Amit fölebb az elmebeli imádságról Krisztus Urunk kínszenvedésére vonatkozólag mondottam, utasításul szolgál elmélkedésre és imádkozásra könyörgés céljából. Most más szempontból szólok hozzá, megmagyarázom az elmebeli imádság módját avégből, hogy más-más istenes gerjedelmeket indítsunk fel magunkban.

Elmélkedni szándékod például Urunk felfeszíttetéséről; e titokra nézve többek közt a következő pontokat veheted fontolóra. Mi történt az Úr Jézussal a koponyahegyre érve, hogy estek neki a bőszült poroszlók, mint tépték le fejéről és tűzték megint fel a töviskoszorút, ami új sebeket ejtett rajta. Hogy verték kalapácsokkal kezeibe-lábaiba az otromba szegeket. Hogyan rángattak testét összevissza, megfeszítvén tagjait, hogy minden íze kifordul vala helyéből. Midőn a kereszt fáján függ vala, a testnek súlyától mint tágultak szentséges sebei, vérezve, égve kimondhatatlan fájdalomtól.
     Hogyha eme és hasonló tekintetekből a szeretet indulatját akarod magadban felindítani, akkor úgy intézd elmélkedésedet, hogy Uradnak véghetetlen jóságát és szeretetét mindinkább megismerjed, annak láttára, hogy ő mit és mennyit szenved vala érted. Mire nézve minél jobban megszívleled az ő szerelmének nagy voltát, annál jobban fogsz viszontszeretetre gyulladozni iránta.
     Ennyi kegyesség, ily véghetetlen szeretet láttára, könnyű lesz a töredelem és bánat indulatját felgerjeszteni magadban, hogy miért is bántottad a te Urad Istenedet, hogy kár volt, nagy gonoszság és csúf haladatlanság volt tőled őt vétkeiddel annyiszor megbántanod, ki annyi szeretetért, annyi kínszenvedésért bizony-bizony mást érdemelt tőled.

A reménység indulatjának felgerjesztésére, vedd gondolóra, hogy ily felséges Úr ily áldozatra nem más okból szánta el magát, mint hogy bűnödet eltörölje, téged az ördög hatalmából kiszabadítson, hogy tartozásaidat lerója, avégre, hogy mennyei Atyját részedre megengesztelje, s téged felbátorítson, hogy minden szükségedben hozzá folyamodjál. Örömre fogsz gerjedni, ha folytatva elmélkedésedet fontolóra veszed kínszenvedése gyümölcsét, azt, hogy általa eltörölte az egész világ bűneit, megengesztelte mennyei Atyának haragját, leverte a sötétség fejedelmét, megtörte a halál hatalmat, megnépesítette a mennyországot. Továbbá buzdítsd magadat örömre avval, hogy mily nagy kedvét lelte benne a teljes Szentháromság, a Boldogságos Szűz, az egész vitézkedő és győzedelmes anyaszentegyházzal egyetemben.

Hogy magadat bűneid utálására ösztönözzed, úgy intézd elmélkedésedet, hogy minden pontjánál ezt az egyet tartsad szemmel, mintha az Úr csakis azon okból és végből szenvedett volna, hogy vétkes indulataidat veled megutáltassa, meggyűlöltesse, nevezetesen azt, mely leginkább uralkodik benned s ő szent felségét leginkább bántja.
     Hogy imádatos bámulatot gerjessz fel magadban, vedd gondolóra, hogy mily csodálatraméltó látvány, hogy a világ alkotója s mindeneknek éltetője teremtményeitől halálra üldöztetik, hogy a magasságbeli felség megaláztatik s lábbal tiportatik, hogy az örök igazság elítéltetik, az örök szépség förtelemmel rútíttatik. A mennyei Atyának szeretete gyűlöltetik, a megközelíthetetlen örök világosság a sötétség hatalmába kerül, hogy a természetfölötti dicsőség és boldogság az emberiség szégyenének és gyalázatának tekintetik s a legvégső nyomorra jut!

Hogy részvétre gerjedj szenvedő Megváltód iránt, nemcsak külső kínjait, hanem vedd fontolóra hasonlíthatatlanul nagyobb belső fájdalmait is, melyek lelkét gyötörték. Hogyha azoknak láttára szíved mélyén szánalomra indulsz: nem lenne csoda, ha emezekre szíved megszakadna fájdalmában. Krisztusnak lelke látta az Istent mivoltában és természetében, amint mostan mennyekben látja. Jól látta, hogy ő szent felsége minden teremtmény legmélyebb tiszteletére és imádatos hódolatára méltó, és kimondhatatlan szeretetéhez képest, mellyel hozzá viseltetett, óhajtva óhajtotta, hogy a teremtmények egytől-egyig minden erejöket ő szent felsége szolgálatára szenteljék. Midőn tehát ennek ellenére ő szent felségét a világ számtalan bűnei s leggyalázatosabb gonoszságai által bántalmaztatni látta, lelkét véghetetlen fájdalom járta keresztül, fájdalom, mely annál kínosabb vala, minél nagyobb vala szeretete és buzgó vágya, hogy az egész világ ő szent felségét tisztelje s imádva szeresse.
     Valamint pedig e szeretet és buzgó vágy nagy volta meghalad minden emberi fogalmat, úgy nincs megmondhatója, hogy eme lelki gyötrelmek mily keservesen estek keresztre-feszített Urunk lelkének. Minthogy továbbá minden teremtményeket kimondhatatlanul szeretett vala, e szeretetének mértékéhez képest fájlalta, határtalanul fájlalta minden bűneiket, melyek által tőle elszakadtak. Minthogy minden halálos bűn által, melyet az ember az elsőtől az utolsóig a múltban, jelenben és jövendőben elkövetendő vala, ki-ki valahányszor vétkezik, annyiszor szakad el az Úr lelkétől, mellyel a szeretet által egyesülve vala. Van lelki fájdalom, mely kínosabb a testi fájdalomnál? Igen, a szeretet fájdalma, ha szeretetlenséget kénytelen tapasztalni. Hogy ne fájna az Úr lelkének, ha a szeretet megszakadtával a lelkek tőle elszakadnak? Fáj bizony, és a fájdalom annál kínosabb a test egy-egy tagjának megrándultánál s megsérülténél, annál kínosabb, minél nemesebb a testnél a lélek, s tisztán szellemi mivoltánál fogva minél tökéletesebb s éppen ezért minél fogékonyabb is a lélek örömre, fájdalomra.
     Minden fájdalma közt legkeservesebb vala lelkének látnia, hogy hány lélek számára vész kárba annyi szenvedése, kik megátalkodásuk következtében örökre távol esnek tőle, örök kárhozat fiai, kikért hiába ontotta vérének utolsó csöppjeit!

Hogyha ekként elméddel mélyebben bocsátkozol az Úr Jézus kínszenvedésébe, ha meghallgatod szíve lüktetését és megszívleled lelke gyötrelmeit: lehetetlen részvétre nem indulnod. S ha erre könnyeid megerednek és szíved megszakadhatna fájdalmában az ő fájdalmai fölött, nézz szét magad körül, hogy mivel lehetnél vigasztalására, mit tehetnél, mit szenvedhetnél érte, mivel hálálhatnád meg ennyi szenvedést bűneidért, nemcsak azokért, melyeket elkövettél, hanem azokért is, melyeket elkövetendő valál, ha magadra hagy.
     Mert való az, hogy az Úr nemcsak az elkövetett bűneink bocsánatát szerzé, hanem egyebeknek is elejét vette keserves kínszenvedése árán. Többnyire van min elmélkedni, nincs hiány más-más tekintetekben keresztrefeszített Megváltód fájdalmainak megszívlelésére. Mert nem volt soha, nem lesz soha értelmes teremtménynek fájdalma, melyben neki nem volt volna része. A világ minden igazságtalansága, minden bántalom és keserűség, minden gyötrelem és ínség, minden kísértés és szívbeli fájdalom, melyet ember valaha szenvedett, jobban bántotta és kínozta az Úr lelkét, mint azokat, kiket a szenvedés ér vala. Látta mindnyájunk minden keservét, minden fájdalmát, nagyját-apraját, a legkisebb főfájást vagy tűszúrást sem véve ki; részvéttel kísérte és osztotta mindnyájunk minden testi-lelki szenvedéseit s látta, határtalan szerelmében osztotta és szívébe véste.
     Ebből gyaníthatjuk, nem mondom, hogy felfoghatjuk, érthetjük, de legalább gyaníthatjuk, hogy mennyire fájhattak neki szentséges anyjának gyötrelmei. Ugyanis ahány tekintetben, ahány okból torlódtak Urunkra a fájdalom meg fájdalom hullámai, megannyi fájdalom meg fájdalom tőre dúlt szentséges anyja szívében, ha nem is oly bensőleg, de mindenesetre a legkeservesebben. És lőn, hogy az ő fájdalmai még fokozták áldott fiának lelki gyötrelmeit s megannyi tűzfogta nyilak gyanánt fúródtak gyöngéd szívébe. Ez a szív, ki számlálja, ki számlálhatja meg? Csak Isten a megmondhatója, hogy mennyi kín gyúlt halomra benne, mennyi szenvedés? Ez a szív égő máglya, isteni szeretetnek máglyája. Értem, hogy szent Margit égő katlannak mondja, melyben a szeretet gyullaszt, a szeretet éleszt lángokat olthatatlanul, isteni szeretet fakasztotta feneketlen örvény, melyben láng lángot ér fogyhatatlanul.

Pedig ha okát nézed, ha jól szemügyre veszed, hogy honnan van mi Urunk és Üdvözítőnk ennyi kínszenvedése, más okát nem találod – a bűnnél.
     Látnivaló, hogy Krisztus Urunk kínszenvedését szívünkön hordani és meghálálni voltaképpen annyit tesz, mint tisztán Isten szerelméért szívből fájlalni a rajta ejtett bántalmakat, a bűnt utálni és minden áron kerülni, az ő ellenségeivel s magunk vétkes hajlandóságaival nemes harcra kelni avégett, hogy az ő emberből s vétkes indulataiból kivetkezzünk, az új embert Krisztus Urunk képére és hasonlatosságára magunkra öltsük s lelkünket az evangéliumi erényekkel fölékesítsük. Ezzel tartozunk is, szentül tartozunk az Úrnak, s az Úr ezt méltán elvárhatja tőlünk.

Krisztus Urunk kínszenvedésének emlékezete sokféle lelki haszonnal jár; hadd lássunk áldásos gyümölcseiből néhányat nevezet-szerint.

Elsőben nemcsak elkövetett bűneidet szívből bánnod, hanem azt is fájlalnod kell, mélyen fájlalnod, hogy még mindeddig élnek benned a vétkes szenvedélyek, melyek az Urat a keresztre juttatták.
     Második gyümölcse az, hogy az Istent kérned kell, buzgón kérned, bocsássa meg, amivel eleddig szomorítottad, s adja malasztját tökéletes önmegtagadásra, hogy őt többé meg ne bántsad, és hálából érted szenvedett annyi gyötrelmeiért magadat viszont tökéletesen az ő szeretetének és szolgálatának szenteljed, amit rendes önmegtagadás nélkül lehetetlen elérni.
     Harmadik gyümölcse, hogy minden vétkes indulataidat nagyjában-aprajában üldözőbe vegyed mindhalálig.
     Negyedik, hogy minden erődből igyekezzél követni isteni Megváltódat, ki nemcsak azért szenvedett, hogy elégtételt szolgáltatván bűneinkért minket megváltson, hanem hogy példát is hagyjon szent nyomdokinak követésére.

Ihol az elmélkedés módja, mellyel evégre élhetsz.
     Hogyha például a béketűrésre szert tenni és ebben az Urat követni szándékod, elmélkedjél pontonkínt a következőkről. Vedd gondolóra.
     Először: Hogyan érzett, miképp viseltetett a szenvedő Krisztus lelke Isten irányában.
     Másodszor: Hogyan érzett, miképp viseltetett az Isten Krisztus lelke irányában.
     Harmadszor: Hogyan érzett, miképp viseltetett Krisztus lelke önnönmaga és szentséges teste irányában.
     Negyedszer: Hogyan érzett, miképp viseltetett az Úr mi irányunkban.
     Ötödször: Hogyan kell éreznünk, miképp kell nekünk viseltetnünk Krisztus irányában.

Az elsőre nézve, vedd gondolóra, hogy Krisztus lelke, teljes figyelmét Istenre függesztve, mennyire álmélkodék annak láttára, hogy a véghetetlen, hasonlíthatatlan fenség, melyhez képest a teremtmények mindensége csupa semmi, nem átall (változatlan dicsősége fogyatkozása nélkül) a földön a leggyalázatosabb méltatlanságokat szenvedni az emberért, kitől soha egyebet nem tapasztalt engedetlenségnél, haladatlanságnál, bántalmaknál. S ezek láttára Krisztus lelke mint imádja, áldja és magasztalja ő szent felségét, mint alázza meg magát mindenestül, mint áldozza fel magát engesztelés fejébe.

Másodszor: Vedd szemügyre, hogy Isten mennyire óhajtja, szorgalmazza is Krisztus lelkét, hogy érettünk a szemtelen arculcsapásokat, pökdöséseket, káromlásokat, az ostorokat, töviseket és a keresztet elszenvedj e, éreztetvén vele maga megelégedését, értésére adván, hogy kedvére van őt ennyi mindenféle becstelenséggel és gyötrelemmel megterhelve látni, és látni szíve érzelmeit ennyi szenvedés közepette.

Harmadszor: Vedd szemügyre az ő lelke érzelmeit. Vedd gondolóra, hogy Krisztus lelke-értelmével, mely csupa világosság, értelmének teljes tudomásával mily tisztán látja, hogy Istennek mily nagy kedve telik ebbeli szenvedésében. Hogy akaratával, mely csupa tűz, akaratának teljes hajlandóságával mily határtalan szeretettel viseltetik ő szent felségéhez. Hogy Krisztus lelke az értelem teljes tudtával, az akarat teljes elszántával az ő véghetetlen érdemessége tekintetéből és iránta érzett határtalan kötelezettségéhez képest – mihelyt parancsolatját vette, hogy tisztán szeretetből érettünk és helyettünk engesztelésünk és példánk végett magát feláldozza, legott mily készséggel és szíves örömmel enged kedves szent akaratának!

Negyedszer: Ezek után tekints oda a te édes Jézusodra, és hallga, miként kegyes szemeivel feléd fordulva, mondja: Íme, kedves lélek, mire juttattak engem tökéletlen indulataid, midőn parányi kis erőszakot is röstelltél magadon tenni! Íme, mennyit és mily szívesen tűrök mindent, de mindent éretted, hogy megváltsalak, és türelemre példát hagyjak! Mindezen fájdalmaimra kérlek, viseld békével ezt a keresztet, vagy mást, melyet vállaidra rakni jónak látok, és engedd magad teljességgel az ellenségek kezére, kiket reád bocsátok, ha mégoly embertelenül és kegyetlenül bánnának is jó híreddel-neveddel vagy egyebeddel. Oh ha tudnád, hogy ez által mily örömet szereznél szívemnek! Láthatod e sebeken, melyeket aranynál-ezüstnél drágább gyöngyökül magamra vettem, hogy velök lelkedet, te szegény, de szívemnek drága, az egész világnál drágább lelkedet fölékesítsem. S ha én miattad ennyire jutottam, mért, én kedves jegyesem, mért vonakodnál valamicskét szenvedni, hogy szívemet megörvendeztessed, és hogy enyhítsed ama sebek fájdalmát, melyeket a te tűrhetetlenséged ejte rajtam, mely tűrhetetlenséged nekem e sebeknél is jobban fajt vala?

Ötödször: Vedd fontolóra, hogy ki az, ki téged ily szóra méltat, s látni fogod, hogy maga a dicsőség királya, a Krisztus Jézus, igaz Isten és igaz ember, ki ily beszédre méltat! Nézd őt keservében; ennyi kín, ennyi gyalázat a leggonoszabb latornak is sok lett volna! Vedd fontolóra, hogy a szelíd Jézus mindezt tűrte és szenvedte nem kénytelenségből, nem maga haszna végett, hanem (amint értésedre adta) tisztán szeretetből hozzád, és azért, hogy példájával a béketűrésben követésére buzdítson. És megértvén, hogy mi az ő kívánsága, s minő örömet szerezhetsz az ő szívének, ha ezen erényben gyakorlod magad, indíts fel magadban a buzgó vágyat és az erős szándékot, hogy nemcsak békével, de lelki örvendetességgel is hordozandod a keresztet, ha mégoly nehezedre esnék is, már csak azért is, hogy Urad Istenedet hívebben kövessed, s ő több örömét lelje benned.

És számba vévén és latra vetvén a szidalmakat és keserűségeket, melyeket érted elviselt, nemkülönben az ő rendületlen állhatosságát és nemes türelmét, arcpirulva valld meg az ő színe előtt, hogy a te türelmed türelem árnyékának sem válik be, s ami fájdalom vagy szégyen téged ért, azt nem érdemes fájdalomnak vagy szégyennek nevezni. Az nem lehet, az nem szabad, hogy csak gondolatban is vonakodnál szenvedni a te Urad szerelméért. Félve-remegve őrizkedjél tőle, hogy ily gondolat csak egy percre is megfészkelje magát szívedben.
     Könyvekkel tele a világ, de a világ minden könyvtára nem ér fel ezen egyetlen könyvvel; a világ minden könyve nem ad oly tökéletes utasítást az erényre, minden erényre, mint a keresztrefeszített Isten szemlélgetése.
     De fájdalom, akadnak, kik órahosszat siratják Krisztus Urunk kínszenvedését és csodálják béketűrését, s mégis, ha kellemetlenség találja őket érni, oly békételenek, oly tűrhetetlenek, mintha elmélkedésök egészen másról szólott volna. Szakasztott hasonmásai ama vitéz katonáknak, kik csata előtt sátraikban győzik szóval, de az ellenség közeledtére elhányják fegyveröket és futásnak erednek. Mily eszeveszett és siralmas állapot fényes tükörben órákig nézni, megszeretni, meg is csodálni az Úrnak szent erényeit, s azokat nyomban tudatlanra venni, s midőn tettre kerül, az egészet olybá venni, mint a semmit!

Eleddig, fiam, (amint látod) négy fegyvert adtam kezedre, melyekre múlhatatlanul szükséged van lelki harcodban; számos utasítást is adtam a négy fegyver forgatására, hogy ellenségeiden győzedelmet végy; még egyet, a fegyverek fegyverét kell kezedre adnom: a Legméltóságosabb Oltáriszentséget.
     Ama négy fegyver érvénye és foganatja Krisztus vérétől van, az ő vérének árán szerzett érdeméből és malasztjából; eme fegyver maga az ő vére, Krisztus teste és vére, lelkével és istenségével egyetemben.
     Amazokkal harcolva, Krisztus nevében és Krisztus érdeméből harcolunk ellenségeink ellen; ezzel harcolva, magával Krisztussal harcolunk s maga Krisztus harcol velünk ellenök, mert aki eszi az ő testét s issza az ő vérét, ha síkra száll, Krisztussal lelkében száll a síkra, Krisztussal és Krisztusért, Krisztus vele és érette harcol.

De gyakorlat kell hozzá, kétféle fegyvergyakorlat; a szent-áldozás két módja szerint kétféleképp kell magad gyakorolnod benne. Minthogy tudniillik az Oltáriszentséget kétféle módon vehetjük magunkhoz, szentségszerben napjában egyszer, és lelkiképpen óráról-órára és minden percenetben. Lelkedre kötöm, hogy az első mód szerint minél gyakrabban, valahányszor szerét ejtheted, a második mód szerint mindenkor és minden alkalommal járulj az örök élet forrásához.

Minthogy más-más okból, többféle szándékból járulhatunk e legméltóságosabb szentséghez, ezekhez képest három-három időszakra oszthatjuk teendőinket, úgymint, a szent-áldozás előtt, a szent-áldozás alatt, a szent-áldozás után.

A szent-áldozás előtt (akármi szándékból történjék) elengedhetetlen a halálos bűn szennyétől, ha ilyen bennünk találtatnék, a szent-gyónás által megtisztulnunk, s magunkat mindenképpen, teljes szívünkből, teljes lelkünkből, minden erőnkkel és minden tehetségünkkel Krisztus Urunknak s az ő kedves szent akaratjának megajánlanunk s átengednünk. Hisz ő e szentségben szintén teljességgel nekünk adja magát, nekünk adja szent testét és vérét, szívével-lelkével, istenségével s minden érdemeivel egyetemben. És tekintve, hogy a mi ajándékunk mily csekélység, úgyszólván semmi, az ő ajándékához képest, kívánnunk kell, hogy vajha mindazt, amit valamennyi teremtményei égen-földön valaha külön-külön felajánlottak, ő szent felsége lábaihoz rakhatnók.

Hogyha tehát avégre szándékod az Oltáriszentséghez járulni, hogy magad s az ő ellenségeit mindenestül leterítened s tönkre tenned sikerüljön, a szent-áldozást előzőleg este vagy előbb is, arról elmélkedjél, hogy az Úr mennyire kívánkozik a drágalátos szentség által szívedbe szállni, hogy veled kezet fogjon és segítségedre legyen vétkes indulataid legyőzésében.
     Az Úrnak ebbeli vágya oly nagy és mérhetetlen, hogy véges elme azt soha meg nem foghatja. Hogy némi sejtelmed legyen róla, gondold meg jól s vésd elmédbe ezt a kettőt.
     Amily jó az Isten, megfoghatatlan kegyességében örömest barátkozik velünk, óhajtja társaságunkat, maga mondja, hogy gyönyörűsége telik benne. Ez egy. Más az, hogy az Úr szerfölött utálja és gyűlöli a bűnt, azért, mert akadályozza egyesülését velünk, melyet olyannyira óhajt, meg azért is, mert homlokegyenest ellenkezik minden isteni tökélyeivel, amint a legfőbb jó, tiszta világosság és véghetetlen szépség létére lehetetlen is nem utálnia és gyűlölnie a bűnt, mely nem egyéb, mint sötétség, hiány és elszenvedhetetlen undokság lelkünkön.

Hogy az Isten mennyire utálja és gyűlöli a bűnt, megtetszik abból, hogy az ó- és újszövetség minden intézkedései a bűn lerontása céljából történtek. Megtetszik nevezetesen Ő-egy-Fiának keserves kínszenvedéséből, ki (kegyes vélemény szerint) nem átallna minden mégoly csekély vétkünk megsemmisítésére (ha szükséges volna) újból ezer kínt-halált szenvedni.
     Hogyha ily elmélkedésből csak némiképpen is sikerül megértened a kívánság nagy voltát, mellyel az Úr vágyva-vágyik szívedben megszállni, hogy maga s a te lelked ellenségeit belőle kipusztítsa: indíts fel magadban buzgó vágyat Őt ugyanevégre szívedbe fogadni. Hívd meg szíves szeretettel, hogy jöjjön, hogy méltassa tekintetére szegény szolgája buzgó vágyát, és jöjjön, hadd pusztuljanak az Ő színe elöl ellenségei és foglalja el szívedben királyi-székét.

Ekképp felbátorodva, azon reményben, hogy mennyei hadvezéred nemsokára eljövendő, szólítsd viadalra ama vétkes indulatodat, mellyel bajoskodol, s verd vissza támadásait kettőztetett buzgósággal, az ellentétes erény indulatját újra meg újra felgerjesztve magadban; ezt folytasd este és reggel szent-áldozás előtt.

Már-már az Úr asztalához járulandó, vess futó tekintetet utolsó szent-áldozásod óta ejtett hibáidra, melyeket meggondolatlanságodban elkövettél, mintha Isten sem volna, s Ő nem szenvedett volna annyit éretted a kínos keresztfán, többet hajtva haszontalan szeszélyre s indulataidra, mint Isten akaratjára és dicsőségére. Szégyenérzettel és szent félelemmel fájlald háládatlanságod és méltatlanságodat. Azonban a zsoltár szerint »örvény-örvényt szólít«; a te Urad jóvoltának mérhetetlen mélysége szólítja a te háládatlanságod és gyarló hited mélységét. Mire nézve közeledjél hozzá bizodalommal, megajánlván neki szállásul szívedet, hogy azt teljességgel hatalmába vegye. Ez meglesz, akkor lesz meg, ha e szívből számkivetsz minden hajlamot a teremtményekhez, s azután rája zárod az ajtót, hogy senki másnak ne legyen keresetje hozzá, ne legyen másnak szabad bejárása hozzá, mint a te Uradnak-Istenednek.

Szent-áldozás után zárkózzál legott szíved csöndes hajlékába, s miután Ő szent felségét imádtad, lelked egész alázatosságával s hódolatos tisztelettel imígy szólj hozzá: »Én Istenem, lelkem egyetlen vágya és szerelme, te látod, mily könnyen bántalak meg, mily hatalmat gyakorol rajtam e szenvedély, látod, hogy magam nem bírék vele. Ezért e harc első sorban a te harcod, s egyedül tőled várom a győzedelmet, jóllehet magamnak is harcolnom kellend.«
     Azután fordulj az örök mindenható Atyához a mennyekben, és hála fejében, nemkülönben a magadon vett győzelem zálogába, áldozd fel neki áldott szent fiát, kit neked adott s te szívedbe zártál. Végül kérd áldását feltett jó szándékodra, hogy csüggedetlenül küzdesz ama szenvedélyed ellen, bizodalommal várva győzedelmet Istentől, ki nem hagy magadra, ha magad részéről megteszed, ami tőled telik. Ő megadja, ha halasztja is, még győzedelmedet.

Hogy eme felséges szentség által magadat Istened szent szerelmére buzdítsad és bátorítsad, a szent-áldozáshoz járulandó, készületül elmélkedjél az ő szeretetéről hozzád. Evégre vedd gondolóra, hogy e hatalmas felséges Úr nem elégelvén, hogy téged maga képére és hasonlatosságára teremtett s Ő-egy-Fiát e világra küldé, hogy bűneidért harminchárom évig szenvedjen s magát váltságod fejében a legkeservesebb kínokra s halálra, még pedig a kereszt-halálra elszánja, azonfölül ugyanőt táplálékul és vigaszul is adta az Oltáriszentségben.
     Vedd fontolóra, kedves lélek, e szeretetnek megfoghatatlan dicső voltát, melynek, akármely tekintetből nézzük, egyáltalában nincsen mása.

Először. Ha vesszük az időt, a mi Istenünk, mindenkor és minden kezdet nélkül szünetlenül szeretett minket, s valamint Ő maga örökkévaló saját isteni mivoltában és természetében, úgy örökkévaló a szeretet is, mellyel minden idők előtt elhatározta magában, hogy Ő-egy-Fiát ily csodálatos módon nekünk adandja. Mire nézve lelked lelkében vigadozva s örvendve, azt mondhatod: »Tehát a Magasságbeli az örökkévalóság mélységében az én csekélységemet annyira becsülte és szerette, hogy reám gondolna, engem tekintetére méltatna s megfoghatatlan szeretetében Ő- egy-Fiát nekem szánná táplálékul az örök életre!«

Másodszor. Minden más szeretetnek, legyen bár mégoly nagy, mégis csak van határa, melyen túl nem terjeszkedhetik; egyedül a mi Istenünk szeretetnének nincsen határa, nincsen mértéke. E szeretetének egész teljében megfelelendő bizonyítékát és zálogát adandó, Ő-egy-Fiát adta, ki felségre és hatalomra egyenlő, mivoltára és természetére egy vele. Következőleg oly nagy a szeretet, amily nagy az ajándék; s oly nagy az ajándék, amily nagy a szeretet. Az is, ez is oly nagy, hogy nagyságra ennél nagyobbat gondolni teljes lehetetlen.
     Harmadszor. Szeretni, ugyan mi indította, mi indíthatta Ő szent felségét arra, hogy minket szeressen?! Semmi szükség vagy erőszak, semmi hatalom nem kényszeríté, erre egyes-egyedül önnön természetes jóvolta, egyedül mivoltának és természetének jósága bírhatta, bírta.

Negyedszer. Nem tartozott vele; részünkről semmiféle előleges szolgálat vagy érdem nem járult hozzá, hogy ily felséges Úr a szeretetnek ily özönét éreztetné mi gyarlóságunkkal; egyes-egyedül nagylelkűségből adta magát nekünk, méltatlan teremtményeinek.

Ötödször. Ha, számba veszed e szeretetnek minőségét, úgy találod, hogy tisztaságra nincsen párja, annyira elüt minden más szeretettől a világon. Mint ég és föld; szó sincs önérdekről, az Úrnak semmi szüksége reánk, lévén Ő nálunk nélkül önnönmagában végtelenül boldog és dicsőséges. Ha maga megfoghatatlan jóságát és szeretetét velünk éreztetni akarta, ezt nem maga hasznáért, hanem tisztán a mi érdekünkben, egyes-egyedül a mi javunkra tette.

Mindezeket szem előtt tartva és fontolóra véve, immár ezt mondhatod magadban: »Miféle dolog ez, hogy ily felséges Úr figyelmét ily gyarló teremtményre fordítja?! Mit akarsz, örök dicsőség királya, mit vársz tőlem maroknyi portól?! Látom, én Istenem, lángoló szereteted világánál tisztán látom, hogy nincs más szándékod, mint szemlátomást értésemre adni s éreztetni velem szeretetedet, szereteted tisztaságát. Mert nem más okból adtad nekem magadat eledelül, hanem hogy engem magadba olvassz; nem azért, mintha reám szükséged volna, hanem hogy te bennem, én tebenned élve, ily szeretetbeli egyesülés által benned én végképp átalakuljak, hogy az én gyarló mocsár szívemből más szív váljék. Szívem a te szíveddel eggyé forrjon, s legyen belőle egy szív, egy isteni szív.«

Mire nézve eltelve álmélkodással s örvendetességgel annak láttára, hogy Isten mennyibe vesz, mennyire szeret téged, s megértvén, hogy az Úr mindenható szerelmével mire céloz: elfordítván szívedet minden teremtményektől, azután meg tennen magadtól is, mint szintén teremtménytől, mutasd be magadat mindenestül áldozatul Ő szent felségének, hogy ezentúl az Ő szerelme s az Ő kedves szent akaratja igazgassa és vezérelje emlékezetedet, értelmedet, akaratodat és minden érzékeidet,
     S áldásos gyümölcseiből meggyőződvén, hogy szerelmének nincsen párja s látván, magad tapasztalásából látván, hogy mit tesz őt e Legméltóságosabb Oltáriszentségben magunkhoz venni: hidd meg Őt szívedbe ily és hasonló könyörgésekkel és fohászokkal: »Oh mennyei eledel, lesz-e, mikor lesz, hogy ne égjen bennem más tűz, más mint a te szerelmed lángja, melynél magam egészen neked áldozom? Mikor valahára, mikor, oh örök szeretet? Oh, örök élet kenyere, mikor élek én csakis tetőled, teérted és tebenned? Mikor lesz az, oh, én életem élete, szép élet, örvendetes élet, örök élet? Oh, égből szállott manna, mikor lesz az, hogy minden más földi eledelnek izét vesztve, csak téged éhezve, egyedül veled táplálkozzam? Ah én édes, mindenható Uram, szabadíts meg valahára ezt a szegény szívet minden támadástól s minden vétkes indulattól; ékesítsd fel szent erényeiddel s ama tiszta szándékkal, hogy mindent, de mindent csakis a te kedvedért cselekedjem, és szívem minden lüktetése kedves szent akaratod. visszhangja legyen; ekképp megnyitom majd neked szívemet, meghívlak és édes szeretet vágyaival kényszerítlek betérni hajlékomba, és te megszállasz benne, szavadra megcsendesednek a vétkes indulatok hullámai, és te ellenkezés nélkül fejleszted bennem azon eredményeket, melyekben kedved teljék.« Ily szeretetbeli gerjedelmekben gyakorolhatod magadat este és reggel, készületül a szent-áldozáshoz.

Midőn közelget a szent-áldozás perce, vedd gondolóra, hogy kit vagy magadhoz veendő. Isten Ő-egy-Fiát, Ő szent felségét, kinek színe előtt reszketnek az egek és minden hatalmasságok. A szentek szentét, a szeplőtelen bárányt, a megfoghatatlan tisztaságot, melyhez képest nem találtatik tisztának semmi teremtmény. Azt, ki merő szeretetből nyomorult féreg és nép söpredéke gyanánt a világ gonoszsága s igazságtalansága által megvettetni, összetiportatni, kigúnyoltatni, csúfságokkal illettetni s a keresztre feszíttetni akart. Azt veszed magadhoz, ki az életnek és halálnak ura és eljövendő ítélni eleveneket és holtakat.
     És te? Vedd fontolóra, hogy mi vagy te? Te magadtól csupa semmi. Tested, lelked és minden, ami jó van benned, Isten ajándéka. Magadtól bűnt bűnre halmoztál, valahányszor Isten kezét, mely tart vala, félre lökted, és fel-feltámadó vétkes indulataid mutatják, hogy magadtól hova lennél. Nincs az az oktalan állat, ha mégoly ocsmány, mely Isten ellen vétene. Az angyal egyszer támadt Isten ellen és hova lett?! Te mit érdemeltél vala? Mit annyi kegyelmek után?! De nem érdemed szerint bánt veled az Úr; nem utált meg, nem lökött el magától; azt tette, hogy maga közeledik hozzád, maga keres fel, hogy magát pajzsul vesse érted. Keresztre feszített karjait terjessze utánad, s miután vérét ontotta érted, addig-addig szólított, addig édesített magához, míg szívére nem borultál. Immár azt teszi, hogy szent testét és vérét, szívét-lelkét, hogy önnönmagát minden érdemeivel és malasztjaival neked adja, és szívedbe készül szállni, és te? Te minő szándékkal készülsz közeledni hozzá?

Ő csak ennyit kíván tőled:
     Először. Hogy fájlaljad, szívből fájlaljad, hogy őt megbántottad.
     Másodszor. Hogy szakíts a bűnnel, s minden fajtáját, nagyját-apraját, minden egyéb dolognál jobban utáljad és gyűlöljed.
     Harmadszor. Hogy magadat végképp Istennek feláldozzad, és szíved szándékával szünetlenül, alkalom adtával tényleg az ő akaratjához szabjad magadat.
     Negyedszer. Hogy igaz hittel és rendületlen bizodalommal reméljed, hogy bűneidet megbocsátja, lelkedet minden szennyétől megtisztítja s ellenségeiddel szemben oltalmadra lesz.

Az Úrnak ily véghetetlen szeretetére támaszkodva, járulj immár szent és szerelmetes félelemmel az oltárhoz, mondván: »Én Uram, nem vagyok méltó téged magamhoz venni, mert oly sokat és oly sokszor megbántottalak s vétkeimet soha kellőképpen meg nem sirattam.« – »Én Uram, nem vagyok méltó téged magamhoz venni, mert nem vagyok egészen tiszta minden hajlandóságtól a bocsánatos bűnökhöz.« – »Én Uram, nem vagyok méltó téged magamhoz venni, mert mindeddig sem adtam meg magamat igaz szívvel mindenestül a te szeretetednek és szent akaratodnak.« – »Oh én Uram, mindenható kegyességedből és a te igéd szerint legyek méltó, téged, én édes Istenem, élő hittel magamhoz venni.«

Szent-áldozás után félre minden más gondolattal! Hallgatag imádattal magadba zárkózva, szíved mélyéből ily szót válthatsz az Úrral: »Oh dicsőség királya, mi bírt téged arra, hogy hozzám, szegény, gyarló és bűnös teremtéshez szánnál?« – Ő feleletül adja: »A szeretet.« Te meg azt mondod, »Oh örök szeretet, mit akarsz, mit kívánsz tőlem?« – »Semmi egyebet, lesz a felelet, mint szeretetet! Azt akarom, hogy ne égjen más tűz szíved oltárán áldozataid s minden foglalkozásaidban az én szeretetem lángján kívül, mely minden egyéb szeretetet és magad akaratját megemésztvén, kellemes illatot terjesszen előttem. Ezt akartam, ezt akarom untalan, mert szívből óhajtom, hogy én mindenestül a tied legyek s te szintén mindenestül az enyim légy. Ebből pedig nem lesz addig semmi, amíg végképp le nem tész magadról s magad személyes érdekéről, minden önzelemről. Míg magad akaratját, magad kívánalmait és képzelődéseit el nem ejted. Önzetlenséget várok tőled, hogy magadat egészen szeretetemnek szenteljed; szívedet akarom, hogy eggyé forrjon az én szívemmel, melyhez azért hagytam rést nyitni a kereszten, hogy a te szíved hozzá férjen; egészen magamnak akarlak, hogy magamat egészen neked adhassam. Szívet szívért! Mindent mindenért! Tudod, hogy én mennyit érek, de nem ezt vetem a latba, csak azt, hogy te mit érsz, a te szíved az én szívem ára; áll az alku? Azt akarom, kedves lélek, el is várom tőled, hogy ne akarj, ne gondolj, ne érezz, ne láss egyebet énnálam s az én akaratomnál. Úgy, hogy én legyek szemed fénye, lelked lelke; én akarjak, én gondoljak, én érezzek mindent benned, hogy egész mivoltodra átalakulva, te bennem teljes boldogságodat, én tebenned teljes megelégedésemet találjam.«

V égül áldozd fel az Atyának mennyekben Ő-egy-Fiát, elsőben hálaadásul a vett jókért, azután kérelmül magadért, az anyaszentegyházért, mindazokért, kiknek hálával tartozol, és a tisztulatbeli lelkekért, s ebbeli áldozatodat mutasd be megemlékezéssel és tekintettel azon áldozatra, melyet az Úr önnönmagával bemutat vala, midőn a kereszten függve és vérét ontva, magát mennyei Atyjának feláldozta. Ily módon szívvel-lélekkel csatlakozhatol mindazon áldozatokhoz, melyek eznap az anyaszentegyházban az egész földkerekségen bemutattatnak.

TOVÁBB