„Nem akarok úgy meghalni, mint egy kutya!”
|
Előszó: Az itt olvasható három cikk arról tanúskodik, hogy a katolikus lelkiség még évszázadokkal a hanyatlás kezdete után (kb. az 1300-as évek kezdetétől) sem veszett ki teljesen az emberek "zsigereiből": Nem életmódjuk, hanem haláluk módja mutatta meg, hogy milyen sokat őriztek meg Isten-hitükből. Ez ugyanannyira igaz volt az 1526. utáni Magyarország, mint az 1789-es francia forradalom és az 1920 utáni Kelet-Európa katolikusaira. – És ez a feltétlen Isten-hit az, ami őket a mai ú. n. keresztényektől a leginkább megkülönbözteti: Mert a mai ú. n. keresztényeket minden jobban érdekli, mint lelki üdvösségük, haláluk utáni sorsuk. Ez azt bizonyítja, hogy valójában az Istenben való hitük veszett ki belőlük, még azokból is, akik külsőleg "katolikusok" maradtak.
Drágffy János 1526. augusztus 29.: Mohács
Tisztelegjünk az elesettek előtt azzal, hogy felidézzük Drágffy János országbírót, zászlótartót, aki kezében a Magyarok Nagyasszonyának képével díszített lobogóval ül lován, közvetlenül a király mellett. Drágffy János köztiszteletben álló főnemes; a csípős nyelvű olasz követ szerint, aki mindenkiről tud valami rosszat, „é un gran signor ben amato da tutti, e valente nelle arme” – mindenki által szeretett, a fegyverforgatásban jártas nagyúr.
Drágffy tudja, hogy meg fog halni. A mohácsi csatamezőn, „a vezérek hasonlását, a királynak tévelygését, a vitézeknek engedetlenségét szemlélvén”, magyar nyelven végrendelkezett. „Az ispotályra nagy gondot viseljetek, a szegények benne ne éhezzenek … Úgy cselekedjetek, hogy nekem ítéletnapján ellenségeim ne legyenek… az isteni szolgálatok meg ne szűnjenek, mert az én lelkem üdvössége ezektől függ.”
A szegények után eszébe jut törvénytelen fiának sorsa: Egy apród, akinek Drágffy ezzel az életét mentette meg, elvágtat: viszi a levelet három példányban a messzi Erdődre.
Izzasztó meleg. A ló izzad a nyeregtakaró alatt, lovasa izzad a páncélban. Távoli mennydörgés. Az első esőcseppel.
Frangepán Kristóf 1527. szeptember 27., Varasd
Magyarországnak a Habsburg-birodalom számára történő bekebelezésének kezdetekor, I. János magyar király uralkodásának kezdetekor… Varasd váránál Bánffy Jánossal együtt hadakoztak Ferdinánd zsoldosai ellen. Bánffy János éppen kilépett sátrából, mert a tábornak az a része ágyútüzet kapott, mikor egy lovon Frangepánt látta feléje vágtatni, akit egy ágyúgolyó talált el. Bánffy meglepődve sietett barátja elébe, s jókor, mert Frangepán lefordult lováról és összeesett. Hasát lőtték szét; rettenetes szenvedések között halt meg napok múlva.
– Hogyan történt? – kérdezte tőle Bánffy. Felesége elvitte a holttestet, és családi birtokukon temette el. Így halt hősi halált a mohácsi idők legtisztább, legbecsületesebb főrendje, a Buda ellen vonuló Szulejmán egyetlen megtámadója; történelemkönyveink alig emlegetik, éppen ezért illik megemlékezni róla már csak azért is, mert ha még pár évet élhet, nagyot segíthet az egyre nagyobb zűrzavarba süllyedő magyar államon.
„Most már meg tudok halni!” Lengyelország, 1945 végén Részlet Maria Winowska: Vér a kezeken című könyvéből – Jan atya 1952-ben elhangzott beszámolójából; maga a történet a II. világháború végén játszódott le. Abban az időben a nők számára nagyon veszélyes volt egyedül kimenni az utcára. A sötétben én magam sem mertem kísérő nélkül ismeretlen helyre járkálni.
A börtönben nem volt pap, de nekem sok haldoklót sikerült Istennel kibékítenem. Egy alkalommal már a belépésemkor rám rontott egy lengyel őr:
Higgye el nekem: Amint végighallgattam a gyónását és átnyújtottam neki a halotti szentséget – köpenyem bélésébe varrva megszentelt ostyát vittem magammal –, hatalmasat sóhajtott, és ezt mondta:
|
vissza