ALLELUJA, ALLELUJA KIRÁLLYÁ LETT AZ ÚR, FÖNSÉGBE ÖLTÖZÖTT: ERŐBE ÖLTÖZÖTT AZ ÚR ÉS FELÖVEZTE MAGÁT. ALLELUJA! Előzmény: Mit is ünneplünk valójában Karácsonykor? Tizenkét évvel megjelenése után, a napokban akadt a kezembe „Az Egyház és a homoszexualitás” című füzetecske, amit a „Lepanto Kulturális Centrum” adott ki (Alfons Stickler bíboros előszavával) 1996-ban azt követően, hogy az Európai Parlament 1994. február 8-án elfogadott egy határozatot, melyben a tagországait arra szólította fel, hogy ismerjék el a homoszexuális „házasságot” és a homoszexualitás terjedését az állami intézményekkel és törvényekkel támogassák. E határozat ellen a „Lepanto Kulturális Centrum” több más egyesülettel karöltve, 1994. május 2-án Straßburgban egy tiltakozó iratot nyújtott be az Európai Párlementnek, valamint megalapított egy bizottságot a természetes és keresztény családrend védelmére.      Két évvel később a nyilvánosság elé hoztak egy szöveggyűjteményt, mely félreérthetetlenül bemutatja, hogyan vélekedtek az egyházatyák, az egyháztanítók a homoszexualitásról, és mi áll erről a Bibliában. Nos, ez az a füzet, ami most a kezembe került, és amiből már az első pár oldalon kiderül, hogy a Szentírás és az egyháztanítók szerint a homoszexualitás nem csak egyszerű bűn, hanem „sátáni bűn” (Aranyszájú Szent János), a természet rendje elleni bűn (Lev 18,22/29; 20/13), mely „veszélyességében minden más bűnt felülmúl, … mert Isten ezt a bűnt már itt a földön keményen megtorolta, míg a többi bűnnek törvényi előírásokkal vetett gátat” (Damiani Szent Péter).      A katolikus Egyház számára a homoszexualitás „iszonyú gaztett” (Szent V. Pius), mely Isten haragját vonja magára és Isten előtt bosszúért kiált. Annak oka, hogy Isten a természetelleni szenvedélynek hódoló városokat, Szodomát és Gomorrát elpusztította, az volt – ahogy Szent Péter nekünk elmagyarázta –, hogy ez örök időkre tanulság és isteni figyelmeztetés legyen az emberek számára. (2 Pét 2,6-9)      A Bibliában tehát e bűn elítélése nemcsak teoretikusan történik meg, hanem nyilvánvalóan a bűnösök megbüntetésével. Bár a katolikus Egyház azt tanítja, hogy a bűnt kell gyűlölni, nem a bűnöst, vannak olyan vétkek, ahol a bűnösök nyilvános megbüntetése szükséges az általános jó, a közösség érdekében. A gyakorlott homoszexualitás e bűnök közé tartozik. Mikor e felfedezésemről egy ismerős papnak beszámoltam, ő a következő tényre hívta fel figyelmemet: egészen a II. Vatikáni Zsinatig az Egyház négy égbekiáltó bűnt sorolt fel: 1. Szándékos gyilkosság (Ter 4,10). 2. Természetelleni testi bűn (Ter 18,20). 3. A szegények, özvegyek s árvák nyomorgatása (Kiv 3,9; Ez 22,7). 4. A szolgák és munkások bérének visszatartása vagy megrövidítése (Jak 5,4). E négy parancs attól „égbekiáltó”, hogy őket Isten már itt a földön megtorolja, mert „mintegy Istenhez kiáltanak büntetésért”.      Ezek olyan bűnök, melyeket nem az Egyház állított fel, hanem a Szentírásban Isten nevezett meg, amelyeket tehát az Egyháznak nincs joga megváltoztatni, eltörölni, vagy valamit hozzájuk tenni. (Tájékoztatásul: Az Egyház öt parancsát például az Egyház elvileg bármikor megváltoztathatja.) És mégis, Isten parancsát megszegve, a zsinat utáni katekizmusok, imakönyvek csak három égbekiáltó bűnt sorolnak fel, a másodikat szándékosan kihagyják!      Például az 1920-as Officium Divinum-ban megtalálható még (a fenti felsorolás innen való), csakúgy, mint az abszolút keresztényellenes Révai Nagylexikonban: ahol a második égbekiáltó bűn helyén ez áll: „szodómia”. Ezzel szemben legnagyobb megrökönyödésemre az 1991-es Hozsannában már hiányzik, ez a katolikus imakönyv már csak három égbekiáltó bűnt ismer! Már 1991-ben! 3 évvel az Európai Parlament homoszexualitást támogató határozata előtt! Meglepő-e ezek után, hogy a világ úgy működik, ahogy? A világ történelme az Egyház történelme, illetve annak a világ folyását meghatározó következménye. A világban csak az történik, amit az Egyház tanítása, élete lehetővé tesz. Csakúgy, mint a történelemben mindenkor, mindaz a rossz (például az 1968-as, az egész társadalmi rendet visszahozhatatlanul felforgató diáklázadások), ami a világban 1965 óta történt, valamilyen módon összefüggésben van a zsinati határozatokkal, zsinati „szellemmel”, és az Egyház mostani életével.      1962-ben az Egyház attól félt, hogy ósdinak bélyegzi a világ, hát nemcsak „nyitott a világra”, hanem sietett megelőzni. Megmutatni a világ gyermekeinek, hogy ő a modernizmusban, a haladásban is az élen jár! Az is az ő vezetése alatt fog végbemenni! E modernizmus, világias szemlélet egyik csúcspontja az egyházi ünnepek átrendezése, felforgatása. Ezekből most csak a három legrosszabbat, a legtöbb, a legkárosabb következménnyel járót említsük:      1. A névnapok átrendezése, mellyel az embereket elszakították névadó szentjüktől, vagyis amellyel a vallás és a világ szétválását erősítették.      2. A Krisztus-Király ünnep eltolása az egyházi év utolsó vasárnapjára, mely azt sugallja, hogy Krisztus itt a földön nem, majd csak odaát, a mennyben uralkodik a társadalmakon.      3. A Szentcsalád ünnepének előrehozatala Karácsony nyolcadába. Nem hiszem, hogy túlzás azt állítani, hogy e harmadik nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy karácsony ünnepének értelme elhomályosult az emberek agyában. Hogy az olyan katolikus országokban, mint például Ausztria is, a lakosok túlnyomó többsége karácsonyt a család ünnepének tartja csak, hogy advent nem a magunkba szállás, a bűnbánat, az előkészület ideje, hanem a családtagoknak veendő ajándékok beszerzésének lázas, nyugtalan, hangos időszaka. A II. Vatikáni Zsinatig a Szentcsalád ünnepét (mely egyébként is egyike a legújabb ünnepeknek) a következő Jézus életét idéző ünnepek előzték meg:      1. Karácsony nyolcadába eső vasárnap: az Ige megtestesülésének gyümölcséről szóló ünnep.      2. Az Úr körülmetélésének ünnepe (január 1.).      3. Jézus Szentséges Nevének ünnepe („Üdvösségünk e névben van, ezért hívjuk e szent nevet a bűnök elleni harcban segítségünkre”).      4. Vízkereszt (Epiphania): Krisztusnak mint az örök Királynak az egész világ színe előtt való megnyilatkozása (január 6.).      És csak ezen ünnepek után jött a Szentcsalád ünnepe, a Vízkereszt utáni első vasárnapon. E sorrend is a természetfeletti rendet követte: először jönnek a mennyei, és csak utána a földi dolgok, kötelességek, melyek ugyan nagyon fontosak, de csak az előzőkből következnek, tehát azokat nem előzhetik meg, hanem csak követhetik. Most vasárnap Madridban a Szentcsalád („a családok”) ünnepén hatalmas tömeg vett részt egy szabadtéri szentmisén, és tüntetett a keresztény család elve mellett, a homoszexuális házasság és az abortusz ellen. A német televízió, ellentétben a magyarral, nemcsak beszámolt a megmozdulásról, de néhány járókelő véleményét is megkérdezte. Egy fiatal férfi azt nyilatkozta, hogy szerinte mindenkinek joga van olyan családra, amilyent ő akar, egy fiatal nő pedig ezt mondta: „Felháborító, hogy még mindig vannak emberek, akik ilyen elavult elveket vallanak.” Idén még tele volt a média a szeretetet istenítő, a szegényeket megsegítő, az ajándékozást magasztaló műsorokkal. Vajon, ha az előbb idézett fiatalok gyermekei felnőnek, lesz-e még valaki, aki tudja, mi az a család, mi az a felebaráti szeretet? Azt már meg sem kérdezem, vajon lesz-e még valaki, aki tudni fogja, mit is ünneplünk karácsonykor. Kiegészítés: Egy kedves Olvasó felhívott és elmondta, hogy már az 1964-es „Szent vagy, Uram” imakönyvből kihagyták a második – a szodómia – égbekiáltó bűnt (egy másik pedig, hogy az 1984-es imakönyvből is.). Gondoljuk csak meg, már 1964-ben! (Hogy valójában pontosan mikor gondolták úgy az Egyház illetékese, hogy joguk van Isten parancsait megváltoztatni, ráadásul pont ezzel a bűnnel kapcsolatban, mely az egyetlen volt a vétkek közül, melyet Isten már itt a földön látványosan megtorolt, s melyet két évezred egyháztanítói a bűnök legrosszabbikának jelentettek ki, még nem derült ki – erre nézve talán érkeznék még további adatok.)      Ez mindenesetre bebizonyítja a már sokszor elhangzott két megállapítást: a II. Vatikáni Zsinat nem a „derült égből jött villámcsapás” volt, hanem az Egyházon belüli szellemi, lelki változások eredménye. Másodszor: a világ csak azt „engedi, engedheti meg magának”, amit az Egyház lehetővé tesz a számára. Azt ugye nem állítja senki, hogy a Kádár-rendszer, a kommunizmus volt az oka, hogy a szodómiát törölték egy magyar imakönyvben az égbekiáltó bűnök közül. A levéltárak iratai bizonyítják, hogy akkoriban a homoszexualitást bár nem büntette, de számon tartotta és gyakorlóit megbízhatatlanként kezelte a rendszer. Vagyis nem üldözte őket, de nem is örült nekik.      Az Egyház tehát most hiába tiltakozik: viselkedése olyan, mint azé az emberé, aki tüzet gyújt, aztán otthagyja, majd kiabál és ellenségről beszél, ha leégett az erdő. Pont az Egyháznak, melyre a lelkeket bízta az Úr, és melynek a legjobban kellene ismernie az ember bűnre hajló természetét, kellene tudnia, hogy az ilyen kis résre kinyitott ajtók, mekkorára tudnak tárulni – és az áteredő bűn következtében mindig ki is tárulnak.