„Mert az Úr, a te Istened emésztő tűz, féltékeny Isten.” (5 Móz 4,24) „Az atyák vétkét megtorlom gyűlölőim fiain, sőt fiainak fiain és azok fiain is. De aki szeret és megtartja parancsaimat, annak megmutatom jóságomat az ezredik nemzedékig.” (5 Móz 5,9-10) A Bibliában (az Ó- és Újszövetségben) számtalan olyan idézet található, amelyben az Úr magát az egyetlen Istennek, illetve Jézus magát eme egyetlen Isten Fiának jelenti ki. Isten a kizárólagosság kérdéséről nem adott filozófiai magyarázatokat, hanem határozott és szigorú törvényekkel nyilatkoztatta ki népének, hogy Ő az egyetlen Isten, Övé minden hatalom égen és földön, és súlyos büntetéssel sújtja azokat, akik parancsait megszegik: „Én vagyok az Úr, a te Istened. Senki mást ne tekints Istennek, csak engem.” (2 Móz 20,1/3) Ahhoz azonban, hogy a zsidók Isten ezen első és legfontosabb parancsát megtarthassák, el kellett különülniük minden más néptől. Az Úr tudta, hogy a veszély a hitszegésre nagy, hiszen sokkal könnyebb egy megfogható, látható valamit imádni, mint egy láthatatlan, testetlen lényt, akit ráadásul a zsidókon kívül senki nem ismer. Ezért Isten csak úgy őrizhette meg választott népét attól, hogy azok is bálványimádók legyenek, hogy szigorú törvényekkel megtiltotta nekik a környező népekkel való elvegyülést és baráti érintkezést.      „Tartsátok meg mindazt, amit parancsoltam nektek. Akkor ellensége leszek ellenségeidnek. Ne imádd isteneiket, ne hódolj előttük, és ne utánozd tetteiket. Inkább rombold le bálványaikat és törd össze emlékoszlopaikat. Ne köss szövetséget sem velük, se isteneikkel. Nem maradhatnak földeden, nehogy ellenem bűnre kísértsenek. Ha isteneiknek szolgálnál, azzal saját vesztedet okoznád.” (2 Móz 23,l3/22/24/ 32-33) A zsidó népet, mint kisebbséget, a környező népekbe való beolvadástól, vagyis a föld színéről való eltűnéstől csak az Urukba, mint egyetlen Istenbe vetett hitük őrizhette meg. De Isten hiába közölte világosan Mózesen keresztül népével parancsait, ők újra és újra megszegték azokat, amivel nemcsak Isten ellen vétkeztek, hanem puszta fennmaradásukat is állandóan veszélybe sodorták. „Izrael fiai a többi nép között laktak, feleségül vették lányaikat, fiaikhoz hozzáadták lányaikat és szolgáltak isteneiknek. Izrael fiai azt tették, ami gonosznak számít az Úr szemében. Megfeledkeztek az Úrról, Istenükről és a környező népek isteneinek szolgáltak. Ezért fellángolt az Úr haragja Izrael ellen, s Edom királyának kezébe adta őket, akinek tizennyolc évig szolgáltak. Izrael fiai akkor az Úrhoz kiáltottak és az Úr szabadítót támasztott Izrael fiainak, Otnielt, Kenáz fiát, akinek vezetése alatt Izrael diadalmaskodott az idegenek fölött. Így negyven évig nyugalom volt az országban. Kenáz fia, Otniel halála után Izrael fiai újra azt tették, ami gonosznak számít az Úr szemében.” (Bír 3,5-11) – és így tovább oldalakon, vagyis évszázadokon keresztül, amikor csak a nevek és a büntetés éveinek száma változott, de maga a történet lényege mindig ugyanaz maradt.      A zsidók, ha csak egy kissé is lankadt hitük – amint más kisebbség bárhol, bármikor a történelem folyamán –, már nem bírtak ellenállni környezetük szívó hatásának. Házasság és kereskedelem révén kapcsolatba kerültek a szomszédos népekkel, s a keveredés kivédhetetlen következményeként átvették azok isteneit, vallási szokásait, amivel Isten legfőbb parancsa ellen vétkeztek. Isten ezért megtorlásul idegen uralom alá vetette őket. A zsidók e járom alatt magukba szálltak, bűnbánatot tartottak, és bocsánatért könyörögtek Istenhez. Az Úr erre megkegyelmezett nekik, elöljárót adott nekik, egy erős, hozzá hűségesnek maradt zsidó személyében, aki nemcsak az elnyomók ellen vezette győzelemre népét, hanem az igaz hitre is visszatérítette őket. Így a zsidók újra függetlenül, nyugalomban élhettek – amíg a jólétben megint meg nem feledkeztek Isten parancsáról, újfent el nem árulták Őt, és ezzel kezdődött minden elölről. Hogy ez ne ismétlődhessen meg állandóan, Isten nagyon sokszor szigorú parancsba adta a zsidók vezetőinek (például Saulnak és Dávidnak), hogy a szomszédos népeket utolsó tagjukig – tehát a nőket, csecsemőket, sőt még az állatokat is – irtsák ki: „Menj és támadd meg Amaleket. Ne kíméld, hanem ölj meg férfit és nőt, gyereket és csecsemőt, marhát és juhot, tevét és szamarat.” (1 Sám l5,3)      A Biblia többször beszámol Isten szigorú büntetéséről is, amivel azokat sújtotta, akik e kegyetlennek tűnő parancsát nem, vagy nem maradéktalanul teljesítették: „Ám a királyt megkímélte Saul és a nép, és ugyanígy a kecskék, juhok és marhák javát is, ezért az Úr azt mondta: ‘Bánom, hogy Sault királlyá tettem, mert elfordult tőlem és nem teljesítette parancsaimat’” (l Sám 15,9-11) – hogy csak egyetlen példát említsek a sokból, amikor Isten megtorolta, ha mindenki kiirtására szóló parancsát nem hiánytalanul hajtották végre. Kezdő keresztény koromban igencsak megdöbbentettek Istennek ezek a rendkívül kegyetlennek tűnő parancsai. Mikor Maessen atyát megkérdeztem, hogyan lehet egy, a szeretet Istenében, Jézus Krisztusban hívő kereszténynek Isten ezen, a mi szemünkben érthetetlen és szörnyűséges parancsait elfogadni, ő azt válaszolta, hogy addig nem lehetek katolikus, amíg nem értem meg az Ószövetséget. A pap szavain kívül, mint már ennek előtte is oly’ sokszor, most is egy könyv segített e probléma megfejtésében, mégpedig az a nagyszerű mű, amit a zseniális történelmi-életrajzi regények szerzője, a katolikus Louis de Wohl Dávid királyról írt. Ebből a könyvből értettem meg, hogy mit is jelentenek valójában ezek az intelmek: „Én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok” (5 Móz 5,9), és „Ne legyenek más isteneid!” (5 Móz 5,7), hogy ezek a parancsok Isten legfőbb törvényei, amelyek nélkül nem maradhat fenn az istenhit, és amelyek a kereszténység minden további parancsának alapját képezik. Úgy gondolom, Isten saját kizárólagosságáról szóló parancsa, illetve az ezt taglaló kérdés az, ami a Krisztus utáni első ezerötszáz évben élő keresztényt a legélesebben elválasztja korunk keresztényétől, illetve a mai embertől, aki számára ez az egyedül Istent választó kirekesztő magatartás olyan idegen, hogy azt még körülbelül sem érti meg. Mindazok, akik kéziratomat olvasták, ehelyütt hiányolták annak magyarázatát, miért jelentett számomra sokat de Wohl eme könyve; miről világosított fel, mit értetett meg velem. Nos, ezt nehéz szavakba önteni. Louis de Wohl a szentek életéről szóló könyveiben mindig a lényeget ragadja meg: azt mutatja be, hogy szent hőse miben különbözött kortársaitól, hogyan szegült szembe korának világias szellemével, hogyan szolgálta minden nehézség ellenére, hűségesen Istent.      Bár egy „megvilágosodást” szinte lehetetlen mások számára is élményszámba menően elmagyarázni, mégis megpróbálom összegezni, mit értetett meg velem ez a Jézus előtti korban játszódó könyv. Krisztus nélkül az ember barbár volt és barbár marad, és egyre barbárabb lesz, miként ezt például a korunkban egyre szaporodó fiatalkorúak által „különös kegyetlenséggel elkövetett” gaztettek sajnos túlságosan kézzelfoghatóan igazolják. Louis de Wohl könyve azt tárta fel előttem, hogy milyen volt, illetve milyen még ma is a világ, az ember ott, ahol Jézus tanítását nem ismerik. Maessen atya hívta fel a figyelmemet arra a tényre, hogy Jézus nemcsak minket, de a természetet is megváltotta. Hogy akármennyire is elfordultak az emberek a kereszténységtől, környezetünk a templomokkal, az útszéli keresztekkel, a mindenütt látható keresztény emlékekkel még mindig magán viseli Jézus jelenlétét.      Én nemcsak keresztényektől, de másoktól is – akik jártak például Afrikában – hallottam, hogy az európaiak számára milyen idegen, milyen vad az olyan hely, ahol soha nem ismerték a kereszténységet. Az ember Isten nélkül, magára hagyatva, igenis egyre állatiasabb lesz. Így történt ez a Teremtőt lassan elfelejtő ókori népekkel is. Amíg Jézus el nem jött, amíg tanításával, életpéldájával az embereket át nem nevelte, emberré válásával az emberi természetet meg nem szentelte, addig még az Istent ismerő, tisztelő nép is, hát még a többiek, igenis olyan vadak, olyan durvák, olyan kegyetlenek voltak, amilyennek az Ószövetségből ismerjük őket. És Isten számunkra, a Jézus után élt nemzedék számára felfoghatatlanul kemény parancsaival ezt a tényt vette figyelembe. Popper Péter Kepes András Desszert című 1995 júniusi adásában elmesélte nekünk egy keresztény barátjával történt esetét, aki, amikor ő egy buddhista találkozóra invitálta, azzal utasította el a meghívást, hogy hite nem engedi. „Hű, de gyenge lehet a hited” – gondoltam – fejezte be Popper a történetet.      Nem hiszem, hogy ismerek egy tucatnál több embert (inkább kevesebbet), aki megérti, hogy milyen tévedés ezt a fajta viselkedést a hit gyengeségével magyarázni. Ez sokkal inkább annak a szerelmes embernek a szilárd hűségéhez hasonlít, aki miután megtalálta igaz társát, nem attól fél, hogy tőle bárki vagy bármi elcsábíthatja, hanem mind kapcsolatuk, mind az általa szeretett lény méltóságához tartja méltatlannak a bárki mással való törődést, valamint annak az embernek egy talmi kincs iránt mutatott érdektelenségéhez, aki a valódi gyémántot birtokolja. Ez a „kirekesztő” magatartás annak az embernek a határozottsága, aki végre megértette, hogy a földi élet egyetlen célja annak a próbának kiállása, amelynek tétje a halál után Isten szemtől szembe való boldog színe látása – és nem a pokol. És aki ezért Loyolai Szent Ignác után vallja, hogy az életben csak azzal kell foglalkozni, ami e cél elérését, az Isten birodalmában való örökélet elnyerését szolgálja. „Ma úgy tűnik, mintha minden lehetőségünk meglenne ahhoz, hogy szabadon választhassunk, vagy egyáltalán ne válasszunk. Az azonban, hogy a ‘valami mellett való választás’ egyúttal egy másik birtoklását is kizárja, hogy például egy bizonyos hivatás mellett való döntés egy másik foglalkozás kizárását, az egy emberrel kötött házasság egyúttal egy másik emberrel kötött életközösség kizárását is jelenti, korunkban, a látszólag korlátlan lehetőségek világában, az emberek agyában már nem tudatosodik. Pedig egy döntés nem jelent feltétlenül korlátozást, hiszen a különböző választási lehetőségek csak látszólag egyenértékűek. Valójában az Isten, a legfőbb jó mellett való döntés a méltatlan vagy kielégítetlenséget adó céloktól való megszabadulást is magával hozza. Természetesen nem mindig könnyű dönteni, de a dönteni való tudás végül is a keresztény erények közé tartozik, amelyet gyakorolni lehet: a keresztény tudja, hogy mit akar, és azt is, hogy miért akarja” – ez az idézet abból a beszédből való, amellyel 2003 nyarán egy német katolikus leánygimnázium érettségiző diákjait igazgatónőjük elbúcsúztatta. Ugyanakkor azt a kérdést is joggal fel lehet tenni, hogy aki nem hűséges, aki nem ismeri el Isten kizárólagosságát, az miért teszi ezt? Mit akar hűtlenségévei elérni, megszerezni? Emlékszem, milyen megnyugvást okozott számomra, amikor kezdő katolikus koromban a világból szinte kizárólag csak az kezdett el érdekelni, ami hitemmel összefüggött, azt tágította és mélyítette. Utazásaim, kirándulásaim vagy könyvvásárlásaim során többé már nem szaladgáltam, kapkodtam össze-vissza azzal a kínos érzéssel, félelemmel, hogy lemaradok valami fontosról.      Biztos vagyok abban, hogy agyunk nincs az információk akkora áradatára berendezkedve, ami manapság ér bennünket. És azt is vallom, hogy a kapott értesüléseket csak akkor tudjuk feldolgozni, ha van egy biztos világképünk, egy zsinórunk, amire a láncszemeket felfűzhetjük, amihez viszonyítva a látott, hallott dolgokat értékelhetjük, elraktározhatjuk. Az a barátnőm, akivel több ízben együtt utaztam, és aki így többször tanúja volt „beszűkült” érdeklődésemnek – amint Popper Péter is – a mai napig nem érti és intelligenciám gyengeségének tudja be ezt a fajta viselkedést. „Isten nem olyan kicsinyes, mint te. Ő sokkal nagyvonalúbb, magasztosabb annál, minthogy ilyen jelentéktelen dolgok számítanának Neki, hogy az ember Allahnak vagy Istennek, vagy valami másnak szólítja, meg hogy ezzel vagy azzal a kultusszal emlékezik meg Róla; Isten felette áll az efféle dolgoknak” – hallottam gyakran az ilyen vagy ehhez hasonló ellenvetéseket.      Körülbelül 500 év óta terjed, napjainkban egyre erősödő mértékben, az a hiedelem, hogy „a gondolkodás módosítja tárgyát, s hogy következésképpen az ember, elképzelve Istent, megváltoztatja Őt. Ez naiv gondolat. A (régi) katolikus jól tudja, hogy még a káromkodáskor sem Istent ‘változtatja meg’, hanem a saját lelkét” – írja Molnár Tamás Bennünk lakik-e az Isten? című könyvében.      Valóban: Isten, az „önmagától való, végtelen tökéletességű valóság”, sokkal mindenhatóbb annál, semhogy érintené Őt a mi Vele szembeni viselkedésünk. Ő nem szorul ránk, a mi hódolatunk nélkül is tökéletes elégedettségben létezik. A mi tagadásunk és árulásunk a legkisebb mértékben sem csorbítja isteni tökélyét. Csakhogy ez a világ nem is arról szól, hogy Isten hatalmas-e, egyedüli-e, és hogy mi ezt elismerjük-e vagy sem. Ez a világ arról szól, hogy mi emberek méltókká válunk-e a tökéletes Istennel együtt élni halálunk után az örökkévalóságban vagy sem. A mi földi életünknek egyedül ez a tárgya, értelme. Minden tettünk e kérdés eldöntését szolgálja. Ebben a világban nem Isten, hanem mi vizsgázunk. De mivel Isten végtelenül szeret bennünket, minden módon, elsősorban nekünk adott parancsaival, a segítségünkre akar lenni, hogy „vizsgánkat” sikeresen tegyük le. Így talán már világos, hogy a Hozzá való hűségre, a Mellette való rendíthetetlen kiállásra nekünk és nem Neki van szüksége. Hiszen az ember azt, akit elárul, különösen, ha többször és büntetlenül, idővel meg is veti. Különben hogyan nézhetne szembe magával a tükörben? A lelkiismeretét nyugtatja meg azzal, ha meggyőzi magát, hogy az általa elárult személy nem is volt méltó a tiszteletére. Gondoljunk csak az újkor szépirodalmi vagy szórakoztatóipari termékeire, a viccekre, kabarétréfákra: soha nem a csalók, hanem mindig a megcsaltak válnak nevetségessé.      A tapasztalat azt mutatja, hogy a hűtlenséget nem csak a megvetés, de lassan a gyűlölet is követi. Louis de Wohl Fény Aquinó felett című művében számol be arról, hogy a keresztes hadjáratok idején a keresztény foglyok őrzését a hitüket elhagyó új-moszlimokra bízták, akik „a keresztény foglyok megvetésére a legnagyobb gyűlölettel reagáltak – a gyengék gyűlöletével, akik érzik bűnösségüket”, és akik ezért régi hittársaikat a legmegbízhatóbban és a legdurvábban voltak hajlandók őrizni. Isten a Hozzá való állhatatosság megtartására szolgáló parancsával emberi természetünknek siet segítségére. Ő tudja, hogy aki mellett állhatatosan kitartunk, azt becsülni és tisztelni is fogjuk. Akit tisztelünk, azt szeretjük, és akit szeretünk, annak megtartjuk a parancsait. És ha Isten parancsait megtartjuk földi életünkben, akkor az örökkévalóságban jutalmában lesz részünk. Krisztus Isten eme kizárólagosságát a következő hasonlattal próbálta nekünk megvilágítani: „A mennyek országa hasonlít a szántóföldön elrejtett kincshez. Amikor egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt és megvette a szántóföldet.” (Mt 13,45-46) Úgy gondolom, az ember Istenhez fűződő kapcsolatának komolyságát mutatja, ha a világot Istenen keresztül, Általa, Benne, Belőle kiindulva és Hozzá térve szemléli. Sokak vélekedésével ellentétben, miszerint ez az érdeklődés beszűkülését jelzi, valójában éppen az ellenkezője történik: a világ horizontja kitágul, minden átláthatóbbá, érthetőbbé és egyszerűbbé válik, hasonlóan ahhoz a helyzethez, amikor valaki repülőgépről többet lát az alatta fekvő tájból, mint azok, akik lent élnek. Mikor Rómába menet átszeljük a hegyvidéket, mindig arra gondolok, hogy egy-egy hegyvonulat két oldalán élők számára mennyire megközelíthetetlenek a hegygerinc másik oldalán élők, holott valójában közel vannak egymáshoz, és fentről nézve minden átlátható. Azt, hogy a világ dolgait nem beléjük elmerülve, hanem éppen tőlük bizonyos távolságot tartva lehet jobban megérteni, már sokan megállapították és tanították. Ezt az egyetlen Istenben, egyetlen vallásban, egyetlen igazságban való bizonyosságot nemcsak nekem, de a történelem folyamán mindig és mindenkinek nehéz volt másoknak megmagyarázni. Nem véletlen, hogy Krisztus követőit is ez a kizárólagosság választotta el leginkább és legvégzetesebben mindenki mástól, hogy az első keresztények ezen igazságért áldozták életüket a legszörnyűbb kínszenvedések közepette, hogy Jézus e mártíromságot használta 300 évig folyamatosan, és azóta is többször, hogy felépítse, megszilárdítsa Egyházát. A vértanúk minden szenvedést vállaló hűsége, kitartása Isten kizárólagossága mellett volt a kovász, ami az első idők keresztényeit összetartotta, az Egyház fennmaradását lehetővé tette, növekedését és tanai tisztaságának megőrzését elősegítette. Ahogy az ószövetségi zsidók csak az igaz Istenbe vetett hitük által maradhattak fenn a népek vándorlásának és keveredésének idején, úgy őrizte meg a pogányok között Krisztus követőit egyedül az Úrba vetett megingathatatlan, a kínhalált is vállaló hűségük. „Csak az egy igaz Isten és senki más” – azt hiszem, ez olyan tudati állapot, amelyet egyedül Isten kegyelme képes az embernél elérni.      „Milyen Isten az, aki azt követeli, hogy hagyd el öreg szüleidet, gyermekeidet” – kiáltozták minden korban a kínhalálba menők hozzátartozói, és nem értették, sőt gyűlölték, és a legnagyobb szeretetlenséggel vádolták azt a vallást, ami látszólag ilyen csekélységet – a pogány isteneknek is való áldozás megtagadását – követel övéiktől, elvéve tőlük ezzel földi támaszukat.      Azt hiszem, csak annál az embernél kezdi Isten kegyelme e titokról – meg arról is, hogy a benne őszintén hívő vallása legfőbb vonzerejének éppen e kizárólagosságot tartja – lerántani a leplet, aki végre felfedezi saját bűnös, semmi voltát. Az ember ősbűne, a gőg, az isteni hatalom mindenekfeletti nagyságának nem ismerése az, ami a mai embert és a régi hitetleneket ennek megértésétől elzárja. Az ember természete olyan, hogy sokkal nehezebben tud barátainak, hozzátartozóinak ellenállni, mint ellenségeinek. Ez olyan igazság, amit a mindennapi életben, a gyakorlatban mindenki tud, amiről számtalan szólás, a történelemben számos példa tanúskodik. Az „aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók” közmondás ugyanazt jelenti, mint például az a tapasztalat, hogy a határainkon túl élő magyarok vallásuk feladása és a vegyesházasságok révén olvadnak be a leggyorsabban és legkönnyebben az idegen nemzetek közé.      A Hegedűs a háztetőn című népszerű musicalben Tevje, a zsidó tejesember egymás után bocsát meg két lányának, akik a számára oly’ szent hagyományokat és a szülői akaratot is semmibevéve maguk választanak férjet. De amikor harmadik lánya egy nem-zsidóhoz akar feleségül menni, már nem enged. Egy madár beleszerethet ugyan egy halba (nem emlékszem, pontosan milyen állatot mond), de hogyan építenek ezek közös fészket? – kérdezi. Milyen család az, amelyben a legfontosabb dologban, a hit és erkölcs dolgában nem értenek egyet a házasfelek?      A testi szerelem mai felértékelődése, sőt bálványozása az, ami ezt a nyilvánvaló igazságot is képes volt elfeledtetni korunk embereivel, olyannyira, hogy szinte már senki nem gondol arra, hogy valójában mekkora felelőtlenség két más hitű, különböző meggyőződésű ember családalapítása. Azt is tudni kell, hogy mindig az értékesebb, a műveltebb, a nemesebb a tapintatosabb és a szelídebb, így mindig ő lesz, aki a családi vagy közösségi életben enged a másiknak, a műveletlenebbnek, a modortalanabbnak, a közönségesebbnek, a hitetlenebbnek, aki egyúttal, éppen ennek velejárójaként, mindig az erőszakosabb is. Hiszen minél képzetlenebb valaki, annál kevésbé tudja megérteni mások gondolkozását, annál kevésbé képes elhinni és elfogadni, hogy saját elképzelésein és saját világán kívül más is létezik. A harmadik fejezetben már eljutottunk oda, hogy Isten csak egy van. Mostani fejtegetésem arról szólt, hogy ezt nem csak hinnünk, de nyíltan meg is kell vallanunk, különösen, ha az ellenkezőjére, Istent bármilyen formában sértő tettre szólítanak fel bennünket, mert „Isten féltékeny Isten”, aki megköveteli, hogy még látszólag se csaljuk meg, hogy Őt ne csak magunk között ismerjük el egyedüli Istennek, hanem e meggyőződésünket, ha kell, fenyegetések ellenére is megvalljuk, bálványok, tévtanítások javára soha el ne áruljuk, ezen igazság mellett életünk árán is kitartsunk. „Ellene mondok minden bűnnek, minden tévelygő tanításnak. Fölteszem erősen itt, a keresztkútnál, s ígérem Istenemnek, hogy kereszténykatolikus hitemről mindig kész leszek vallást tenni, s e szent hitet cselekedeteimmel is gyakorolni; továbbá, hogy parancsolatait megtartom, s minden bűnre szolgáló alkalmat elkerülök” – szól a keresztségben tett fogadalom megújítása. Ezenkívül be kell látnunk: emberi természetünk olyan, hogy még a legerősebben hívő hite is csak arra elegendő, hogy ahhoz támadások és ellenségek között hű maradjon, de arra már nem, hogy azt barátok, rokonok, szeretett társak között is csorbítatlanul meg tudja őrizni. Az ember barátainak, hozzátartozóinak sokkal nehezebben tud ellentmondani, mint ellenségeinek. Ezért követelte, követeli meg Isten választott népétől, gyermekeitől, és ennek következtében az Egyház híveitől, a hitetlenektől való elkülönülést, de legalábbis a tőlük való tudatos szellemi távolságtartást.