|
Írta: Ulrich Franzke (forrás: www.kath.net – 2026. július 29.)
Teológiai tanulmányaim alatt egy szóbeli vizsgán ezt a kérdést tették fel nekem: „Valójában mi a pokol? Hogyan kell a poklot elképzelnünk?” – A kimondhatatlant az ember gyakran képekkel próbálja körülírni. Erre a kérdésre azonban nem képpel válaszoltam, hanem egyetlen mondattal: „A pokol az Istentől való lehető legnagyobb messzeség helye.” A vizsgáztató meg volt elégedve, a vizsga folyhatott tovább.
Pár héttel ezelőtt egy rendezvény után néhány hölggyel beszélgettem Istenről, a mennyországról és a pokolról. Egy idős hölgy, akit gyakran láttam a templomban, szinte csak úgy mellesleg, ilyet mondott: „Ah, akkor inkább a pokolba megyek. Ott úgy is több minden történik.” A többi hölgy nevetett – én nem. Hirtelen komoly jelentőséget kapott számomra az a bizonyos sok évvel ezelőtt elhangzott vizsgakérdés.
Valószínűleg pontosan itt van a mai ember hitéletének egyik legjelentősebb változása. Korábban a keresztények ezt kérdezték: „Hogyan juthatok a mennybe?” Manapság gyakrabban hallható ennek az ellentéte: „Miért kellene egyáltalán valakinek a pokolba kerülnie?” – E két kérdés mögött két teljesen különböző látásmód áll. Az első keresi az üdvösségét, a másik szinte már előfeltételezi azt. Talán nem is annyira a pokolról feledkeztünk meg, hanem magáról Istenről. Aki csak baráti társat ért Isten alatt, azt nem fogja zavarni a távolléte. Aki azonban minden élet eredetét, minden igazság és minden szeretet forrását látja Istenben, egészen másképp éli meg az Istentől való messzeséget. Ha Isten maga a szeretet, az igazság, az élet és a szépség, akkor az Istentől való messzeség mindannak a végleges távolléte, ami után az ember vágyakozik. Tűz és kéneső ezek mellett jóformán jelentéktelen kellemetlenségek, ezek csak képek. A tulajdonképpeni iszonyat sokkal mélyebben rejlik. Ha Isten a szeretet, akkor az Istentől való messzeség radikális szeretetlenség. Ha Isten az igazság, akkor az Istentől való messzeség radikális hazugság. Ha Isten a szépség, akkor az Istentől való messzeség minden szépség végleges hiánya. Ha Isten az élet, akkor az Istentől való messzeség radikális halál. Nem a tűz teszi a poklot pokollá, hanem annak a végleges hiánya, amit valójában minden emberi szív keres – akkor is, ha ennek nincs is tudatában. … Hogy miért az Istentől való messzeség a legborzalmasabb dolog az ember számára, az abból következik, hogy ki is Isten valójában. Pont erre válaszol Jézus, amikor azt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” (Jn 14,6) – Jézus nem egy Istenhez vezető utat ír le, hanem saját magát írja le! Aki Vele találkozik, az nem csak egy tanítóval vagy prófétával találkozik. Nem, az azzal találkozik, aki maga az Igazság, az Élet és a Szeretet. …..
Talán ez is az oka annak, hogy Jézus olyan ritkán írja le a mennyországot. Nem fest képeslapokat a túlvilágról. Nem beszél hárfákról vagy arany utcákról. Az embereket nem valahova, hanem Magához hívja. Mert a keresztény hitnek nem egy hely a célja, hanem egy személy, vagyis Isten! Az idős hölgy kijelentése a mai napig rémülettel tölt el. Nem azért, mert a pokolról beszélt, hanem azért, mert az Istentől való messzeség nyilvánvalóan nem jelentett számára veszteséget. Krisztus valóban az Út, az Igazság és az Élet, és ezért a tulajdonképpeni kérdés nem az, hogy van-e pokol, vagy sem, hanem ez: Mikor szűntünk meg Istent hiányolni? Mikortól nem hiányzik már számunkra Isten?
Függelék:
Példaként elődeink hitére, és arra, hogy hogyan viselkedtek ők veszélyhelyzetben, mit tartottak örök sorsukra nézve a legfontosabbnak, feltettem a honlapra a mexikói Cristerosokról – akik !Viva Cristo Rey! Éljen Krisztus Király! felkiáltással vonultak harcba hitükért – szóló Cristiada – For Greatest Glory című film két gyönyörű jelenetét.
|
vissza