőségéért és a lelkek üdvösségéért. Ha így tesz, elmondhatja az apostollal együtt: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.” (Gal 2,20)
Az életszentségre való törekvést a paptól megköveteli
•– az Isten,
•– az Egyház és
•– az emberek.
a) Életszentség ékesítse a papot, mert ez Isten akarata.
Mert az Úr csupán szeretetből, szabad elhatározásból hívott el téged az ő szolgálatára „az ő egyszülött Fiának, a mi Urunk Jézus Krisztusnak társaságába.” (1Kor 7,9) De mi célból tette ezt veled Ő, a hatalmas? „A papokat – mondja Szent Jeromos – azért nevezik klerikusoknak, mivel ők az Isten osztályrészéből valók, illetve az ő osztályrészük az Úr. Márpedig aki maga osztályrésze az Úrnak vagy pedig az Urat osztályrészül bírja, az szükségképpen olyannak tanúsítsa magát, mint aki az Urat már bírja, vagy akit már birtokba vette az Úr.” Ez a viszony az egyházi rend szentségében nyert megszentelő kegyelem által jön létre. „Szentek legyetek előttem, mert én, az Úr, szent vagyok, és kiválasztottalak benneteket a népek közül, hogy enyéim legyetek.” (Lev 20,26)
„Szentek legyetek”: amit egyszer felajánlottál az Úrnak, azt világi használatra fordítani többé nem szabad. „Mert én, az Úr, szent vagyok”: a háromszor szent Isten szent és igaz papokat kíván! „Kiválasztottalak titeket a többi nép közül”: meghitt barátaimmá, igaz szolgáimmá, tisztelőimmé tettelek benneteket, hogy másoknál készségesebben szolgáljátok dicsőségemet.
Istennek ez a kívánságát még világosabban jelzik Krisztusnak az utolsó vacsorán tanítványaihoz intézett szavai, miután őket pappá szentelte: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak ki titeket, és arra rendeltelek, hogy munkátokkal gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt.” (Jn 15,16) Én választottalak, hogy tanítványaim, hogy papjaim legyetek, hogy erényről-erényre gyarapodván gyümölcsöt teremjetek: önmagatok és mások megszentelése révén gyümölcsötök megmaradjon. Krisztus igéi nemcsak az apostolokhoz, hanem azok utódaihoz is szólnak és tulajdonképpeni értelmük ez: „…választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet és megváltott nép vagytok.” (1Pét 2–9) „…nem vagytok már idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Istennek házanépe. Apostolokra és prófétákra alapozott épület vagytok, amelynek maga Krisztus Jézus a szegletköve.” (Ef 2,19–20) Aquinói Szent Tamás pedig azt írja: „A rendek méltó gyakorlatára nem elégséges akármily fokú jóság, hanem egészen kiváló fokú jámborság, szentségi állapot szükséges, hogy amint a rendet fölvevők a rend fokozata által a nép fölé rendeltetnek, úgy az életszentség érdeme által is magasabban álljanak.”
Ezek után nem csodálkozhatunk Krisztus Urunk szavain, aki papjainak lelkére köti: „Legyetek tökéletesek!” (Mt 5,48) Legyetek tökéletesek, amint a ti Mennyei Atyátok tökéletes! Nem csak a tökéletességre való törekvést parancsolja, hanem a legnagyobb fokban megköveteli a tökéletességet. Ezt apostola által is megerősíti: „Isten akarata az, hogy szentekké legyetek.” (1Tessz 4,3)
Krisztus papja! Fölismerted-e ezt a súlyos kötelezettséget, amit Isten követel meg tőled? Nem tévesztetted-e szem elől az életszentséget? Azért lettél-e pappá, hogy szentté legyél, vagy talán csak a kényelemszeretet vagy a karriervágy hozott téged erre a pályára? – Ám tegyük fel, hogy a legtisztább és legnemesebb szándék vezetett a papságra: miként feleltél meg a szent hivatásnak? Öt, tíz, tizenöt, huszonöt éve vagy még régebb óta pap vagy: ezen idő alatt vajon szentül éltél-e? Tedd a kezedet a szívedre és légy őszinte magadhoz! Milyen okot tudsz felhozni, ami a szentté válásban téged megakadályozott? Tán a kegyelem, az idő, az alkalom hiányzott ehhez? Vagy erő, bátorság, tehetség kellett volna? Ha igazán fontolóra veszed, be fogod látni, hogy az életszentség elhanyagolása csupán rajtad múlott. Szentté kellett volna válnod, de az önszeretettől vagy az önsajnálattól elvakítva képtelen voltál erre: csak külsőségeit, nem pedig lényegét élted meg papi hivatásodnak. Meddig akarod még megcsalni önmagadat és a világot? Meddig akarod még Isten szándékait meghiúsítani? Meddig halogatod még, hogy a Krisztus Szíve szerint való pappá válj? Tán életed utolsó pillanatáig…?
b) A papnak szentnek kell lennie, mert ezt követeli tőle az Egyház.
Istennek szolgája, gondolj most vissza pappá szentelésed napjára, mikor a püspök kézfeltétele által megkaptad a hatalmat, hogy a kenyeret és a bort Krisztus testévé és vérévé változtasd át. Hatalmat nyertél, hogy néhány szó erejével a Legfölségesebbet lehozd a földre. Ezen kívül pedig hatalmat kaptál, hogy az Egyházban, mely Krisztus titokzatos teste, kiszolgáltasd a szentségeket: akinek bűneit megbocsátod, az bocsánatot nyer. A hatalmasok, akik e világon uralkodnak, csak a test bilincseit tudják föloldani, ám a pap a bűnökben megőszült gonosztevőnek – még a túlvilágon is érvényes módon! – föloldhatja lelki kötelékeit, ha az igaz bűnbánatot tanúsít.
És mit követel az Egyház e csodálatos hatalom fejében a fölszentelt paptól? Életszentséget. Az Anyaszentegyház szent áldozópapokat kíván, mert Isten helyettesének szentnek kell lennie. Hiszen a nép róla vesz példát: a papok élete a hívek evangéliuma. Szent Ambrus püspök ezt mondja az egyházi személyekről: „Igyekezzenek Istenhez hasonlítani szentségben, hogy aki az oltár szolgáját látja, bennük az Urat tiszteltje.” A Tridenti Szent Zsinat pedig így tanít: „Az Úr szolgálatára hivatott papoknak úgy illik életüket és erkölcseiket intézni, hogy ruházatukból, magavisele¬tükből, járásukból, beszédükből és egyéb dolgaikból látszódjék a komolyság, a mértékletesség és a vallásos buzgóság.”
Krisztus papja! Vajon túllép-e a józanság határain az Egyház, amikor tőled életszentséget követel? Vajon a szerető anya nem érdemli-e meg, hogy szavai visszhangra találjanak gyermekeinél? Hol lennél te most, ha az Egyház nem fogad be fölkentjei sorába? Milyen zsarnokot szolgálnál és milyen körülmények között? És te mivel fizetted vissza eddigi szerető gondoskodását? Nem tartozol-e azon szerencsétlen papok csoportjához, akik folyton csak keseregnek sorsuk sanyarúsága miatt, és akikről Izajás próféta azt írja: „Fiakat neveltem, felmagasztaltam őket, de ők megvetettek engem.” (Iz 1,2) Ezek a papok a hivatás kötelmeit elviselhetetlen nyűgnek tartják, jövedelmüket idegen célokra és haszontalanságokra fordítják, a szent liturgiában csupán a minimum elvégzésére törekednek és életmódjukat tekintve alig, vagy talán semmiben sem különböznek a világ fiaitól. Mert „senki sem árt jobban az Egyháznak, mint az, aki gonoszul cselekszik, de azért a szentségnek a nevét és hivatását mégis bitorolja” (Nagy Szent Gergely pápa). Az ilyen személy a papi hivatást megvetetté teszi az emberek szemében; a Szentek Szentje pedig végül is elhagyattatik és leromboltatik – ahogyan Szent Jeromos írja.
Krisztus fölszentelt papja! Szánd meg anyádat, az Egyházat! Gondold meg, mivel tartozol neki! Vajon te is ellenségeivel akarsz szövetkezni vagy eszközöket szolgáltatni az ellenségeknek, hogy a legszentebbet felforgassa?!
c) A papnak szentnek kell lennie, mert ezt követelik tőle embertársai.
Istennek papja! Az emberek, akik még adnak valamit a vallásra, a papra nagyrabecsüléssel, valami eredendő tisztelettel tekintenek. Elvetemültséget, aljasságot nem tételeznek fel róla – amíg meg nem tapasztalják az ellenkezőjét. Azt várják tőle, hogy életszentségével a lelkek fűszere, a szentek tudománya által a világ világossága legyen. Hogy jámbor életével fényt sugározzon mindenki felé. Szent Pál apostol ezt így fogalmazza meg: „Magad járj elöl jó példával mindenben, a tanításban légy kifogástalan és komoly. Szavad legyen józan és feddhetetlen, hadd szégyenüljön meg az ellenfél, mivel semmi rosszat sem tud ránk fogni.” (Tit 2,7–8)
Szent Ambrus pedig azt mondja: „A papon ne legyen található semmi közönséges. Hogyan becsülje őt a nép, ha semmivel sem jobb nála, mit csodáljon rajta, ha semmit sem talál benne, amit önmagában is meg ne találna. Még rosszabb, ha azon ütközik meg – noha a papot »tisztelendő«-nek tartja – ami miatt még önmaga előtt is elpirul.” A pap neve, személye, hivatala értéktelen, ha az élet, az erkölcs, a hivatás szentségének és méltóságának nem felel meg. „Nincs semmi – figyelmeztet a Tridenti Szent Zsinat –, ami másokat jámborságra és az Isten szolgálatára jobban ösztönözne, mint azoknak az élete és példája, akik magukat az Isten szolgálatára szentelték; mivel ők a világi dolgoktól távol, magasabb polcra emelkedtek, azért mások úgy tekintenek rájuk, mint valami tükörre, hogy tőlük tanulják el, mit kövessenek.”
A szolgálatok között az egyik legjelentékenyebb, hogy a pap közbenjár a népért. Erről Aranyszájú Szent János így beszél: „Az áldozópapnak folyvást az Isteni Fölség elé kell járulnia, hogy az egész világért, élőkért és holtakért közbenjárjon, és miután a töméntelen bűnnel megsértett Istent tartozik kiengesztelni, azért komolyan gondoljuk meg, hogy milyennek kell annak lennie, aki e magas szószólói tisztségben sikerrel akar eljárni.” És még hozzáteszi: „De miként felelhet meg a pap méltó módon e tisztségnek, hacsak kitűnő életszentségével ki nem magaslik azok közül, akikért közbenjár? Mit eredményezhet, ha nagyobb vétkeket követ el, mint maga a nép, s így szigorúbb büntetést érdemel? Milyen bátorsággal közeledhet az Isteni Fölséghez, ha maga is cégéres bűnöző?”
Meggondolandó továbbá, hogy aki a szentségeket (keresztség, bérmálás, Oltáriszentség, gyónás, betegek kenete, házasság) felveszi, azt a saját lelkének üdvössége érdekében teszi; ám az egyházi rend szentségét nem egyéni elsőbbségek, hanem a közjó, a lelkek üdvössége érdekében kell felvenni. „Senki sem szentelendő föl – tanítja a Tridenti Szent Zsinat –, hacsak püspöke ítélete szerint egyházának nem hasznos vagy nem szükséges.” Szent Pál pedig azt mondja: „Ugyanis minden főpap az emberek közül való és az emberek képviseletére van rendelve az Isten tiszteletével kapcsolatos dolgokban, hogy ajándékot és áldozatot mutasson be a bűnökért.” (Zsid 5,1)
Nem arra való tehát a papság, hogy az egyén önmagának használjon, hanem hogy másoknak szolgáljon és az üdvösség elnyerésében segítségünkre legyen.
Istennek papja! Belátod-e tehát az életszentség szükséges voltát, hiszen enélkül aligha lehetsz alkalmas eszköze az isteni kegyelemnek? Bizonyos, hogy ha az életszentség nem kölcsönöz súlyt a szavaidnak, úgy a nép oktatásában, evangelizálásában is csekély eredményeid lesznek. Mert – amint Nagy Szent Gergely pápa megjegyzi – „akinek életét megvetik, annak szónoklatát is semmibe veszik.” És még azt is mondja a nagy pápa, hogy „a választottak a pap kezei által kiengeszteltetnek, bemennek a mennyei hazába, Krisztus papjai azonban istentelen életük által a pokolba sodródnak. Méltán hasonlíthatók a rossz papok a keresztvízhez, mely eltörli a bűnöket és a megkereszteltet a mennybe juttatja, maga azonban a verembe (sacrarium) száll alá. Testvéreim, óvakodjatok ettől, magatartásunk legyen méltó hivatásunkhoz!”
Istennek papja! Nem vádol-e lelkiismereted azzal, hogy híveid, felebarátaid várakozásának nem feleltél meg? Hogy be kell vallanod: nem szent, hanem rest, rossz, sőt istentelen pap voltál! Hogy nem Isten munkatársaként, hanem az ördög cimborájaként viselkedtél? Jaj neked, ha bűnös életeddel te is megerősíted Nagy Szent Gergely szigorú ítéletét: „A nép romlottságának oka a papok romlottsága.”
Feltéve: 2010. június 2.