A lelki életnek már kezdetektől fogva három szakaszát különböztették meg: a kezdők lelki életét, akik a tisztulás útján vannak, a haladóakét, akik a megvilágosodás útját járják és a tökéletesekét, akik már az egyesülés útjára értek. A lelki életnek ez a tisztulás-, megvilágosodás- és egyesülés-útjára való hármas felosztása Pseudodionysius Areopagita-ra nyúlik vissza. Keresztes Szent János tanítása szerint ezen három út mindegyikének végén vizsga, mégpedig nehéz vizsga áll. Szent János a tisztulás és megvilágosodás útja közötti vizsgát az érzékek, a megvilágosodás és egyesülés útja közöttit pedig a lélek éjszakájának nevezi.
     Érdekes, hogy a lelki életnek ezen felosztása megfelel természetes életünk, testi fejlődésünk szakaszainak, azaz a gyermek-, serdülő- és felnőttkornak. Ebből is látható, hogy a természetben gyakran megtalálhatjuk a természetfeletti dolgok megfelelőjét.

A gyermekkor a pubertáskorig tart. A gyermek nemcsak kisebb, mint a serdülő vagy a felnőtt, hanem más is, mint ők. A gyermek még nem tud különbséget tenni a dolgok között és nem tud elvonatkoztatni, mindenekelőtt képzelőerejét és érzékeit követi, azonkívül teljesen családjára van utalva, abba van beágyazva. A pubertáskorral változás kezdődik, mégpedig nemcsak a gyermek testi, hanem szellemi, erkölcsi életében is. A gyermek ekkor kezd az élet mélyebb értelméről elgondolkodni, és ekkor ébred tudatára saját egyéniségének is. Ekkor kezdi felfedezni, hogy ő nemcsak szülei gyermeke, hanem külön egyén, akinek életét magának kell megoldania. A vallási és a társadalmi élet egyéb kérdéseit ezután már nem gyermeki módon ítéli meg. Ilyen fogalmakkal, mint becsület, dicsőség és jó hírnév ekkor ismerkedik meg először, illetve ezen fogalmak új jelentést kapnak számára.
     Ezekből könnyen látható, hogy egy fiatal nemcsak nagyra nőtt gyermek, hanem más ember is lesz. Könnyen megfigyelhetjük ezt, ha olyan fiatalokkal találkozunk, akiket gyermekkoruk óta ismerünk.

A pubertás nehéz kor a fiatalok számára, hiszen különböző küszködésekkel és vívódásokkal jár. Ilyenkor lépnek fel nehézségek a szülőkkel, mivel a fiatal tudja ugyan, hogy engedelmeskednie és magát szüleinek alárendelnie kell, másrészt azonban egyre erősebb benne a vágy, hogy önállóan éljen, független személyiség legyen, ne tűrje, hogy gyámkodjanak felette. Ez tehát a fiatal számára nehéz időszak, mellyel meg kell birkóznia, s melynek jó vagy rossz kimenetele egész életére, egész lényére hatással lesz. De bármilyen nehézségekkel is jár ez a kor, ahhoz, hogy valaki ifjúvá serdüljön, el kell hagynia a gyermekkort. Abból, aki megreked a gyermekkorban, szellemileg-erkölcsileg gyermek marad, nem nagyranőtt gyermek lesz, hanem abnormális felnőtt.

Hasonló történik lelki életünkben is. A kezdőnek itt is haladóvá kell lennie. A krízist, melyet ezalatt át kell élnie, nevezi Szent János az érzékek éjszakájának. Ha egy kezdő kezdőként ítél és cselekszik, viselkedése ugyanúgy normális, mint egy gyermeké, ki gyermekként gondolkodik és cselekszik. Ha azonban valaki, akinek a lelki életben már régen haladónak kellene lennie, még mindig kezdőként cselekszik, akkor ez már nem normális, ahogy az sem az, ha egy ifjú gyermekként viselkedik. Aki tehát a természetfeletti területen nem válik haladóvá, hanem megreked a kezdő stádiumban, annak lelki élete szintén nem fejlődik normálisan. Az ilyen megtorpanás gátat vet minden további haladásnak. Akivel ez történik, az vagy elfordul a lelki élettől és újra a gonosz felé fordul, vagy, ami gyakrabban megesik, langyos, visszamaradott lelkületű ember, vagyis lelki törpe lesz.
     Ez az értelme ennek a mondatnak: aki nem halad előre, az hátra megy. Tehát a kezdő stádiumot el kell hagyni, hogy valaki haladóvá válhasson. Aki ezt nem teszi meg, az nemcsak megáll a fejlődésben, hanem vissza is esik, mert nem viselkedett a neki nyújtott kegyelem szerint.

A természetes élet második krízise a felnőttkorba lépéskor éri az embert. Ezt az első szabadság krízisének is nevezhetjük. Az ember testileg teljesen kifejlődött és jogilag is függetlenné, a társadalom teljes jogú tagjává vált. Ezentúl magának kell ellátnia magát, meg kell házasodnia, vagy, ha Isten kiválasztja, a társadalmat papként vagy szerzetesként kell szolgálnia.
     Ezt a krízist is nehéz átélnie annak, aki a szabadságot összekeveri a fegyelmezetlenséggel, és életét, megszabadulva az előző kötöttségektől, csak élvezni akarja, ahogy ezt az Evangéliumban a tékozló fiú tette. Könnyen elfelejtkezünk arról, hogy szabadságunkat csak azért kaptuk, hogy kötelességeinket és felelősségeinket önként vállalhassuk. Itt is érvényes tehát az a tétel, hogy a felnőtt nemcsak nagyra nőtt fiatal, hanem olyan valaki, akinek az élethez való viszonya alapvetően megváltozott. Az éretté válás idején túl kell lépnie annak, aki felnőtté akar válni. Ennek az átalakulásnak a megfelelőjét a lelki életben, azaz a haladó korból a tökéletes korba való átmenetet nevezi Keresztes Szent János a lélek éjszakájának.
     Az érzékek és a lélek éjszakája, ahogy ezt Szent János mondja, passzív tisztulási folyamat, azaz nem olyan, melyet az ember aszkétikus gyakorlatokkal maga érhet el. Isten az, aki ilyenkor a lelket tisztítja és hibáitól megszabadítja. Más lelki vezetők ezeket a vizsgákat második és harmadik megtérésnek nevezik, ami alatt azonban ugyanazt értik, mint Szent János.

      A második megtérés

A liturgia az ádventi és böjti időben gyakran beszél a megtérés szükségességéről. És valóban, akik már eldöntötték, hogy komolyan Isten szolgálatába állnak és igaz keresztény életet fognak élni, azoknak szükségük van második megtérésre. Ehhez Garrigou-Lagrange az apostolok életéből hoz szép példát, hiszen az ő életükben is végbement ez a második megtérés. Az ő első megtérésük akkor zajlott le, amikor az Úr követői közé álltak. Ezután három évig Vele voltak, hallgatták Őt, látták csodáit, és hárman közülük a Tábor hegyen színeváltozásának is tanúi voltak. Az Úr három évig tanította őket, és mégis, a szenvedés órájában mindannyian kudarcot vallottak, holott Krisztus több ízben beszélt nekik eljövendő szenvedéséről. Bár az Úr fel akarta őket készíteni erre az órára, ők nem fogták fel, mit mond nekik, és ezért a kérdéses pillanatban csak kétségbeesést és szomorúságot éreztek, mert nem értették Krisztus kínszenvedését és halálát. Ezért hagyták az Urat a döntő pillanatban mindannyian cserben.
     Szent Péter, aki pedig Krisztust biztosan nagyon szerette, háromszor meg is tagadta Őt. De éppen árulásának eme pillanatában kezdődött el második megtérése, melyet Szent Lukács írt meg a legszebben: „‘Ember’, tagadta Péter újra, ‘nem tudom, mit beszélsz.’ Még beszélt, máris megszólalt a kakas. Az Úr erre megfordult és rátekintett Péterre. Péter akkor visszaemlékezett, hogy mit mondott neki az Úr. ‘Mielőtt ma a kakas szól, háromszor fogsz megtagadni engem.’ Kiment és keserves sírásra fakadt.” (Luk 22,61-62) Az Úr kegyelemteljes pillantása alatt Péter megtért, mélységesen megrendült és ezáltal kigyógyult önteltségéből. Krisztus éppen e célból engedte meg, hogy ez az eset bekövetkezzék. Péter ezután alázatosabb lett, és többé nem magában, hanem Istenben bízott.

Nyilván a többi apostol életében is valami hasonló ment végbe. Ők is mélységesen meg voltak rendülve, és az ő túlságosan is emberi és földi vágyaik is darabokra hullottak. De mivel az Úrhoz ennek ellenére hűek maradtak és végül is nem hagyták el Őt, az Úr feltámadása után megjelent nekik és megvilágosította őket. Abban a 40 napban, melyet az Úr még a földön töltött, kioktatta őket Isten birodalmának titkairól és az Egyházról. Ezért mondhatjuk azt, hogy az apostolok ekkor voltak a megvilágosodás útján.

Ugyanígy van nekünk is szükségünk második megtérésre. A tökéletlenek lelkében még ott él az önszeretet. Bár Istent akarják szeretni és Neki akarnak szolgálni, de azt szeretnék, ha e szolgálat evilági és szellemi vigasztalásokkal járna. Ha ebben nincs részük, akkor tele lesznek önsajnálattal. A kezdők a felebarátok iránti szeretetükben is elsősorban a vigaszt keresik és ezért hamar kelletlenek lesznek, ha ezt nem kapják meg. Ahogy Szent Péternél láttuk, ez a szeretet nem ad valódi erőt. Bukása előtt Szent Péter is ezzel a tökéletlen szeretettel szerette az Urat, mely nem volt elég erős ahhoz, hogy erőt adjon neki a szenvedésben. Ugyanígy van ez a kezdőkkel. Isten azért vonja meg tőlük egy bizonyos pillanatban a vigaszt és hagyja, hogy kellemetlenségek érjék őket, hogy ezáltal megtanulják Őt tisztább és önzetlenebb szeretettel szolgálni. A lélek ezt a próbát nagy fájdalomként éli meg. Bizonytalan és bátortalan lesz. De éppen ebből kell felismerje, hogy eddig inkább az Isten szolgálatában elérhető örömeket szerette, mint Istent magát. Fel kell ismerje, hogy eddig a pillanatig kicsit úgy viselkedett, mint a cirkuszi állatok, akik szintén megteszik, amit mesterük követel tőlük, ha ezért jutalmat kapnak. Szorgalmasan gyakorolnak mindaddig, amíg ezt azonnali jutalommal honorálják, de ha ez elmarad, ők is abbahagyják a gyakorlást.
    Valahogy így viselkedik a kezdő is. Ő is szorgalmasan szolgálja Istent, elvégzi a lelki gyakorlatokat, jó tetteket hajt végre, de szeretné, ha ezekért azonnal jutalomban részesülne.

Az érzékek éjszakája hosszan tartó lelki szárazságból áll. A kezdő minden észrevehető vigasztól meg van fosztva, vigaszoktól, melyekben előtte oly nagy örömét lelte. Ehhez jöhetnek még más nehézségek is, például a tanulmányokban, az állapotbeli kötelességek teljesítésében vagy más emberi kapcsolatokban. Talán tönkremennek barátságok, melyek helytelenségük ellenére kedvesek voltak számára. Heves kísértések is felléphetnek, például a tisztaság vagy a türelem ellen. Mindez azt eredményezi, hogy a próbára tett lélek ebben az állapotban bizonyos értelemben sem Istennél, sem a teremtett világban nem talál vigasztalást többé.
     Aki ezt a vizsgát jól megállja, azon bizonyos félelem is úrrá lesz. Keresztes Szent János szerint ez a második pont, melyről az érzékek éjszakája felismerhető. A lélek elkezd attól félni, hogy nem jól szolgálja Istent, hogy nem az Úrhoz, hanem visszafelé halad, hiszen minden nehezebben megy, nem tud jól imádkozni és hatalmas kísértéseknek kell ellenállnia. Nagy félelem szállja meg, mert ez a visszaesés nem közömbös számára. Ha az lenne, akkor ez azt jelentené, hogy nem állta meg a vizsgát, megbukott, és mindent feladott.

Van még egy harmadik pont is, melyet Keresztes Szent János az érzékek éjszakájának ismertető jeleként megnevez: az imádságban változás áll be. A lélek nem gondolkodik annyit, nem von le annyi következtetést, hanem egyre inkább arra hajlik, hogy tekintetét egyszerűen Istenre irányítsa. A szemlélődési mód ezáltal egyszerűbb lesz. Néha egyes pillanatok már a tökéletes sugalmazott szemlélődés állapotának felelnek meg, sőt, kell is, hogy ilyenek előforduljanak, ha a lélek valóban az érzékek éjszakájában van.
     A léleknek ekkor elsősorban nagylelkűnek kell lennie. Aki ugyanis hagyja, hogy ez a próbatétel eltántorítsa Istentől, az ezzel csak azt mutatja meg, hogy eddig sem Istent, hanem csak saját magát kereste. De a nagylelkű szívek ezután is Istent akarják szolgálni, továbbra is szentté akarnak válni, még így is, hogy saját nyomorúságukat és tehetetlenségüket jobban megismerték. Ezelőtt a próba előtt talán azt hitték, hogy már sokkal előbbre tartanak, most pedig rájönnek, hogy ez nem így van. Mostantól más módon kell magukat Istennek ajánlaniok, alázatosabban, mint eddig, saját gyengeségüket mindig szem előtt tartva. Meg kell mondják Istennek, hogy készek érte szenvedni, ha Isten megadja nekik ehhez az erőt.

A lelki életben kezdőknek gyakran romantikus elképzeléseik vannak a keresztről, miközben azt képzelik, hogy hősiesen minden lehetséges szenvedést el tudnának vállalni. Most azonban rájönnek, hogy a kereszt nem valami romantikus dolog, hanem nehéz és kemény. Ha azonban még ezután is megvan bennük az akarat, hogy Isten segítségével tovább hordják a keresztet, hogy útjukon tovább haladjanak, akkor ezzel nagy lépést tesznek előre: másodszor is megtérnek. E vizsga megrövidítésének egyetlen lehetősége az, ha valaki minél nagylelkűbben fogadja.
     Mert minél jobban védekezik valaki ellene, annál jobban elhúzódik, vagy akár sikertelen is lehet. Ha a lélek nem vállalja ezt a nehéz időszakot, vagy állandóan megpróbál kitérni előle, ahol csak lehet, és a teremtményeknél keres vigasztalást, akkor visszamaradott lélekké válik. Soha nem kerül a haladók közé, hanem langyos marad és az Isten által számára kitűzött célt nem fogja elérni.

Sajnos nagyon valószínű, hogy sok ilyen visszamaradott lélek létezik. Testileg és szellemileg visszamaradott emberekből nincsen túl sok, de valószínűleg sok azoknak a száma, akik kegyelmi életükben maradtak vissza.
     Az érzékek éjszakáját össze lehet hasonlítani azzal a krízissel, mely nagy betegség esetén lép fel, és mely a beteg egész további sorsát döntően befolyásolja. Ha a beteg túléli a krízist, akkor meggyógyul, amelyik azonban nem esik túl rajta, az nem lesz egészséges. Ugyanígy van a lelki életben is. Aszerint, hogy elvállalja és megállja ezt a vizsgát vagy sem, halad valaki tovább vagy marad vissza.

      A haladók

Az a lélek, aki túljutott az érzékek éjszakáján, ezután a megvilágosodás útjára kerül. Ilyenkor rendszerint a nagy nyugalom és béke ideje következik számára. A haladók lelke a sikerrel letett vizsgából nagyobb önismerettel és Isten iránti nagyobb bizalommal kerül ki. Az érzékek éjszakáján saját magán megtapasztalta, hogy a keresztnek tisztító ereje van. Ilyenkor már maga is látja, hogy ez a vizsga csak a javát szolgálta és csak fejlődött általa. Ez nagy bizalommal tölti el Isten gondviselése iránt. Ugyanakkor a hittitkokat is jobban megismerte, és ezután az imádság is könnyebben megy neki. Isten jelenléte kezd tudatosodni benne, bár még nem annyira, hogy Isten jelenlétét állandóan érezze, de már létezik egy bizonyos Isten jelenlétében való élettudata, és ezért gyakrabban gondol Rá. Röpke pillanatokra már az is előfordulhat, hogy a lélek teljesen Istenben pihen. Az apostoli lelkekben ezt az időt nagy könnyedség jellemzi, amikor a prédikálás, lelki vezetés és gyóntatás könnyen megy. A lélek már érez valamit abból a szent gondatlanságból, melyet az Evangéliumok ajánlanak.

De éppen mivel még nem szent az idáig eljutott lélek, az történik, ami ilyenkor történni szokott: a lélek elkezd öntelt lenni sikereire, hogy minden oly könnyedén és jól megy neki. Újra hajlamos elfelejteni, hogy mindez csak Isten ajándéka és nem az ő érdeme. Bár a haladók Istent akarják szolgálni, de lelkük mélyén még saját dicsőségüket keresik. Túlértékelik saját képességüket, és úgy gondolják, hogy jól dolgoznak mások lelki üdvéért és ezzel bőséges gyümölcsöt hoznak. És mivel egyre jobban csak saját működésükre figyelnek és egyre jobban annak örülnek, hogy milyen könnyedén oldanak meg dolgokat, idővel elveszítik Istennel való igazi bensőséges kapcsolatukat. Garrigou-Lagrange nagyon találóan mondja: a haladók valóban azt akarják, hogy a jó győzedelmeskedjen és Isten országa növekedjen, de még túlságosan azt kívánják, hogy ez általuk menjen végbe! Ebben a kívánságban még tökéletlenség, titkos gőg lappang, hiszen a valóban alázatos lélek tudja, hogy az emberek csak Isten eszközei, és ezért teljesen mindegy, hogy Isten ezt vagy azt az eszközét használja-e fel.
     Ha valóban alázatosak vagyunk, akkor ugyanúgy kell örülnünk a mások által előidézett jónak, mint annak, ami általunk jön létre. Úgy gondolom, hogy ez azoknak a papoknak, akik nagy személyiségek árnyékában dolgoztak, különösen fontos lecke volt. Gondoljunk például Don Bosco papjaira, akik számára biztosan nem volt mindig könnyű e különleges személyiség árnyékában munkálkodni. Don Bosco volt az, akit vártak, a híres, az elismert, míg a többiek a háttérben maradtak. Aki igazán alázatos volt közülük, az csak örült ennek. Ezzel szemben azok, akik szomorúak és irigyek lesznek mások sikerétől, ezzel csak azt bizonyítják, hogy nem csupán Isten dicsőségéért dolgoznak, hanem a maguk dicsőségéért is.

      A harmadik megtérés

A haladóknak is szükségük van tehát megtérésre, melyhez Isten még az érzékek éjszakájánál is keményebb vizsgával akarja elvezetni őket. Ez a vizsga a szellem passzív éjszakája. Keresztes Szent János azt mondja, hogy ez olyan, mint egy erős sav, mely a lelket most már valóban nagyon alaposan megtisztítja. Szerinte az érzékek és a szellem éjszakája úgy viszonyul egymáshoz, mint a fa ágainak metszése gyökerei kivágásához. Az érzékek éjszakája csak a durva kinövéseket radírozta le a felszínről, így a bajok gyökerei még mindig megvannak. A szellem sötét éjszakájának éppen e gyökerek eltávolítása a feladata. Keresztes Szent János a friss és megszáradt folt példáját is felhasználja e két vizsga megkülönböztetésére. Az érzékek éjszakája csak a friss foltokat tudja eltörölni, de a mélyen beivódottakat már nem. Ehhez már a szellem éjszakájára van szükség.
     Garrigou-Lagrange erre is az apostolok példáját hozza fel.
     Ez az első pillanatra talán nem olyan érthető és világos, de ha utána gondolunk, belátjuk, hogy a példa nagyon is találó. Az apostolok még a nagypénteki megrázkódtatás és Krisztus feltámadása után sem váltak szentté, például Krisztus istenségében csak lassan kezdtek el hinni. Még az utolsó pillanatban, Krisztus mennybemenetele előtt is ilyen kérdést intéztek Hozzá: „Uram, tehát mostanában állítod helyre Izrael országát?” (ApCsel 1,6) Vagyis még mindig nem értették meg igazán, hogy Krisztus mit akar. Még mindig evilági birodalomra vártak, még mindig túlságosan is evilági reményeik voltak. És ekkor Krisztus végleg elhagyta őket, felszállt a mennybe. Ez nagyon nagy szomorúsággal kellett, hogy eltöltse őket.

Alighanem erre kevéssé gondolunk Krisztus mennybemenetelének ünnepén. Az apostolok három évig a legnagyobb meghittségben élhettek az Úrral, őszintén megszerették Őt, az életük lett, akiért mindent elhagytak. És akkor Krisztus egyszerre csak azt mondja nekik, hogy örökre elhagyja őket, ebben az életben nem fogják már viszontlátni Őt. Ezek a szavak az apostolokban minden bizonnyal az elhagyatottság és a nagyfokú magányosság érzését váltotta ki. Ezenkívül Krisztus még óriási feladattal is megbízta őket: „Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet!” (Mt 28,19) És ezt tizenkét egyszerű halásznak mondta, akiknek semmilyen tekintélyük és semmilyen képzettségük nem volt. Ezután elment, és ezzel az emberfeletti megbízatással egyedül hagyta őket. Ráadásként még azt a rengeteg szenvedést is megjósolta nekik, melyet el kell majd szenvedniük. Nem ígért nekik sikert, hanem azt, hogy bíróság elé fogják hurcolni, meg fogják ostorozni és ölni őket.
     Így maradtak az apostolok egyedül és árván vissza. Pünkösdkor azonban a Szentlélek heves szélvész és tüzes nyelvek formájában leereszkedett hozzájuk. Ahogy a tűz tisztít, megvilágosít és felmelegít, úgy tisztította, világosította meg és tüzelte fel a Szentlélek az apostolok lelkét. Most már sokkal világosabban felismerték Krisztus rangját és megváltóáldozatának értékét.

Szent Péter pünkösdi beszédéből világosan felismerhetjük, hogy mekkora változás ment végbe benne. Csak most vált Péter azzá a szent emberré, aki szuverenitással lép fel, aki bölcs és az eseményeket megmagyarázni képes. És ettől a pillanattól kezdve félelme is megszűnt. Hiszen az a Péter, aki eddig csak oktalan megjegyzésekkel tűnt ki, és aki még a szolgáktól és szolgálóleányoktól is rettegett, egyszerre attól sem riad vissza, hogy a zsidóknak kellemetlen igazságokat vágjon az arcába. Az apostoloknak ettől kezdve környezetükre is megszentelő hatásuk van, ezrek térnek meg szavukra az Úrhoz. Az első keresztény gyülekezet egy szív és egy lélek. A Szentlélek tehát valóságosan is megváltoztatta az apostolokat, és szent embereket csinált belőlük.

Térjünk most vissza a mi harmadik megtérésünkhöz: Krisztus azáltal szentelte és tisztította meg az apostolokat, hogy megvonta tőlük látható jelenlétét. Ez az értelme azoknak a szavaknak, melyeket az Utolsó Vacsoránál mondott nekik: „jobb nektek, ha én elmegyek…” (Ján 16,7) Ugyanis, ha Isten ajándékozni akar nekünk valamit, először megrabol bennünket. Ahhoz, hogy az apostolok tisztább hitűek lehessenek, Krisztus látható jelenlétének, melyhez még túlságosan emberi módon ragaszkodtak, el kellett tűnnie, és a Szentlélek láthatatlan jelenlétére kellett változnia ahhoz, hogy az apostolok végre tisztább hitűekké válhassanak. Ezért van a haladóknak is szükségük harmadik megtérésre. Még sok minden túlságosan evilági bennük. Titkolt lelki önteltség van még bennük, túlságosan szeretik még magukat. Hitük, reményük és szeretetük még nem teljesen önzetlen és tiszta. A szellem passzív éjszakája nagy belső szárazságból és elhagyatottságból áll. Az apostolkodásban résztvevőknél sikertelenségek, megrágalmazások és hasonló kellemetlenségek lépnek fel. Mindezek alaposan megtisztítják a gőgtől a lelket, mely Isten fényében ezután világosabban látja mérhetetlen nyomorúságát, tehetetlenségét és bűnösségét. Az értelem az, ami lehetővé teszi ezt a felismerést, tehát ez a Szentlélek műve, de ez a működés nem vigasztaló, nem kedves, hanem nagyon fájdalmas. A lélek azonban csak így jut el a nagyobb önismeretre.

A haladók lelke most már felismeri, mégpedig nem csak elvileg (ahogy ez a kezdőknél történik, akik bár szintén tudják, hogy alázatosnak kell lenniük, és nagy butaság gőgösnek lenni, mégis másképp viselkednek), hanem újfajta világossággal, hogy önhittségének minden megnyilvánulásában mily nevetséges volt, s ezért szégyelli magát. Isten tisztaságát és szentségét teljesen új fényben látja meg, és azokat a követelményeket is, melyek ebből számára következnek. Ezzel szemben világosan látja, hogy neki szinte egyetlen tette sincs, melyet valóban tiszta, önzetlen szándékkal tenne, hanem minden tette tisztátalan mellékgondolatokkal van átszőve. Ezért véli sok lélek ebben az állapotban, hogy Isten lemondott róla.
     Ez az Istentől való elutasítás érzése a szellem sötét éjszakájának egyik leggyakoribb próbatétele. A lélek úgy érzi, hogy Isten már csak megvetéssel tekint le rá. Emiatt az érzés miatt bizonygatták a szentek, hogy ők a legnagyobb bűnösök, akik csak poklot érdemelnek. Így növekedett bennük az alázat, mégpedig olyan sorrendben, ahogy azt Szent Anzelm és Aquinói Szent Tamás megfogalmazta: l. megvetésre méltó voltuk felismerése; 2. megvetett voltuk eltűrése; 3. megvetésre méltó voltuk bevallása; 4. annak akarása, hogy embertársaik azt higgyék, megvetésre méltók; 5. annak türelmes elviselése, ha ezt megmondják nekik; 6. annak elviselése, ha megvetettként kezelik őket; 7. annak örülni, ha megvetettként kezelik őket. A szellem passzív éjszakájában a hit is próbára tétetik. Normális körülmények között nem esik nehezünkre, hogy higgyünk, mert sok emberi támasz segít ebben. Például az a tény, hogy a környezetünkben levő emberek is hisznek, bár csak emberi, de mégis fontos támasz saját hitünk számára. A hódolat külső jelei is segítenek hitünk megtartásában: például a térdhajtás, melyet az Oltáriszentség előtt csinálunk, az örök mécses vagy az arany edények. Ez különösen korunkban válik világossá, mikor a külsőségek egyre inkább eltűnnek a vallási életből is. Ahol a külső jelek eltűnnek, ott a hit is inogni kezd és lassan meg is szűnik. Ez az oka annak is, hogy egy pap könnyebben veszti el hitét, mint egy egyszerű hívő. Ő többet érintkezik az Oltáriszentséggel, ezért nála nagyobb a veszély, hogy elveszíti az alázatot előtte, mint a híveknél, akik meg sem érinthetik a Legszentebbet. Minden bizonnyal saját felületességünk is segítségünkre van hitünk megtartásában, mivel a hitigazságokat gyakran egyszerűen csak elfogadjuk, anélkül, hogy értelmüket mélyebben átgondolnánk.

A hitnek ezen könnyed magától értetődöttsége a szellem éjszakájában eltűnik. Például Kis Szent Teréznek is kétségei támadtak a hittel kapcsolatban, melyek miatt nagyon szenvedett, és Istent végtelenül távolinak érezte. Ebben az állapotban a hitigazságok teljesen lehetetlennek tűntek számára. Valóban, a teológia is azt tanítja, hogy mi még a hitigazságok lehetőségét sem vagyunk képesek magunktól felfogni. A szűkebb értelemben vett misztériumnak, mely természetfeletti hittitok, a természetes értelem se létezését, se módját nem képes pozitíven megérteni. A természetes értelem tehát nem képes felfogni, hogy a Szentháromság, Isten megtestesülése és Krisztus jelenléte az Eucharisztiában hogyan lehetséges. Csak azt tudja megmutatni, hogy a hit ellen felhozott ellenvetéseknek sincs bizonyító erejük. Vagyis, a természetes emberi értelem csak arra képes, hogy megállapítsa, hogy nem feltétlenül lehetetlen, hogy Isten háromszemélyű, hogy Isten emberré lett, hogy Krisztus jelen van az Eucharisztiában stb. De ezek létét pozitíven megmutatni nem képes. Ebből következik, hogy hitünk egyes egyedül Isten kinyilatkoztatásának tekintélyén nyugszik. Isten ezt nyilatkoztatta ki nekünk, csodáival ezt támasztotta alá, és mi ezt ezért fogadjuk el.
     A szellem sötét éjszakája alatt a lélekben sok kétely és ellenvetés merül fel, melyet neki az Isten tekintélyében való feltétlen bizalommal kell visszautasítania. Úgy emlékszem, Páli Szent Vince volt az, aki ezen próbaidőszakban a hitigazságokat leírta egy papírra és azt mellzsebébe tette. Mikor a kételyek elkezdték gyötörni, a cédulát erősen a szívéhez nyomva azt mondta Istennek, hogy hajlandó a cédulára felírt minden egyes igazságért külön meghalni. A lélek ilyen módon kezd el tisztább hitben élni, olyan hitben, mely nem emberi segítségre, hanem egyedül Isten tekintélyére támaszkodik.

Azzal, hogy a lélek elveszti emberi támaszait, reménye is próbára tétetik. Hiszen mi még többnyire nem egyedül csak Istenben bízunk, hanem saját képességeinkben és kapcsolatainkban is. Feladataink teljesítésében túlságosan is saját képességeinkben bizakodunk, holott a remény erénye éppen abban áll, hogy tudjuk és reméljük, hogy Istennel való egyesülésünket és örök üdvösségünket egyedül az Ő segítségével érhetjük el.
     A szellem sötét éjszakájában a lélek gyakran úgy érzi, hogy Isten elvetette őt, és ezért lehetetlennek tűnik számára, hogy a mennyországba jusson. Az apostoli tevékenységben is történhetnek vereségek, melyek minden reményt lehetetlenné akarnak tenni. Ezért kell a léleknek ilyenkor a kétségbeesés kísértésével is megküzdenie. Most van az az idő, amikor minden remény ellenére mégis remélni kell, ahogy ezt Szent Pál mondta. Az embernek egyedül Isten irgalmasságában és segítségében való bizakodással kell ezen a mély elhagyatottságon és vigasztalanságon átverekednie magát. Abban kell bíznia, hogy Isten irgalmas és nem hagyja el őt, hogy megígérte, hogy mindig segíteni fog, és hogy nem küld nagyobb megpróbáltatást, mint ami elviselhető.

Mindenekelőtt a szeretetet teszi próbára Isten. Az Istennel való érintkezés édességét, melyet az ilyen lélek már megkóstolt, elveszi tőle. Az ima üressé válik, a lélek ellenszenvet érez mindenfajta imádság iránt. Istent kegyetlennek érzi, hogy ilyen megpróbáltatásokat küld rá. Isten, akiért pedig ő mindent elhagyott, minden emberi vigasztalásról lemondott, most mégis cserben hagyja őt. Voltak olyan szentek, akik ebben az állapotban arra éreztek indíttatást, hogy káromolják Istent. Az embertársak iránt érzett szeretetben is nagy nehézségek léphetnek fel. A léleknek mégis minden ilyen érzés és hajlandóság ellenére továbbra is akarnia kell szeretni, hiszen a szeretet elsősorban akarat kérdése. Késznek kell lennie arra, hogy Istent saját magáért szeresse, ne pedig ajándékai miatt. Azt az Istent is szeretnie kell, aki, úgy tűnik, veri őt. Kis Szent Teréz ebben az állapotban fogadta meg, hogy a kis Jézusnak csak játéklabdája akar lenni. A Jézusgyermek azt csinálhat vele, amit akar, játszhat vele és magához ölelheti, de a sarokba dobhatja és ott is felejtheti. Igen, még rá is léphet és ütlegelheti labdáját. Ez az a szeretet, mely minden önelégültségtől mentes, és Istent már csak saját magáért szereti.
     E megpróbáltatások alatt a lélek valóban Krisztussal együtt szenved a kereszten, s egyfajta misztikus halállal haldoklik. De ez a halál csak arra szolgál, hogy az életnek egy magasabb fokára eljuthasson. Már az Ószövetségben szép példákat találunk erre. A Bölcsesség Könyvében olvashatjuk: „Megvizsgálta őket, mint az aranyat a kohóban.” (Bölcs 3,6) Szent Rafael arkangyal pedig ezt mondta Tóbiásnak a kiállt próba után: „És mivel kedvére voltál az Istennek, megpróbáltatásnak kellett érnie téged.” (Tób 12,13)
     A régi embert keresztre kell feszíteni bennünk, és ez a keresztrefeszítés természetesen nagyon fájdalmas. Pál apostol ezt írja az efezusiaknak: „Korábbi életetekkel ellentétben vessétek le tehát a régi embert, akit a megtévesztő kívánság romlásba dönt. Újuljatok meg gondolkodástok szellemében s öltsétek magatokra az új embert, aki Isten hasonlóságára tiszta igazságban és szentségben alkotott teremtmény.” (Ef 4,22-24) A régi embernek ez a levetkőztetése fájdalmas és nem egyszerű ugyan, de feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az új ember felöltözhessen.
     A szentek életének írói és a lelki vezetők tanúsága szerint ez a próbaidőszak gyakran nagyon sokáig is eltarthat, sokszor több évig, de, ahogy Keresztes Szent János mondja, nem mindig ugyanazzal az intenzitással. A megpróbáltatások között pihenők vannak, melyekben a lélek kóstolót kap a jövőbeli boldogságból, ugyanakkor azt is észleli, hogy még nem eléggé tisztult meg, tehát még további megpróbáltatásokra van szüksége, hogy tökéletessé váljon. Ha azonban a lélek minden próbán átment, akkor már teljesen Istenre irányulttá lesz. A tökéletesek szinte állandóan Isten jelenlétében élnek, minden tevékenységük és törekvésük Istenre irányul. Úgy, ahogy az önző mindig csak magára gondol és mindig csak saját magát keresi, a tökéletes mindenütt csak Istent kutatja és Rá irányul figyelme, miközben elfelejtkezik saját magáról és csak Istenben és Istenért él. Ennek gyümölcseként állandó békét élvez, még a legnagyobb kellemetlenségek közepette is. Az azonban nem igaz, hogy a tökéletesek lelke soha többé nem szenved. Ellenkezőleg, gyakran súlyos szenvedésekben van részük, de ezek a lelkek szomjaznak a szenvedésre, nem félnek tőle többé, sőt, vágynak utána. Vágynak utána, hogy Istenért szenvedhessenek, ahogy ezt Pazzi Mária Magdolna jelmondata is kifejezi: „Nem meghalni, hanem szenvedni!”

      Van-e minden embernek elhivatottsága a misztikára?

Végezetül felmerül a kérdés, hogy eljuthat-e minden ember a tökéletesség ezen fokára, vagy az, amit Keresztes Szent János leír, csak néhány kiválasztott lélek számára elérhető. Garrigou-Lagrange és Tanquerey erről a kérdésről, bár egyébként nem mindig értettek egyet, egyöntetűen azt mondják, hogy az Istennel való bensőséges egyesülést majd minden a lelki élettel foglalkozó író, kezdve Alexandriai Kelementől egészen Szalézi Szent Ferencig, a kegyelmi élet normális megkoronázásának tekinti. Ennek a belső egyesülésnek semmi köze a látomásokhoz és csodákhoz – ezek valóban rendkívüli dolgok –, hanem ez nem más, mint a hittitkoknak Istentől ajándékként kapott, mély belső felismerése. Úgy tűnik, csak a 17., 18. és 19. században alakult ki az a téves felfogás, miszerint a lelki életnek ezen magasabb foka valamiféle rendkívüli dolog.

Szembeszállva ez utóbbi vélekedéssel Garrigou-Lagrange minden művében azt hangsúlyozza, hogy a tökéletesség ezen foka igenis minden ember számára elérhető. Egyik fő érve a következő: minden ember számára fenn kell álljon annak lehetősége, hogy azt a lelki tisztaságot elérhesse, mellyel halála után rögtön a mennyországba juthat. A tisztítótűz ugyanis büntetés, melyet igenis el lehet kerülni. Ez tehát a szentté válásnak az a legalacsonyabb foka, melynek mindenki számára elérhetőnek kell lennie. A szívnek ezt a tisztaságát, a mélyen gyökerező hibáktól való ilyen alapos tisztulást azonban, melyet Isten az Ő színe látásához megkövetel, az ember a lelki élet normális gyakorlataival nem érheti el. Ehhez szükség van passzív tisztulási folyamatokra. Miként Keresztes Szent János mondja: a szellem passzív éjszakája az a lúg, mely legmélyebb hibáinkat gyökerestől kitépi és kiírtja. Mi magunk is észleljük, hogy mélyen gyökerezett hibáinkat nem vagyunk képesek néhány lelki gyakorlattal kiirtani. Hiába teszünk fogadalmakat, hiába tartjuk be jó feltételeinket hűen, mindez még nem elegendő arra, hogy összes hibáinktól megszabaduljunk. A kevélység például mindenhova belopózik, még az alázat gyakorlásába is. Éppen az a megdöbbentő, hogy mikor alázatosak vagyunk, büszkék leszünk saját alázatosságunkra, arra, milyen alázatosan viselkedünk. Ez olyan mélyen gyökerezik bennünk, hogy magának Istennek kell beavatkoznia, hogy ettől megszabadítson bennünket. Keresztes Szent János a szellemi mohóság hibájának jellemzésében ezt írja: „Ezektől a hiányosságoktól a lélek nem tud megszabadulni addig, amíg Isten nem veti alá a sötét éjszaka passzív tisztításába.” Ugyanígy ír Avilai Szent Teréz önéletrajzában: „Közömbösen kell fogadnunk mindazt a rosszat, melyet mások beszélnek rólunk, mondják bizonyos könyvek, sőt, még jobban örülnünk kell ennek, mintha jót mondanának rólunk. Keveset kell törődnünk becsületünkkel, nem szabad túlságos szeretettel csüggenünk rokonainkon… és egy csomó hasonló dolgot kell tennünk. Véleményem szerint mindezt csak Isten segítségével érhetjük el! Ezek a javak természetfölöttiek!” Tehát nem áll hatalmunkban, hogy ezeket a javakat magunktól elérjük, ezek Isten ajándékai.

Keresztes Szent János szerint az érzékek éjszakája, mely a misztikus élet kezdete, mindennapos dolog: „Az érzékek éjszakája megszokott dolog. Sokaknál előfordul, nevezetesen a kezdőknél.” Határozottan állítja, hogy az érzékek éjszakája nem olyasmi, ami csak egyeseknél következik be. Annak oka tehát, hogy mégis csak kevesen jutnak el a szemlélődő életre, nem abban keresendő, hogy Isten keveseket hív erre meg, hanem abban, hogy a többség nem tart ki hűen. Ugyanezt mondja Keresztes Szent János is: „Ezen a helyen meg kell magyaráznunk azt is, miért jutnak el csak kevesen a tökéletességre és az Istennel való egyesülésre. Egész biztosan nem azért, mert Isten ezt az ajándékát csak a fennköltebb lelkek csekély számának akarja megadni. Sokkal inkább azt akarja, hogy mindenki tökéletes legyen, de csak kevés edényt talál, mely a fenséges és nagyfokú tökéletességet be tudja fogadni. Ha egy kissé próbára teszi őket, máris látja, hogy a törékeny edények mindig készek arra, hogy a fájdalom elől kitérjenek és vonakodnak attól, hogy a szárazságot és lemondásokat elviseljék. Ekkor abbahagyja tisztításukat.” Isten sok lelket próbál megtisztítani, de csak kevesen vannak, akik ezt hagyják. A többség kitér előle, kétségbeesetten ragaszkodik a földi vigasztalásokhoz és nem hagyja magát magasabbrendű módon vezetni.
     Ezért Garrigou-Lagrange-vel és másokkal együtt állíthatjuk, hogy minden igaz léleknek megvan az általános és távoli elhívatottsága a misztikához. „Általános és távoli” alatt azt kell értenünk, hogy alapvetően minden lélek elhívatott, olykor azonban adódhatnak okok, melyek megakadályozzák, hogy egyes lelkek, akár önhibájukon kívül is, eljussanak a tökéletességre. Ilyen ok lehet például egy szükségszerű helyzet, mely szétszórt tevékenység űzését követeli meg, vagy a gyóntató rossz vezetése. Isten nem köteles mindezeket az akadályokat eltávolítani. Erre az esetre is találunk a testi életben megfelelő párhuzamot: alapjában véve minden ember elhívatott arra, hogy felnőtté váljon. Az élet, melyet a bébi kap, arra törekszik, hogy nőjön és tökéletességre jusson. Valójában azonban nem mindenki jut el idáig, mert betegség vagy korai halál ebben megakadályozza. Isten nem tüntet el minden ilyen akadályt. Hasonlóan történik a lelki életben is. A kegyelem élte alapvetően itt is tökéletességre törekszik, de olyan akadályok léphetnek fel, még az illető hibáján kívül is, melyek e cél elérését meghiúsítják. Természetesen számos olyan eset létezik, melynél a haladás a lélek saját hibájából nem következik be.
     Garrigou e pontnál kétfajta hívatást különböztet meg: elégségest és hatékonyat. Ez ugyanazt jelenti, mint a kétfajta kegyelem: a gratia sufficiens és a gratia efficax. A gratia sufficiens (elégséges kegyelem) elegendő az üdvösséghez, de az ember ellenállhat neki, és akkor e kegyelem nem juttatja el a célhoz. Ezzel szemben a gratia efficax (hatékony kegyelem) úgy hat, hogy az ember nem tud ellenállni neki. Ennek különlegessége éppen abban áll, hogy az ember beleegyezését is előidézi. Így az az ember, aki ezt a kegyelmet kapta, bár e kegyelem nem kényszeríti, mégis csalhatatlanul követni fogja.
     Valószínűleg így játszódik ez le a tökéletességre való elhívatottsággal is: az elhívatottság lehet elegendő, de még sem hatékony. Ilyenkor az ember, bár megkapja az elegendő kegyelmet az elhívatottságra, ha ennek ellenáll, nem jut el oda. Vagy lehet hatékony, azaz az illető közreműködését is előidézi. Azoknál az embereknél, akik a gratia efficax állapotában vannak, Isten úgyszólván nem nyugszik addig, míg el nem döntik, hogy Őt fogják követni. Addig hat lelkükre, míg el nem határozzák, hogy hajlandók a szenvedéseket és megpróbáltatásokat magukra vállalni. Ezért használja Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János a tökéletességre való elhívatottság állapotára Krisztus szavait: „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” (Mt 22,14) Sokan vannak a meghívottak, azaz kapják meg az elégséges kegyelmet, de kevesen a választottak, vagyis kevesek részesülnek a hatékony kegyelemben.

Azt is figyelembe kell vennünk, hogy Keresztes Szent János ezt a szellemi fejlődést a tisztán kontemplatív lelkek számára írta, mégpedig a legnagylelkűebbeknek és a legnagyobb tökéletességre törekvőeknek. Garrigou-Lagrange nagyon meggyőzően arra utal, hogy az, amit Keresztes Szent János a tisztán kontemplatív misztikusok számára leírt, aktívabb életet élő lelkeknél másképp is lejátszódhat. Náluk a külső megpróbáltatások, mint például kudarcok, visszaesések az apostoli tevékenységben, rágalmazások stb., mind egy-egy alkalmat jelentenek, hogy Isten lelküket megtisztítsa. Kívülről esetleg úgy néz ki, mintha a lélek csak a kudarc vagy rágalmazás miatt szenvedne, de Isten ezt a külső megpróbáltatást talán összeköti egy sokkal mélyebb belső megtisztulással, mely nagyobb hatású, mint amilyen a külső baj egyedül lett volna.
     Garrigou-Lagrange ezenfelül e próbatétel valamivel enyhébb lefolyásának lehetőségét sem zárja ki. Ezeknek a megpróbáltatásoknak nem kell mindig a legtisztább formában lezajlaniok. Azoknál a lelkeknél, akiket Isten nem a legmagasabb tökéletességre hívott meg, ezek a próbatételek nem annyira felismerhetőek és valamivel enyhébb formát öltenek.
     Keresztes Szent János tanítása minden esetre meg kell mutassa nekünk, mily magaslatokra hívott meg bennünket Isten. Nem szabad semmilyen fáradságot és megerőltetést sajnálnunk, hogy az Istennel való egyesülés magasztos célját elérjük.

(Ez az írás P. Garrigou-Lagrange „A három megtérés és a három út” című könyvét vette alapul.)