A keresztényeknek nemcsak az egy Istent kell hinniük és hogy ő az égnek, a földnek és mindennek a teremtője, hanem az is szükséges, hogy higgyék, miszerint Isten Atya, és hogy Krisztus Isten valóságos Fia.
     Ez pedig, amint Szent Péter mondja 2. kánoni levelének 1. fejezetében, nem mese, hanem biztos és bizonyított Istennek a hegyen mondott igéje által. Ezért mondja ugyanott: „Mert nem mesterséges kieszelt meséket követvén adtuk tudomástokra a mi Urunk Jézus Krisztusnak hatalmát és megjelenését, hanem mint akik szemlélői voltunk az ő nagyságának. Midőn ugyanis az Atya Istentől tiszteletet és dicsőséget nyert, ilyenféle szózat hangzott le hozzá a magasztos dicsőségből: Ez az én szeretett fiam, kiben nekem kedvem telt, őt hallgassátok, és ezt az égből jövő szózatot mi hallottuk, mikor vele voltunk a szent hegyen.” (2 Jn 1,16-18)
     Maga Jézus Krisztus is több helyen hívja Istent Atyjának, és magát Isten Fiának mondja. Az apostolok és a szentatyák a hitágazatok közé iktatták, hogy Krisztus Isten Fia, mondván: „És Jézus Krisztusban, az ő, ti. Isten Fiában.” Tedd hozzá, hiszek.

Ám voltak egyes eretnekek, akik ezt helytelenül hitték. Photinus ui. azt mondja, hogy Krisztus nem másként Isten Fia, mint a kiváló férfiak, akik helyesen élve, megtéve Isten akaratát, kiérdemelték, hogy Isten fogadott fiának hívassanak. Így Krisztus is, aki helyesen élt és megtette Isten akaratát, kiérdemelte, hogy Isten fiának nevezzék és azt állította, hogy Krisztus nem létezett a Boldogságos Szűz előtt, hanem akkor vette kezdetét, amikor benne fogantatott.
     És így kettőben tévedett. Először abban, hogy nem mondta őt Isten valóságos, természet szerinti Fiának; másodszor, hogy azt állította, hogy egész léte szerint az időben kezdődött, míg a hitünk azt tartja, hogy természet szerint Isten Fia, és hogy öröktől fogva van. De Photinus állításaival szemben egyértelmű kijelentésekkel rendelkezünk a Szentírásban.
     Az elsővel szemben ui. azt mondja, hogy nemcsak Fiú, hanem egyszülött is. „Egyszülött, ki az Atya kebelén vagyon, ő jelenté ki.” (Jn 1,18) A másodikkal szemben: „Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.” (Jn 8,58) Nyilvánvaló azonban, hogy Ábrahám a Boldogságos Szűz előtt volt, ezért adták a szentatyák a hitvalláshoz az elsővel szemben, hogy „Isten egyszülött Fiát”, a másodikkal szemben pedig, „és az Atyától született minden idő előtt”.

Sabellius pedig, jóllehet azt mondta, hogy Krisztus a Boldogságos Szűz előtt volt, mégis azt állította, hogy nem más, a Fiútól különböző személy az Atya, hanem maga az Atya testesült meg, ezért ugyanaz az Atya és a Fiú személye. De ez tévedés, mert megszünteti a személyek hármasságát. Ezzel szemben áll Jánosnál: „Nem vagyok egyedül, hanem én és aki engem küldött, az Atya.” (Jn 8,16) Nyilvánvaló pedig, hogy senki sem küldi önmagát. Így tehát félrevezet Sabellius: ezért van hozzáfűzve az atyák hitvallásában: „Istent az Istentől, fényt a fénytől”, vagyis hinnünk kell a Fiú Istent, aki az Atya Istentől, és a Fiút, aki a fény, s az Atyától mint fénytől van. Arius pedig, jóllehet azt mondja, hogy Krisztus a Boldogságos Szűz előtt létezett, és hogy más volt az Atya személye, és más a Fiúé, mégis három téves dolgot állít Krisztusról. Az első, hogy Isten Fia teremtmény volt, a második, hogy nem öröktől fogva létezett, hanem az időben alkotta az Atya, mint a teremtmények közül a legkiválóbbakat, a harmadik, hogy a Fiú Isten nem volt azonos természetű az Atya Istennel és így, hogy nem volt igaz Isten.
     De ez hasonlóképpen tévedés és szemben áll a Szentírás kijelentéseivel. Jánosnál ez áll ugyanis: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30), ti. természet szerint, és ezért, amint az Atya mindig volt, úgy a Fiú is; és amint az Atya igaz Isten, úgy a Fiú is. Amikor tehát azt állítja Arius, hogy Krisztus teremtmény volt, ezzel szemben mondják az atyák a hitvallásban: „Igaz Istent az igaz Istentől”; amikor pedig azt állítja, hogy nem volt öröktől fogva, hanem az időben lett, ezzel szemben a hitvallás kimondja: „Született, nem teremtetett”; azzal a kijelentéssel szemben pedig, amely szerint nem azonos lényegű az Atyával, hozzáadja a hitvallás: „Egylényegű az Atyával”.

Nyilvánvaló tehát, hogy hinnünk kell, hogy Krisztus Isten egyszülötte és valóságosan Isten Fia, és hogy mindig az Atyánál volt, és hogy más a Fiú személye és más az Atyáé, és hogy egy természete van az Atyával. Ezt itt hittel fogadjuk el, az örök életben azonban tökéletes látással ismerjük meg. Ezért a vigasztalásunkra mondjunk valamit ezekről.
     Tudnunk kell tehát, hogy a különböző dolgokhoz a szülés különböző módja tartozik. Isten szülése pedig más, mint egyéb dolgok szülése: ezért nem közelíthetjük meg Isten szülését, csak annak a szülése révén, ami a teremtmények között leginkább tükrözi Isten hasonlóságát. Ám semmi sem hasonlít annyira Istenhez, mint az ember lelke, mint mondtuk. A lélekben a szülés módja pedig az, hogy az ember a lelkével gondol valamit, amit az értelem fogalmának mondunk, és az ilyen fogalom a lélekből mintegy atyából ered, és az értelem vagy az ember igéjének hívják. A lélek tehát gondolkodással szüli meg igéjét.
     Így Isten Fia sem más, mint Isten Igéje, nem mint kifelé kimondott ige: és ezért Istennek ez az Igéje egy természetű Istennel és egyenlő Istennel. Ezért Szent János is, az Isten Igéjéről beszélve, három eretnekséget semmisített meg. Először Photinus eretnekségét, amelyet akkor érint, amikor azt mondja: „Kezdetben volt az Ige” (Jn 1,1); másodszor Sabelliusét, amikor azt mondja: „És az Ige Istennél volt”; harmadszor Ariusét, amikor azt mondja: „És Isten volt az Ige”.

Az ige azonban másként van meg bennünk és másként Istenben. Bennünk az ige járulék, de Istenben Isten Igéje ugyanaz, mint maga az Isten, mivel semmi sincs Istenben, amely nem Isten lényege. Azt pedig senki sem mondhatja, hogy Istennek nincs Igéje, mivel ez esetben Isten a legostobább lenne: és ezért, amint Isten mindig volt, úgy az Igéje is.
     Amint pedig a művész mindent a szerint a forma szerint csinál, amelyet lelkében előre kigondolt, amely az ő igéje, így Isten is mindent az Igéje, mintegy művészi mintája által alkotott. „Minden Általa lett.” (Jn 1,3)
     Ha tehát Isten Igéje Isten Fia és Isten minden szava ennek az Igének valamiféle hasonmása, kötelesek vagyunk először szívesen hallgatni Isten szavát: az ugyanis a jel, hogy szeretjük Istent, ha szavait szívesen hallgatjuk.
     Másodszor hinnünk kell Isten szavának, mivel ezáltal Isten Igéje vesz lakást bennünk, vagyis Krisztus, aki Isten Igéje. Az Apostol mondja: „Krisztus a hit által szívetekben lakjék.” (Ef 3,17)
     Harmadszor szükséges, hogy a bennünk lakó Isten Igéjéről folyamatosan elmélkedjünk, mivel nemcsak hinni kell, hanem átelmélkedni is, különben nem használna; az ilyen elmélkedés sokat ér a bűnnel szemben. „Szívembe rejtem szavaidat, nehogy vétkezzem ellened.” (Zsolt 118,11) És ugyancsak az igaz emberről azt mondja a Zsoltár: „Parancsaimról elmélkedik nappal és éjjel.” (Zsolt 1,2) Ezért a Boldogságos Szűzről azt mondja Lukács, hogy „megőrizte szívében mindezen igéket”. (Lk 2,51)
     Negyedszer szükséges, hogy az ember Isten Igéjét közölje másokkal is, figyelmeztetve, magasztalva és lelkesítve. Az Apostol mondja: „Semmi gonosz beszéd ne kerüljön ki szátokból, csak olyan, amely az épülésre jó.” (Ef 4,29) Továbbá: „Krisztus Igéje lakjék bennetek gazdagon. Minden bölcsességgel tanítsátok és intsétek egymást.” (Kol 3,16) Ugyancsak: „Hirdesd az Igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan, ints, kérj, feddj minden türelemmel s tudománnyal.” (2 Tim 4,2)

Végezetül Isten Igéjét meg is kell valósítani. „Legyetek az Igének cselekvői és nem csupán hallgatói, megcsalván önmagatokat.” (Jak 1,22)
     Ezt az ötöt sorban megtartotta Szűz Mária az Isten Igéjének a megszülésében. Először meghallgatta: „A Szentlélek száll tereád” (Lk 2,35); másodszor hittel elfogadta: ,Íme az Úr szolgálója” (uo. 38); harmadszor megtartotta és hordozta méhében; negyedszer világra hozta és megszülte őt; ötödször dajkálta és szoptatta. Ezért énekli az Egyház: „Az angyalok királyát egyedül a Szűz szoptatta az égből való teli kebleiből.”