BEVEZETŐ RÉSZ		a.) Lépcsőima b.) Oltárfüstölés
I. FŐRÉSZ:	A hittanulók miséje	a.) Imádságok és énekek	1. Introitus 2. Kyrie 3. Gloria 4. Dominus vobiscum 5. Collecta (Könyörgés)
		b.) Szent olvasmányok	1. Szentlecke 2. Graduale     Alleluja     Tractus     Sequentia 3. Evangélium 4. Szentbeszéd 5. Credo
II. FŐRÉSZ:	A hívők miséje	a.) Az adományok előkészítése	1. Offertorium 2. Felajánlási imádságok 3. Tömjénezés és kézmosás 4. Összefoglaló imádságok
		b.) Az adományok átváltoztatása és Istennek való átadása      KÁNON	1. Bevezetés 2. Megemlékezések 3. Imádságok 4. ÁTVÁLTOZTATÁS 5. Imádságok 6. Megemlékezések 7. Befejezés
		c.) Az átváltoztatott adományok visszaadása	1. Távolabbi előkészület 2. Közelebbi előkészület 3. Szentáldozás 4. Befejező szertartások
BEFEJEZŐ RÉSZ		a.) Elbocsátás b.) Imádság és áldás c.) Az utolsó evangélium d.) XIII. Leó pápa imádsága

I. FŐRÉSZ: A hittanulók miséje b.) Szent olvasmányok 1. A szent lecke A pap a collecták után közvetlenül, kezét a misekönyvre téve, megkezdi a szent lecke olvasását. A leckét latinul Lectio-nak (olvasás) mondja az Egyház, ami már maga is azt mutatja, hogy régente nem énekelték, hanem hangosan felolvasták a szent leckét. Azonkívül epistolának (Epistel, épitre) is nevezzük a leckét, mert a mise leckéinek kétharmad részét szent Pál leveleiből vesszük (epistola = levél).      A lecke olvasásának szokását a kereszténység a zsinagógától örökölte. A zsidók reggeli ájtatossága t. i. azzal kezdődött, hogy egy kis bevezető áldás után részleteket olvastak fel a törvényből s a prófétákból, s csak azután fogtak hozzá a zsoltárénekléshez. Maga az Úr is egy alkalommal Názáretben «szokása szerint beméne szombatnapon a zsinagógába és felálla olvasni. És odaadák neki Izaiás próféta könyvét stb.» (Luk 4,16-17). Az első keresztény gyülekezetekben valószínűleg szintén szentírásolvasással kezdődött a szentmise bemutatása. Szent Pál maga is sürgeti, hogy leveleit a keresztény istentiszteletek alkalmával olvassák fel (1 Tesz 5,27), sőt, hogy az egyes egyházak felolvasás céljából cseréljék ki egymás között a leveleket (Kol 4,16). Bona szerint ezek a felolvasások a szentmiseáldozat bemutatása alkalmával történtek, mert hiszen a keresztények csak a szentmisére gyűltek egybe, más keresztény gyülekezetről nem olvasunk.      A II. század közepén szent Jusztin írásából már kétségtelenül megállapítható, hogy a keresztény istentisztelet szentírásolvasással, még pedig az apostolok (!) és a próféták írásainak a felolvasásával kezdődött. Ugyancsak szokásban volt az is, hogy a pápák, püspökök leveleit, vagy a vértanúk halálának a történetét felolvasták. Így pl. Dénes, korinthusi püspök 170 körül Szótér pápának írja, hogy a római Kelemen pápa levelét a korinthusi egyház istentiszteletein olvasni. A leckét régente az ambon-ról olvasták fel. Az ambon görög szó s annyit jelent, mint hegy, magaslati hely. Az ambonon általában olyan szószékféle, fából vagy kőből készült emelvényt értettek, mely a kórus és a főhajó között foglalt helyet. Egyes templomokban két ambon is volt, a templom két oldalán. Az egyiken a leckét olvasták fel, a másikon az evangéliumot. A régi egyházban a szent szövegek felolvasása a lector kötelessége volt. Lector-nak általában azt nevezték, aki tudott olvasni, illetve felolvasni. Már a zsinagógában is volt ilyen tisztség. A felolvasást istentiszteleti ténykedésnek tekintették s ezért a miséző a felolvasót megáldotta. Ebből a felolvasói tisztből lett később a lectoratus. mint kisebb rend s a pap áldásából a lector szentelése. A lectorok szerepéről már a legrégibb egyházírók is említést tesznek, így szent Jusztin, Tertullián, szent Ciprián, szent Cornelius pápa. Ebben az időben tehát még nem az alszerpap olvassa a leckét; az alszerpapi szentelésnél még nem történik említés a leckeolvasás jogáról. A VIII. században, az 1. Ordo Romanus idejében azonban már az alszerpap kötelessége a lecke felolvasása, de csak a XIV. században jön szokásba, hogy az alszerpap-szentelésnél a Lectionale (a leckéket tartalmazó könyv) átadásával a szentelő püspök külsőleg is kifejezi e jog átruházását. A felolvasás tartama a régi időben nem volt előre meghatározva. Szent Jusztin idejében a lector addig olvasott, míg csak «az időből telt». Rendesen a miséző püspök adta meg a jelt az olvasás befejezésére. Később beosztották a szentírást részletekre s az istentiszteletek alkalmával csak egy ilyen kiválasztott részletet olvastak fel. Ezeket a felolvasásra szánt részleteket perikopáknak hívták. Minthogy abban az időben a szentírás még nem volt fejezetekre és ú. n. versekre beosztva s a lapok nem voltak megszámozva, az egyes szövegeket úgy találták meg a szentírásban, hogy egy külön index mutatta a felolvasandó szöveg bekezdő és végső szavait. Ilyen táblázatok találhatók már a IV. századtól kezdve. Ebben az időben a szentírást még folytatólagosan olvasták, vagyis az egyes vasárnapi részletek folytatásai voltak az előző vasárnapi szövegnek. Ez kitűnik pl. szent Ágostonnak a János-evangélium szövegéhez fűzött beszédeiből. A keleti egyházakban még ma is megvan ez a szokás. A bizánci egyházban pl. a következő sorrendben olvassák az evangéliumokat: Mátét pünkösdtől szeptemberig (a 14. vasárnapig bezárólag), Lukácsot szeptembertől novemberig, advent előtt kezdik a Márk-evangéliumot, míg a János-evangélium a húsvéti időszakra marad. Igaz, hogy ezt a sorrendet sokszor megszakítják az ünnepek, de azért a szentírás szövegének folytatólagos olvasása kétségtelenül kitűnik. Valamelyes halvány maradványa a mi misekönyvünkben a régi folytatólagos szentírásolvasásnak, mikor az Epiphania utáni vasárnapokon négy folytatólagos szöveget találunk a rómaiakhoz írt levél 12. és 13-ik fejezetéből, míg ugyancsak ebben az időszakban öt egymásután következő vasárnapon az evangéliumot a Máté-evangéliumból vesszük. Bizonyos rendszerességet találunk a pünkösd utáni vasárnapok leckéiben is. A 6-iktól ugyanis a 17-ikig, azután a 18-iktól a 24-ikig abban a sorrendben olvassuk szent Pál leveleit, ahogy azokat a szentírásban megtaláljuk. A mi mai misekönyvünkben tehát nem mindig találjuk meg ezt a folytatólagos beosztást, hanem ellenkezőleg, a szent leckéket a legkülönbözőbb helyről vesszük. Felvetődik itt az a sokszor vitatott kérdés, vajon van-e mégis valamelyes irányelv, amely szerint a leckéknek most használt beosztása történt? Ki volt az, aki ezt a beosztást csinálta és mégis milyen gondolat vezette őt az egyes szövegek kiválasztásánál? Legelőször is megállapíthatjuk, hogy olyan ünnepeken, amelyeket az Egyház valamelyik evangéliumi esemény emlékére szentel, a leckében természetesen az ünnepnek megfelelő szentírási részletet találjuk. Így pl. áldozócsütörtökön az Ap. csel. 1. fejezetéből azt a részletet olvassuk a leckében, ahol az Úr mennybemeneteléről van szó. A boldogságos Szűzről szóló miseszövegek leckéje legtöbbnyire a Bölcsesség könyvéből való, melynek tartalmát átvitt értelemben a Szent Szűzre, «bölcsesség széke» alkalmazza a nyugati liturgia. A szentek ünnepein a leckét olyanféleképpen választották ki, hogy a szent szöveg egyik-másik kifejezése az illető szent vértanú vagy hitvalló valamelyik kiváló erényét hozza emlékezetünkbe. A legnagyobb utánjárással sem sikerült azonban a tudósoknak a vasárnapok, főleg a pünkösd után eső vasárnapok és a nagyböjti hétköznapok miséinek leckéi között az összefüggést megtalálni. A középkorban sokféle misztikus magyarázatot adtak erre vonatkozólag, de ezek erőltetett dolgok voltak s az egyes leckék beosztásának, egymásutánjának a kulcsát nem adták meg. A középkor liturgikusai általában szent Jeromosnak (†420) tulajdonítják a liturgikus szentírási szövegek kiválasztását. Damasus pápa bízta volna meg őt e nagyfontosságú munka elvégzésével. Ennek a véleménynek alátámasztására azonban semmiféle megbízható, történeti adatunk nincs. Igaz, hogy ellene sem tudunk semmiféle komolyabb érvet felhozni. A leckék és evangéliumok beosztását illetőleg a legelfogadhatóbb vélemény a következő. Aki ezt a beosztást csinálta, először is kiválogatta az Úr és a szentírásban előforduló szentek (Szűz Mária, az apostolok, Keresztelő szent János, Mária Magdolna stb.) ünnepeire az ünnepnek megfelelő szentírási részleteket. Így az Úr életének legfontosabb eseményeiről szóló szentírási szakaszok már belekerültek a liturgiába. A pünkösd utáni vasárnapok számára pedig kiválogatta az összeállító azokat a részeket az Úr életéből, amelyek egyrészről a nép számára tanulságosak voltak, másrészről még nem fordultak elő az Úr és az evangéliumi szentek ünnepein. Ezek a szentírási szakaszok tehát nem logikus egymásutánban vannak, mert hiszen ezek, mondhatnánk, csak szemelvények, csak fennmaradt részletek. Annyi kétségtelen, hogy ez a beosztás nagyon régi és nem lassú fejlődés eredménye, hanem egy kéznek, vagy legalább is egy kornak a munkája. Ellenkező esetben ugyanis a fejlődés egyes korszakainak valamelyes nyomait feltalálhatnánk az egykorú iratokban. A leckék számát illetőleg nagy változatosságot találunk a különböző korokban. Eleinte meghatározatlan számú leckét olvastak, annyit, amennyit a miséző püspök kívánt. Azt azonban a legrégibb időkre vonatkozólag is megállapíthatjuk, hogy az evangéliumokból vett olvasmányokat olvasták mindig legutoljára, mert az evangélium «minden szent iratok koronája». (Origenes) Egyébként azután nagyon különböző gyakorlatot találunk e téren. Így a Constitutiones Apostolorum című irat szerint (VIII. 5. II.) öt szent olvasmány volt a misében: «a Törvény, a Próféták és a mi Leveleink, Cselekedeteink és Evangéliumaink». Aranyszájú szent János idejében az evangéliumon kívül két lecke volt. Az örmény liturgia még most is két leckét olvastat. Ugyanezt találjuk a jelenlegi mozarab és ambrózián liturgiában. Ez utóbbi minden vasárnap és ünnepnap az első leckét a Prófétákból veszi (ez alatt értenünk kell általában az ószövetségi szentírást), a másodikat az újszövetségi levelekből s azután következik az Evangélium. Hétköznapokon azonban náluk is csak egy lecke van és egy evangélium. A római liturgia is sok eltérést mutat e téren. Szent Ágoston (†430) idejében Afrikában két leckét is olvastak, viszont a Liber Pontificalis szerint I. Celesztin pápa (422-432) előtt csak egy lecke volt szent Pál leveleiből és egy evangélium. A VII. századtól kezdve általában csak két szentírási szakaszt olvasnak a szentmisében, egy leckét és egy evangéliumot. A régi szokásnak bizonyos maradványai most is fellelhetők a misekönyvben. Így a kántorböjti, a passio-vasárnap előtti szerdákon, továbbá nagyszerdán és nagypénteken két lecke van, míg a kántorböjti szombatokon hat leckét találunk, melyek közül öt az ószövetségi és egy az újszövetségi szentíráshoz tartozik. A nagyböjti hétköznapokon egészen nagykeddig a leckét az ószövetségi szentírásból vesszük. Már szent Beda Venerabilis megemlíti, hogy Rómában a kántorböjti szombatokon 12 lector énekel, mert a hat leckét nemcsak latinul, hanem külön még görögül is eléneklik, hogy azokat a messze keletről jövő emberek is megérthessék. Ez a szokás még ma is megvan, mert a pápai miséken az Egyház egyetemességének a kifejezésére a leckét görögül is eléneklik. A lecke végén a ministráns «Deo gratias»-t (Istennek hála) felel. E szavakkal köszönik meg a hívek Istennek a szentírás szavaiból nyert oktatást és buzdítást. E kedves és mélyértelmű szavak már szent Pál leveleiben is előfordulnak (1 Kor 15,57; 2 Kor 2,14), szent Ágoston pedig azt bizonyítja, hogy a régi keresztények e szavakkal köszöntötték egymást az utcán. A mai liturgiában ez a formula igen gyakran előfordul. 2. KARVERSEK A SZENTLECKE UTÁN i) Graduale A lecke és az evangélium között a miseszöveg néhány zsoltárverssort tartalmaz, amelyek látszólag csak átmenetek az egyik szentírási részlet olvasásától a másikig. A történeti kutatás azonban megállapította, hogy ezek a zsoltárénekek már a legrégibb időben is nagyon fontos részei voltak a szentmise liturgiájának. Ez a szokás, t. i. a zsoltáréneklés a szentírásolvasás után, Duchesne szerint «egyenes vonalban származik le hozzánk a zsidó zsinagóga vallási gyakorlataiból». Míg a többi miseénekek: a Kyrie, offertorium, communio, csak az időközöket töltötték ki s egyes hosszabb szertartások, körmenetek alatt a nép figyelmét tartották ébren, addig a graduale-t önmagáért énekelték. Miért is a graduale alatt a klérus semmiféle szertartást nem végzett, hanem csak figyelt az énekre. Mielőtt a graduale változatos és érdekes történetének elmondásába kezdenénk, röviden szólnunk kell az egyházi ének jelentőségéről az ősegyházban. Máté evangélista (26,30) tanúskodik arról, hogy már az Úr és az apostolok is énekeltek szent énekeket. Így egészen természetes, hogy szent Pál apostol így buzdítja az efezusi híveket: «Magatok között zsoltárokat, szent dalokat és lelki énekeket mondjatok, énekeljetek.» (Ef 5,19) A régi keresztények tényleg nagyon szerettek énekelni. Úgy a nyugati, mint a keleti egyházban a hívek áhítata gyakran szállt lélekemelő zsoltáréneklésben az ég felé. Mily szép lehetett a keresztények éneke, ha szent Ágoston öreg korában «Vallomásai»-ban így írhat: «Mennyi könnyem elfolyt akkor himnuszok és zsoltárok éneklése közben! Mélyen meghatottak a templomban édesen csengő énekek. Beözönlöttek a hangok füleimbe, szívemre rászállt az igazság harmata, kigyulladtak bennem a jámbor érzések, megeredtek könnyeim – s a könnyek igen jól estek nekem.» A zsoltárokat a régi egyházban különböző módon énekelték. Szent Vazul (†379) szerint olykor két részre oszlott a nép és a két csoport felváltva énekelte a zsoltárverseket. Más alkalommal pedig választott előénekesek után énekelték a hívők vagy az előénekelt szöveget, vagy csupán egyes refréneket. Ez utóbbi éneklési mód, úgy látszik, a zsidóknál is szokásban volt, mert a 135-ik zsoltár folyton megismétlődő refrénje, «mert örökkévaló az ő irgalmassága», erre enged következtetni. A lecke és az Evangélium között az Egyház két éneket énekeltet, t. i. a graduale-t és az Alleluja-t, ez utóbbit néha felváltja a tractus. Nézzünk egy példát. Advent első vasárnapján a lecke után ezt olvassuk: Graduale. Ps. 24. Universi, qui te exspectant, non confundentur, Domine. V. Vias tuas, Domine, no tas, fac mihi: et semitas tuas edoce me. Alleluja, alleluja. V. Ps. 84. Ostende nobis, Domine, misericordiam tuam: et salutare tuum de nobis. Alleluja. – Átmenetre való ének. 24. Zsolt. Mert aki benned bízik, nem vall gyalázatot. V. Utaidra taníts meg, Uram, oktass meg engem ösvényeidben. Alleluja, alleluja. V. 84. zs. Engedd, Uram, irgalmad látnunk és hozd el már szabadulásunk. Alleluja.      Ez a szöveg tulajdonképpen két énekrészből áll. Az első rész a két zsoltárversből álló graduale, a másik rész az ú. n. Alleluja, vagyis a három Alleluja közé zárt zsoltárvers. Ennek a kettős éneknek az az eredete, hogy a régebbi időben két lecke volt. Az első a prófétákból s ez után énekelték a graduale-t, a második az újszövetségi szentírásból s ezt követte, mint előkészület az evangéliumra az Alleluja-ének. Az ambrozián-misében még ma is ezt a szokást találjuk. Sőt a római misekönyvben is, mikor két lecke van, pl. a kántorbőjtök szerdáin, akkor az egyik lecke után van a graduale, a másik lecke után pedig az Alleluja-éneket helyettesítő tractus. Mikor a római liturgiában később az egyik lecke elmaradt, a két éneket egybekapcsolták. Már a zsinagógában szokás volt, hogy a szentírásolvasás után az imádságos hangulat fokozására és az egyhangúság kiküszöbölésére zsoltárokat énekeltek. Ezt a szokást bizonyára a keresztények is átvették, mert már Tertullián említi, hogy a leckék között zsoltárokat szoktak énekelni. Szent Ágoston szerint a lecke után egy egész zsoltárt elénekeltek, legalább is, ha a zsoltár rövid volt. Szent Ágoston egy alkalommal mentegeti magát a nép előtt, mikor a lector egy hosszú zsoltárt végigénekelt. A VI. században Rómában a szerpapok vezették a zsoltáréneklést. A római katakombákban talált síremlékeken itt-ott mint a diakónusok életének egyik legjellegzetesebb ténykedése szerepel az előéneklés a zsoltározásnál. Deusdedit diakónus sírfelirata az V. századból pl. így szól: Hic levitarum primus in ordine vivens, Davitici cantor carminis ipse fuit. A szerpapok zsoltáréneklését Nagy szent Gergely szüntette meg az 595-iki zsinaton. Ettől kezdve már csak az evangéliumot éneklik a szentmisében. A zsoltár azonban ezután is csak szólóének marad, melyet a kórus, vagy a nép csak kísér.      A lecke utáni zsoltárt régente az ambon legalsó lépcsőjéről énekelte a diakónus, innen a gradale vagy graduale név (lépcsőének), mely már a Sacramentarium Grego-rianum-ban is előfordul, bár még a IX. században is használták a régi «responso-rium» nevet. Később nagyon különböző szabályok voltak a graduale éneklésének a helyét illetőleg. Beleth János szerint a hétköznapokon az oltár legalsó lépcsőjén, ünnepnapokon pedig a legfelső lépcsőn énekelték.      Eleinte az egész zsoltárt végigénekelték. Még Nagy szent Leó pápa (440-461) így ír: «Dávid zsoltárát elénekeltük egyhangon». Később az istentiszteletek igen hosszúra nyúltak s ezért a pápák a hívek érdekében törekedtek azokat a lehetőség szerint egyszerűsíteni és rövidíteni. Így Nagy szent Gergely pápa Antiphonarium-a már csak két verssort énekeltet a zsoltárból a lecke után, ahogy az manapság,is szokásos. A mai misekönyvben nem is mindig zsoltárverset találunk a graduale-ban. Így a Szeplőtelen-fogantatás ünnepén Judit könyvéből, többször pedig (pl. Szűz Mária látogatásának az ünnepén, júl. 2-án) nem is a Szentírásból, hanem máshonnan vett szöveget olvastat, illetve énekeltet az anyaszentegyház. ii) Alleluja Az Alleluja zsidó szó, mely annyit jelent, hogy «dicsérjétek az Istent». Használata az ószövetségi zsidóknál is elég gyakori volt. A zsoltárokban is sokszor előfordul, mint a diadalmas öröm kifejezése, így a 104., 105., 106., 134-ik zsoltárokban. Különösen helyénvaló a használata az ú. n. hallel-zsoltárokban (113-118.). A keresztények lefordítás nélkül vették át az Alleluját, amellyel szintén az Isten dicséretét s az Istent szerető lélek boldogságát akarták kifejezni. Szent János apostol a mennyország diadalmas Alleluja-ját így írja le : «És mint egy nagy sereg szózatát hallám, és mint sok vizek zúgását, és mint nagy mennydörgések hangját, amint így énekeltek: Alleluja!» (Jel 19,6) A régi keresztényeknél nagyon használatos volt nemcsak az istentiszteleteknél, hanem a munka végzése közben is. Kint a mezőn a nehéz földmunkánál, vagy a hajón a keresztény matrózok ajkán gyakran felcsendült az örömteli Alleluja, melyet a partok visszhangoztak. 429-ben a bretonok Alleluja-kiáltással mentek a harcba. Az V. században a vandálok betörtek Afrikában egy templomba s nyíllal át1őtték a lector nyakát épp abban a pillanatban, mikor az ünnepi Alleluját énekelte. Az Alleluja használata keleten a régi időben sokkal gyakoribb volt, mint nyugaton. A görögök ma is még a nagyböjtben és a gyászmisében is éneklik az Alleluja-t. A keresztény koptok Egyiptomban néha egy negyedóráig is éneklik. Az Allelujának az evangélium előtt való éneklése római szokás. Eleinte csak húsvét ünnepén énekelték, de már Nagy szent Gergely előtt az Alleluja éneklését az egész húsvéti időszakra kiterjesztették. Szent Gergely azután megengedte, hogy a húsvéti ünnepkörön kívül is énekeljék s a szirakuzai Jánoshoz írt levelében hangsúlyozta, hogy ez a szokás nem Konstantinápolyból eredt. Szerinte az Alleluját Damasus pápa idejében szent Jeromos (†419) hozta Jeruzsálemből Rómába, ahol azonban az Alleluja használatát már korlátozták, mert nem énekelték a böjti napokon és a gyászmisékben. A liturgikus éneklésnél már a régi időkben is az Alleluja utolsó «a» betűjére hosszú dallamokat énekeltek, amelyeket «jubilus»-nak (jubilatio, cantilena) hívtak. Ez az ének a középkori írók szerint nagy jelentőségű s a legnagyobb érdeklődéssel tárgyalták a jubilus különböző misztikus magyarázatait. Minden valószínűség szerint annak a zsoltárversnek, mely a három Alleluja között található (a fenti példában: Ostende nobis …), tulajdonképpen csak az volt a célja, hogy a hosszú jubilus-éneklés alatt a papnak legyen valami elfoglaltsága. Ugyanaz az eset, mint amit az ú. n. «kitöltött Gloria»-nál láttunk. Ezt az allelujás zsoltárverset (versus allelujaticus) egyes esetekben valamelyik más szentírási könyvből vett szöveg helyettesíti. Szent Lőrinc napján (aug. 10.) pedig nem is szentírási szöveget találunk. «Levita Laurentius bonum opus operatus est, qui per signum crucis caecos illuminavit», «Lőrinc levita jót cselekedett, mikor a kereszt jelével a vakokat látókká tette».      A húsvéti időszakban másféle Alleluja-t énekelünk, t. i. az ú. n. nagy Alleluja-t. Ez négy Allelujából áll, mint például a fehérvasárnapi szöveg mutatja: Alleluja. Alleluja. V. (Matth. 28,7) In die resurrectionis meae, dicit Dominus, prae-cedam vos in Galileam. Alleluja. V. (Joann. 20,26) Post dies octo, januis clausis, stetit Jesus in medio discipulorum suorum, et dixit: Pax vobis. Alleluja. – Alleluja, alleluja. V. (Mt 28,7) Feltámadásom napján, úgymond az Úr, előttetek megyek Galileába. Alleluja. V. (Jn 20,26) Nyolc nap múlva Jézus zárt ajtókon át tanítványai között megjelent és mondá: Békesség nektek. Alleluja. A második, harmadik és negyedik Alleluja végén éneklik a jubilus-dallamot. A két szentírási szöveget már a régiek sem egyforma dallamra énekelték, ami mutatja, hogy itt tulajdonképpen két összeolvasztott ének van, melyek közül az első a gradualénak felel meg. Érdekes, hogy húsvét nyolcada alatt egészen péntekig bezárólag még nem mondjuk az ú. n. nagy-Alleluját, hanem csak a gradualét. Ennek az az oka, hogy a húsvét hetének szövegrészei nagyon régiek, már a szent Gergely pápa Liber Antiphonariusában szóról-szóra megtalálhatók s ezért az Egyház ezeket mint tiszteletreméltó örökséget őrzi és nem változtat rajta, bár bizonyos értelemben a szabálytól eltérnek. iii) Tractus A tractus elnevezés onnan származik, hogy ezeket a szövegeket az előénekesek egyfolytában (uno tractu) énekelték, nem úgy tehát, mint a graduale zsoltárverseit, amelyeket a nép az egyes válaszversek éneklésével megszakított. Ezért van az, hogy a tractus minden verssora előtt egy «V» betűt (versiculus) találunk s sehol sincs «R» betű (responsorium). Már a VIII. században az első Ordo Romanus említi, hogy a tractust olyankor éneklik, amikor nincs Alleluja, vagyis adventben és nagyböjtben, továbbá a vigíliákon, kántorböjti napokon és a gyászmisében. E szabály alól ma is csak a húsvét és a pünkösd sajátos vigíliái a kivételek, amelyeknél Alleluja is van és tractus is. A tractus meghatározatlan számú zsoltárversből áll. A nagyböjt hétfőin, szerdáin és péntekjein (a nagypénteket kivéve) egyforma a tractus. A tractus tartalmilag jobban alkalmazkodik a misében felolvasott szentírási szakaszhoz, mint a graduale. A nagyböjt első vasárnapján pl. az Úr megkísértetésének a történetét olvassuk a szentmise evangéliumában. A kísértő idézi a 90-ik zsoltár szavait: «angyalainak parancsolt felőled …». Ennek megfelelően a tractusban a 90-ik zsoltárt olvassuk, még pedig egy-két verssor kivételével az egész zsoltárt. Ez egyedülálló példa a misekönyvben. A zsoltár liturgikus szövege nem vág teljesen egybe a szent Jeromos-féle Vulgata-szöveggel, ez a fordítás ugyanis régibb a Vulgatánál is. A tractus eredetére vonatkozólag Schuster bíboros tiltakozik azon feltevés ellen, mintha ez a szokás is keletről származnék, «mintha a latin szellem teljesen képtelen volna méltó módon felemelkedni Teremtőjéhez». iiii) Sequentia A középkorban az Alleluja után még egy ének jött szokásba, t. i. a sequentia. Az V. Pius pápa által 1570-ben kiadott s máig is használt misekönyvben már csak öt sequentia van. A középkorban többezer ilyen éneket ismertek. A sequentia-éneklés szokása tulajdonképpen az Allelujából keletkezett. Mint említettük, az Alleluja végső «a» betűjére hosszú dallamokat énekeltek, úgy mint manapság pl. az Ite missa est «e» betűjére. Ezeket a dallamokat azonban nehéz volt úgy megjegyezni, hogy szöveg nem volt hozzá. Ezért azután Notker Balbulus, szentgalleni apát (†912) olyan énekeket írt, amelyeknek minden egyes szótagja a dallam egy-egy hangjegyének felelt meg. Így a szöveg révén könnyebb volt a dallamot is emlékezetben tartani. Ezeket az énekeket, melyek lassankint nagyon elszaporodtak, azért nevezték sequentiáknak, mert a graduale Allelujáját «követték». Nevezetesebb sequentia-írók voltak szent-viktori Ádám (†1192), szent-galleni Eckehart (†973), limburgi Gott-schalk (†1098), Celano Tamás (†1250 körül). Később nemcsak latin, de a nép nyelvén írott sequentiák is készültek, sőt különböző nyelvűek is. Voltak sequentiák a borra és a sörre. Nass János Luther Mártonról írt sequentiát: «Invicti Martini laudes intonent Christiani». Ez a szokásos versírás lassanként annyira elfajult, hogy egyformán ártott a jóízlésnek és a vallásosságnak. A trienti zsinat atyái sokat foglalkoztak ezzel a kérdéssel. A megállapodás az lett, hogy a Victimae paschali, a Veni Sancte Spiritus, a Lauda Sion és a Dies irae sequentiá-k kivételével a többit mind törölték a megreformált misekönyvből. Így azután a kezdeményezőnek, Notkernak is az összes himnuszai kiestek. Kétségtelen, hogy a megmaradottak az összesek között a legszebbek és legtartalmasabbak. Az 1509-ben kiadott egri Ordinarius szerint a székesegyházban a fentieken kívül még a következő sequentiák is használatosak voltak: Dilectus Deo, Exultant, Gaudeat Ecclesia, Grates nunc, Salve porta, Verbum Dei Deo stb.      a) A húsvéti gyönyörű sequentiát, a Victimae paschali-t, Wipo (†1048 körül), II. Konrád udvari papja írta. Valószínűleg a fenséges dallam is tőle származik. A második részben kedves párbeszédet találunk, amelynek révén ez a himnusz a középkorban szokásos vallásos drámákban is igen gyakran szerepelt. Az 1570-iki reform elhagyta a hatodik verssort, mely így hangzott: «Credendum est magis soli, Mariae veraci, quam Iudaeorum turbae fallaci.»      b) A pünkösdi himnuszt, a Veni Sancte Spiritus-t Langton István canterbury érsek írta, amiről egy egykorú szerzetes írása tanúskodik. Régente Róbert francia királynak, vagy III. Ince pápának is tulajdonították.      c) Amint a pünkösdi himnusz a Szentlélek Úristenről szóló tant adja elő segítségül hívás alakjában, úgy a legméltóságosabb Oltáriszentségről szóló tanítást az Úrnap himnuszában, a Lauda Sion-ban találjuk meg. Ez a himnusz, valamint az egész úrnapi zsolozsma Aquinói szent Tamás nagyszerű alkotása, mely «inkább égi visszhanghoz hasonlít, mint földi költészethez». Ez a mélyértelmű sequentia, melyet szent Tamás IV. Orbán pápa felszólítására készített, «ugyanazon szellem műve, mely a középkori dómokat alkotta».      d) A máig megmaradt sequentiá-k között talán a legszebb a Dies irae. Ez az ének a legnagyobb valószínűség szerint Celano Tamás, ferences szerzetestől (†1250 körül) származik, aki szent Ferenc kortársa s első életrajzírója volt. Nem is sequentiának készült, hiszen a gyászmisében nem lévén Alleluja, nem is volt szükség sequentiára, a szerző csak magánájtatosság céljából írta ezt az éneket, de már a XIII. századtól kezdve használták sequentiának is. A két utolsó strófa későbbi hozzátoldás, mely nem is felel meg az előző strófák gondolatmenetének. Ebben az énekben ugyanis az utolsó ítélet nagyszerű rajzát találjuk, az utolsó két strófa pedig a megholtakra tereli a figyelmet, akikről az előzőkben egyáltalán említés sem történt. A Dies irae páratlan művészettel megalkotott mestermű, melyről a híres irodalomtörténész, Baumgartner S. J. így ír : «Ez a monumentális költemény, mely még most is minden egyes ünnepélyes gyászmisében felharsan és a legnagyobb zeneszerzőket foglalkoztatta, egy Goethe-t képes volt megrázni; ennek az emléke a Faustban bejárta a modern, a kereszténységtől többé-kevésbé eltávolodott világot s még ma is figyelmezteti azt, hogy a középkor költői erejének nem kell félnie a későbbi idők költészetével való összehasonlítástól, sőt hogy ez utóbbi még nagy mértékben az előbbi örökségéből él.»      e) Az ötödik sequentia az V. Pius pápa által kiadott misekönyvben még nem volt meg. A Stabat Mater-t XIII. Benedek 1727-ben vette fel a misekönyvbe. Szerzőjének Jacopone de Todi (Jacobus de Benedictis) nevű ferencrendi szerzetest (†1306) tartják. Újabban egyesek kétségbe vonják ezt és a Stabat mater-t szent Bonaventurának tulajdonítják. «A legünnepeltebb zeneszerzők versenyeztek, hogy ennek a felülmúlhatatlan szövegnek méltó zenei kifejezést adjanak. Az egyháztól távolállók ezrei épültek rajta. Walter Scott halálos ágyán vigasztalást talált benne. Semmiféle márvány Pieta nem képes az Istenanya részvételét a Világmegváltó keresztútjában megrázóbban megjeleníteni, mint ez a csodálatos ének» – írta Baumgartner. Ez a himnusz sem sequentiának készült, csak később került a misekönyvbe. Jelenleg a Szűz Mária hét fájdalmának két ünnepén imádkozzuk. A régi sequentiák közül egynéhány a szentmisén kívül még ma is használatban van. Így a Salve Regina is régente sequen-tia volt, legalább is Durandus ezt állítja. A sequentia csak a római liturgiában szokásos. Sem a mozarab, sem az ambrozián liturgia nem ismer ilyesmit, annál kevésbé a keleti liturgiák. De azért minden liturgiában van valami ének a leckeolvasás után. Az Antiochiából származó liturgiák a lecke előtt néhány rövid verssort mondanak, a lecke után pedig az Alleluját. A nesztoriánusok a leckék között hosszú zsoltárokat énekelnek, míg a koptok a Trisagiont mondják. Milánóban két lecke van, az első után kis zsoltárt (Psalmellus-t) mondanak, a második után pedig az Alleluját. A régi egyházban a katekumeknek, vagyis tanítás alatt álló s megkeresztelésre váró embereknek csak a szentmise elején volt szabad részt venni. Egyes helyeken az evangélium, vagy a szentbeszéd után, Rómában valószínűleg már a leckeolvasás után elküldték őket. Ezért azután a keresztséget megelőző vizsgálatuknál ünnepélyes szertartással adták át nekik az evangéliumot («traditio Evangelii») annak jeléül, hogy ezentúl már az evangélium éneklésénél is jelen lehetnek a templomban. 3. Az Evangélium Az evangélium olvasása, illetve az ünnepélyes misében az evangélium éneklése egyik legjellegzetesebb s legmegkapóbb része a szentmise szertartásának. Míg a leckében a próféták és az apostolok szólottak a hívekhez, addig az evangéliumban maga az Úr Jézus, az örök Igazság ad tanítást. Ennek megfelelően az Egyház hite a századok folyamán az evangélium olvasását oly páratlanul szép, az egyszerű nép által is könnyen megérthető szertartásokkal ruházta fel, hogy a jelenlevő hívek szinte a jeruzsálemi templomban, vagy a Genezáret-tó partján tanító Jézust látják a fényes ruhába öltözött ünnepi diakónusban s a legnagyobb alázattal hallgatják az evangélium fenséges igéit.      Már magát az evangéliumos könyvet is a keresztények mindenkor nagy tiszteletben tartották, mert benne látták Jézus szimbólumát. S méltán, mert hiszen az evangélium, vagyis Jézus szavai sokkal jobban elénk varázsolják az isteni Üdvözítőt, mint pl. egy kép vagy egy szobor. Éppen azért már régi időben is szokás volt, hogy az evangéliumos könyvet értékes kötésbe foglalták, a kötést festményekkel, arany vagy ezüst veretekkel, drágakövekkel, olykor még ereklyékkel is díszítették. Nagy ünnepeken az evangéliumos könyv egész nap az oltáron feküdt, vagy pedig szerzetesek körmenettel vitték körül s útközben folyton tömjénnel füstölték. Ha egy pápai követ vagy püspök a székesegyházba, vagy a kolostorba jött, a fogadásnál megcsókolásra nyújtották neki. Alexandriai szent Cirill beszéli, hogy a harmadik egyetemes zsinaton az evangéliumos könyvnek külön trónust készítettek. Ezt a szokást a trienti és a vatikáni zsinat is követte. Eskütételnél az Egyház még ma is ezt a könyvet csókoltatja meg. Régente még az is szokás volt, hogy a hívek az evangélium egyes szövegeinek a másolatát a nyakukba akasztották, vagy a mellükön hordozták. A görögök az evangéliummal együtt temették el papjaikat. Ez az egyetlen könyv, amelyet a liturgiában megcsókolnak, megfüstölnek és a kereszt jelével megjelölnek. Ma a csendes misében a pap olvassa, az ünnepélyes misében pedig a szerpap énekli az evangéliumot. Az első századokban az istentiszteleteken nem egyes kiragadott részleteket olvastak az evangéliumból, hanem folytatólagosan olvasták azt. S a felolvasást egy külön e célra kirendelt felolvasó (lector) végezte. Így pl. szent Ciprián egy bizonyos Aureliust kijelöl lectornak, hogy «olvassa az evangéliumot, mely képzi a vértanúkat». Később az evangélium iránti nagy tisztelet arra indította az Egyházat, hogy magasabb rangú egyházi személlyel olvastassa az Úr szavait. Sozomenus szerint Konstantinápolyban húsvét ünnepén maga a püspök töltötte be ezt a szerepet, Alexandriában az archidiakónus, «más helyeken a szerpapok olvasták az evangéliumot, elég sok egyházban pedig maga a pap». Az V. századtól kezdve mindjobban állandósul az a szokás, hogy a szerpap. vagyis a miséző pap után a legmagasabb rangú segédkező tölti be ezt a szerepet. Kivétel mindössze talán az az évszázadokon keresztül tartó szokás volt, hogy karácsony szent éjszakáján maga a császár – karingben és stolával – énekelte az ünnepi evangéliumot, mely így kezdődik: «Történt pedig ama napokban, rendelet ment ki Augusztus császártól stb.» Hasonló kiváltság alapján énekelte Zsigmond király és császár a konstanci zsinaton (1414) XXIII. János pápa jelenlétében az evangéliumot. Nézzük az ünnepélyes misében az evangélium éneklésének szertartását és figyeljük meg, mily szépen tud az Egyház szertartásokkal ránevelni minket az evangélium nagyrabecsülésére.      Előre kell bocsátanunk, hogy a középkor előtt az ünnepélyes misében a pap nem olvasta el az evangélium szövegét, mint az manapság történik, hanem csak meghallgatta a szerpap által énekelt szöveget. Akkor még a misekönyv (sacramentarium) nem is tartalmazta az evangéliumi szövegeket, hanem csak a miseimákat, míg az evangéliumi szakaszokat a szerpap külön könyvből énekelte (liber epistolarius, evan-geliarius). Csak a IX. század körül – a csendes mise szokásának behozatalával egyidőben – egyesítik a kétféle könyvet (missale plenarium), s ez időtől kezdve az evangélium éneklése előtt a pap elolvassa az evangéliumot.      Az evangélium-éneklés szertartása azzal kezdődik, hogy a szerpap az evangéliumos könyvet az oltárra helyezi. Nem azért teszi ezt, mintha hirtelenében nem tudná hová tenni, hanem ennek a ténykedésnek mély jelentősége van. Régente már a szentmise kezdetétől kezdve az oltáron volt az evangéliumos könyv. Az oltár tudniillik már a régi Egyházban is Krisztust jelképezte. Az evangéliumos könyvnek az oltárra való helyezése tehát azt fejezte ki, hogy az evangéliumos ige az örök Ige, vagyis az élő Krisztus ajkáról folyik.      Ezután a pap tömjént tesz a füstölőbe, majd a diakónus az oltár lépcsőjén elmondja a következő imát: Munda cor meum ac labia mea, omnipotens Deus, qui labia Isaiae Prophetae calculo mundasti ignito: ita me tua grata miseratione dignare mundare, ut sanctum Evangelium tuum digne valeam nuntiare. Per Christum Dominum nostrum. Amen. – Tisztítsd meg szívemet és ajkamat, mindenható Isten, ki Izaiás próféta ajkát tüzes zsarátnokkal tisztítottad meg: úgy méltóztassál engem kegyes irgalmaddal megtisztítani, hogy szent Evangéliumodat méltóan hirdethessem. A mi Urunk Jézus Krisztus által. Amen. Ez az ima már a XI. században ismeretes, bár még a XV. században is van olyan misekönyv, amelyből hiányzik. A szerpap kéri az Úr áldását, hogy méltóképen hirdethesse a szent igéket. Ő is remeg, mint Izaiás próféta a nagy feladat előtt. De amint az Úr angyala a mennyei oltárról hozott tüzes szénnel megtisztította Izaiás ajkait s erőt adott a prófétának a kemény igazságok bátor hirdetésére (Iz 6,5), úgy a szerpap is az Úrtól várja bűnös ajkának és szívének a megtisztítását. Ő is, mint a próféta az isteni üzenet hirdetéséhez, küldetést vár s azért oda térdel a pap elé e szavakkal: Jube, domne, benedicere – Méltóztassál, Uram, megáldani. A pap megáldja a szerpapot: Dominus sit in corde tuo et in labiis tuis: ut digne et competenter annunties Evan-gelium suum. In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti. Amen. – Az Úr legyen szívedben és ajkadon, hogy méltóan és megfelelően hirdethessed Evangéliumát. Az Atyának és a Fiúnak és a Szentlélek Istennek nevében. Amen. Ez az áldás már a VIII. században megvan. Ugyanott olvassuk, hogy a szerpap az áldás után megcsókolja a püspök lábát. Ez a lábcsók a pápai misében most is megtörténik s kifejezi a szerpap alázatosságát e kitüntető megbízatás teljesítése előtt s a miséző főpap lelki hatalmát, aki Krisztus nevében ad meghatalmazást az evangélium kihirdetésére. E hatalom átruházásának a kifejezésére a miséző ráteszi a kezét az evangéliumos könyvre, a szerpap pedig hálából a püspöki misében megcsókolja a püspök kezét. A régi egyházban a szerpap a templom közepén álló emelvényről, az ú. n. ambon-ról olvasta fel az evangéliumot. Az ambon-hoz ünnepélyes körmenetben vonult a diakónus. Előtte mentek a gyertyavivők (akolitusok) égő gyertyákkal, melyek az evangéliumban megnyilatkozó Krisztust, a világ világosságát jelképezték. Utánuk jöttek a füstölővel a thuriferek, majd az alszerpap és végül a szerpap az evangéliumos könyvvel. Durandus idejében keresztet is vittek az evangélium olvasáshoz az ambon-ra, hogy a nép szemlélhesse a Keresztrefeszített alakját, mikor hallja tanítását. Egy VI. századbeli francia író, párizsi szent Germanus, a feltámadt Krisztus diadalmas mennyei bevonulásához hasonlítja ezt a körmenetet. Az ő idejében hét kandelábert vittek az akolitusok a körmenetben s a kórus a körmenet alatt Sanctus-t énekelt. Mikor a szerpap az utolsó előkészületet végzi nagy funkciójának megkezdése, vagyis Krisztus valóságos szavainak megismétlése előtt, Krisztus mintegy titokzatosan jelen van a diakónus szerepében, s ezért a főpap levéteti fejéről a püspöksüveget. Ha egyszerű pap végzi a szentmisét, akkor az kifordul az oltártól a diakónus felé, a nép pedig feláll. Ez a felállás ősrégi szokás, már az apostoli konstitúciók is említik. A középkorban a hívek letették a kezükből még a botot is, amelyre a szentmise alatt támaszkodni szoktak. Keleten a püspökök levetették a palliumot. A francia királyok és császárok letették koronáikat. A lengyel hercegek kivonták kardjukat annak a kifejezésére, hogy készek az evangéliumot, illetve a Krisztus tanítását valló híveket akár fegyverrel is megvédelmezni a támadások ellenében. Szintén régi szokás volt s nyugaton csak a VII. vagy VIII. században szűnt meg, hogy a híveket az evangélium felolvasása előtt így figyelmeztették: «Álljatok csendben és hallgassatok figyelmesen!» – State cum silentio audientes attente». Ez a szokás még ma is megvan a bizánci liturgiában. A szerpap «észak felé» fordulva énekli az evangéliumot. A különböző égtájak felé való igazodás a liturgiában a keleti egyházban már az V. században, a nyugati egyházban pedig a VI. században keletkezik. Ekkor kezdik megkívánni, hogy a templom apszisa a keleti oldalon legyen, vagyis hogy a hívek, ha az oltár felé néznek, kelet felé fordulva legyenek. … A XI. században először a csendes misében jött szokásba az, hogy a pap az evangélium olvasásánál … a kelet felé fekvő oltártól kissé észak felé fordult. Ezt azután átvitték az ünnepélyes misébe, ahol a diakónus már nem egyenesen a nép felé, hanem kissé oldalt fordulva énekli az evangéliumot. Ez a szokás még ma is megvan úgy a csendes, mint az ünnepélyes misében. Ennek a szokásnak a középkorban misztikus magyarázatot is adtak. Az észak tudniillik a sötétséget, a Sátán birodalmát jelenti s így a diakónus azért fordul észak felé, hogy az evangéliumi világosság a Sátán birodalmának sötétségét eloszlassa.      A szerpap ünnepélyesen üdvözli a jelenlevőket Dominus vobiscum szavakkal. Az Úr valóban a hívek lelkében van s ott megkezdi tanítását. A szerpap ezt a mélyértelmű köszöntést a pap, vagy a püspök jelenlétében máskor nem használja, csak itt az evangélium hirdetésénél és még a nagyszombati Exsultet-nél. Ez is mutatja, mily nagy megbízatásban jár el, mikor az Egyház nevében az Úr igéit hirdeti. Azután mintegy a maga igazolására, hogy tényleg szentírási részletet olvas, tudomására hozza a híveknek, hogy melyik evangélistának a könyvéből olvas, s hogy az elején kezdi-e meg az evangéliumot, vagy pedig valahonnan folytatást vesz. (Initium, vagy Sequentia Sancti evangelii secundum N.) Ugyanekkor megjelöli a szent szöveg kezdetét a kereszt jelével, majd ugyancsak a kereszt jelével érinti homlokát, ajkait és mellét. E szokás nagyjából már a XI. században megvolt s jelentése kézenfekvő. A szöveg kereszttel való megjelölése kifejezése annak, hogy ez a tanítás a «kereszt evangéliuma» (evangelium crucis. 1. Kor. 1. 18.), míg a homlok, az ajkak és a mell megérintése, amit a diakónussal együtt a hívek is végeznek, azt fejezi ki, hogy az Úr tanítását törekszünk értelmünkkel felfogni, ajkainkkal megvallani és szívünkbe befogadni. A nép lelkes felkiáltása, Dicsőség neked, Uram! – Gloria tibi, Domine, a gallikán rítusból eredő szokás, melyet már a VI. században megtalálunk. A mai gyakorlattól a régi szokás csak annyiban tér el, hogy régente e felkiáltás alatt a diakónus a néppel együtt az oltár felé meghajtotta magát. Ezután a szerpap tömjénnel megfüstöli a könyvet, hogy ezáltal is kifejezésre juttassa szívének mély hódolatát az Úr üdvösségre vezető, szentséges tanítása iránt. Erről a füstölésről cremoni Sicardus (†1215) tesz először említést. Egyes helyeken, így pl. Párizsban is, régente harangoztak, vagy csengettek is az evangélium-éneklés alatt, hogy felhívják a fontos ténykedésre a nép figyelmét. Ha a felolvasandó szöveg nem valamely evangélium kezdő sorait adja (Initium), akkor a régi szokás szerint az evangélium az időpont meghatározásával kezdődik. Némelyik evangéliumban maga a szentírási szöveg ad ilyen útbaigazítást, «Heródes király napjaiban», «Tiberius császár tizenötödik évében», ha azonban ez hiányzik, akkor az evangélium «In illo tempore – abban az időben» szavakkal kezdődik, amelyen azt a nagyjelentőségű időt értjük, mikor az Üdvözítő a földön járt és a megváltásunk nagy művét végrehajtotta. Az evangélium elhangzása után ma «Laus tibi, Christe – Dicséret neked, Krisztus!»-t mondunk. Régente inkább «Deo gratias – Istennek hála!», vagy még gyakrabban az Amen volt szokásban. Ezután az alszerpap odaviszi a könyvet a misézőhöz, aki megcsókolja a felolvasott evangéliumi szöveg kezdetét. Ez a legnagyobb tiszteletnek és szeretetnek a jele, mely Krisztusnak szól, aki kinyilatkoztatta magát az evangéliumban. Nagyon kedves szokás volt régente, hogy a néppel is megcsókoltatták az evangéliumot. Az alszerpap a thuriferrel először a klérus tagjaihoz vitte oda a könyvet s csókoltatta meg velük a szent szöveget. Azután becsukta a könyvet s sorra odanyújtotta a híveknek, akik a szent könyvet kívülről tisztelettel megcsókolták. Ez a szokás III. Honorius pápa (1216-1227) idejében szűnt meg.      A könyvcsókolásnál a pap e szavakat mondja: Per evangelica dicta deleantur nostra delicta. – Az evangélium szavai töröljék el vétkeinket. Ilyenféle imát már a XII. században mondottak, ennek az imának a szövege azonban csak a XVI. században keletkezett. Igen mély értelmű gondolatot fejez ki ez a szöveg, azt tudniillik, hogy az evangélium hallgatása még bűneink megbocsátását is eredményezi, amennyiben ugyanis minket bánatra s hibáink jóvátételére indít. A keleti egyházban az evangélium-éneklés szertartása még változatosabb, mint a mi liturgiánkban. Náluk az ambon-hoz az evangéliumos könyvvel végzett körmenet az ú. n. «kis bemenetel» a katechumenek liturgiájának legkiemelkedőbb szertartása. De a mi liturgiánk is e ponton oly fenséges és gazdag, figyelmünket, érdeklődésünket oly nagyszerűen irányítja az Úr igéjét tartalmazó evangéliumra, hogy e szertartások láttán mi is fellelkesülünk az Úr tanítása iránt s a lelkesedés rajongásával szinte kiáltani szeretnénk az Úr felé az evangéliumi asszonnyal: «Boldog e méh, mely téged hordozott», s hallani az Úr szavát: «sőt inkább boldogok, akik az Isten igéjét hallgatják és megőrzik azt» (Lk 11.27-28). 4. Szentbeszéd A szentmise liturgiájának egyik legrégibb alkatrésze az evangélium felolvasását követő szentírás-magyarázat és buzdítás (homilia). Ez már az apostolok idejében megvolt, akik ezt a szokást valószínűleg a zsidó liturgiából vették át. Szent Lukács leírja, hogy az Úr a názáreti zsinagógában az istentisztelet alatt felolvasott egy részt a prófétákból «és összehajtván a könyvet, visszaadá a szolgának és leüle. És a zsinagógában mindenkinek a szeme rajta függött. Ő pedig kezdé mondani: Ma teljesedett be ez az Írás füleitek hallatára» (Lk 4,20-21). Az Úr tehát megmagyarázta a felolvasott szent szöveg értelmét, még pedig oly elragadó szavakkal, hogy a jelenlevők «csodálkozának a kedves igéken, melyek az ő ajkáról elhangzottak» (Lk 4,22).      Szent Pál apostolról is olvassuk, hogy az eucharisztikus istentisztelet alkalmával hosszú beszédet mondott (ApCsel 20,11). Ugyancsak ezt a gyakorlatot látjuk szent Jusztin (†165 k) idejében, aki így ír: «mikor a felolvasó a felolvasást befejezte, a főpap intelmeket és buzdításokat intézett hozzánk s kért bennünket, hogy kövessük ezeket a dicső példákat». Ez a szokás megmaradt a következő századokban is. A IV. és V. század nagy egyházatyái szebbnél-szebb homiliákat hagytak hátra, amelyekben gyakori vonatkozásokat találunk a közvetlenül előttük felolvasott evangéliumi szövegre. A középkorban is a lánglelkű egyházi írók (itt elsősorban szent Bernátra gondolunk) az evangélium szavaihoz fűzték tanításaikat. Az a gyakorlat tehát, amely ma-napság is él, hogy az istentiszteletek alkalmával tartott buzdító beszéd előtt az evangéliumot felolvassák, az apostolok idejére visszavezethető, ősrégi keresztény szokás.      A középkorban sok helyütt a Credo-t szorosan az evangéliumhoz tartozó imának tartották s ezért csak a Credo után tartották meg a beszédet. Sőt Durandus szerint Angolországban egyes helyeken még a felajánlást is elvégezték, csak azután következett a beszéd. Az a szokás, hogy a szentbeszéd a mise előtt van, Luther idejéből származik, aki a Formula Missal című munkájában kifejti, hogy «alkalmasabb», ha a mise előtt van a beszéd. Maguk a protestánsok különben ezt a szokást már a XVI-XVII. században elhagyták s visszatértek a mise közben való prédikációra. A mise közben tartott szentbeszédnek ugyan a mai időkben a katolikus liturgiában bizonyos nehézségei vannak, főleg énekes misében, mindazonáltal kétségtelen, hogy a mise közben mondott szentbeszéd jobban megfelel az egyházi liturgia szellemének, mint az, amelyet mise előtt, vagy mise után tartanak. Ugyanezt mondhatjuk arról az újabban mindinkább terjedő s igen dicséretes szokásról is, mely szerint a kismisét mondó pap vasárnap a mise közben magyarul is felolvassa az evangéliumot és öt perces szentbeszédet fűz hozzá. A szentbeszédet már a régi időben is közös imádság fejezte be, amelyben a pap a hívekkel együtt az egész népért, a királyokért, fejedelmekért, az ország vezetőiért imádkozott. Ilyenféle ima még ma is van a legtöbb egyházmegyében közvetlenül a szentbeszéd után. Ennek az imának az eredete visszanyúlik az apostoli korba. Már szent Pál kívánja, hogy «tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések és hálaadások minden emberért, a királyokért és minden fellebbvalóért». (1 Tim 2,1-2) A II. századból szent Jusztin tanúskodik erről a szokásról úgy keleten, mint nyugaton, nemkülönben a későbbi századokban Tertullián, szent Ciprián, szent Ágoston. Ugyanez bizonyítható az ú. n. apostoli konstitúciókból is, továbbá a középkorból származó különböző rendeletekből, amelyek szerint a mise alatt, közvetlenül a szentbeszéd után imádkoztak «a különböző szükségletekért, a királyért, a püspökökért, az egyházak vezetőiért, a békéért stb.». Érdekes, hogy a római egyházban, ahol III. Felix pápa (†492) idejében még szokásban volt ez az ima, később azután azt elhagyták. Annál inkább dívott ez a szokás az Alpesek vidékén. A mai imának a szövege nagyon csekély különbséggel már a XVI. század második felében szent Canisius Péter imakönyvében megtalálható. Duchesne véleménye szerint ez a közös ima még megtalálható a nagypénteki szertartásban, amelynél a pap imádkozik az Egyházért, a békéért, az egyházi vezetőségért, a királyért, a pogányokért, a zsidókért stb. Ezeknek az imáknak a szövegében nincs semmi vonatkozás a nagypénteki, vagy a húsvéti szertartásokra. Valószínű tehát, hogy ezek az imák az ú. n. «közös imá»-nak a maradványai. Valóban megfigyelésre méltó ennek a «közös imá»-nak páratlan ősisége. Kevés olyan rész van a szentmise liturgiájában, amely régiség dolgában vetekedni tudna vele. A főpapi misében az előírás szerint a szentbeszéd végeztével a szerpapnak el kell énekelnie az ú. n. «közgyónás»-t, a Confiteor-t s azután a püspök feloldozást és áldást ad. A középkorban a nyugati egyházban általános szokás volt az, hogy a szentbeszéd után közösen felkeltették a hívek a bánatot s a pap a szószékről feloldozást adott. Figyelmeztették azonban a jelenlevőket, hogy ez a feloldozás (Indulgentiam) csak a bocsánatos bűnöket törli el s nem a halálos bűnöket. Ez a szokás a IX. században kezdődött az Alpesek között, onnan terjedt el Németországban, Franciaországban, míg végre eljutott Rómába.      Az ősegyházban a katechumeneknek és a nyilvános bűnösöknek nem engedték meg, hogy a szentmise fő részein jelen legyenek. Ezért a szentbeszéd után felszólították őket, hogy távozzanak. A szerpap hangos szóval kiáltotta: «Menjetek el békében, katechumenek!» – Ite in pace, catechumeni! Ez a szokás az V. vagy a VI. században szűnt meg. 5. Credo (Hiszekegy) Alig hogy az evangélium szent szavai elhangzottak és a miséző az isteni szavakat megmagyarázta, felhangzik az ünnepélyes misében a pap éneke: Credo in unum Deum (Hiszek egy Istenben), a nép vagy a kórus pedig folytatja: Patrem omnipotentem, factorem coeli et terrae, visibilium omnium et invisibilium. Et in unum Dominum Jesum Christum, Fílium Dei unigenitum. Et ex Patre natum ante omnia saecula. Deum de Deo, lumen de lumine, Deum verum de Deo vero. Genitum, non factum, consubstantialem Patri: per quem omnia facta sunt. Qui propter nos homines et propter nostram salutem descendit de coelis. Et incarnatus est de Spiritu Sancto ex Maria Virgine: Et homo factus est. Crucifixus etiam pro nobis: sub Pontio Pilato passus, et sepultus est. Et resurrexit tertia die secundum Scripturas. Et ascendit in coelum: sedet ad dexteram Patris. Et iterum venturus est cum gloria, judicare vivos et mortuos: cujus regni non erit finis. Et in Spiritum Sanctum, Dominum et vivi-ficantem: qui ex Patre Filioque procedit. Qui cum Patre et Filio simul adoratur et conglorificatur: qui locutus est per Prophetas. Et unam sanctam catholicam et apostolicam Ecclesiam. Confiteor unum baptisma in remissionem peccatorum. Et exspecto resurrectionem mortuorum. Et vitam venturi saeculi. Amen. – Mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak teremtőjében. És az egy Úr Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában. Ki az Atyától öröktől fogva született. Isten az Istentől, világosság a világosságtól, igaz Isten az igaz Istentől. Ki született, nem alkottatott, egylényegű az Atyával: ki mindeneket alkotott. Ki értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállt a mennyből. És testet öltött a Szentlélek által Szűz Máriától: és emberré lett. Pontius Pilátus alatt érettünk szenvedett, keresztre feszítették és eltemették. És harmadnapra feltámadott az Írások szerint. És felment az égbe: ott ül az Atyának jobbján, És ismét eljön dicsőséggel, hogy megítélje az élőket és a holtakat; s országának nem lesz vége. Hiszek a Szentlélekben, Úrban és életet adóban: ki az Atyától s a Fiútól származik. Kit az Atyával és a Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk: ki a Próféták által szólt. Hiszek egy, szent, egyetemes és apostoli Anyaszentegyházat. Vallok egy keresztséget a bűnök bocsánatára. És várom a holtak feltámadását. És az eljövendő örökéletet. Amen. E szavakkal a pap és a hívek nyilvános, ünnepélyes vallomást tesznek az igaz hitről, vagyis azokról a hittételekről, amelyek a Credo-ban foglaltatnak. A Credo elég későn került bele a miseliturgiába. Eredetileg ugyanis a hitvallások arra szolgáltak, hogy a megkeresztelendők a keresztség szertartásának keretében az igaz hit főbb igazságait megvallják. Így az első keresztény századokban a hitvallás semmiféle vonatkozásban sem volt az Eucharisztiával, vagy a miseliturgiával.      Meg kell itt még azt is említenünk, hogy a hitvallásokban nem voltak meg az összes keresztény igazságok, még csak a főbbek sem, hanem a keresztények főleg azokat a hittételeket vették fel a Credo-ba, amelyeket a korukbeli eretnekek kétségbevontak, támadtak. Ami egészen természetes is. Mert hiszen ha az Egyház a keresztelésnél, vagyis egy jelentkezőnek az Egyházba való felvételénél, meg akart bizonyosodni arról, hogy az illető a hit dolgában az igaz keresztényekkel tart-e, úgy főleg azokra az igazságokra vonatkozóan kellett hitvallást követelnie, amelyek körül azokban az időkben harc folyt. Így érthető, hogy pl. az Eucharisztiáról szóló hittételek nincsenek benne a Credo-ban, amennyiben az ősegyházban kifejezetten senki sem vonta kétségbe, hogy Jézus jelen van az eucharisztikus kenyér és bor színe alatt. A régi egyházban többféle, különböző terjedelmű és szövegezésű hitvallás forgott közkézen. Nevezetesebbek a régiek közül az ú. n. apostoli, a niceai, a konstantinápolyi és a szent Athanáz-féle hitvallás. Az apostoli hitvallást a katekizmusban tanuljuk és a Miatyánk s az Üdvözlégy mellett imádkozni szoktuk. A szent Athanáz-féle hitvallás («Quicunque») a papi zsolozsmában, a vasárnapi Primában fordul elő. A szentmisében a niceai-konstantinápolyi hitvallást használjuk. Ezt a hitvallást a niceai egyetemes zsinat (325) készítette s a konstantinápolyi zsinat (381) kiegészítette. Mikor és hogyan került bele ez a hitvallás a szentmise liturgiájába?      A hitvallást először keleten a monofizita eretnekek vették fel a szentmise szertartásai közé. Ezek az eretnekek ugyanis azáltal akartak feltűnő módon tiltakozni a chal-cedoni zsinat (451) ellenük kimondott határozatai ellen, hogy a niceai hitvallást, melyet ők is elfogadtak, a szentmise alatt ünnepélyesen elmondták. A Credo a szentmisében Antiochiában először 471-ben, Konstantinápolyban 511-ben jelenik meg. Ennek ellensúlyozására viszont az igazhitű keresztények a niceai-konstan-tinápolyi hitvallást szúrták be a szentmisébe. E szokást keletről először Spanyolország vette át, hol a III. toledói zsinaton (589) elrendelték, hogy az összes spanyol egyházakban «a nép hangosan énekelje» a konstantinápolyi hitvallást a Pater noster előtt. A spanyol (mozarab) liturgiában tényleg még ma is az Úrfelmutatás után a Pater noster előtt mondják a Credo-t. A spanyoloktól a németek és a franciák is átvették ezt a szokást a VIII. és a IX. században, amint azt Strabo Walafríed (†845) bizonyítja. III. Leo pápa Nagy Károly császár kérésére megerősíti ezt a szertartást (810), bár még ezidőben Rómában a Credo nem tartozott a miseliturgiához.      Rómában 1014-ben vették fel a Credo-t a szentmisébe. Berno, reichenau-i apát ugyanis mint szemtanú beszéli, hogy II. Henrik császár (1002-1024) koronázása alkalmával (1014. február 14.) Rómában volt s tanúja volt, amint a császár kifogásolta, hogy a koronázási misében nincs Credo, holott ez Németországban szokás. A rómaiak erre azt felelték, hogy a római egyházat semmiféle eretnekség sem mocskolta be, ennélfogva nincs szükség a Credo imádkozására. Mindazonáltal VIII. Benedek pápa (1012-1024) teljesítette a császár kérését s elrendelte, hogy azontúl az evangélium után Rómában is énekeljék a hitvallást. Ezt az elbeszélést manapság a tudósok kevés kivétellel általában hitelt érdemlőnek tartják. Ez a szokás azután a XI. századtól kezdve állandó lett, bár eleinte a Credo-t csak vasárnapokon és főbb ünnepeken énekelték, ami annak a jele, hogy még nem tartották a szentmise fontos részének. A gyertyákat, amelyeket az evangélium-olvasásra meggyújtottak, a Credo éneklése előtt kioltották. A szertartás egyébként a középkorban olyan volt, mint manapság. A pap intonálta: «Credo in unum Deum», azután a nép (nem a kórus) énekelte a további szöveget, amelyet mindenki kívülről tudott.      Megemlítésre érdemes, hogy Milánóban az ambrózián rítus szerint a Credo-t a felajánlás után, míg a keleti liturgiában általánosságban a felajánláskor szokásos békecsók átadása alatt éneklik. A mozarab s a keleti liturgiákban mindennap van Credo, míg a római liturgiában csak vasárnapokon, az Úr, a Boldogságos Szűz, az angyalok, az apostolok, az evangélisták, az egyházdoktorok ünnepein s más főbb ünnepeken. A hitvallás eléneklésével befejezést nyer a katechumenek miséje, vagyis az előkészület a szentáldozatra. A felajánlással kezdődik a hívek miséje. A régi Egyházban a szentmise e két része jobban el volt választva egymástól főleg azáltal, hogy a hívők miséjének megkezdése előtt a katechumeneknek el kellett távozniok. A bizánci liturgiában még ma is van minden praktikus jelentőség nélkül egy ima, mely a kate-chumenek régente szokásban volt búcsúztatásának a maradványa. A mi liturgiánkban ez a szokás nyomtalanul eltűnt, ma már a hívek egyáltalában nem veszik észre az átmenetet a katechumenek miséjéről a hívők miséjére, a kettő annyira egybeforrott.