BEVEZETŐ RÉSZ		a.) Lépcsőima b.) Oltárfüstölés
I. FŐRÉSZ:	A hittanulók miséje	a.) Imádságok és énekek	1. Introitus 2. Kyrie 3. Gloria 4. Dominus vobiscum 5. Collecta (Könyörgés)
		b.) Szent olvasmányok	1. Szentlecke 2. Graduale      Alleluja      Tractus      Sequentia 3. Evangélium 4. Szentbeszéd 5. Credo
II. FŐRÉSZ:	A hívők miséje	a.) Az adományok előkészítése	1. Offertorium 2. Felajánlási imádságok 3. Tömjénezés és kézmosás 4. Összefoglaló imádságok
		b.) Az adományok átváltoztatása és Istennek való átadása      KÁNON	1. Bevezetés 2. Megemlékezések 3. Imádságok 4. ÁTVÁLTOZTATÁS 5. Imádságok 6. Megemlékezések 7. Befejezés
		c.) Az átváltoztatott adományok visszaadása	1. Távolabbi előkészület 2. Közelebbi előkészület 3. Szentáldozás 4. Befejező szertartások
BEFEJEZŐ RÉSZ		a.) Elbocsátás b.) Imádság és áldás c.) Az utolsó evangélium d.) XIII. Leó pápa imádsága

I. FŐRÉSZ: A hittanulók miséje a.) Imádságok és énekek 1. Introitus A lépcsőima és az oltárfüstölés után a pap hozzáfog a szentmise tulajdonképpeni szövegéhez. Keresztet vet magára és megkezdi az ú. n. introitust. Ez a kezdőima egyik legérdekesebb, legváltozatosabb része a szentmisének. Legelsősorban bemutatunk egy mintát. Karácsony ünnepén az első mise introitusa így hangzik: P. Dominus dixit ad me: Filius meus es tu, ego hodie genui te. Quare fremuerunt gentes: et populi meditati sunt inania? Gloria Patri et Filio et Spiritui Sancto. Sicut erat in principio et nunc et semper et in saecula saeculorum. Amen. Dominus dixit ad me: Filius meus es tu, ego hodie genui te. (Ps 2,7) – P. Az Úr mondotta ezt nekem: «Az én fiam vagy, én ma szültelek.» Miért hogy a nemzetek háborognak? Hiúságokon a népek miért hogy agyarognak? Dicsőség az Atyának, és Fiúnak, és Szentlélek Istennek. Miképpen kezdetben vala, most és mindig és mindörökké. Amen. Az Úr mondotta ezt nekem: «Az én fiam vagy, én ma szültelek.» (Zsolt 2,7)      A mai introitus tehát áll egy antifónából, vagyis a zsoltáréneklést előkészítő előversből (Dominus), azután egy zsoltárrészletből (Quare), melyet a zsoltárrecitálás után szokásos Gloria Patri követ, majd azután a végén az antifónát megismételjük. Az introitusnak, magyarul: bevonulásnak igen messzire nyúló története van. Abból az ünnepélyes körmenetből származik, amellyel a régi egyházban a püspök a szentmiseáldozat bemutatására a templomba bevonult. A püspök ugyanis a templom bejáratánál fekvő sekrestyében (secretarium) liturgikus ruhákat öltött magára, azután méltóságteljes menetben, teljes asszisztenciával az oltárhoz vonult. A körmenet alatt zsoltárt énekeltek. A legrégibb időben nem is volt más énekük a keresztényeknek, mint a zsoltár. A zsoltár verseit felváltva énekelték. A dallam megadására és a zsoltár alapgondolatának a kifejezésére szolgált az antifóna, melyet a zsoltár előtt az énekkar (scola cantorum) énekelt el. Az antifóna rendesen magából a zsoltárból vett szövegrész volt. A zsoltárt menetközben egészen elénekelték, vagy legalább is addig, míg a püspök az oltárhoz ért. A püspök az oltárnál először is mély imádással üdvözölte azt a konszekrált szent ostyát, amelyet az előző szentmisében tettek el, és amelyet most adorálás céljából egy segédkező pap a püspöknek felmutatott. Majd békecsókot adott a jelenlevő papságnak és leborult az oltár előtt, hogy megkezdje a szentmisét.      A zsoltáréneklést a bevonulási körmenetnél a Liber Pontificalis megjegyzése szerint I. Celesztin pápa (422-432) hozta be. Középkori szerzők gyakran megismétlik ezt az adatot s hozzáfűzik, hogy viszont az antifóna-éneklést Nagy szent Gergely pápa rendelte el. Szent Ágoston «Vallomásai»-ban említi, hogy Milánóban szent Ambrus hozta be a zsoltáréneklést. Így ír: «Ebben az időben kezdtek az Egyház keleti részeinek példája szerint himnuszokat és zsoltárokat énekeltetni a néppel, nehogy gyászába belefáradjon és belefásuljon.» Ebben az időben még az antifónát a zsoltár minden egyes versszaka után megismételték. Lassankint azonban ezt a módot igen hosszúnak találták s ezért csak a zsoltár elején és végén énekelték el az antifónát. Sőt a zsoltárból is mindig kevesebbet énekeltek, úgy hogy a tizedik Ordo Romanus idejében (XI. sz. körül) már csak a zsoltár első versszaka maradt meg. Az új római Graduale megengedi, hogy a kórus az introitus éneklését megkezdje, mielőtt a pap az oltárhoz érne. Ez helyes is, mert így a kórus zsoltáréneklése kíséri a pap kivonulását az oltárhoz. Régente a pap természetesen nem recitálta az introitust, hanem azt csak a kórus és a nép énekelte. Rómában egész a XIV. századig ez volt a szokás. Később az ének művésziessége érdekében a szöveg egyes részeit a kórus elhagyta, vagy megváltoztatta s azért a papnak kellett az oltárnál pótolni az elhagyott részeket. Mikor azután szokásba jött a kismise végzése – a régi egyházban tudvalevőleg csak énekes misét ismertek –, a kórus hiányában már állandóan a pap végezte az introitust. Ha már most a misekönyvben található introitusokat összevetjük a Nagy szent Gergely Liber Anti-phonarius c. könyvében közölt introitusokkal, akkor azt látjuk, hogy azok legnagyobb részben szószerint megegyeznek. Igaz, hogy ez az Antiphonarius, ahogy az a mi kezünkben van, már javított kiadás, mégis a zöme kétségtelenül Nagy szent Gergelyre vezethető vissza. Ez a tény mutatja a mi introitusaink ősiségét és növeli előttünk azok értékét. A görög liturgiában a szövegrészek ilyen változatossága nincs meg. A keleti liturgiák általában minden napra ugyanazon szöveget adják, kivéve természetesen az egyes olvasmányokat és a nagy ünnepekre szánt énekszövegeket. A nyugati egyház viszont alkalmazkodik a kalendáriumhoz, így majdnem minden nap más a mise szövege. Ennek a változásnak a behozatalát egyesek szent Damasus pápának tulajdonítják.      Ami az introitus tartalmát illeti, megfigyelhetjük, hogy az antifóna rendesen egy zsoltárvers, mégpedig többnyire ugyanabból a zsoltárból, melynek egy verssora az introitus gerince. Máskor az antifónát nem a zsoltárkönyvből, hanem a Szentírás valamelyik másik könyvéből veszi az Egyház. Így a karácsony második és harmadik miséjében, pünkösdkor stb. Egyes misékben az antifónát maga az Egyház szövegezi meg, így általában a szentek ünnepeinél, pl. Mindenszentek napján. Ugyanez áll a gyászmise introitusára is. A «Salve sancta parens» kezdetü introitust Caelius Sedu-lius, V. századbeli költőnek egyik himnuszából kölcsönözte az Egyház. A Vízkereszt utáni 3., 4., 5., 6. vasárnapok introitusai (Adorate) s egyéb énekrészei szövegileg teljesen egyformák. Érdekes, hogy a pünkösd utáni vasárnapokon egész a 17. vasárnapig az introitusok zsoltárszámai mindig emelkedőben vannak. Szinte látjuk azt a valakit, aki az egyes vasárnapok introitus-zsoltárait kijelölte, amint lapozott a zsoltárkönyvben s a napi evangéliumnak megfelelő bevonulási zsoltárt kiválasztotta.      A gyász kifejezésére a gyászmisében és a Passio-időszak miséiben az introitusnál nincs Gloria. Nagyszombaton és pünkösd vigíliáján meg egyáltalán nincs introitus, minthogy itt nincs bevonulás. Az introitus első szava az egész miseszöveg megjelölésére szokott szolgálni. Így ismerünk Requiem-et, Roraté-t, Cogitationes-misét (az új Jézus-Szíve mise) stb. Az introitus latin szövege többször eltér a hivatalos Vulgata-szövegtől. Ennek az a magyarázata, hogy egyik-másik introitus már megvolt a Vulgata-fordítás elterjedése (VII. sz.) előtt is. Ezekben a szövegekben tehát a régi népies Itala-fordítás szövegét találjuk. Ismeretes dolog, hogy a Vulgata-fordítás elterjedésének egyik nagy akadálya az volt, hogy a nép már hozzászokott a misénél az Itala-szöveghez. Az introitus elején a pap keresztet vet magára. Már a régi keresztények kereszttel jelölték meg magukat, ha valami imához hozzáfogtak. Egyes egyházmegyékben a keresztvetéssel együtt mondták: «Adjutorium nostrum in nomine Domini – az Úr nevében van a mi oltalmunk», máshol meg a szokásos «In nomine Patris» szavakat használták. E szövegeket később elhagyták, de a keresztvetés megmaradt. A gyászmisében a pap a könyv felé ad áldást, ami által jelzi, hogy a szentmise gyümölcseit a tisztítótűzben szenvedő lelkek javára szenteli.      Nagyobb ünnepeken, azután adventi s nagyböjti napokon a mise introitusa előtt ilyen felírásokat találunk: «Statio ad Mariam maiorem», «Statio ad S. Crucem in Jerusalem» stb. Mit jelentenek ezek a felírások? Ezek a szavak azt akarják kifejezni, hogy a régi időben a római keresztények a római Maria Maggiore, vagy a S. Croce in Gerusalemme templomba vonultak s ott mutatták be az ünnepi szentmisét. Grisar szerint a stációk eredete a jeruzsálemi anyaegyházra vezetendő vissza. Az ottani keresztények gyakran felkeresték azokat a helyeket, amelyeket az Úr szenvedése által megszentelt. Az Úr életének egyes emléknapjait a megfelelő helyen ülték meg. Már most, ha figyelembe vesszük, hogy milyen szoros összeköttetés volt a jeruzsálemi és a római keresztény egyházak között, könnyen érthető, hogy Rómában is szokásba jött a stáció, annál is inkább, mert hiszen a római egyháznak is voltak kegyeletes helyei, az egyes mártírok sírjai, mint pl. szent Péter, szent Pál, szent Lőrinc templomai. A stációjárás abban állott, hogy a nép egy templomban, mely a stációtemplomhoz közel volt, összegyülekezett (collecta) s onnan körmenetileg vonult – elől a stációs-kereszttel – zsoltárokat és Kyrie eleison-t énekelve a stációs templomba. A nagyböjti időszak hétköznapi miséinek végén található imádság: oratio super populum (imádság a nép felett) jelentette a stációra összegyűlt népnek az elbocsátását. A stációs körmenetek a pápák avignoni fogságának idejében szűntek meg. A pápák később nagy búcsúkat engedélyeztek a stációs templomok meglátogatóinak. Jelenleg a stációk megtartása Rómában erős fellendülésben van. Az utóbbi években még a stációs körmeneteket is megtartották, amelyek 1870 óta szüneteltek.      Az introitus «az egész misének a kulcsa» (Wiseman). Olyan, mint egy «színpompás ouverture», mely az egész ünnep alaptónusát, hangulatát mutatja be nekünk. 2. Kyrie eleison A pap a csendes misében az oltár közepén, az ünnepélyes misében pedig a leckeoldalon a segédkezőkkel felváltva imádkozza görög nyelven: P. Kyrie, eleison. Kyrie, eleison. Kyrie, eleison. Christe, eleison. Christe, eleison. Christe, eleison. Kyrie, eleison. Kyrie, eleison. Kyrie, eleison. – Uram, irgalmazz. Uram, irgalmazz. Uram, irgalmazz. Krisztus, kegyelmezz. Krisztus, kegyelmezz. Krisztus, kegyelmezz. Uram, irgalmazz. Uram, irgalmazz. Uram, irgalmazz. Legelsősorban az a feltűnő, hogy a pap ezeket a röpimákat görögül imádkozza. Görög nyelvű szöveg – kivéve még a nagypénteki ú. n. improperiákat (Agios o Theos) – nem is fordul elő többször a misekönyvben. A latintól eltérő nyelvű szöveg még a miseliturgiában a héber Amen, Alleluja, Sabaoth, Hosanna. Így az a három nyelv, melyen Krisztus keresztfájának a felirata (Jn 19,19) készült, a szentmisében is előfordul. A Kyrie, eleison-t a görög tulajdonképpen Kyrie, eleeson-nak ejti ki. A régi latinok azonban a görög é-t i-nek olvasták. Érdekes dolgot említ Martene, hogy Alcuin szerint egy időben a görögök viszont latinul imádkozták a Kyrie, eleison-t az egyébként görög szövegű misében.      Tudvalevő dolog, hogy Rómában az őskeresztények görögül beszéltek. A katakombák legrégibb feliratai görög nyelvűek. Római szent Kelemen az 1. század végén görögül írt. Minthogy ezidőben még nem volt külön liturgikus nyelv, az istentiszteleteket is görög nyelven tartották. A latin nyelv liturgikus használata a II. században kezdődik Afrikában. Az ősegyház liturgiájának s a görög nyelvnek e szoros kapcsolatát ismerve egészen természetesnek kellene tartanunk azt a véleményt, mely szerint a mai miseszöveg görög részei az ősliturgiának maradványai. Ez a következtetés azonban a történeti adatok fényében helytelennek bizonyul. A Kyrie használatára ugyanis a nyugati egyházban a VI. század előtt semmiféle biztos adatot sem találunk. Bár ez a kérés: «Uram, irgalmazz» gyakran előfordul a Szentírásban (Mt 9,27; 15,22; 20,30; Mk 10,47; stb.), e formula liturgikus használatáról azonban sem az apostoli atyák, sem a II. századbeli apologéták, sem a IV. századbeli latin szentatyák nem tesznek említést. A Kyrie, eleison valószínűleg Antiochiából származott. Itt ugyanis a mise előtt litániaszerű imát végeztek, amely a Kyrie, eleison-nal végződött. Ezt a nézetet megerősíti az a körülmény is, hogy a Kyrie, eleison liturgikus alkalmazásáról először az antiochiai származású Aranyszájú szent János tesz említést. Ugyancsak az antiochiai egyház gyakorlatáról szól a Constitutiones apostolorum szerzője, mikor említi, hogy a diákonus könyörgésére a nép többször Kyrie, eleison-nal felelt. Később a litánia elmaradt, csak a vége, a Kyrie, eleison maradt meg a misében.      Róma kétségtelenül keletről vette át a Kyrie, eleison szokását. Valószínűleg itt is követték az antiochiai, illetve a konstantinápolyi szokást, hogy t. i. a mise előtt – legalább is bizonyos napokon – litániát is énekeltek, amelynek vége a Kyrie, eleison volt. Ezért a papszentelési misében nem mondott a pap a mise elején Kyrié-t, mert a graduale után a mindenszentek litániájával kapcsolatban úgyis kellett azt mondania. Erre a szokásra emlékeztet még a mai liturgiában is a nagyszombati szertartás, amikor is a mise előtt a kórus énekli a litániát s a végén a Kyrié-t és így a pap a mise elején nem mond Kyrie eleison-t. A nyugati egyháznak legrégibb adata a Kyrie eleison imádkozására vonatkozólag az 529-ben tartott második vaisoni zsinat, mely a harmadik kánonban elrendeli, hogy úgy a misében, valamint a Matutinumban és a vecsernyében többször mondják a Kyrié-t. Indokolásul felhozza a zsinat a római szentszék, valamint a keleti és az itáliai egyházak szokását. Ez a határozat mutatja, hogy a nyugati egyházak Rómától vették át ezt a szokást, továbbá, hogy abban az időben a Kyrie még Rómában is csak újabb keletű ima volt.      A VI. sz. végén Nagy szent Gergely pápa (590-604.) tesz említést a Kyrie-ről. Szirakuzai Jánoshoz írt levelében ugyanis tiltakozik azon vád ellen, mintha Róma utánozná a konstantinápolyi liturgiát. Rámutat arra, hogy a Kyrié-t a görögöknél közösen énekli a papság a néppel, míg Rómában a klérus énekli s a nép csak válaszol. Továbbá Rómában Christe, eleison-t is énekelnek, míg ez a görögöknél nincs meg. Nagy szent Gergely életrajzírója, Joannes Diaconus, e nagy pápának tulajdonítja a Kyrie Rómába való bevezetését. Ez azonban tévedés, mert hiszen – mint láttuk – a vaison-i zsinat szerint már a VI. század elején ismerték Rómában a Kyrié-t. Szent Gergely leveléből továbbá kitűnik, hogy a mise előtti litániát a hétköznapi misében lassankint mindjobban elhagyták s a litániából csak a Kyrié-t hagyták meg. Később már a nagy ünnepeken is csak a Kyrié-t énekelték, úgy hogy nem sokkal azután általánossá vált az a ma is fennálló szokás, hogy a litániát csak nagyszombaton és pünkösd előtt levő szombaton, valamint a papszentelési misében imádkozzák.      Az ambrozián liturgiában a Christe, eleison nem szokásos, viszont a Kyrie, eleison háromszor fordul elő a misében, mégpedig a Gloria, az evangélium és az ablutio után, minden egyes alkalommal három Kyrie. Nagy szent Gergely idejében nem volt megállapítva, hogy hányszor kell a Kyrie-t énekelni. Addig énekelte a klérus, míg csak a püspök jelt nem adott, hogy abba hagyhatják. A vaison-i zsinat csak annyit mond, hogy a Kyrié-t «többször» kell énekelni. A IX. században a Kyrie-t már kilencszer éneklik, illetve három Kyrié-t mondanak az Atyaisten, három Christé-t a Fiú Isten és három Kyrié-t a Szentlélek Isten tiszteletére. Duchesne (i. m. 475-478) a IX. századba teszi a szent Amand által leírt Ordo Romanus szöveget, mely a Kyrié-re vonatkozólag ezt az utasítást adja: «Mikor az énekkar (scola) befejezi az antifóna éneklését, a püspök int, hogy mondják a Kyrie, eleison-t. Erre a scola énekli a Kyrié-t, amelyet azután a szószék alatt álló regionáriusok (egyházi felügyelők) megismételnek. Mikor harmadszor is megismételték, a püspök int, hogy énekeljék a Christe, eleison-t. És mikor már ezt is háromszor mondották a püspök ismét jelt ad, hogy mondják a Kyrie, eleison-t. A kilencedik ismétlés után a püspök int, hogy az éneklés abbahagyhatják». Történeti szempontból érdekesek az ú. n. kitöltött Kyrie-k. A Kyrie, eleison-t ugyanis már Nagy szent Gergely idejében úgy énekelték, hogy minden egyes szótagra sok hangjegy esett, ami az éneket nagyon elnyújtotta. Ezt a középkorban igen hosszadalmasnak és fáradságosnak találták s azért a hangjegyeknek megfelelőleg szöveget iktattak a Kyrie és az eleison közé. Egy XVI. századbeli misekönyv megjegyzése szerint ez a beszúrás «a papok buzgóságának a kielégítésére» történt. Az ünnepnapokra írt Kyrie-nek első három verssora pl. így hangzott: Kyrie, fons bonitatis, a quo cuncta procedunt, eleison. Kyrie, qui pati natum mundi pro crimine, ipsum ut salvaret, misisti, eleison. Kyrie, qui septiformis das dona Pneumatis, a quo caelum et terra replentur, eleison. stb.      Ezek a kitöltött Kyrié-k az V. Pius-féle misekönyv-reformban (1570.) teljesen megszűntek. Emléküket azonban a legújabban kiadott római Graduale is megőrzi, mikor az egyes Kyrie-knek ilyen címeket ad : Kyrie fons bonitatis, vagy Kyrie Deus sempiterne stb. 3. Gloria A pap méltóságteljes mozdulattal az ég felé emeli kezeit s ajkán felcsendül az egyház évezredes dicsőítő imája, a Gloria. Ez az ima négy részből áll. Az első rész a Krisztus születésénél megjelent angyalok dicsőítő éneke (Luk 2,14), a következő három rész pedig az Atya, Fiú és Szentlélek Isten dicsőségét zengi. P. Gloria in excelsis Deo. Et in terra pax hominibus bonae voluntatis. Laudamus te. Benedicimus te. Adoramus te. Glorificamus te. Gratias agimus tibi propter magnam gloriam tuam. Domine Deus, Rex caelestis, Deus Pater omnipotens. Domine Fili unigenite, Jesu Christe. Domine Deus, Agnus Dei, Filius Patris. Qui tollis peccata mundi, miserere nobis. Qui tollis peccata mundi suscipe deprecationem nostram. Qui sedes ad dexteram Patris, miserere nobis. Quoniam tu solus Sanctus. Tu solus Dominus. Tu solus Altissimus, Jesu Christe. Cum Sancto Spiritu in gloria Dei Patris. Amen. – Dicsőség a magasságban Istennek. És békesség a földön a jóakaratú embereknek. Dicsérünk téged. Áldunk téged. Imádunk téged. Dicsőítünk téged. Hálát adunk neked nagy dicsőségedért. Úr Isten, mennyei király, mindenható Atyaisten. Úr Jézus Krisztus, egyszülött Fiú, Úr Isten, Istennek Báránya, az Atyának Fia. Ki elveszed a világ bűneit, irgalmazz nekünk. Ki elveszed a világ bűneit, fogadd el könyörgésünket. Ki az Atya jobbján ülsz, irgalmazz nekünk. Mert egyedül te vagy Szent. Egyedül te vagy Úr. Egyedül te vagy végtelen Fölség, Jézus Krisztus. A Szentlélekkel együtt az Atyaisten dicsőségében. Amen. Ennek a gyönyörű himnusznak a keletkezése, sajnos, homályba vész. Annyi kétségtelen, hogy a keleti egyház a hazája s hogy eleinte görögül imádkozták. Az ősegyház ugyanis csak zsoltárokat énekelt. De már a II. században feltűnnek egyes magánzsoltárok, vagy magánhimnuszok, amelyek a zsoltárok mintájára a keresztény igazságokat foglalták egybe s énekeltették a néppel. Ezek a kezdet kezdetén csak rögtönzött imák, énekek voltak, később mindinkább állandósultak, lassankint már meghatározott szöveggel bírtak. Ezek között az imák között a legszebb és leghasználatosabb a Gloria volt.      A Gloria ősrégi, patinás szöveg. A benne előforduló kérésekkel gyakran találkozunk a legrégibb prefációkban, miseimákban, himnuszokban. Ez a szöveg bennünket a liturgikus nyelv forrásához vezet el. «Nincs benne egy formula sem, amely elütne a legrégibb szerzők stílusától, egy kifejezés sem, amelyet ne írhattak volna az első vagy a második században.» (Cabrol. Le livre etc. 153.)      Amint a Te Deum, úgy a Gloria is valószínűleg több imának az összeolvasztásából keletkezett. Bizonyára az első részt, az angyalok szavait kezdték el legelőször az Isten dicsőítésére használni. Hiszen, ha Istent dicsérő éneket kerestek, az angyalok karácsonyéji éneke e célra legalkalmasabb volt. A keleti liturgiák még ma is csak az angyali éneket mondják a Gloria-ban a Szentháromságot magasztaló további három rész nélkül. Így pl. szent Jakab liturgiájában ez a rövid Gloria háromszor fordul elő. A Gloria többi része – természetesen sokkal rövidebb alakban – a legrégibb görög egyház dicsőítő éneke volt. Keletkezését még a II. század első felébe tehetjük. Ez a dicsőítő ének akkor még csak általánosságban az Istenről szólt. A III-IV. század hitvitái idejében a Gloria-szövegét kissé átalakították, hogy a hívek hitéletének előterébe került keresztény igazságok, főleg Krisztus istensége, benne kifejezést találjanak. A Szentlélekről aránylag csak rövid szöveg szól a Gloria-ban. Ez is mutatja, hogy a Gloria olyan idők terméke, amelyekben csak az Atya Isten és az ő egyszülött Fia, a világ megváltója fordultak elő gyakran a keresztények imádságában. Csak a IV. század eretnekségei által hívta fel a Gondviselés a keresztények figyelmét a Szentlélek Istenre.      Nincs rá bizonyítékunk, hogy régente keleten a Gloria a miseliturgia része lett volna. Szent Athanáz (†373.) egyik művében, melynek eredetiségét újabban mindig szélesebb körben kezdik elismerni, megparancsolja, hogy a szüzek pirkadatkor énekeljék a Gloria-t: «Az Úr összes teremtményei dicsérjétek az Urat. Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön, megelégedés az embereknek. Dicsérünk téged, áldunk téged, imádunk téged stb.» Ez a «stb.» mutatja, hogy szent Athanáz nem tartotta szükségesnek a Gloria szövegét egészen leírni, mert feltételezte, hogy a keresztények kívülről tudják. Másrészről, mi nagyon sajnáljuk a szövegnek ezt a megszakítását, mert hiszen ez a szöveg lenne a ránk maradt legrégibb adat a Gloria görög szövegéről. Hogyan származott át a Gloria a nyugati egyházba? Alcuin, Tours-i apát (†804) szerint a Gloria szerzője szent Hilarius Poitiers-i püspök (†366 vagy 367). Ugyanezt állítják Auxerre-i Remigius (†908 körül), Autun-i Honorius (†1130 körül) és mások. Ezek azonban mind franciaországi írók, akik ebben a kérdésben elfogultaknak látszanak. Tours és Poitiers szomszédos egyházmegyék, így nem csoda, ha Alcuin s a kétségkívül reája támaszkodó többi szerzők örömmel látják szent Hilariusban ennek a nagyszerű himnusznak a szerzőjét, pedig már csak azért sem tarthatjuk a Gloria-t szent Hilarius művének, mert akkor sokkal élesebben ki volna benne domborítva a Fiú Isten egylényegűsége az Atyával. Szent Hilarius, aki annyit küzdött az arianizmus ellen, bizonyára nem mulasztotta volna el ezt az alkalmat a Fiú istenségének a megvallására. A tudós cisztercita kardinális, Bona János, (†1674) nagyrészt helytálló érvekkel kimutatta, hogy szent Hilarius csak fordítója lehetett a Gloria-nak, mert ennek keleten van a hazája. Szent Hilarius száműzetésben volt keleten, honnan 360-ban tért vissza Galliába. Valószínű, hogy ő hozta magával a Gloria-t Európába. s hogy ő fordította azt le latinra. Így a Gloria elterjesztése a nyugati egyházban az ő nevéhez fűződött. Innen származott Alcuin tévedése a szerzőséget illetőleg.      A Gloria keletkezésére vonatkozólag egy másik hagyomány is van a nyugati egyházban, mely azonban kétségtelenül helytelen nyomokon jár. III. Ince pápa (†1216) ugyanis ezt állítja: «Telesphor, szent Péter után a kilencedik pápa (kb. 125-136.) meghagyta, hogy ezt a himnuszt az Úr születésének ünnepén az ő általa elrendelt éjféli misén énekeljék. Az angyal szavaihoz ő fűzte hozzá a további szavakat. Egyesek ugyan azt állítják, hogy azokat szent Hilarius, a Poitiers-i püspök fűzte hozzá.» Ez a hagyomány azonban téves. Telesphor pápa rendeletének a régi Sacramentarium-okban semmi nyoma sincs. Ez a téves vélemény, hogy Telesphor pápa lenne a Gloria szerzője, csak a IX. században tűnik fel. Durandus úgy próbálta a Gloria keletkezéséről szóló kétféle hagyományt egyesíteni, hogy Telesphor pápa rendelte volna el az angyalok szavainak a recitálását, míg a Gloria többi része (a Laudamus te szavaktól kezdve) szent Hilariustól származnék. Nézetének a támogatására azonban nem tud elfogadható történeti érveket felhozni. A Gloria szövege a további századokban nem ment át nagyobb változásokon. Annál változatosabb azonban a Gloria beillesztése az egyes ünnepek liturgiájába. A Liber Pontificalis szerint Symmachus pápa (498-514) «elrendeli, hogy a Gloria in excelsis himnuszt énekeljék minden vasárnap és a vértanuk ünnepnapjain», mégpedig a Kyrie után, de csak a püspök által bemutatott misében. A VIII. századbeli Ordo Romanus 1. ismeri a Gloria-t, de feltételezi, hogy nem gyakran éneklik. A pápa olyankor intonálja, «ha van még idő». Eleinte tehát csak a püspökök mondták a Gloria-t. A papok ugyanazon Ordo szerint csak húsvét ünnepén mondhatták. Szent Amandus Ordo-ja szerint mondhatták még húsvét vigíliáján és pappá való szentelésük napján is. Ez a szokás fennáll még a XI. században is, amikor is Reichenau-i Berno panaszkodik e megszorítás miatt s kérdezi, miért nem szabad pl. karácsonykor Gloria-t mondani, hiszen ezen az ünnepen e himnusz igazán helyénvaló lenne? Viszont a Micrologus, amely szintén a XI. században keletkezett, így ír: «Minden ünnepen, melynek teljes officiuma van, kivéve az adventi és nagyböjti (hetvenedvasámap utáni) időszakot s az aprószentek ünnepét, úgy a papok, mint a püspökök, Gloria in excelsis-t mondanak.» A XII. században már az adventben is mondták a Gloria-t. Ekkor ugyanis az adventnek még nem volt bűnbánati jellege.      A mostani misekönyvben (pl. a Pustet-féle 1908-ban megjelent misekönyvben) a Gloria szövege után ezt az utasítást találjuk: «Így kell mondani a Gloria in excelsis Deo-t a Szűz Máriáról szóló misékben is, valahányszor csak mondani kell.» Ennek az utasításnak történeti háttere van. Régente ugyanis nemcsak «kitöltött Kyrie-k, hanem «kitöltött» Gloria-k is voltak. Így különösen a Boldogságos Szűzről szóló Gloria igen sokfelé használatos volt. Ilyen például: «Filius Patris, primogenit us Mariae virginis»; «Suscipe deprecationem nostram, ad Mariae gloriam»; «Quoniam tu solus Sanctus, Mariam sanctificans; tu solus altissimus, Mariam coronans». Ezek a betoldások a többszöri tiltó rendeletek ellenére is szokásban maradtak egészen az V. Pius misekönyv reformjáig, 1570-ig. Így került bele a reformált misekönyvekbe a fenti rubrika, amelynek manapság már semmiféle gyakorlati célja nincs. Az utóbbi években megjelent misekönyvekben ezt a rubrikát már nem találjuk. A Gloriát a VIII. században a nép felé fordulva intonálta a pap. Az Ordo Romanus I. így szól: «A Kyrie eleison elvégzése után a főpap a nép felé fordul s elkezdi a Gloria-t, majd rögtön visszafordul kelet felé (vagyis az oltár felé), míg csak a Gloria véget nem ér.» A pap a Gloria intonálásánál bizonyára azért fordult a nép felé, hogy ezáltal is felhívja őket az Istent dicsőítő énekben való részvételre. A IX. században már az oltár felé fordulva énekli a pap a Gloria-t, mégpedig a lecke-oldalon, mint azt Amalarius (†857 körül) megjegyzi. Ez a szokás valószínűleg abból eredhetett, hogy a Gloria-t – mint ahogy a Kyrie-t is – a misét előkészítő körmenethez és litániához tartozandónak vették s így nem tartozott a szorosan vett miseliturgiához. A mai szokás, hogy az oltár keresztje előtt énekli, illetve recitálja a pap a Gloria-t, e himnusz rendeltetésének sokkal jobban megfelel. A Gloria történeténél miért ne említenénk meg, hogy Róma városának kedvelt szentje, Néri szent Fülöp halála napján (1595. május 26.), mely éppen Úrnapja volt, utolsó szentmiséjének Gloria-jánál elragadtatásba esett s valami mennyei boldogsággal énekelte az angyali himnuszt. Az Egyház is lelkesedésének és művészetének minden varázsával törekedett a szentmise Gloria-ját a teremtmények Isten előtti imádságos hódolatának középpontjává tenni. 4. Dominus vobiscum A Gloria után a pap megcsókolja az oltárt, azután a nép felé fordulva Dominus vobis cum-ot mond. Ezzel az üdvözléssel a pap mintegy felhívja a nép figyelmét a következő imádságra, mely nem magánimádság lesz, hanem a nép közös, általános kéréseinek bemutatása az Atya Isten előtt. A VIII. századbeli első római Ordo az oratio előtt nem Dominus vobiscum-ot, hanem Pax vobis-t mondat a miséző főpappal, a második Ordo pedig Pax vobiscum-ot. A görögök általánosságban ezt a formulát használják: «Béke mindenkinek» amire a nép így felel: «És a te lelkeddel.» A nyugati egyházban a Pax vobis üdvözlést csak kiváltságos személyek s azok is csak egyes esetekben alkalmazhatják. Ennek az oka az, hogy maga az Úr ezekkel a szavakkal (Jn 20,19) üdvözölte feltámadása után apostolait. Így lassankint kifejlődik már a IX. században – az a ma is fennálló szokás, hogy csak a püspökök mondhatják a Pax vobis-t s csakis olyan misékben, amelyekben Gloria van. A Pax vobis és a Gloria között könnyű megtalálni a kapcsolatot, hiszen a Gloria második verssora éppen békét hirdet a földön az embereknek (et in terra pax hominibus). Fentebb említettük, hogy a Gloriá-t jó ideig csak a püspököknek volt szabad recitálni, így a Pax vobis mondása is az ő kiváltságuk volt s ez meg is maradt, jóllehet a Gloria recitálását az Egyház a papságnak is megengedte. Ez a szokás a középkorban még nagyon ingadozó volt. Még mikor Amalarius Rómába jött (827-ben), ott a papság mind a két formulát használhatta, de már III. Ince pápa (1198-1216) illőnek tartja, hogy csak a püspökök mondják a Pax vobis-t, mert csak ők helyettesei Jézus Krisztusnak. 5. Collecta (Oratio) Ezután a pap a lecke-oldalra megy s ott kiterjesztve kezeit mondja: Oremus (Könyörögjünk). Ezt a felszólítást régente valószínűleg a szerpap intézte a néphez, mint ahogy a keleti liturgiákban, pl. a szent Jakab liturgiájában most is a diakónus mond ilyenféle buzdító szavakat: «Hajtsuk meg a fejünket az Úr előtt», «Imádkozzunk tovább az Úrhoz» stb. Ilyenféle, a néphez intézett intelem az imádság helyes végzésére vonatkozólag a nagypénteki szertartásban fordul elő: Oremus, dilectissimi nobis, pro Ecclesia sancta Dei, ut eam Deus etc. (Imádkozzunk szeretteim, az Isten szent Egyházáért, hogy azt az Isten stb.). Miután a püspök az imaszándékot megjelölte, a diakónus régente felszólította a népet a letérdeplésre: «Flectamus genua» «Térdeljünk le» s így csendes imában térdepelve maradtak egy kis ideig, majd megint a diakónus adta meg a jelt a felkelésre: «Levate», «Keljetek fel». Ez utóbbit most az alszerpap mondja, kivéve a dominikánusok rítusát, ahol ez még ma is a diakónus szerepe. E felszólításra a nép tehát felállt és állva végezte az imát. Általában a régi Egyházban a nép állva imádkozott. Tertullián szerint a keresztények állva, felemelt kezekkel imádkoztak, mert nem illik egy előkelő személy, azaz Isten jelenlétében ülni. Sőt a niceai zsinat megtiltotta, hogy vasárnapokon és a húsvéti időszakban térdeljenek a keresztények, mivel a térdeplés elsősorban a vezeklés kifejezése. Ezután a pap elkezdi az oratió-t. Az oratió-t, sercretá-t és a postcommunió-t gyűjtőnévvel collectá-nak szoktuk nevezni. Ez a szó, collecta, nagyon régi eredetű. Mikor ugyanis a római Egyházban egyes ünnepeken stációkat tartottak, a híveket egy, a stációs templomhoz közel levő templomba gyűjtötték össze (collectio). Mikor a nép már egybegyűlt, a stációs körmenet megkezdése előtt a pap imát mondott s ezt az imát oratio ad collecctam-nak, vagyis a gyülekezésnél mondott imádságnak nevezték. Így pl. a Sacramentarium Gregorianum-ban Gyertyaszentelő Boldogasszony napjára van egy ima «ad Collectam» s utána egy másik ima «ad Missam». A collecta szónak egy másik magyarázata, hogy t. i. a pap ebben az imádságban «összegyűjti»a hívek kéréseit, fohászait, már nem annyira e szó eredetének, mint inkább e szó későbbi használatának a megvilágítása. Aki ezeket a rövid oratió-kat figyelemmel elolvassa, meglepődik azoknak tartalmi gazdagságán. Nem tudjuk, mit csodáljunk bennük jobban, a páratlan latin stílus ünnepélyességét, a gondolatok összehasonlíthatatlan gazdagságát, a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok változásában remeklő, ritmikus zengzetességet, a szinte utánozhatatlanul tömör összeállítást, a gondolatok logikus egymásutánját, a felkeltett érzelmek harmonikus békéjét. Nincs semmi a mi liturgiánkban, ami annyira hasonlítana a régi római stílushoz, mint ezek az oratió-k. Lehetetlen nem éreznünk, hogy itt valami klasszikus, valami eredetien művészi van a kezünkben. Másfél évezred liturgikus fejlődése vonult el felettük s ezek változatlanul kerültek ki minden átalakulásból. Sok minden feledésbe ment, sok mindent megváltoztatott az egyes korok változó, fejlődő ízlése, ezek az oratió-k azonban minden népnek, minden kornak egyformán tetszettek.      Példaképpen bemutatjuk itt a szent Péter és Pál ünnepére (június 29.) rendelt oratió-t, amely csekély változtatással már a Sacramentarium Leonianumban is megvan: Deus, qui hodiernam diem Apostolorum tuorum Petri et Pauli martyrio conse-crasti: da Ecclesiae tuae, eorum in omnibus sequi praeceptum, per quos religionis sumpsit exordium. Per Dominum nostrum Jesum Christum, Filium tuum, qui tecum vivit et regnat in unitate Spiritus Sancti Deus, per omnia saecula saeculorum. Amen. – Isten, ki a mai napot Péter és Pál apostolaid vértanúságával megszentelted; add Egyházadnak, hogy mindenben kövesse azok tanítását, akiktől az igaz hit kezdetét vette. A mi Urunk Jézus Krisztus által, ki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egyetemben most és mindörökkön örökké. Amen. Ki lehet ezeknek a fenséges oratiók-nak a szerzője? Szent Jusztin (†165 körül) idejében ezek az imádságok még teljesen hiányoztak, vagy legalább is nincs semmi adat arra, hogy ezek, vagy ilyenfajta oratió-k már abban az időben is használatban lettek volna. Szent Jusztin idejében a mise liturgiája a leckével kezdődött. Viszont a Sacra-mentarium Leonianum-ban a collectá-k már teljesen befejezett alakjukban találhatók meg. A kifejlődésnek egyes fokozatai nem ismeretesek. A legvalószínűbb az, hogy ezek az imák eleinte rögtönzött imák voltak. A püspök, mielőtt a szentmise bemutatásához hozzáfogott volna, egy rövid ima keretében kifejezte az ünnep alaphangulatát és a nép valamely közös imaszándékát. Ezeket az imaszövegeket azután a IV. században gyűjteni kezdték. A gyűjtött imákból állította azután össze valamelyik pápa azt az imagyűjteményt, melyben már minden vasárnapra és ünnepnapra voltak alkalmi imádságok. Probst ennek a munkának az oroszlánrészét Damasus pápának (366-384) tulajdonítja. Ha Damasus pápának egyéb irodalmi tevékenységét figyelembe vesszük, Probst véleményét nem tarthatjuk lehetetlennek, bár erre vonatkozólag semmiféle közvetlen történeti adatunk sincs.      A keleti egyház liturgiájában nincsenek collecta-k. A keleti rítus általában sokkal egyszerűbb, nélkülözi a nyugati rítusnak azt a sajátságát, hogy ez alkalmazkodik a kalendáriumhoz. Viszont a nyugati liturgiában éppen a collecta-k azok, amikben legélénkebben kidomborodik a kalendárium követése s így mondhatjuk, hogy a col-lecta-k a legjellegzetesebb részei a római liturgiának. Eleinte minden misében csak egy collecta volt. Ez a szokás még a IX. században is megállapítható Amalarius írásaiból. Később, amint szaporodtak az ünnepek, könnyen megesett, hogy kétféle liturgia találkozott egy és ugyanazon napon, pl. egy vasárnapi mise összeesett egy vértanúnak a miséjével. Ezen eleinte úgy segítettek, hogy egy napon több misét mondtak. Így előfordult. hogy egy-egy pap némelyik napon 7-9 misét is mondott. II. Sándor pápa (1061-1073) ezt beszüntette. Ezután úgy segítettek a dolgon, hogy az el nem mondott mise, vagy misék szövegét a napi mise egyes helyeire beszúrva mondották el. Majd később szokásba jött a «missa sicca», a «száraz mise». Ez abban állott, hogy az énekes mise után a pap a miseruhát levetette s az evangélium oldalra állva, az oltár felé fordulva egy másik miseszöveget elrecitált. Ez a szokás annyira elterjedt, hogy már nemcsak két ünnep találkozása esetén mondtak száraz misét, hanem puszta ájtatosságból is. Így 1532-ben egy előkelő ember azzal a kikötéssel tesz mise-alapítványt, hogy a mise után mint «száraz misét» mondják el a gyászmisét. V. Pius az 1570-ben kiadott, megreformált misekönyvben rendeli el a megemlékezés mai formáját, hogy az el nem mondott miseszöveg három collectá-ját (oratio, secreta, postcommunio) s esetleg az evangéliumát kell a napi misébe beleszúrni. A középkori írók nagyon hangsúlyozzák, hogy a collectá-k páratlan számúak legyenek (3, 5, 7). Ennek a még ma is érvényben levő szabálynak a megmagyarázására Amalarius azt hozza fel, hogy a páratlan szám nem osztható ketté s így jelképezi az Egyház egységét, míg mások Vergilius mondására hivatkoznak, hogy Isten szereti a páratlan számot. Nagyobb ünnepeken azonban már a régi időben sem volt szabad több collectá-t venni, mint egyet, nehogy az ünnepi oratio háttérbe szoruljon. Említést kell még tennünk arról a litániáról, melyet a középkori római egyházban a collectá-k után a pápáért végeztek. Két pap előénekelte: Exaudi Christe (Krisztus, hallgass meg minket). A kórus ráfelelt: Summo Pontifici et universali papae vita – A legfőbb főpap, az egyetemes egyház feje éljen. A papok: Redemptor mundi – A világ megváltója. Kórus: Tu illum adjuva – Te segítsd meg őt. A papok: St. Petre – Szent Péter. Kórus: Tu illum adjuva stb. Így folytatódik a litánia, a papok egy-egy szent nevét előénekelik, a kórus pedig ráfelel: Tu illum adjuva. Ugyanezt a litániát királyokért is szokták imádkozni. Sőt püspökökért is. Például a reimsi egyház misekönyve szerint a középkorban az Úr főbb ünnepein énekelték ezt a litániát s mikor az énekesek ehhez a szöveghez értek: Te pastorem Deus elegit – Téged Isten pásztornak választott ki, az énekesek odaléptek az érsek trónusához és megcsókolták a kezét. Az érsek erre megáldotta őket és pénzt nyújtott oda nekik. Ennek a szertartásnak ma már semmi nyoma sincs a liturgiában, csupán csak a pápakoronázás miséjében van ehhez hasonló litánia.