A szent egykedvűség
Írta: B. Élthes Eszter

A katolikus hit objektív igazságokon, vagyis Isten kinyilatkoztatásán alapszik, nem pedig szubjektív megtapasztaláson vagy felülről érkező sugallatokon. Ez utóbbiak Isten különleges ajándékai, amik – ha Isten megadja őket – nagymértékben növelik a hit élő voltát, erejét. Mindazonáltal ezen élmények nem várhatók el, nem követelhetők, de – úgy gondolom – imával, Istennek tetsző hitélettel megszolgálhatók.

Aki átélt már hasonlót, az tudja, hogy ezek a sugallatok olyanok, mintha az embert hegymászás közben valamilyen erő hirtelen több méterrel feljebb repítené: mintha egy bizonyos távolságot nem a maga erejéből kellene megmásznia, hanem valamilyen külső segítséggel pillanat alatt áthidalhatná. Vagy egy másik példával leírva: olyan ez, mintha egy sötét szobában egyszerre csak felgyulladna a fény, és minden láthatóvá válna, vagy mintha egy ajtó feltárulna és bepillantást engedne egy ház belsejébe. És még egy sajátossága van az ilyen élménynek: ha már feljebb került az ember, vagy ha már belátott az addig sötét szobába, onnantól – ha megragadja az ajándékként kapott tudást és folyamatosan él vele – nem tudja többé felidézni az előbbi „tudattalan”, „sötétebb”, „lentebb levő” állapotát: vagyis az így szerzett tudás a sajátjává válik.

Az utóbbi időben a következő kérdést boncolgattam: Tudjuk, hogy az idők végén a Jó győzedelmeskedik, Jézus újra-eljövetelével a földön is végetér a Gonosz hatalma és uralma. Igen ám, de az egyszer elszenvedett vereségek, sebek nem válnak ezzel semmissé! Hiába győzedelmeskedik Szűz Mária Szeplőtelen Szíve, ahogy Ő Fatimában megígérte, az a fájdalom, amit szent Fia keresztje alatt érzett, nem törlődik el! Az megmarad! A vértanúk kínjai, a rengeteg áldozat, a mindennapok vereségei nem „szívódnak” fel azzal, hogy a Gonosz elbukik! Egy példával élve: 313 után még évtizedekig éltek olyan keresztények, akik Nagy Konstantin császár ediktuma előtti üldözésekben maradandó sebeket szenvedtek – hiába győzött a kereszténység, a régi sebeket nem lehetett nem-megtörténtté tenni!
     Ez a kérdés annyira izgatott, hogy papoktól is kértem rá válaszokat, ezek azonban – bár nyilván teljesen érthetőek és helyesek voltak – nem jutottak el az agyamig. És akkor, körülbelül hat héttel ezelőtt egy másodpercre kigyulladt egy fény, és én megkaptam erre a kérdésemre a választ: A földi dolgok önmagukban semmilyen jelentőséggel nem bírnak. Ők maguk egyáltalán nem számítanak, egyedül az számít, hogy mi hogyan viszonyulunk hozzájuk!

Csak így, hogy ezt megértettem, vált világossá számomra, hogy mit jelent, örömmel viselni a bajokat! Csak ekkor értettem meg, hogy a szenvedés elviselése miért jelent közösséget Urunkkal, hogy miért érezhetik magukat kiválasztottnak, akik terhet viselnek, akiket betegségek, bajok sújtanak. Csaknem két évtized után jutottam el oda, hogy – úgy érzem – sajátommá vált az a katolikus érzület, hogy a világ eseményei hidegen hagyjanak. Egy példával élve: hazafelé jöttömben elszörnyedve láttam, hogy a tanyánkra vezető alsóbbrendű utak csak az elmúlt napokban is több tonnányi hulladékkal lettek „gazdagabbak”. Engem fizikailag bánt az ilyen látvány, illetve a mögötte meghúzódó emberi vacakság. De most, az új „élményem” hatására, sikerrel nyomtam el magamban a szörnyülködést. Ez nem az én „tulajdonom”, ez Isten birtoka, ez is az Ő tudtával történik, tehát ez is az Ő akarata, és nincs jelentősége az igazi valóság, az örök élet tekintetében. A fontos csak az, hogy én ne tartsam helyesnek, ne kövessem mások rossz szokását, és a látvány miatt érzett fájdalmamat ajánljam fel engesztelésül.
     Ha valakit a rossz azért nem zavar, mert közömbössé válik iránta, vagy maga is elkövet hasonló rosszat, akkor nem érdem, ha ez a rossz nem zavarja, így felajánlania sincs semmit. Ezért – úgy gondolom – ez a felismerés, hogy „a földi dolgok önmagukban semmilyen jelentőséggel nem bírnak” nem jelentheti egyúttal azt is, hogy őket helyesnek vagy érdektelennek kell tartanunk. A bajok elviselése nem jelenti az azok iránti közömbösséget vagy kritikátlanságot. Csak egyfajta szent „türelmet”, szent „egykedvűséget”: Isten akaratának az élet minden piciny dolgában való teljes elfogadását.

Jézus azt kérdezte Nikomédustól, „Ha földi dolgokról beszélek s azt sem hiszitek, hogy fogjátok hinni, ha majd a mennyei dolgokról beszélek?” (Jn 3,12) A világban élő ember beidegződései, elképzelései annyira távol állnak a hitben élő emberétől, hogy többnyire már nem is értik egymás szavát. Korunkra szinte tökéletesen eltűntek a „bölcsőtől fogva” katolikusok, a mai hívek nagy része felnőtt korban válik katolikussá, vagyis nem készen, szüleitől, a családban kapja a hitet, hanem később kell megtanulnia. Ezáltal a katolikus érzület nem épül be a „zsigereibe”, és így a „mennyei dolgok”, a mennyei gondolkodásmód, a dolgok mennyei szemszögből való meglátása még nehezebbé válik számára.
     Csakhogy más dolog valamit tudni, és más dolog érteni, azaz a tudást a magunkévá tenni, beépíteni tudatunkba.
     A felismerés hirtelen, „égből jövő” pillanata azonban rendszerint csak akkor következik be, ha valaki a helyes választ már hallotta, csak éppen nem értette meg, mert még evilági volt a gondolkodása. A fény tehát nem valami teljesen külső dologra világít rá, hanem a már „megdolgozottat” teszi érthetővé. Az ajándékozás pedig, vagyis a tény, hogy a felismerés bekövetkezik, bizonyára az imádságos életnek köszönhető. A katolikus élet ugyanis két pilléren áll: a tanuláson és az imán. A vallás tételeit, a hit igazságait meg kell tanulni. Ahhoz az állapothoz pedig, hogy a már megtanult igazságok beépüljenek az életünkbe, a folytonos imádságos élet és mindaz, ami ehhez tartozik (szentmise, szentségek, ima), azaz a jámbor életvitel szükségeltetik.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA